14. Riport

Teherbírás 5 tonna
Teherbírás 5 tonna
Teherbírás 5 tonna
Teherbírás 5 tonna
Teherbírás 5 tonna

Egyre több az ilyen elhagyott, pusztuló ipari épület.

Egy öt képes sorozatot kapunk Gábortól, nagyon érdekes helyeken jár Gábor, és nagyon jó az, amit fénytani megfigyelésként közöl velünk, utalnék itt vissza egy saját régi képére, amit egy hajógyári dokkról szólt, egy kikötőről, nagyon hasonló ott is a fényviszony. Amit látok, azzal nem vagyok elégedett. Azért, mert valaminek valamihez kell viszonyulnia, valamilyen viszonyrendszert ki kell alakítani. Nézem az első képet: dől hanyatt ez az épület. Nem az a baj, hogy dől, mert ha ezt meg tudom ideologizálni, hát dőljön, de semmi nem áll semmivel. Ha megnézzük, akkor olyan exponálási pontot talált magának Gábor, hogy nem csak hanyatt dől az épület, hanem oldalirányban is ki van ez tekeredve, tehát az egész perspektívája valahogy el van romolva. Még az is segített volna, ha a kép oldalából azokat a részeket, amik ennél a házfalnál, mint határoló részek megvannak, ott meghozok egy döntést, és ott hozom meg a vágást, kevésbé lenne irritáló ez a perspektívatorzulás, ugyanis ennél a képnél, ami igazán izgalmas, az az üveg, a törött üvegtáblákon megcsillanó fény játéka. Minden többi már ennek csak körítése. A következő kép egy jó ritmusú kép, mint képsori kép, önálló képként nem lenne nagyon jól értelmezhető, de a képsorba beleillik, hiszen közel jutottunk, és egy titkot szeretnénk megfejteni. Aztán bejutunk ebbe az épületbe, és hirtelen fölénk magasodik ez az egész szerkezet a maga struktúrájával. Megint azt mondom, hogy nincs eldöntve tömegelhelyezésben az, hogy mi mivel, hogyan dől, és hogyan áll. Az a daru, ami a képet átlósan átszeli nagyon érdekesen, de mégiscsak elforgatja ezt a képet, amit jelen pillanatban nem húz vissza a kép jobb oldalán lévő struktúra. Itt megint azt mondom, amit az első képnél, hogy nem jó helyről exponáltál, Gábor, ezt nem innen kellett volna megfotózni, és nagyon nagy az ugrás az első és e között a kép között. Van egy titok, és egyszer csak meztelen a király, levetkőztetted. Ennek egy részképét kapjuk a következő képen, ezt az ismétlést annyira nem tartom erősnek, hogy ezt a „Teherbírás 5 tonna” feliratot megmutassuk újra, ez olyan, mint egy viccnek a poénját kétszer mesélnénk el, aki akarja, az észreveszi, hogy miről szól a dolog, és a címben erre már egyébként is utaltál. Majd lezárásképpen újra kijutunk ebből az épületből, mint egy búcsú, és megint csak egy részképet kapunk a rácson keresztül. Nekem gyors a ritmus, és nagyok a ritmusváltások a történet közepénél olyan mesét kezdesz el mondani, ami nincs kifejtve, miközben a történetet záró képhez viszonyítva nagyon nagy ugrást vélek fölfedezni. Gábor, én nem tudom, hogy vissza tudsz-e ide menni megismételni, a történet, mint ötlet, nagyon jó, vannak benne jó momentumok, de nagyon slendrián a megvalósítás. Erre oda kellene figyelned, mert ha eltelik 20, 30, 40 év, és ez a kép marad, akkor már nincsen másik kép, amiből ezt a helyzetet rekonstruálni lehetne, és akkor azt fogjuk nézni, hogy ez a fotós, akit nem is biztos, hogy ismerünk, bizony-bizony eléggé elbénázta ezt az egész rendszert, miért nem csinált egy rendes képsorozatot? Gábor, ha vissza tudsz menni, akkor kérnék egy ismétlést. (hegyi)

Manócska bemutatja
Manócska bemutatja
Manócska bemutatja
Manócska bemutatja

Egy belső történetet mutat itt Ágnes, Manócska segítségével, aki bemutatja a kedvenceit, az ő kis emlékeit, amik neki fontosak, és ez egy olyan történet, amivel lehet játszani. Én azt mondom, hogy Manócska, ha ennyire központi figura, akkor lehet egy szereplője is ezeknek a történeteknek, amit Ágnes megfotóz. Vele lehet kirándulásokra menni, el lehet vinni barátokhoz portrézni, eseményekre, ott lehet velünk Manócska, és akkor az ő szemszögéből nézzük a sztorikat. Tetszik az, hogy ennyire dinamikusan használja Ágnes ezt a helyzetet. Amivel problémám van, az a mélységélesség, hogy Manócska szinte egyik képen sem éles. Minden más igen, de ő nem. Ettől nekem egy kicsit problematikus a dolog, mert Manócska a főszereplő, a viszonyrendszer tekintetében legalább annyira fontos az ő szerepe, mint amennyire fontos az egyes képalkotó elemeknek a szerepe, amikre rámutat. Ha Egyiptom és Regensburg fontos, akkor Manócska is fontos, ha fontos a háttérben a falvédő, ráadásul ott van egy kis társa is, akit nem ismerünk még, akkor a főszereplő is fontos. Ha Ágnes tényleg kedvet kap ahhoz, hogy ezzel a kis figurával jászon, akkor kell keresni neki még más ruhácskákat is, tehát nem mindig téli öltözetben kell őt mutatni, lehet ő strandruhában, viharkabátban, sokféle dolgot el tudok képzelni. Az ötlet jó, tetszik. (hegyi)
értékelés:

Földalatti anno
Földalatti anno
Földalatti anno
Földalatti anno
Földalatti anno

Egy öt képből álló sorozatot látunk, és abszolút érzem azt, hogy Eszterben a közlekedési eszközök iránti szerelem igen erős. Az első képet nem teljesen értem, hogy miért, és hogyan vannak itt a függőlegesek és a vízszintesek, egy kicsit slendriánul van komponálva, nagyon szűkre is van véve. Ha jól látom, ez a felvétel valamilyen belső térből készült, valamennyiből többet lehetett volna adni ebből a belső térből. Persze nem ismerem magát a teret, de talán ha többet adunk, akkor többet tudunk komponálni is, és akkor nem ilyen szűkre szabott ez a front elem, ami ennek a vasúti szerelvénynek az eleje. Aztán a második kép egy nagyon-nagyon míves réz betűsor, és ehhez képest egy korszakkal előbb való tábla. Érdekes ez a párhuzam: a gyönyörűen restaurált technikai dolgok, és ez az ütött-kopott tábla. Így együtt elég furcsa, de szép megoldás. A függőlegesek, vízszintesek, párhuzamosok kicsit hanyagul vannak megvalósítva. Ugyanez igaz a következő képre is: dől a horizont, dőlnek az egyenesek, nem igazán értem, hogy mi mivel van párhuzamban vagy függőlegesben. Én értem, hogy lenyűgöz téged ez a kilincs, tényleg gyönyörű, de tessék azt a vízszintest meg azt a függőlegest beállítani. Ugyanez igaz erre a sarokelemre: tessék onnan fotózni, hogy ne kelljen ennek az egésznek ilyen furcsán szétnyílnia. Az ott egy 90 fokos sarokelem, de most, attól, hogy a kamera nem lett pontosan úgy állítva, ahogy kell, ettől ez a 90 fok most 92, és ez így nem jó. Nem bírják el ezek a geometriai játékok ezt a pongyolaságot. Ettől esetlegessé válik az egész. Nagyon szép viszont az utolsó kép, ez az enteriőr. Nagyon izgalmas, nagyon tetszik, főleg az, hogy közben a háttérben ott van egy modernebb villamos, és a kettő együtt nagyon finom utalást mutat a régi idők kidolgozottságára és mívességére, és az új formalizmusra. Itt is érdekes a perspektívajáték, de ezt helyrehozza az, ami a tetőtérben történik a kapaszkodókkal. Nem tudom, hogy oda ki tudsz-e még menni, ahol ez a földalatti vasúti kocsi van, jó lenne, mert én azt gondolom, hogy megérne ez annyit, hogy kicsit több türelemmel foglalkozz ezzel. Ez idő kérdése, hogy az emberben az az élmény, amit látott, feldolgozásra kerüljön, és utána, ha már ez megtörtént, akkor nagyobb türelemmel az ember ki tudja ezeket a helyzeteket úgy választani, hogy megfeleljen ezeknek a formai követelményeknek. Ezt ezért adom vissza ismétlésre, maga a ritmus jó, szép dolgokat találtál meg, kicsit befejezetlen a sorozat, de érdemes ezzel játszani. Hagyd, hogy az érzelmeid elragadjanak, hagyd, hogy az érzelmeid vezessék a kezedet, viszont emellett a szigorúság meg kell legyen a kompozíciót illetően. (hegyi)

lámpázás
lámpázás
lámpázás
lámpázás
lámpázás
lámpázás

Hat képből álló sorozatot kapunk, és ez egy olyan mese, ami leirat nélkül is jól elmondja azt, hogy mi történik itt a képeken, és hogy milyen helyzetben voltak a fiatalok együtt az ő tanítójukkal. Talán feszesebbre lehetett volna venni ezt az egészet. Az első kép tökéletesen rendben van, jól mutatja ezt a helyzetet, jól vezeti föl a történetet, a második képpel bekerültünk a körbe, rendben van a kép megfejtése, a harmadik és negyedik kép az, aminél túl van magyarázva már a sztori. Értem én, hogy van egy lámpa, és odagyűlnek a kis éjszakai rovarok, és ezt figyelitek meg. Elég konkrét helyzet ahhoz, hogy nem szükséges, hogy túl legyen magyarázva, valamelyiket a kettőből válasszuk ki. Talán a lámpás kép maga az, ami izgalmasabb nekem a kompozíciójával, a következő kép, a foltokkal a lepedőn nem annyira esztétikus. Annyira nem mentél közel, hogy elkezdj makrózni ezekkel a kis állatkákkal. Ez nem baj, de ettől ez a kép kiesik ebből a sorból. Aztán látjuk magát a tanár urat, aki figyeli az egyik kis lepkét, aztán látjuk ezt a kört, aki őt körbeveszi, és akiknek ő mesél. Köszönöm, abszolút rendben van ez a Riport lecke, ez egy jó megoldás. Azt az egy képet hagyjuk ki, öt kép tökéletes. (hegyi)
értékelés:

Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter
Szent Iván éj - Balla Demeter

Tamás részt vett ezen az eseményen, és nagyon örülök annak, hogy tudósított képben a többieknek, ráadásul mondhatni ez egy szubjektív riport, mert nem csak az eseményről, a konkrét tárlatvezetésről szól, hanem annak előkészületeit is rögzítette a kamera. A képsor a nézőpont kiválasztásával ritmizál, olyan meglátásokat mutat, melyek a dokumentarista megközelítésen túlmutatnak, legyen szó akár az üvegvitrinen keresztül készített fotóról, vagy azokról a képekről, amelyek a hallgatóságot mutatják. Ezeknek a képeknek a közös jellemzője az, hogy erősen dekomponált képekről beszélünk, de a szerző nem merült ebbe bele olyan szinten, hogy megtalálva ezt a technikai játékot, és belefeledkezve ebbe figyelmen kívül hagyná a tudósító kötelességét, mert ugyanakkor olyan plánokat is használ, amelyekben jól lehet látni azt, hogy kik voltak a résztvevők, milyen helyzetben voltak jelen, a képeket is lehet látni, amelyekről beszélgettünk. Megengedi magának az alkotó azt, hogy itt-ott kikacsintson ebből a didaktikus közlési formából. Én nagyon köszönöm Tamásnak ezt a beszámolót, hogy megörökítette ezt a helyzetet, és arra szeretném felhívni a figyelmét a jövőre nézvést, hogy az nem baj, ha ilyen kompozíciós játékokat játszik, de azért fontos lenne, hogy például ha Bach Vikit nézzük az egyik képen, ebben a dekompozícióban mi az, amit megtartunk, mint térformáló elem, és mi az, amit elhagyunk. A testrészek levágásának nem nagyon látom itt most indokát. Ocztos Pistinél is ezt a kompozíciós elhelyezést látom, ezzel én vitatkoznék, a jövőben erre oda kellene figyelni, de a három csillag mindenképpen megvan. Várom Tamástól a fotókat, nagyon aktív ő a rádióban, de szeretném, ha a szakköri munkában is részt venne. Van szép fényképezőgépe, tessék csinálni a leckéket. (hegyi)
értékelés:

Emlékezetes mérkőzés
Emlékezetes mérkőzés
Emlékezetes mérkőzés
Emlékezetes mérkőzés
Emlékezetes mérkőzés
Emlékezetes mérkőzés
Emlékezetes mérkőzés

Klassz meccs volt!

Igen, Csongor, körülbelül így kell riportot csinálni. Nem technikailag mondom ezt, hanem történetmesélés szempontjából. Érthető a sztori, az angolokkal vízilabdáztunk, lement egy meccs, és lealáztuk őket, és ez nagyon jó. Technikailag van problémám viszont. Az első képnél az, hogy ez az egész tömeg billen. Mondjuk ha én egy újságnál dolgozom, akkor én ezt a képet ebben a formában nehezen tudom az újságba berakni. Ha már csak egy kép is van, amivel nehezen tudok mit kezdeni, akkor keresek egy mást az ügynökségnél, aki ezt az egész sztorit úgy megcsinálta, hogy nincs benne technikailag hiba. A függőlegeseket, vízszinteseket célszerű tartani. Ez nagyjából igaz a második képre is, ez is ugyanarra dől. A harmadik kép rendben van, bár a hálóból adtam volna még egy kicsit, hogy értsük is, hogy mi lóg ott be, de ez a kép rendben van. Nem értek a vízilabdához, úgyhogy azt gondolom, hogy a következő is abszolút rendben lévő, itt, ha minden igaz, dobunk mindjárt egy gólt. A közönségről készült kép, mint hangulatkép tulajdonképpen rendben van, bár akkor kellett volna exponálni, amikor a közönség éppen örül. Most annyira nem feszült a figyelem, van, aki teljesen mással foglalkozik, a kisgyerek kér még egy szendvicset, a másik srác magyarázza a piros pólósnak, hogy „te, figyelj, utána elmentünk a csajjal, meghívtam őt egy pub-ba”, közben a szőke hajú lány a punk barátaival majszolja a szotyit, szóval millió-millió történet, és mind kicsit magával van elfoglalva. Valószínű, ha ez éppen egy góldobásnál van, akkor ezek egy emberként ugrálnak és üvöltenek. Ez szerencsésebb lett volna, ha így történik meg, de az ábrázolás maga rendben van. Az eredményjelző tábla is értelmes és értelmezhető, itt is dől az egész hanyatt, nem tudom miért. Utána, amikor a srácok lemennek a színről, ez teljesen rendben lévő kép, integetnek, örülnek, boldogok. Ezek apró hibák, amiket felsoroltam, a ferdeséggel kell tudni mit kezdeni. Megvan a három csillag, mert az, hogy a riport ennyire össze van szedve, tökéletesen rendben van. (hegyi)
értékelés:

Egy bicikli élete
Egy bicikli élete
Egy bicikli élete
Egy bicikli élete
Egy bicikli élete

Azt hiszem, hogy itt most kicsit nagyobbat markoltunk, mint amennyit fogtunk, mert a cím ennél többet sejtet, mint amit most itt kaptunk. Ez a sorozat a bicikli életéből egy szemelvény, de a bicikli életéhez képest ez nem egy végső megoldás. Én azt látom, hogy ez a bicikli életének egy olyan darabja, ami azt mutatja, hogy néha Ágnes sarazik is, és elmegy a pocsolyába összekenni a bicajt, de hát a városban is biciklizik. Itt összekerültek képek egymás után, de még nem állt össze a sztori. Ebben az látszik, hogy Ágnes maga nem döntötte el azt, hogy most melyik ábrázolási mód az, ami mellett kitart. Az első kép, az árnyékaival, egy izgalmas kép ebben a sáros mederben, izgalmas és jó megoldás. A második, a közelijével elgondolkodtató kép, de nem egy nagy dobás, ilyen sarat bárhol lehet találni, én ezt a képet kihagynám. A harmadik kép is jó ötlet, vicces ez a megfogalmazás, ahogy Ágnes ezt ide letette nekünk, beszorította oda a kis biciklijét a sorompóhoz, így olyan, mintha ez a bicikli egyedül is el tudna menni kirándulni. Ez is egy izgalmas irány lenne, hogy ilyesmi helyzeteket produkálni ezzel a géppel, de ez ellentmond az első képnek. A negyedik képünk olyan, mintha egy bicikli-szaküzletben lenne egy reklámfotója ennek a bicajnak, hogy tessék, vegyél piros mountain bike-ot, mert ez most a legújabb modell, amin már kulacs is van. Ezt is lehetne csinálni, hogy különböző olyan helyzeteket keresni, ahol lefotózok egy reklámsorozatot ezzel a bicajjal, mintha el akarnám adni, de ehhez az kell, hogy mindig minden csillogjon, villogjon. Az utolsó kép Ágnes maga a biciklin, és látjuk, ahogy birtokolja, és megüli ezt a gépmadarat. Ez megint egy szituáció lehetne, amerre el lehetne mozdulni, de ezeket most nem köti össze semmi. Az ötödik kép nekem nem annyira erős, még akkor sem, ha Ágnes kepeszt ezen a bicajon, mert ez Ágnesről szól, nem a bicajról. Most tessék vagy bicikli fejjel gondolkodni, vagy döntésre jutni, hogy ebből a minimum három útból, amit most fölvázoltam, melyik az, amelyiket végigviszed, és abból küldjél nekem egy sorozatot. Ismétlés. (hegyi)

Mozdony
Mozdony
Mozdony
Mozdony

Ez nekem a Riport leckét nem igazán teljesíti, mert nem tudom, hogy mi a riport témája. Persze, a mozdony, de miért? Most vitték oda a parkba, vagy el fogják bontani, vagy mi a sztori? Ha nincsen, akkor ez nem riport, hanem etűd, egy érzelmi megközelítés. A riportnál van sztori. Akár riport, akár etűd, itt vannak képek, és én azt nem tudom, hogy mi miért, és hogyan következik egymásból. Valamilyen összekötőszálnak kell lennie, mert ez most ugyanarról az objektumról készült fotók halmaza, de nem képsor. Akkor válik képsorrá, ha formák, ritmusok összekötik ezeket. Visszaadnám ezt ismétlésre, gondold át, hogy mitől lesz ez mese. Az első kép szentimentális, a második kép nekem egyébként a legjobb, mert olyan formai játékokkal dolgozik, amik izgalmassá teszik az egészet. A harmadik kép olyan, mintha a sárga tengeralattjáróból látnánk egy darabot. Jó ebben a helyzetben, bár megvárnám, amíg kizöldülnek azok a lombok, mert az fontos lenne, hogy ne ilyen kopasz ágakat lássunk, és akkor izgalmas az, hogy fák között van ez a mozdony. A záró képpel az a bajom, hogy nem vagyok biztos abban, hogy ez az a forma, ami jellemző erre a tárgyra. Ettől még ez a kép nem rossz, csak valakit én beállítottam volna az ajtóba, mondjuk Mammucsot, és még kellene hozzá kép, ami a mozdonynak az arcát is megmutatja, mert az fontos. Ismétlés. (hegyi)

Devecseri tavasz
Devecseri tavasz
Devecseri tavasz

Három képből álló képsort látunk. A képsornak a sorrendjével nem vagyok teljesen kibékülve, mert ha én a tavaszra akarok utalni, akkor a harmadik kép valahol a sorozat elején szerepelhet, ahonnan elindulok, hogy van egy drámai helyzet, ez a vörös víz, de utána arra fókuszálok, hogy a természet mégis túlél, és újból kizöldülnek a fák. A másik két kép ezt viszonylag jól ábrázolja, nekem a sorrend egy kicsit gond. Másrészt az első kép egy nagytotál, jól vezeti föl a helyzetet, de amikor ráközelítünk, és ezeket a mikro –megfigyeléseket és rezdüléseket figyeljük, akkor ahhoz nem optimális az, amit a kettes képen látunk. Maga ez a fatörzs ebben a nedves állapotban ő önmagában is már eleve szenved abban, hogy egy árok partján, egy beton környezetben kellett neki kihajtania. Ha ezt még le is öntötték ezzel a vörös iszappal, és ő még egyszer neki kell futnia, kevésbé jön le a képről, mert maga ez a forma, a vékony kis törzsecske a vörös színnel nem nagyon esztétikus. Abban a drámában, ami történt, ha én a tavaszt akarom elmondani, akkor meg kell találnom azt az esztétikát és esztétikai élményt, ami által az ember el tud vonatkoztatni attól, amit lát, és a vörös és a zöld kapcsolatát kell keresnem. Arányaiban is úgy kell megvalósítani, hogy ezt ne vigye el a dráma irányába a vörös, mert a drámának akkor kell lecsengenie a nézőben, amikor tudatosítja magában azt, hogy ja, ez Devecser, és a vörösiszap. Ennek nem szabad egyből lebuknia. De ha ezzel indítok, hogy elmagyarázom a néző számára, hogy mit is fog látni a következőkben, akkor utána kell tudnom ezt visszahúzni, és fölemelni arra a szintre, ami a túlélés és ennek boldogsága és öröme. Ezt most nem annyira látom. Visszaadom ismétlésre úgy, hogy tessék ezen elgondolkodni, hogy hogyan lehetne ebből egy frappáns sorozatot létrehozni, mert szerintem meg tudod csinálni. Ismétlés. (hegyi)

Nem tudok, és nem is akarok elvonatkoztatni attól a beszélgetéstől, ami a kommentároknál folyik erről a beküldésről. Itt fölmerült kérdésként az, hogy ezek vetített képek, vagy diaporáma, vagy film, vagy micsoda. Ezen érdemes elgondolkodni, de a beküldést illetően talán kevésbé lényeges. Elkezdhetjük szétcincálni ezt a dolgot, és azt mondjuk, hogy nézzük meg képenként, elkezdhetjük egyben értelmezni, és azt mondjuk, hogy Viki nem véletlenül dolgozott ezzel ebben a formában. Én mégis azt mondom, hogy talán a kettő között van valahol az igazság. Első nekifutásban azzal foglalkoznék most, hogy ez egy kész forma, az alkotó így szeretett volna nekünk üzenni, úgyhogy akkor így próbáljuk meg ezt elfogadni. A bevezető képsor a címet mutatja, és utána áttűnésekkel, egymásba úszásokkal, azonos ütemre váltakoznak a képek. Ha a hangulatát tekintem ennek a munkának, akkor viszonylag egységes képet kapunk egy erőműről, de nem tudok elmenni amellett a gondom mellett, hogy ezek között a képek között a sorrend lenne az, ami tulajdonképpen az összekapcsolást jelenti, és nem tudom, hogy minden kép tökéletesen teljesít-e ebben a rendszerben. Riport leckében, ha képsoronként veszem, és elfeledkezem arról, hogy itt most van egy ritmus, ami didaktikusan végigvisz ezen a rendszeren minket, akkor azt mondom, hogy a bevezető kép tökéletesen rendben van, távolról látjuk egy ködös tájban az erőművet. Ez egy nagyon lírai és jó megfogalmazás ezzel a bottal és fa maradvánnyal és a lovacskával, kompozícióban is rendben van a dolog, kedvelem ezt a képet. A következő kép egy szubjektív meglátás, talán egy busz belsejéből. Itt már az utazás során vagyunk. Aztán látunk egy női szereplőt, előző munkákból tudjuk, hogy ez Viki édesanyja. Itt egy viszonyítás jön létre az erőmű és a modell között, ami érdekes képi megoldás, és egyet is tudnék érteni vele, de kilóg a sorból. Ha azt veszem, hogy egy történetet mesélek el, hogy hogyan kerülök én az erőműhöz, akkor nem értem ennek a szereplőnek a bekapcsolását, mert ezt később se magyarázza semmi. Utána hirtelen éjszaka lesz, aztán megint nappal, még mindig nem vagyok az erőműnél. Akkor én napokig utaztam, hogy odajussak, ezért van ez a váltás? Aztán megint éjszaka lesz, megint nappal, már viszonylag közelebb kerültünk, bent vagyunk az erőmű területén, rácsodálkozunk a csőcsordákra és a kéményekre, némelyik képnél bennem fölmerül a kérdés, hogy rendben van-e a kompozíció, de ha képsorként tekintjük, akkor ez viszonylag elfogadható. Elég bőbeszédűen kapunk bemutatást a kéményekről, és aztán a képsor egy lírai képpel zár, ahogy ezt a füst tömeget kiköpi magából a kémény. Egyrészt azt a rendezőelvet hiányolom a képsorból, hogy mi után mi következik. Izgalmasak az éjszakai képek, de most itt fölmerül bennem a kérdés, hogy történetet mesélek, vagy dokumentáltam. Ha történetet mesélek, márpedig a vetített képes előadás az mese, akkor időben és térben is föl kell tudnom ezt a történetet osztanom, tehát a legkézenfekvőbb megközelítés az, hogy távolról indulunk, közelbe érünk, reggel indulunk, este ér véget a folyamat. Valahogy itt most bizonytalan, hogy miért épp így készült. A másik kérdés az, hogy ha dokumentarista szempontból akarom ezt nézni, akkor nagyon sokat időzünk a kéményekkel, kevesebb is elég lenne. Itt a tényszerű közlés és a művészi megközelítés keveredik egymással arányaiban is, és közben vannak olyan helyzetek, amik nem kerültek bemutatásra. Ha bemegyek egy erőműbe, akkor valami történik. Most ki lehet zárni teljesen az ott dolgozókat, de az egyetlen utalás az a kép, amelyiken egy teherautó látszik, a többi képen nincsen nyoma az embernek. A másik megközelítés az lehetne, hogy nem akarok történetet mesélni, engem csak a formák és a struktúrák érdekelnek. Akkor szigorúbbnak kell lenni magamhoz, és azokat a képeket, amik formailag rajzosságukban kevésbé jelentősek, azokat ki kell hagyni. Ezt a döntést kellett volna meghozni, hogy történetet mesélek, vagy a formai játékkal foglalkozom. Kakukktojás a képsor elhelyezésében Viki édesanyja. Volt már ilyen, érdekes, hogy valamiért ő mindig becsempéződik ezekbe a képsorokba, ami alapvetően egy jó dolog lehetne, de az időzítéssel van nekem problémám most is. Hozzám nem áll nagyon közel a diaporáma, mint műfaj, idejétmúltnak is gondolom, ráadásul van egy olyan érzésem, hogy a diaporámánál a megközelítés arról szól, hogy valamit, ami nem éri el a száz százalékos sűrítettséget, azáltal emeljük művészi magasságokba, hogy áttűnésekkel és zenével húzzuk össze a történetet. Ha ezeket a képeket, amiket a diaporámánál látunk, falon látnánk kiállítva, valószínű, hogy jó pár képnél fölmerülne a kérdés, hogy miért készült el. Ez nem csak most Viki diaporámájára igaz, hanem a diaporámák 99 százalékára, hogy számomra olyan, mint az ostya, amivel a keserű pirulát bevesszük, elveszi a dolognak az ízét, összemossa a dolgokat. Ennek megvan egy történelmi hagyománya, hogy miért és hogyan készült, a 70-es években, amikor ez reneszánszát élte lényegesen kevésbé volt elérhető az alkotók számára a filmes technika, miközben két diavetítővel egy performance létrehozható volt, könnyebb megoldás volt, mint filmet forgatni, és álló képekből összehozni valamilyen filmes elgondolást. Manapság viszonylag könnyedén hozzáférhető a filmes eszközpark, és szerintem ha filmes eszközökkel szeretnénk mesélni, akkor fogjunk egy videokamerát, és kezdjünk el filmre dolgozni, ha fotózni szeretnénk, akkor fotózzunk. Ennek a kettőnek az ilyen vetített képes összemosása ritka eset, hogy előrevivő lenne. Szerintem, ha Viki végiggondolja ezt a helyzetet, és egymás mellé rakja ezeket a képeket, akkor lehet, hogy érdemes lenne foglalkozni ezzel a képsorral azért, mert sajnálom azt, hogy ebben a formában, bár jelen van az összes kép, de egyiket se tudjuk konkrétan szemlélni, csak akkor, ha végigtipegünk ezen a lépcsősoron, amit most elénk tár ez a videó lejátszó. Ha lehet, akkor ezt a sorozatot kérném Vikitől az elemzés értelmezésével együtt, hogy készüljön el, és kerüljön beküldésre, mint riport, mindenféle filmes vacakolás nélkül. Akkor majd tudunk erről részleteiben beszélni, megfontolásra érdemesnek tartanám azt, amiket elmondtam a döntési helyzetekkel kapcsolatban. Ismétlés. (hegyi

Továbbra is vörös a horizont Kolontárnál
Továbbra is vörös a horizont Kolontárnál
Továbbra is vörös a horizont Kolontárnál
Továbbra is vörös a horizont Kolontárnál
Továbbra is vörös a horizont Kolontárnál
Továbbra is vörös a horizont Kolontárnál
Továbbra is vörös a horizont Kolontárnál
Továbbra is vörös a horizont Kolontárnál
Továbbra is vörös a horizont Kolontárnál
Továbbra is vörös a horizont Kolontárnál
Továbbra is vörös a horizont Kolontárnál

Megdöbbentő élmény három hónap múltán újra Kolontáron járni, s látni az akkor fotózott házak hűlt helyét. Egy egész terület lett üres, egész utcák lettek síksággá, csak az utak maradványai utalnak arra, hogy valaha itt település volt utcákkal, házakkal, emberekkel, élettel... Októberben azt mondtam, hogy Csernobil-hangulat. Most még inkább az. Ezek a képek egy valaha volt település(rész) emlékezeteként állnak itt. (demotix link)

Egy olyan képsort kapunk Gimétől, ami természetes folytatása az előzőekben megismert helyzetnek. Ami érdekes ebben az egészben az, hogy hasonló eszközökkel dolgozik, mint az előző képriportjainál, miközben az egy fontos különbség, hogy ezeken a képeken nem nagyon látunk embert, csak a nyomát, míg az előző riportoknál a drámai helyzetet azzal is érzékeltette az alkotó, hogy arcokat, portrékat, szituációkat, enteriőröket mutatott. Ez a fajta távolságtartás azért tesz jót ennek a képsornak, mert pontosan az ember nélküli környezet megmutatásával olyan élményt ad, ami a nézőt készteti elgondolkodásra, összehasonlításra az előző képsorok ismeretében. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ha csak ezt a képsort látom, akkor ez képes arra, hogy önmagában felidézze azt a történetet, ami az előző év őszén történt, de abba a ritmikába mindenféleképpen beleillik, amit kaptunk már Andrástól. Ezt egy jó sorozatnak tartom, azzal együtt, hogy ha megfigyeljük, akkor közel hasonló képi beállításokat kapunk, tehát itt most nem játszik a szerző azzal a fotós technikával, hogy a látószög megválasztásával, vagy az objektív gyújtótávolságának a megválasztásával, a közelikkel, távoliakkal, a totálokkal, és ezeknek a ritmikai megjelenésének egymásutániságával operálna, tehát ez a képsor egyféle ritmusban halad a maga útján. Az utolsó kép az, ami visszacsatol az előző szituációra. Ezt egy jó ötletnek tartom, és riportról beszélünk, így elfogadható, sőt szükséges is a leirat. A riport lecke a fotóetűdhöz képest ennyiben más. (hegyi)
értékelés:

Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka
Kifli-zsemle-molnárka

Így készül a kifli, zsemle.

Húsz képből álló sorozatot kapunk Gábortól. A környezet ugyanaz, mint az előzőekben látott kenyérgyári környezet, és a munkafolyamat hasonlatos a kenyérkészítéshez, bár a végtermék picit más. A két képsor között van egy kis technikai különbség: az, hogy az előző kenyeres képsorhoz én vettem a bátorságot, és utólag hozzányúltam, és megpróbáltam kiegyenlíteni a színeket, itt Gábor kifejezett kérése volt, hogy hagyjam úgy, ahogy ő azt beküldte, és ne változtassak rajta. Erre nem érkezett eddig megfejtés, ezt nem nagyon figyelte a társaság meg, nem is biztos, hogy így egymás mellé állítva olyan egyszerűen előjön, mint különbség, nekem ez a szürke fátyolos, sárgás-zöldes árnyalat elidegenítő a helyzettől, de hát ízlések és pofonok különbözőek. Ami a képsort illeti, megint ugyanazt tudom mondani, mint amit az előző képsornál, hogy menjünk még el, dolgozzunk ott, azért, mert Gábornak egy döntést magában meg kellene hoznia. Azt, hogy kiszolgáljuk a megrendelőt, és tényszerű képeket készítünk, ez lehet egy feladat, ezt korrektül meg lehet csinálni, vagy emellett szakítunk arra időt, hogy saját magunknak háztájiban dolgozzunk, és a saját érzelmi megközelítésünket keressük. Itt most ez keveredik. A sorozatban kb. fele-fele arányban vannak az úgynevezett lírai megközelítések, és a tárgyias riporthelyzetek. Én nem vagyok abban biztos, hogy a riporthelyzet az, ami egyébként hosszú távon most itt megoldás lehet. Ha azt veszem, hogy a megrendelőnek az az elvárása, hogy hangulatképeket, élményeket adjunk át a vevőknek, tehát azt, hogy amit ő hazavisz, és a kis reggeliző asztalán jóízűen elfogyaszt, az hogy is készül, és az emberi hozzáadott érték miben is rejlik, akkor én nem a tárgyias megközelítést választanám. Nem kötelező ezzel egyetérteni, de szerintem akkor ütős egy ilyen helyzet, ha bátran merünk ezzel dolgozni. Erre van is példa a képsorban: a 4. kép izgalmas már attól, hogy mozgást ábrázol, a 9. kép, ezzel a kínai hadsereg hangulatát hozó zsemlére előkészített tészta-katonákkal, vagy amikor a kiflit sodorja a tálcán az egyik péklegény. Ezek nekem sokkal izgalmasabbak, és többet árulnak el a helyzetről. Én ezeket kedvelem. Ha a munkafolyamatot nézzük, akkor a 17.-es kép ahol a pék dolgozik a kemencénél, és a segéd viszi a tálcán neki a zsemléket, az is egy dinamikusabb megközelítés. Én ezekkel többre tudok menni. Ennél a képsornál is ezt a döntést jó előbb-utóbb meghozni, én remélem, hogy vissza tudsz menni oda dolgozni. Még annyi, hogy megint sok a kép. Húsz képet megun a néző, ennyi képpel nem tud mit kezdeni, ebben nincsen több 8-10 képnél. El kell tudnod dönteni, hogy mi az, ami ebben fontos. Itt is vannak olyan képek, amik vagy kompozícióban, vagy a helyzetértelmezésben nem biztos, hogy annyira erősek. Várnám azt a fajta helyzetet, ahol nekem át tud jönni az, hogy miért is annyira lelkes Gerlei, amikor arról van szó, hogy menjünk a pékségbe fotózni. Én ott voltam, láttam, hogy teljesen izgalmi állapotba került Gábor, és azt lenne jó látni, hogy a képeken ez visszajöjjön, mert most az az érzésem, hogy túl van kontrollálva a belső elragadtatottságod. Valahol ezzel kellene valamit kezdeni. Ez a kérdés nem biztos, hogy elsősorban a fotóteljesítményt kéri számon, hanem azt, hogy miután ez most elkészült, szerintem most már eltelt annyi idő, hogy az ember végiggondolja, hogy őt ebben mi izgatja, és azzal kezd el foglalkozni. Arra is kíváncsi lennék, hogy a két képsorozatból milyen új sorozatot raknál össze, ami a te sorozatod, ami a Gábor helyzetét mutatja ezekkel a képekkel, amiket itt látunk. A kenyeret és a zsemlét nyugodtan össze lehet pászítani, ebből a szempontból tökéletesen mindegy, hogy kenyér készül-e, vagy zsemle. (hegyi)

Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi
Mindennapi

Így készül a kenyér.

Kicsit nehéz helyzetben vagyok azért, mert ennél a projektnél én is jelen voltam. Gábor volt olyan kedves, és elhívott fényképezni abba a pékségbe, ahová azóta rendszeresen visszajárunk, legfőképp finom kakaós csigáért és kenyérért. Azért is nehéz a helyzetem, mert ennél a képsornál nem csak a születésénél voltam jelen, hanem az utómunkánál, a válogatásnál is, hiszen ezekből a képekből a kenyérmesterek is kaptak Gábortól kópiát. Az itt látható sorozatnak a fentiek miatt nehezebben kezdem az elemzését. Egy korrekt sorozatot kapunk, amiben Gábor tisztelettel megmutat egy élethelyzetet. Azért élethelyzetet, mert többet kapunk annál, mintsem a szabvány kenyérsütési metódus, talán egy picit túl sokat is. Szép képek is vannak ebben a sorozatban, ugyanakkor, ahogy ezt már sok riport-megoldásnál elmondtam, akkor, amikor az ember a nagyközönségnek bemutatja az anyagot, kell tudni szelektálni. Meg kell találni azokat a képeket, amik jól mesélnek egy adott szituációról formailag is, és érzelmileg is, esztétikailag és tartalmilag is. Ezeket a képeket kell úgy sorba rendezni, hogy a néző számára egyértelmű legyen, hogy miért úgy, és miért azokat a képeket választottuk az illusztráció tárgyaként. Azért mondom ezt így, mert többféle megközelítés is érvényes lehet egy képriportnál: a tárgyilagos is, amikor egy valós sorrendet próbálunk felállítani, például egy ilyen munkafolyamatnál azt, ahogy a kenyér elkészül, de teljesen érvényes lehet az a megközelítés is, amikor érzelmileg közelítünk egy helyzethez, és inkább a formákkal és hangulatokkal dolgozunk, és ezeknek a ritmusát próbáljuk megtalálni. Most ennél a képsornál elvesztettem a fonalat, annyira sok képet kaptunk. Azt megértem, hogy ezekre a képekre a megrendelő kíváncsi, mert ő majd eldönti, hogy miket akar ebből beemelni a maga portfóliójába. De amikor publikálunk a saját belátásunk szerint, akkor döntéseket kell hoznunk, hogy mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. Ha most itt gyorsan végigpörgetem a sorozatot, akkor csak számokat mondok, amely képeket én kihagynám: 2, 5, 6, 8, 11, 16, 20. Ezeket biztos, hogy nem tenném ebbe a sorba bele. Hogy csak az egyikről beszéljek: a lisztes zsákok önmagukban nem mesélnek túl sok mindenről, ebben a beállításban rendetlenséget mutatnak a maguk rendezettségében is, de ezekben a lezárt nájlonzacskókban bármi más is lehetne, nem kötelezően tudunk a lisztre asszociálni. Bizalmi kérdés, hogy elhisszük-e az alkotónak, hogy ezekben liszt van. Abban is szigorúnak kell lennünk, hogy mi az, ami esztétikailag és formailag megmutatja például az előkészítés záró képsorát, amikor még a kisületlen kenyerek ezekben kenyérformákban vannak. Itt két irány egyszerre jelentkezik: az egyik képen korrektül látszik a rácsokon tárgyiasultan az, ahogy ezek a kis kenyérfigurák várnak a sorukra, aztán rögtön a következő egy érzelmi megközelítés, a nagy összességből kiválasztottunk egy főszereplőt, és ezt mutatjuk „Házi jellegű” kenyérként, a kis címkéjével pihen és vár. Ez tényleg egy fontos kérdés: ha tárgyilagos akarok lenni, akkor nincs helye a lírának. Akkor menjek végig azon a soron, hogy hogyan keverik össze a lisztet a margarinnal, aztán ebből hogyan gyúrnak kenyértésztát, hogyan lesz ez kiszakítva, hogy kerül bele ebbe az edénybe, utána ők hogy várakoznak a sorukra, majd hogy kerülnek a kemencébe, ott hogy sülnek a kenyerek, és utána miképpen kerül ez vissza a tároló rekeszre, és utána hogyan kerül ez a bolt polcára. Ez is egy megközelítés, és abszolút érvényes, bár szerintem ez kevésbé izgalmas. A következő helyzet az, amikor azt mondjuk, hogy érzelmileg közelítünk meg. Akkor van helye azoknak a képeknek, mint ami most ennél a képsornál akár a nyitó kép, vagy az említett magányos kenyérkatona, vagy akár azok a mozdulatok, amik jellemzőek erre a munkafolyamatra. Én azt preferálnám, ha hosszabb expozícióval a mozgás is meg tudna jelenni a képen. Van több nagyon jó példa erre: 12, 14 és a 15-ös képek, kifejezetten az utóbbi az, ami azért jó, mert egy portrénak is felfogható: a mi pékünk a kenyérlapáton épp a kemencébe tolja a kenyértésztát. Ezek fontos dolgok, sokkal fontosabb, mint hátulról az harmadik kép, ahol egy statikus formát látunk, péklapáton ott ülnek ezek a kenyerek. Ami itt mozgás fellelhető az, hogy valaki a háttérben a kenyértartó rácsot odébb tolta, és az bemozdult, de egyébként megfagyott a történet. Azt mondom, hogy menjünk oda vissza, most már nagyjából tudjuk, hogy mi újság, szerintem szeretettel fognak minket ott fogadni, tudjuk, hogy hogyan megy ez az egész, láttuk a munkafolyamatokat, szerintem volt idő arra is, hogy végiggondold azt, hogy mit szeretnél csinálni. Ők is annak örülnének, hogy ha a szubjektív, érzelmi megközelítésedet hagynád érvényesülni. Megvan a korrekt anyag, ha korrekt kép kell, ezeket megcsináltad. Ezt visszaadnám ismétlésre azzal, hogy próbáljuk meg azt, hogy visszamegyünk, és csináljuk meg az érzelmi megközelítést, hogy Gábornak mi a fontos ebben. Dolgozzunk az érzelmekkel. Mit jelent ez a gyakorlatban? Közeliket, hosszú expozíciókat, és olyan kompozíciókat, aminél az ember és a kenyér viszonya érvényesül. A tésztáé, a kezek, a mozgások, az a fáradhatatlan munka, amit ezek az emberek ehhez a kenyér történethez hozzáadnak. Ezekre kellene most rátenni a hangsúlyt. Az biztos, hogy ez nagyon sok kép, mint bemutató. Ismétlés. (hegyi)

Vörös horizont Kolontárnál
Vörös horizont Kolontárnál
Vörös horizont Kolontárnál
Vörös horizont Kolontárnál
Vörös horizont Kolontárnál
Vörös horizont Kolontárnál
Vörös horizont Kolontárnál
Vörös horizont Kolontárnál
Vörös horizont Kolontárnál
Vörös horizont Kolontárnál
Vörös horizont Kolontárnál

2010. október 10. - Mint ismeretes, a MAL vörösiszap tározójának gátja kiszakadt, vegyi katasztrófát okozva Kolontáron és Devecseren. A gát először kiszakadt sarkától kb. 200 méterre jártunk Kolontár mellett... Ezekkel a képekkel a tragédia által okozott színek szépségét szeretnénk bemutatni, amitől néha Mars-béli tájnak tűnik a hely. Néhány kép 9-én délután, a többség azonban 10-én reggel, nem sokkal Napkelte után készült.

Próbálok ezekhez a sorozatokhoz valamit mondani, miközben a helyzet nagyon is drámai. Túl sok mindent nem szeretnék hozzáfűzni, mert ezekkel a sorozatokkal Gime a 20-as leckét megoldotta. Számomra bizonyításra került, hogy tud riportot készíteni. Ezek a riport képei nagyon erősen mesélnek erről a helyzetről. Csak minimális hozzáfűznivalóm volna, ezt egy leckénél teszem meg, Gime, ha megbocsájtod nekem ezt a lazaságot, akkor most egyszerre fogom elmondani a gondolataimat az összes képsorról.
   Tökéletesen értem azt, hogy a riportázs helyzetében, amikor az ember ott van közvetlenül egy ilyen katasztrófánál, akkor sodorják az események. A kötelesség is azt mondja, hogy naponta többször is hírt kell adnom erről a helyzetről, mert percről percre, óráról órára változik a szituáció, nem lehet megvárni azt, hogy elindultam hétfőn, aztán egy hét múlva megyek haza, és csak akkor kezdek el azon gondolkozni, hogy mit fogok ebből összerakni. Ez ott, abban a pillanatban tökéletesen érthető. Ide, az Estiskolára is ezek a képek úgy kerültek föl, hogy én mondtam Gimének, hogy itt is publikálhatóak ezek, az Estiskolásoknak is van ehhez közük, már csak az Estiskola segélykocsi miatt is. Nem akarom azt, hogy úgy érezd, hogy én most csőbe húztalak, hogy elmondhassam a magam gondolatát erről, több jó képsorozatot kapunk tőled ebben a témában. Kínálja magát a lehetőség, hogy mégiscsak vegyem a bátorságot, és az összességében mutatott teljesítményt elemezzem. Ez a te dolgod is lesz a későbbiekre nézvést, hogy ebből az anyagból készíts egy olyan sorozatot, ami már nem arra van felfűzve, hogy az adott nap adott percében, órájában mi történt, és miért épp akkor zársz le vagy nyitsz meg egy ilyen képsort, hanem van egy helyzet, ami memento, és mint ilyen, adná azt a megoldást is, hogy ebből akár fotóetűdként készüljön egy sorozat, összevonva a teljes anyagot. És akkor nagyon határozott döntéseket kell tudni hozni, hogy mi az, ami kompozícióban működik ott. Tökéletesen el kell tudni vonatkoztatni attól, hogy mit látunk a képen, és csak esztétikai, csak kompozíciós szabályokat szabad figyelembe venni első körben a szűrésnél. Amikor mérlegre teszünk egy-egy képet, hogy bent maradhat-e a sorozatban, akkor az a kérdés, hogy melyik az, ami feszesebb, korrektebb kompozíciós képet mutat - természetesen ez alól kivételek azok a helyzetek, amikor egy hirtelen eseményről egy kép készül csak, akkor ha az esemény fontos, akkor az az egy kerül be a sorozatba, akármilyen is az. Én ezekből a képsorokból egy-egy képet, néhol többet, kihagytam, és ezek főképp azért maradtak ki, mert ismétlődéseket mutattak, amiket azt gondoltam, hogy nem erősítik a képsort. Egy biztos: szerintem ez egy tökéletesen vállalható képsorozat, bármelyiket is nézem a föltöltött képek közül. Nem véletlen az, hogy a Times magazin ebből közölt képet.
   Az is érdekes, tessék megfigyelni, hogy ennél az állatmentéses képsornál melyik képet választotta ki a Times. Ha jól tudom, akkor ez az összes kép fölkerült egy ügynökség oldalára, és onnan választott a szerkesztő, hogy ő mivel kíván illusztrálni. Ezt azért fontos most megnéznetek, és én nagyon szeretném, ha minél többen ezt a dolgot végiggondolnák, hogy a szerkesztői szabadság mit mutat. Ott látunk egy oldalt, ahova be van illesztve egy kép, és hogy miért pont az a kép került oda beillesztésre? Ennek az egyik döntése az, hogy van egy méret, amiben gondolkodik a laptördelő és a szerkesztő, másrészt a témához is kapcsolódjon, harmadrészt a kép elhelyezése adott oldalon nagyon fontos, hogy hova tud kerülni. Négyhasábos elhelyezésnél a harmadik hasábba került, egy átlós kompozíciójú kép, és ez növeli a feszültségét annak, ami a leiratban szerepel. Ez egy nagyon fontos eszköz, amit itt használ a londoni Times magazin szerkesztője. Ha megnézzük magukat a képeket, lehet, hogy ebből a képsorból van sokkal megrázóbb kép, ha csak ezt a kismacskát szemlélem, akkor a második kép egy egészen nagy feszültségekkel teli kép, ha csak a macskát figyelem. Ugyanakkor azt is kell néznem, hogy ott van egy biciklikerék, autókerék, két sötét nadrágszár, ezek mind elviszik a figyelmet. Ha ezt vágással szeretnék helyrehozni, akkor annyira szűk lenne a képkivágás, hogy a kis állatnak a mozgását akadályozná a vágás. Aztán van egy negyedik kép, ami nekem, mint arckifejezés, sokkal erősebb érzelmeket mutat, mert az a kisállatnál a lemondás pillanatát mutatja, amikor beletörődik abba, hogy őt itt babrálják gumikesztyűs kezek, és nagyon szomorúan néz a kamerába. Egy líraibb riporthoz ez lett volna az alkalmas kép, ugyanakkor valószínűsítem, hogy a szöveg miatt a szerző azért választotta a harmadik képet, mert ebben a képben is megvan az a fájdalom a kis állatnak a tekintetében, ami egy fontos üzenet, ugyanakkor a folthatások átlós dinamikája a feszültséget jobban hordozza, és a kis állatnak a nyitott szája, mint egy felkiáltás szerepel a képen. Ezt most azért mondtam ennél a képrésznél el, hogy ilyennel is érdemes foglalkoznunk, hogy ebből a tekintetből is elgondolkodunk egy ilyen képsornál. Ha pályázatokra küldünk anyagot, akkor a sikeres pályázatnak az egyik kulcspontja, hogy tudjuk azt, hogy az adott pályázat kiíró milyen tematikában mozog, mit vár. Hogy líraibb megközelítéseket szokott-e díjazni, vagy nem, és annak megfelelő képeket küldünk be, és a sikerünk nagyobb lesz. Ami nekem érdekes ezekből a képsorokból az talán a legutolsó, Vörös horizont Kolontárnál, amikor András már viszonylagos távolságtartással kezeli ezt az egész történetet, és megpróbálja megtalálni azt az esztétikát, ami ebben az egészen halálos helyzetben furcsa és ellentmondásos módon jelen van. Nekem ebből a képsorozatból a negyedik képnél sikerül ez a leginkább. Ez az a kép, ami olyan, mintha egy filmforgatási helyszínen lennénk, és nem egy tragédia kellős közepén. Köszönöm ezt Andrásnak, megvan a három csillag, megoldotta az osztály leckéjét is, ettől függetlenül várjuk a további riportjait is. (hegyi)
értékelés:    

A gát északi oldala, az új repedés!
A gát északi oldala, az új repedés!
A gát északi oldala, az új repedés!
A gát északi oldala, az új repedés!

A gát északi oldalán új repedés jelent meg, ami tovább növekszik Ajka és Kolontár között. Illés Zoltán, a környezetvédelmi államtitkár az MTI-nek azt nyilatkozta, hogy a gátszakadás veszélye nagyon nagy, és néhány órán, de legfeljebb néhány napon belül várható. A mentesítő csapatok folyamatosan dolgoznak Kolontáron, hogy biztonsági segédgátakat és csatornarendszert építsenek, Kolontár és Devecser megmaradt részeinek védelmére.
   Megjegyezném: 2010. október 10. vasárnap koradélután 2 óra körül jártunk ott, kb. 100 m-re az új repedéstől. Ekkor még a hivatalos hírekben 7 cm-nek mondták az új repedést, hát mindenki döntse el a képek alapján, hogy valyon milyen vonalzót használtak ehhez a méréshez. Mindenesetre észrevettek minket, és ennek hatására kezdék el utána a valóságot bemondani, és a sajtót is felengedték a gátra, közel az új repedéshez, ám ebből a szögből mind a mai napig csak ezek a képek vannak róla.