és lemosom, amivel beszennyezett a könnyeimtől felázott föld...
A gyerekkora ez egy tökéletesen rendben lévő kép, még akkor is, hogyha nem teljesen értek egyet a kamera nézőpontjával. Ugyanakkor kompozícióban van problémám. Értem én, hogy minden fontos, fontos az, hogy hömpölyög ez a sár, fontos az, hogy ő ott szerencsétlenkedik ebben a kisgatyiban, fontos az, hogy mutassunk egy utat, hogy valószínű, hogy arra fog menni tovább, még az is jó, hogy ez az út nem egy bizalomgerjesztő dolog, mert ott azért veszélyek leselkedhetnek, úgyhogy minden ott van a képen, aminek ott kell lennie. Talán egy kicsit túl sok is. A kép felső részéből én mindenféleképpen vágnék, 1,5-2 ujjnyit, mert elég, ha csak feltolod a képet a képernyőn, és ha ott levágod, akkor attól még megmarad az út, meg a végén az a lyukszerű valami, mint egy barlangbejárat is ott van, de ami felette van, az már nem kell, mert az már ehhez nem ad hozzá. Ha ezt elfogadod, akkor viszont elindul egy belső harmónia, akkor már kezdődik a rend helyreállni, és látod, hogy a gyerek mellett kicsit szűk. Mindezzel együtt a dolog rendben van. Az idézettől én arcidegzsábát kaptam, nem nagyon értem, hogy hogy kerül ide a könnyeimtől felázott föld, és miért kell ezt lemosnod neked, mert azért ennyire nem fájdalmas ez az egész. Ez a gyerek játszik. Nem az a helyzet, hogy atomtámadás történt, és a savas eső mossa az ő bőrét, úgyhogy a drámázás elvesz ebből. Azért fontos, hogy most ezt elmondjam, mert én nagyon fontosnak, és nagyon szükségesnek tartom a leiratot, mert ad hozzá. A nézőt is, és egyébként engem is, mint elemző, segít abban, hogy közelebb kerüljek ahhoz, amit el szerettetek volna mondani, tulajdonképpen helyettetek beszél egy ilyen képbemutatásos szituációban. Ha ez a valóságban történne, és nem az interneten, akkor is feltenném a kérdést, hogy mit miért, és arra tudnátok válaszolni, így most ez a képaláírásnál történhet meg. És azért jó, hogy ez ott van, mert ez orientál engem abban, hogy te milyen érzelmi állapotot szeretnél ezzel mondani. De ez az érzelmi állapot ebben a képben így nincsen benne! Bele lehet tenni. Vagy nagyon fentről és esendőnek fotózva őt, vagy nagyon lentről, megnövelve ezzel a sár tömegét és hatását, másrészt pedig lényegesen kontrasztosabb, keményebb hívással. Az biztos, hogy nem ilyen szürkés valami, ha dráma van, úgyhogy, ha ebbe az irányba akarunk menni, akkor én azt gondolom, hogy ez a megoldás. De nem érzem ezt a drámát, ezért mondom, hogy rá lehet erre húzni egy ilyen élményt, ugyanakkor egy kicsit mondvacsináltnak érzem abban a tekintetben, hogy akkor tessék valóban keresni valami drámai helyzetet. Most megint a csúnya manipulátor fog belőlem beszélni, hogy ahogy fényképezed a kisgyereket, eljátszotok, és megkérsz valakit, hogy onnan, ahonnan ő nem is látja, dobjon oda valami kavicsot a sárba, és az fröccsenjen neki. Valószínű, hogy meg fog tőle rettenni, és ezt le lehet fényképezni, és akkor ott lesz rajta a rettenet, a félelem. Ezen most ez nincsen rajta. Esendő, azt látom, de nem esendőbb annál, mint hogy a gyerek egy kicsit ott most bénázik ebben a sárban. Szóval a gyermekkorra jó, a képkivágás nem, a kompozíció helyrehozható, az érzelmi megközelítés tisztázandó. (hegyi)
értékelés:
Gyermeknap alkalmából elővettem rég elfelejtett kiskatonáim, és megtaláltam eme kedvencemet. A géppuska állványának apró hibájáért elnézést kérek, de sajnos görbére rágtam, már nem emlékszem, hogy miért. Kellemes volt velük újra játszani, bár ezúttal tábornok helyett haditudósító voltam.
Az élmény abszolút ott van a képben. Nagyon érdekes kérdés az, hogy mi az, ami elő tud hívni az emberből emléknyomokat, még akár ezzel a furcsa színezéssel is, amivel én nem nagyon szoktam egyetérteni, de van ebben a fémes-barnás furcsaságban erő, és ez jó. Mindenféleképpen azt gondolom, hogy ha ez ábrázolásra kerül, akkor csakis monokrómban érvényes, és ez is egy verzió ebből, abszolút el tudom fogadni. Egyetlenegy problémám van, mégpedig a felső képhatár, mert a jobb felső sarokban nem teljesen 100-asra van vágva, látod majd te is, hogy ott feketében és világosban is vannak olyan formák, amik elindulnak, és talán ez a negyedéig igaz a felső képhatárnak. Egyszerűen mondva vagy lejjebb, vagy feljebb kellett volna hozni a vágást. A 3 csillag és a leckemegoldás is megvan, mert a hangulat érthető, sőt, tegyük hozzá, hogy a belső fantáziavilágról mesélsz, arról, amit az ember ilyenkor elképzel. Nem mindig optimálisak a helyzetek, hogy ténylegesen odavigyük a kavicshoz a kiskatonát, valamikor ezt a perzsaszőnyegen játszuk el, de a gyerek fejében ez abszolút 3 dimenziós haditudósításként működik, és ebből egy nagyon jó ízelítőt adtál. (hegyi)
értékelés:
Közelítünk a megoldáshoz, és nagyon örülök annak, hogy újabb és újabb ritmusokat kapunk. Maga a tárgy most jó helyen van, és az üzenet tökéletesen érthető. Ha van még türelmed ezzel játszani, hogy abszolút a végállomásig jussunk, akkor két dologra hívnám fel a figyelmet. A háttérben valami nem teljesen elrendezett, és a kisfiúnak a vállánál a pólója sem, ezek most – főképp a póló – elviszik a figyelmemet, mert ugyanaz a fehér tónusrend, mint maga a tárgy. Erre talán érdemes lenne figyelni. Akár a saját kezével is ki tudja ezt takarni, vagy azzal, hogy te egy kicsit elmozdulsz, és ezzel az alkar egy takarást hoz létre. Még egy dolog, ami magára a tárgyra vonatkozik: a gyerekek nagyon érdekes szerkezeteket tudnak létrehozni, és a fantáziájuk határtalan. Most akkor vagy ebben az irányban mozdulunk el, és valami teljesen szokatlan objektumot mutatunk fel, vagy pedig a felnőttek ízlésvilágát kiszolgálva olyan irányt mutatunk, amiben nagyobb szerepe van annak, hogy felismerhető legyen, hogy ez mi akar lenni, milyen autó. Ez a meglátásom. Balról nem ártott volna némi derítés, most nagyon erősek az árnyékok a baloldalon. Tehát ezek azok a nagyon finom dolgok, amiken még lehet egy kicsit javítani, de ettől függetlenül megvan a 3 csillag, és megvan a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés:
Időnként rám jött és mindent kihegyeztem. Aztán hosszasan soha nem volt egyetlen használható ceruzám se, amíg megint el nem jött a hegyezés ideje.
Hát, igen! Gábor felidéz egy olyan gyerekkori élményt, ami valószínű, sokunknak megvolt. Eleve az, hogy ceruzával írunk, ami nem egy cserélhető betétes ügy, hanem meg kell hegyezni, és voltak ilyen eszközök, mint amit itt a képen is látunk, bár olyan is volt, aki az egyszerűbb verziót vette, fogott egy kést, és azzal próbálta elérni a kívánt hatást. Egyébként fotográfiában ennek nagyon nagy szerepe volt a negatív retusálásnál, ott a ceruza egész extrém módon volt kihegyezve. Egy 8-10 centis grafit hegy volt a végén, nagyon vékonyra, de nagyon hosszan, és nagyon sérülékenyen - nyilvánvaló, hogy ennek az is a szerepe volt, hogy nehezebben kopott el a hegye, pontosabb munkát tett lehetővé. Ezt csak azért tettem ide, mint megjegyzést, hogy volt ennek szerepe a fotográfiában is.
Amit a képen látunk, a hátterét illetően tökéletesen rendben lévő megoldás, nagyon jó ez a kupac, amit képzett ide Gábor, bár én azt gondolom, hogy a rendjét ennek lehet, hogy egy kicsit megbontottam volna. Én legalábbis nem voltam ennyire rendes gyerek, hogy ennyire összeszedetten faragtam volna. Az jó, hogy többféle színű ceruzának a faragványát is láthatjuk, és jók ezek a régi tárgyak, ceruzák. Sőt, a ceruzának a végére berajzolt név azt hiszem, hogy mindent felülír, és nagyon hangsúlyos dolog, viszont a képen nincsen ennek megfelelően erősen hangsúlyozva. Megint a megközelítést próbálnám számon kérni. Azt, hogy ez az egész milyen távolságból készül el? Van ennek egy technikai elvárása is, hogy a fényképezőgép mit tud, de akkor is azt mondom, hogy érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy hol van ennek az egésznek a gondolati súlypontja. Mert most nagyon korrekt ebből a távolságból ez az egész - bár a ceruzahegyező miatt billen a tömegelhelyezés a kép jobb oldalára -, de azt gondolom, hogy maga a forgács, az csak a díszlet, a végeredmény, és ez a belekarcolt eszköz, a ceruza az, ami a fő üzenetrész. Márpedig, ha ezt el tudjuk fogadni, akkor talán, ha ők lennének az előtérben, és csak a háttérben lenne ez a faragvány, akkor lehet, hogy dinamikusabb lenne a megoldás. Visszaadom Gábor, mert ez egy megismételhető ügy, gondolom, ezek a tárgyak megvannak, ceruzát lehet találni, de ha kell, adok én kölcsön. Érdemes lenne ezzel még játszani, mert a gondolati része nagyon erős, és próbáld meg ezt az élményt felhozni, hogy érezzem az illatát ennek a faragványnak, hogy halljam, ahogy lefarigcsálódik ez a fa réteg. Azt hiszem, hogy ezekben az élményekben ez is benne volt. Próbáljuk meg ezt valahogy képre fogalmazni. Az biztos, hogy nem ez a távolságtartó megoldás az, ami az érzelmeket fel tudja éleszteni. Bújjunk bele ebbe! (hegyi)
Kislányként imádtam összeszedni mindenféle virágot az udvarról, az útszéléről és mindenhonnan ahonnan csak lehetett.:) A karon lévő tetkók... na az volt az igazi:)
Megint a régi lemezt fogom feltenni: nézőpont! Honnan nézzük az eseményt? Ez most egy kívülálló szemlélődése. Nézhetjük ezt az anya szemszögéből, aki kapja ezt a virágot, nézhetjük a gyerekéből, aki adja, és nyilvánvaló, hogy ha a gyermekkorról beszélünk, akkor nem a felnőtt szemszöge lenne a megfelelő. Most oldalról nézzük ezt, egy kívülálló szemével látjuk, így azt tudjuk megfigyelni, hogy mit lát ebből az apa, a nagyanya, vagy a testvér. Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy optimális megoldás. Abban a tekintetben sem, hogy bár nagyon fontos lenne az arc, ha már portréban gondolkodunk, és elfelejtjük azt, hogy ez a gyermekkor lecke, de az arc most oldalról van fotózva profilból, és ez nem tudja azt az erőt képviselni, mint egy legalább félprofilos közlés, és ettől át kéne, hogy kerüljön a hangsúly a csokorra, az pedig kiszorult a szélére ennek az egésznek. Nagyon furcsa az, hogy a felnőtt szereplő is éppen hogy csak belefért ebbe a képbe. Úgy vágtuk körbe az eseményt, hogy kilóra megvan, ott van a gyerek, az anya keze, a virágcsokor, minden ott van, de ez a ritmus nem az a ritmus, amivel tudnék én most valamit kezdeni. Azért nem, mert ha visszatérünk ahhoz, hogy ez a gyermekkor lecke, akkor igenis tessék odaállni a kis szereplő mögé, és az ő szemszögéből nézni ezt az egészet. Elég csak egy kis részlet, egy kis darab abból, hogy ő ott van, a fejéből, hátulról valami nagyon minimálist oldalt behozni, és a kezére koncentrálni. Arra a gesztusra, hogy átadom a csokrot. És lehet használni a mélységélességet, hogy kis mélységélességgel dolgozva csak a csokor éles, és a mögött lévő szereplő már életlenbe fut. Sok mindent lehetne játszani, csak nem nagyon értem, hogy miért innen oldalról lett ez az egész lefotózva. Visszaadom ismétlésre. (hegyi)
Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek.
Az ötlet jó, és nagyon fontos ezzel foglalkozni, hogy megfigyelünk dolgokat, és azokat a megfigyeléseket rögzítsük fejben, mert esetleg más szituációban használhatóak lesznek majd ezek a dolgok. Ebben a formában ez, ha egyszerűen akarok fogalmazni, nem gusztusos. Az a nyákos, furcsa habos felület, ami az asztalon létrejön nem az, az asztal erezete nem illik ehhez az egészhez, túlságosan civil, tehát akkor találjak valami más alapot, amin dolgozok, amire ezt az egészet felhelyezem. Nyilvánvalóan valamilyen mennyiségű nedvesítő helyzetre szükség van, bár, én azt gondolom, hogy érdemes ezt kipróbálni üvegfelületen, vagy más anyagokkal, hogy hátha van olyan anyag, aminek a felülete alkalmas arra, hogy ne kelljen így összekenni ezt az egészet, de ez a habos valami, ez nem jó asszociációkat indít el. Dolgozz vele tovább, keresd az utat, és aztán egyszer csak be fog ugrani az, hogy hol fog ez jól működni. Nem fogok most ötleteket adni, mert legyen ez a te munkád. Az viszont biztos, hogy ha alkalmas helyzetet találsz, alkalmas optikai és esztétikai helyzetet, akkor azt gondolom, hogy ez egy jó irány lehet. Most ez, ebben a formában nagyon bizonytalan, hogy mennyire áll meg a lábán. (hegyi)
avagy Legocity II.
Az előző elemzésnél elmondtam, hogy jó lenne, hogy ha valami köze lenne egymáshoz a szereplőnek és ennek a tárgynak és nem tolakodna előre ez a tárgy ilyen erősen. Javult a helyzet azt elismerem, erősebb ez a kompozíció és a két autó is jó helyen van, ezzel a dologgal nincsen probléma, de még mindig nem érzem a kapcsolatot. Tehát, hogy ha szereplőnk megfogja a két tenyerébe ezt a legót és mutatja akár a kamerának, hogy nézd apa, ezt építettem, vagy játszik vele akkor az oké, de most nem nagyon érzem, hogy ebben az érzelem, hol jelenik meg. Olyan szinten távolságtartó a dolog, hogy ettől ez nekem problematikus. Még mindig azt mondom, hogy keressük az érzelmeket. Hol a gyerekkor? Megint azt kérdem, hogy miért pont egy gyerekkel ábrázoljuk a gyerekkort, nekem ez primér dolog. Ettől függetlenül el tudom fogadni, de akkor legyen köze egymáshoz a tárgynak és a szereplőnek. Fantasztikusan nagy élményanyagokat tudnak a gyerekek feldolgozni játék közben és ezt érdemes megfigyelni, lehetőség szerint nem föntről lefelé kommunikálva, tehát nem a szülő szerepéből, hanem tessék odafeküdni a szőnyegre vagy odaülni az asztalhoz és onnan dolgozni. Ezt most visszaadom ismétlésre és várom a folytatást. (hegyi)
Egy olyan képet látok, ami minden sutasága és rendezetlensége ellenére is egy nagyon erős gondolati, érzelmi töltést szeretne közölni. És annyira erős ez a közlési vágy, hogy ez át tud törni a technikán, a formán, a kompozíción. Elkezdhetnénk most azon lamentálni, hogy mi az, ami még jobbá tehetné ezt a képet, hogy hogyan lehetne ezt másképp megvilágítani, vagy milyen kompozíció lenne sikeresebb, ugyanakkor az én meglátásom szerint, az a nagyon kevés képelem, amit láthatunk, egységben jelentkezik, és a rács, a pókháló, az elszakított kötél mind-mind, mint egy bermuda háromszög, erősíti egymást. A helyzet furcsaságát az adja, hogy nem ehhez szoktunk, nem ahhoz, hogy a gyermekkorról valaki ilyen mesét indítson el, és a hozzászólások számát figyelve, alaposan felkavaródott valami érzelmileg, a gondolatainkban, és már ha csak ezt veszem, a kép elérte a célját. A bevezetőben azt mondtam, hogy nem muszáj ezt a képet szétcincálni, és elemezni. Segítségképpen, mivel, lássuk be, azért vagyunk itt, hogy egymásnak segítsünk, annyit hozzátennék, hogy talán azt érdemes lenne végiggondolni, hogy ez a nagyon kemény fény, ezek a nagyon kemény utalások vajon képesek-e formailag egységben tartani ezt az egészet? Megpróbálok egyszerűbben fogalmazni, ha jól látom, két kiságy rácsot látok, és lehet, hogy egy is elég lenne. Persze, nyilvánvaló, hogy a helyszín ismerete nélkül csak tapogatózás ez a részemről, de ha megoldható anélkül, hogy nagyon szétkuszálódjon, és elromoljon ennek az egésznek az atmoszférája, ami a pókhálók által létrejön, akkor lehet, hogy érdemes lenne megfontolni azt, hogy mi van akkor, ha csak egy ilyen rács van. Mert talán ez zavarhatja a nézőt egy kicsit abban, hogy pontosan értse, hogy miről van szó. Az emlék felidézéshez ugyanis lehet, hogy egyszerűbb lenne az, ha csak egy ráccsal foglalkoznánk, mert könnyebben beleképzelhetnénk magunkat mi nézők a kiságyba. A nézőpont az abszolút érthető, hiszen a gyerek ebben a perspektívában mozog. A kötél üzenete szerintem, nagyon egyértelmű, és mivel az egész kap még egy transzpozíciót azáltal, hogy szemmel láthatóan valami régi történetről van szó, és ezt a pókhálók és a helyszín is üzeni, tehát egyértelmű, hogy nem arról van szó, hogy valami jelenidejű tragédia történt, hanem valamilyen emléknyomot kapunk, és én ezt el tudom fogadni. Azt hozzáteszem Brigittának, hogy érdemes a technikára odafigyelni, mert ebben az esetben szerencsés az a roncsolódás, ami létrejön, és együtt tud dolgozni az üzenettel, de azért a technikára is oda kell figyelni, és gyakorolni. Ez egy 3 csillagos kép, és megvan a leckemegoldás is. Azért osztom ezt most ilyen nagyon nehezen ki, mert nagyon szeretném, ha Brigitta az első három leckéhez negyedikként ezt is betenné a batyujába, és ezeket még nem engedné el, hanem foglalkozna velük, mert azt gondolom, hogy ez még csak az ajtó kinyitása. (hegyi)
értékelés:
...a lányoknak meg?
Fluor Tomi úgy látszik, hogy a népművészet mestere is, mert bekerült a városi folklórba. A gesztus maga érthető, de ami a szövegrészt illeti, nekem itt most erősebb, mint ami a képi részben megjelenik. Ez ugye egy férfi wc, és nyilvánvalóan abból adódik a ritmus, hogy van egy lejjebb helyezett wc, ami gyerekeknek szól. Ugyanakkor ez egy érdekes kérdés, hogy ebben hol vannak a lányok? A férfi wc, mint gesztus, egyértelmű utalás, egyértelműbb, mint a lányoké lenne, de nem érzem megoldottnak ezt a geget. Ráadásként azt sem tudom, hogy ez mennyire a gyerekkor? Értem azt, hogy ez egy felidézett emlék magára erre a kérdésre, amit az ember egy bizonyos életkorban feltesz, hogy ha én így nézek ki, akkor az ellenkező nem vajon hogyan nézhet ki, és ebben utána mindenféle természettudományos kutatások indulnak, és különböző partnerekkel az önmegismerés, és az egymás megismerése is előtérbe kerül. De nem érzem azt most, hogy ez ebben a képben sűrűsödne, ugyanis – legalábbis az én emlékeim szerint – a kérdés bár felmerült, ugyanakkor nem a férfi wc-ben. Úgyhogy nem nagyon értem, hogy Csaba miért pont ebben a szituációban próbálja ezt érthetővé tenni a számunkra. A felnőtté válásnak lehet egy helyszíne, vagy legalábbis az önmegismerésnek, de nem ennek, hogy mi van velem, és mi van az ellenkező nemmel. Mondanivalóban nekem ez nem nagyon megoldott. Ami a képi megoldást illeti, az egész tér valahogy nagyon furcsán tekeredik, nem tudom, hogy ez miből adódik. A helyzet maga plasztikus, tehát egy jól megvilágított szituáció, de mégis azt mondom, hogy ez nekem egyelőre elég primer geg. Visszaadnám, de nem ismétlésre, hanem átgondolásra. (hegyi)
A téma abszolút jó. Szerintem sokunk életében benne van a homokvárépítés, némileg kisebb csoport az, aki eljutott vízpartra, és ott építhetett ilyet, nem pedig a homokozóban kellett ezt végrehajtania. Az egész egy nagyon jó hangulat lenne, de - és ezt már azt hiszem, néhányszor elmondtam - a kamera nézőpontjának a megválasztása nagyon nem mindegy. Most kapunk egy nagyon erősen távolságtartó képet, ami egyrészt abból adódik, hogy nagyon sok minden van a képen, a kis piramisok, a kis erőd, a vödörforma, meg a nem tudom még mik, és szerintem, ennek a negyede is elég lenne ahhoz, hogy érzékeltesd, hogy mi a helyzet. Dönteni tudni kell, és kiválasztani azt, hogy mi a fő motívum. Itt most nincs fő motívum. Másrészt a kamera szemmagasságának megválasztásával döntünk arról, hogy a mesélésnek mi a szereposztása. Valamint, hogy ez a szereposztás egy mellé-, alá-, vagy fölérendelt kapcsolat. A gyermekkor egyik jellemzője a föld közeliség. Nem véletlen, hogy filmek, versek szólnak arról, hogy ezek az élmények mind a földhöz, vagy a földön való játékhoz kapcsolódnak. Vegyük példának Radnóti híres versét, ahol egy kőre lép, és ezt a követ ott figyeli, tehát azt észre kellett venni. Ez pedig majdnem egy madártávlatból készült kép, de annyira meg nincsen felülről fotózva, hogy az egésznek legyen egy ilyen térkép verzió hatása, tehát nem tudok belehelyezkedni ebbe az élménybe, mert annyira messze vagyok, és annyira fent. Ha az a magyarázat, hogy a tenger, vagy a vízpart miatt van ez, hogy az is benne legyen, akkor ez úgy is megoldható lett volna, hogy ha odakucorodsz egészen közel, és a víz ottmarad a háttérben, ugyanakkor beemelsz valamit az előtérbe, amire leteszed a voksot, hogy ő legyen a fontos. Most ezt nem érzem. A helyszín maga és a gondolat is jó, ezzel egyetértek, de a kivitelezéssel nem. Ez most 1 csillag. (hegyi)
értékelés:
