18. Portré, emberábrázolás

« első
‹ előző
…
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
…
következő ›
utolsó »

Lilla nem szereti a pelenkázást, viszont imád fotókat nézegetni. A kettőt ötvözve általában sikerül a manőver.

Nem könnyű úgymond röhögős (anno Demeterék így hívták, amikor gyereksorozatot kellett csinálniuk megrendelésre) képet csinálni, a gyerek rövid ideig együttműködő, a figyelmét megtartani nem lehet hosszan, ez a trükkje is ennek a képtípusnak. Ráadásul a gyerek akt még kritikusabb kérdés, a tabu határát súrolja, így kifejezetten jó most, hogy a keze és a könyv ott van, ahol. Körülbelül a helyszín is jó, ez szokott a másik probléma lenni, a képben felejtett zsebkendő, pelenka, félig megevett kajamaradék és a többi, szóval azt mondom, hogy persze, a fényekkel még lehetne játszani, hogy a bal lábán, amin a zokni van, ott picivel több fény legyen, de ez a kép egy szinte hibátlan gyerekfotó, úgyhogy megvannak a csillagok is. (hegyi)
értékelés:

A kép egy Nikon D5000+Nikon AF-S 50 mm f/1.8G készült kézből fotózva Poroszlón tesztelés céljából.

Kedves Richárd, üdv a téren. Örülök, hogy itt vagy, picit nehéz helyzetbe hoztál azonban. Nem véletlen, hogy az első lecke önmagunkról szól, bemutatkozás is, meg könnyebben beszélünk magunkról, mint valaki idegenről. A portré a 18-as lecke, odébb van. A képről: jó az alanyod, kedves, van benne titokzatosság, majd lehet vele dolgozni. Ez fontos. De vannak problémák. Egyik a szelektív színezés. Felejtsd el kérlek. Vásári ügy, nem komoly dolog. Vagy színes, vagy FF egy kép. Ez nem reklámfotó, szóval ezek az eszközök nem adnak jó eredményt. Azzal, hogy a fél fejét mutatod, nincs baj, ha van indoka. A csak úgy, az nem elég. Akkor tedd egy ablakba, és a keret vágja, az úgy mutatós és működik. Vagy lessen ki egy függöny mögül, az is jó sztori lehet. De ez nem nagy baj, ez ettől még működhetne. Viszont arra érdemes figyelni, hogy a modell ne biccentse lefelé a fejét, mert olyan rövidülés jön létre, ami anatómiailag arányokat torzít. Sok a homlok, kevés az áll és a száj. A kép fele a haj és a homlok. Ha feljebb emeli az állát, akkor ez az arány helyreáll. Az élességről: amíg fiatal a modelled, nincs baj. De bevallom, engem nem érdekel Tündi bőrének pórusai, nem akarom. Azért nem, mert az egész így technikai üggyé válik, egy objektívtesztté, micsoda rajz, váó, de kurva jó - csak eltávolít a modelltől érzelmileg. Az utómunkáról is pár szó. Most valahol a középszürkékben mozgunk. Ez nem nagyon izgalmas és nem szereti a szem, fáradt hatása van. Próbáld elmozdítani valamerre, vagy a világosabbak, vagy a sötétebbek felé, ez már a te ízlésed kérdése, melyik tetszik. Csináltam belőle egy párost, hogy lásd, mire gondolok ebben az értelemben. A lényeg. A kép jó, nem kezdő szint, látszik, hogy nem az első képed. De ne menj bele olyan utcákba, ami vagy a divat, vagy valami technikai dolog, mert a fotózás technikai sport ugyan, de a végeredmény viszont nem szabad az maradjon. Várom a képeid, főleg az önképed. (hegyi)
értékelés:

Na, akkor az elemzés, a komment után. Nem leszek hosszú. Egyik: így nem jó mell alatt vágni. Valamennyi kell alá, ez anatómia, nincs indoka felrúgni. A másik, hogy balról van három redő, vagy hogy mondjam, a hegyen, a harmadik után vágnám, alul még hozzá valamennyi, tőlem még felül is jöhet, hogy kiadja a négyzetet, lenne benne feszültség, ami most így kilazul. Kifejezetten tetszik, az, ahogy leválok a háttérről, hogy nem lehet eldönteni elsőre, hogy az csak egy tapéta, vagy valóság, ez jó játék, kell. Azt nem tudom, hogy a szereplő jelenléte így elég-e, fene tudja, én valamit még csináltam volna vele, fogja a haját a szél ellen, vagy valami gesztus, akármi. Na, így. (hegyi)
értékelés:

Tehát... kb már harmadjára próbálkozok feltölteni. Szét vagyok csúszva. Nos, tegnap vettem meg első DSLR-em, ez a fotó azzal készült. Régebben próbálkoztam SLR-er amit itthon túrtam össze, majd még is csak a zenét választottam. Elővettem pár hónapja, és kattogtattam egy párat, majd abból is szeretnék feltenni, csak még hívják elő. Akkor rájöttem, hogy a fotózás áll közel hozzám, és az analóg "vasak". Fura is volt, hogy itt rögtön látom a dolgokat.

Ha már technika, értem én, jó az analóg, persze, az az alap, de tanulni könnyebb a digittel, pont amiatt, mert gyors a visszajelzés és egyből lehet korrigálni, de legalábbis nem kell várni a hívásra, nagyításra. Annak örülök, hogy a kép fekvő, így benne lehet a környezet is, de ha fekvő és a motor ugye széles és nem magas, szóval akkor az segítene ennél a képnél, ha a barátod rátámaszkodna a nyeregre, közelebb kerülne a motorhoz, hogy abból is kapjunk még. Vagy, ha ez nem kényelmes, akkor álló formátum, mégis. (hegyi)
értékelés:

86 éves. És már nem lesz 87. Szerettem és szeretett. Nem atyaként, nem fiúként, nem a huszadik század magyar fényképművészetének egyik meghatározó alakjaként és nem a fotóival sokat foglalkozó fotómuzeológusként. Hanem Balla Demeterként, aki bonyolult, összetett személyiségének olyan részébe engedett szabad bejárást KK-nak, ami sokak előtt zárva volt. Ebben a részben a féltés, a szeretet, a minőség tisztelete, a bizalom és a feltétel nélküli elfogadás lakott, és ahová nekem hosszú ideje saját kulcsom volt. Most tompán és zsibbadtan ülök, mantrázom magamban, hogy elveszett az életem egyik meghatározó embere. Évtizedekig láttam, hogyan él, hogyan lesz azzá, aki lett, hogyan lesz belső világa egyre zártabb és ugyanakkor letisztultabb, s ez miként jelenik meg időskori fényképeiben. Olyan fotókat csinált ekkor, melyek a természet által létrehozott formák nyers erejét, esztétikumát, szépségét voltak hivatottak megmutatni mindazoknak, akik tudják, sejtik, hogy az ember – bármely sokat is gondoljon magáról – mégis csak a természet része, annak kreálmánya, csak azzal együtt élhet, s azzal együtt fog elpusztulni is. Balla Demeter egyike azon nagyon keveseknek, akik ezt a fényképművészet eszközeivel képesek elmondani. Messziről jött, sokat látott, és fényképeivel mindent megmutat, amire csak van szemük a látóknak. Talán még annál is többet, mert képein nem minden látszik, de annál több érződik. Gigantikus életművet hagyott maga után. Maga után? De hát tegnap még élt, beszélt és ma már csak a múlt idő és a hagyaték? Rossz ebbe belegondolni.
Belülről kifelé sugárzó személyiség volt, s ha valaki megtanulta dekódolni akadozó beszédét, olyan tudáshoz juthatott, olyan emberi mélységekbe pillanthatott be, hogy beleszédült. Még élete utolsó heteiben is nyitva állt háza mindazok előtt, akik meg akarták tölteni saját félig telt korsójukat Demeter kiapadhatatlannak látszó kútjából. Ennek vége. Ennek vége? Talán valamennyi átmenthető különféle áttételeken keresztül fotográfiáiból, könyveiből, verseiből, de azt már nem ő adja, hanem nekünk kell elvenni mindabból, amit itt hagyott.
Demeter. Köszönöm, hogy voltál, hogy adtál és elfogadtad, amit adtam.
(Kincses Károly)

Ő az ORVOS, csupa nagybetűvel, aki a kezem operálta, és akiről az Operációm története című műsoromban meséltem már. November 7-én élőben beszélgettünk, bemutattam őt a Garázsmenetben. Ha meghallgatnád, kattints.

Kedves feleségemet kaptam lencsevégre. A reggeli órákban szokta hívni édesanyját rögtön ébredés után. Néztem az arcát és a fényképezőgépért nyúltam. Este le nem mosott smink szépen kenődve a szeme körül. Haja még kedvesen kócos. Na mindegy én csak szerelmeset szépet tudok írni róla... Az arcát a telefon kijelzője világítja ahogy éppen a híváslistát böngészi (hála istennek nehezen találta a számot így volt időm fókuszt találnom).

A helyzet az, hogy amit leírtál a képhez, az javarészt nincs a képen, legfeljebb érzet szintjén, te tudod, hogy megtörtént, de mi egy portrét látunk, a cselekményhez a modell túl közel van, máshogy mondva szűkre vetted ahhoz, hogy sztori is legyen a fotóhoz. És persze az is igaz, hogy portrénak meg azért nem igazán jó, mert a modell homloka túl közel van, az objektív látószöge nagy, ezért torzít is, de mindkét probléma ellenére mégis azt kell mondjam, hogy a kép hordoz fontos dolgokat, érzelmeket, közelséget, keresetlenséget, intimitást, sugárzik róla az odafigyelés és szeretet, és ez fontos, és ráadásul igen nehezen megragadható. Neked sikerült. Szóval majd kérek ismétlést ahhoz, hogy a sztori is meglegyen, de ez így is három csillag. (hegyi)
értékelés:

Nem tudom, hogy van-e még a képből a képhatárokon túl, azaz kivágtad-e ezt egy nagyobból, mert ha igen, akkor menthető, hogy ennyire ferde a horizont. Ott a falon az olajlábazat teteje, az a mérce. A gesztus jó, a pozíció, a hangulat átjön, érthető, kicsit agyonverted az utómunkával, annyira kopogósra akartad venni, hogy ez visszaütött. Higgy abban, hogy amit csinálsz, az oké, és akkor nem kell túlhúzni a dolgot, akkor nem lesz ilyen fura a bőr, a tónus, mintha néhol már visszafordulna, mintha olajos lenne, szóval ha van mód a javításra, akkor úgy, ha nincs, de lehet ismételni, akkor érdemes lenne, és akkor egy kicsivel több fényt kell csinálni, hogy a telefon picike érzékelője ne szenvedjen ennyire. De mondom, a gesztus jó megfigyelés, az tetszik. (hegyi)
értékelés:

A gesztus szuper, a fiú, mintha valami videoklip szereplő lenne, énekli a szomorkás történetét, mint Chris Isaak, szóval van hangulata, kevéssé is bajos a tónusvesztés emiatt. Fenn sok a tér, nem kell ennyi, a haj fölött vágható picivel, egy kicsi lentről is vágható, szóval ha fenn és lenn szűk lenne, akkor erősebb lenne az a gesztus, ahogy balra van téve és a kezei is hatásosabban érvényesülnének. A szemeknél meg pici utómunka, fél fényérték emelés jó lenne. (hegyi)
értékelés:

Ezt szeretem, ez gondolatokat ébreszt. És azt érzem, tudod, mit akarsz. Egyetlen dolog, ami picit bánt, az az incifinci kis csücsök a pulcsi aljából. Fenn bátran vághatsz akár fél ujjnyit is. Csak ennyi. (hegyi)
értékelés: