Önportré arc nélkül

Kedves Ákos, köszöntünk a Látszótéren! A megoldás azért érdekes, mert ezzel a felosztással, amit alkalmazol ezen a képen, fel is adtál magadnak egy leckét. Mégpedig azt, hogy hogyan töltöd ki ezeket a kereteket, hogyan töltöd ki ezt a teret. Örülök annak, hogy ez nem egy szájbarágós, iskolás megoldás, ami a keret elhelyezést illeti, mert kimozdultál a szabályosságból, és ez tetszik. A sztori is jó, amit elmesélsz. Egyébként az egésznek van egy ilyen uszoda jellege attól, ahogy ezek az üvegfelületek a tükrözést létrehozzák, mert nem teljesen simák és homogének. Van az egésznek egy ilyen bűnügy feltáró jellege, amit lehet, hogy az okoz, hogy én úgy érzem, hogy túl sok sorozatot nézek az utóbbi időben, de olyan, mintha a megfigyelő tulajdonképpen falból fotózná saját magát, aztán majd a megfelelő pillanatban a két gyanúsítottat is lekapja. Szóval érdekes ez az egész ritmus, amit itt mutatsz. Nekem ez tetszik, ez egy jó gondolat. Örülök ennek, megvan a 3 csillag. Ne várj az elemzésre, mert igyekszem-igyekszem, de hát, ne akassza meg a munkát az, hogy mikor ér ide az elemzés. (hegyi)
értékelés:    

Van ebben a tárgyiasult, leltárszerű világban valami Pistás, én ezt abszolút elfogadom. Azért vannak problémáim. Részben az, hogy a döntéseket határozottabban kellene meghozni. Az irány jó, de ez egyelőre még egy ilyen iskolás leckefelmondás. Olyan, mint amikor kiálltunk, és elkezdtük szavalni, hogy Egész úton hazafelé azon gondol-kodám... kodám. Szóval a családi magazin, vagy a mesebeli öröklét, tehát, hogy mi a fontos, vagy a 26, 29, 30, 39, 40. Ezek mind szürreálisak lehetnek, de a családi magazinra nekem semmi szükségem nincsen. Ha meghoztad volna azt a döntést, hogy levágod a francba azt onnan, akkor már a számok azzal a mérőszalaggal jó ritmust adnának. Így most kilágyult ez az egész. Aztán gondolom, hogy valahonnan világítottad ezt az egészet úgy, hogy te magad voltál az, aki beletakart ebbe, ezt érzem talán a képnek úgy a jobb alsó részénél, és ez is egy kicsit problematikus, mert ettől olyan esendően amatőr lesz a végeredmény. Tulajdonképpen értelmezni kellene azt, hogy mit látunk. Itt van két valami, meg valamilyen eszközök is, meg az alkotó keze, elég sokáig kell azon molyolnia az embernek, hogy rájöjjön, hogy van itt egy mintadarab, és aztán van egy munkadarab, és a mintadarabot próbálja az alkotó a munkadarabon létrehozni. Pista, mindig azt a kérdést kell feltenni magunknak, hogy mire akarjuk, hogy kimenjen a fuvar. Mit akarok mutatni? A két munkadarab közti differencia a fontos, ez a mese tárgya, mert akkor erre tedd a voksodat, és akkor minden mást ennek alá kell vetni. Ha a szürrealitás a fontos ezekkel a számokkal - a Számokba fojtva című film -, akkor tessék erre még rájátszani egy kicsit, akkor a többi nem annyira fontos. Ha a kezem a fontos, ami mozgatja, az egészet létrehozza, vagyis én vagyok a fontos, akkor ezeket az ÉN üzeneteket kell erősíteni, és akkor ÉN legyek ebbe beemelve. Ezt helyetted nem fogja megtenni a néző. És nem hozhatod a nézőt olyan helyzetbe, hogy mondanivalóban egy félkész valamire azt mondod, hogy itt van, nesze, mert ő arra kíváncsi, hogy te mit akartál mondani. De hát, azt ne neki kelljen kitalálnia, hogy most akkor tulajdonképpen Berecz Pista, az asztalos, vagy Berecz Pista, a punk csávó, aki a házi archívumból kilopott újságpapírt összegyűrte, vagy Berecz Pista, a népi műves, aki szorgoskodik, vagy Berecz Pista, akinek a dolgos kezét látjuk, és aki ebbe az egészbe már belefáradt, mert este van. Ezt helyetted más nem fogja megcsinálni, ez a te dolgod, és ezért adom vissza ismétlésre. Hozd meg Pista a döntést, és vállald. (hegyi)

Nagyon örülök annak, hogy Vera hosszabb kihagyás után újból jelentkezett nálunk, annak pedig még inkább örülök, hogy az első leckével köszönt minket. Gondolom, azt Vera is érzékelte, hogy egy ilyen helyzetben nem csak Hegyi pedellus keresi az első mondatoknál a szavakat, hanem ez képi gesztusban is fontos lehet, hogy így négy-öt év távlatából milyen absztrakciókkal indítok újra egy folyamatot. Ez a feladatmegoldás egy több rétegű, több olvasatú képi gesztus, és mindegyik jelentésrétege fontos és határozott súllyal bír. Formailag, ami először szembetűnik, az a feltartott tenyér. Ennek az egyik értelme a kézfogásnál, az ismerkedésnél, a köszöntésnél egy jelzés, a bizalomé, a nyitottságé, és az elfogadásé, befogadásé. Az üres kéz, az üres tenyér a régi korokban azt mutatta, hogy nincsenek támadó szándékaim, nincsen nálam fegyver. A másik jelentésréteg a Vera által elindított, és tulajdonképpen az ő gondolati hálója köré szőtt, azóta már jeles képviselőkkel bíró és a fotográfiai kánonban elfogadást nyert hibaista megközelítés. Akit ez bővebben érdekel, annak Vera biztosan a segítségére lesz ebben a kérdéskörben. Jó példája ez a kép annak, amit én több elemzésnél elmondtam már, hogy mi a szerepe a hibának a képen. Az én értelmezésem szerint akkor beszélünk jó és értékes hibáról, hogy ha az hozzáad az alkotói gondolatisághoz, és ezáltal egy új minőséget hoz létre a véletlen által az alkotó. Tehát, amikor bekapcsolja azt a rezgést, ami a környezetünkben szereplő hiba a mátrixban, vagy a rendszerben, de nem öncélú, és nem tetszelgés, vagy formai szépelgés, hanem plusz súlyt ad annak, ami egyébként is működne. Mert ha nincsen képi közlés, ha nincsen értékelhető gesztus, akkor azt a hiba sem fogja hosszútávon értékké változtatni. Ennél a képnél az a hiba, amiről Vera beszél, ez a fajta nagyon érdekes roncsolódás, ez az egésznek egy nagyon régies, archaikus ízt ad, van az egésznek valami különleges hatása. Az RC papírok tudnak hasonlóképpen szépen megrohadni, ezt nagyon nem lehet szebben mondani. Arról van ott szó, hogy a hordozóból, amire anno ezeket a képeket készítették, nem lehetett kimosni a vegyszereket, és nem lehetett rendesen fixálni, évek teltek el, és egyszer csak egy ilyen aranyló kontúr, egy nagyon furcsa misztikus világ kezdett el megjelenni ezeken a fotókópiákon, és tulajdonképpen egy új minőséget hozott létre - az egy másik kérdés, hogy ennek a stabilizálása nem volt egy egyszerű dolog - bár elég nagy késéssel, de a véletlen ott is belekapcsolódott az alkotói folyamatba. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert elég kevés szó esik itt nálunk az analóg technikákról, de mindennek van előképe, ennek a fajta roncsolódásnak pedig nekem, fejben és látványban az RC papírok meghalása adja ezt a kontaktot. Hadd mondjak még egy dolgot: a filmtörténetben meghatározó alkotó Luis Buñuel, az ő a filmes gondolkodása, világa, és az Andalúziai kutyában van egy olyan jelenet, amikor a tenyérből mindenféle hangyák másznak elő. Érzek ebben valamiféle párhuzamot, még akkor is, ha ez nem kötelezően volt tudatos, de mindenféleképpen van egy ilyen kollektív összekapcsolódás ebben az egészben. Amibe meg különösen bele tudok szeretni, azok az ujjacskák. Ezek a kis girbe-gurba ujjak ahogy itt megjelennek. Idehoznám Demeternek az egyik képét, a Virágok anyámnak című munkát, ami szintén azért izgalmas, mert ott is a feltartott kéz formája és egyéni jellegzetességei azok, amik nagyon szubjektívvé és szerethetővé teszik a képet, és ez itt is jelen van. Úgyhogy nagyon örülök ennek a munkának, és azt szeretném kérni Verától, hogy én igyekszem tartani a ritmust, de ne az legyen, hogy Hegyire várunk, hanem tessék küldeni a leckéket. Nagyon remélem, hogy el tudunk kezdeni egy fotográfiai kommunikációt, annál is inkább, mert nagyon fontosnak tartom azt az irányt, amit a képekben való filozófiai gondolkodás jelent. Van egy esztétikai megfejtés, és itt a kompozíció tökéletesen alátámasztja, mozgása és dinamikája van az egésznek, nem csak a mélységélesség által, hanem a tömegelhelyezés által is, ugyanakkor ez a felbukkanás, ez az újbóli köszöntés szerintem egy nagyon erős és nagyon pozitív üzenet. És hogy mindez formai jegyeiben hordozza ráadásul azt az irányt, amit Vera nagyon nagy kitartással és lelkesedéssel útjára indított, és már egy önjáró létezőként funkcionál, ez így mindenféleképpen példaértékű. Köszönöm szépen! Ez egy 3 csillagos leckemegoldás, és várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:    

Nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy egy olyan tagunkról van szó, aki a korábbi időkben nagyon is aktívan hozzájárult ahhoz, hogy kommunikáció legyen itt az oldalon, és egymást az önismeretben és az önfejlesztésben segítsük, és remélem, hogy ezt a rezgést Mariann újból előhozza a jelenlétével. És nagyon örülök annak, hogy az első leckével kezd, mert miközben a filozófiánk nem nagyon változik, a fő csapásirányok hasonlóak a régi időkhöz, vannak új tagok, és van ebben tiszteletadás a többiek felé, hogy sziasztok, akkor itt a Mazsi. És ennek nagyon örülök, és remélem, hogy ez egy folyamat kezdete, és újból el tudunk kezdeni dolgozni azokkal az emberekkel, akik a kreativitást, a képnyelvi fogalmazást komolyan gondolják.
   Ami a képet illeti, ez egy nagyon könnyed megoldásnak tűnő kép, ugyanis mi kell hozzá? Egy fürdőkád, egy fényképezőgép, meg valaki, aki ezt a képet megcsinálja, ja, hát, lefotóztam magam a vízben, és akkor mi van? Igen ám, csak azt tessék megnézni, hogy itt van egy ritmika, egy tömegelhelyezés, ami attól lehet könnyed, és ettől működik, hogy emögött van egy tapasztalás. Az a tapasztalás, amit sokszor szoktam mondani, hogy viszonylag nagy mennyiségű képet el kell ahhoz készíteni, hogy az embernek rutinból már működjön, hogy hol vannak azok a pontok egy képen, ahol az aranymetszés van, hol vannak azok a pontok a képen, ahol érdemes esetleg kimozdítani a dinamikát a megszokott nyugalmi helyzetéből. Tessék megnézni például ennek a zuhany gégecsőnek az íveit, hogy mennyire jó ritmusokat adnak, a kacsát, ahogy elhelyezésre került a kád szélén. És lehet, hogy ez a kacsa ott ül örökké, bár ennek kicsi az esélye, legalábbis nálam, mert én biztos, hogy leverném zuhanyzás közben, tuti beleesne a vízbe, mégis azt mondom, hogy ez egy alkotói döntés, hogy ott legyen a képen. Nélküle is működhetne a fotó. Lehetne egy üzenet annak is, hogy ülök a kádban, és a lefolyót mozgató eszköz tükröződésében szemlélem magamat, de szerintem az kevésbé lenne egyénien jellemző Mariann kép. Aztán ott van a láb. Most abba nem fogok belemenni, hogy leelemezzem a lábujjadat, de egy nagyon személyes érintettséget hoz ebben az egészben. Tulajdonképpen ez nem attól akt, hogy mi tükröződik vissza ebben a króm felületben, mert ehhez képest a láb megjelenése szerintem sokkal intimebb. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó ritmusú kép. Ha változtattam volna valamit, akkor talán annyit, hogy megengedem azt, hogy ez az ív a kép alján befejeződjön, ezt a fél centit én sajnálom, amibe most belevágtunk, ha az ott szépen végig érinti a képhatárt, akkor még finomabb lenne a dolog. Ennyit tudok hozzátenni. Nagyon köszönöm azt, hogy Mariann megmutatta ezt a képet! Miközben ez egy könnyed kép, és egy vidám történet vidám színekkel, azt kell, hogy mondjam, hogy többrétegű üzenet, és jó érzés időt eltölteni azzal, hogy nézegeti az ember. Ez egy 3 csillagos leckemegoldás, és várjuk a folytatást. Igyekszem tartani a tempót Mazsi, de nem kell rám várni, hajrá, várjuk a munkákat, vegyük fel a pörgést. (hegyi)
értékelés:    

Az ötlet kiváló, a kivitelezés annyiban továbbgondolásra érdemes, hogy ami most izgalmas, az a kád leeresztő csavarjának a tükröződésében megjelenő talp. Ez tökéletes, és a megjelenő vízcseppekkel együtt nagyon rendben van ez a fajta absztrakció. Ugyanakkor a valóság megjelenítése, a lábfejre zuhogó víz szerintem lényegesen kevesebb hangsúlyt kap, mint kellene. Tulajdonképpen olyan, mintha a véletlennek lenne köszönhető az, hogy ez egyáltalán megjelenik a képen, miközben egy fő motívum. Tehát ahhoz, hogy ez arányaiban működjön, én úgy érzem, hogy ehhez a képhez legalább még egyszer ennyit hozzá kellene tenni lefelé, és akkor, ha nagyjából bokáig megjelenne a láb, akkor szerintem, egy izgalmasabb megoldást kapnánk, és ráadásképpen az értelmezés is könnyebb lenne. Ugyanis a lábmosásról beszélsz, és ez most nincs nagyon a képen. Valami történik, de nem biztos, hogy a néző ezt szerethetően át tudja élni. Valamilyen bázisának – ahonnan elrugaszkodunk -, azért kell lennie a képnek. Nem lehet teljes elvontságában meghagyni egy történetet úgy, hogy valahol életlenül belekerül a fő motívum. Én ezt gondolom. Visszaadnám ismétlésre, ha lehet. (hegyi)

Árpi, ez egy elég erős gurítás. Félek itt már nagyon, hogy ezt is beadtad pályázatra, és nekem le kell húzni, hogy nyerjél, de tudod mit? Nem nagyon érdekel, hogy ez hogy megy, vagy hogy nem, én mondom a magamét, aztán a szerencse meg vagy melléd szegődik, vagy nem. Szóval, én azt gondolom, hogy ez egy majdnem 5 csillagos ügy. Azért csak majdnem, mert kicsit olyan esetlen az egésznek a technikája. Egyrészt ez a kékes feeling nekem nem jön be. Tudom, hogy a fehéregyensúly beállítás az automata kameránál egy idő után beáll, és itt ez most nem történt meg, francba vele, és már nem volt kedved újra felvenni, de azért én azt gondolom, hogy érdemes lett volna ezt helyrerántani. Másrészt nagyon lebutítottad a minőséget és zavar a mélységélesség ilyen szűksége, ami okán a kéz már egy amorf forma lesz csak. Ami tetszik, az a megfigyelés a tenyér körberajzolásánál, hogy az ember kipárolgása, a hőmérséklete és a külső hőmérséklet közötti különbség létrehozza ezt a párás állapotot, és ez egy nagyon jó geggé válik attól, hogy az ember egész végig azt hinné, hogy na, most körberajzolja a kezét, mint egy ilyen rendőrségi lenyomat, hogy mielőtt még kimegyek fát vágni megmutassam, hogy előtte megvolt mind az 5 ujjam. Ugyanakkor, amikor meg elveszed a kezed, akkor hoppá, ott van ez az egész varázslat, úgyhogy tényleg azt gondolom, hogy ez a része a filmjeid egyik csúcspontja, ha az összes filmedet együtt veszem. Ami kint történik pedig már kellően önironikus, és jó geg, mert az Árpi tud fát vágni, én meg nem. Megadom az 5 csillagot, és jöhetsz ám ide is, mert vannak rönkök. Baltám az elég bénán van, mert visszaadtam Andrásnak az övét. (hegyi) értékelés: