15. Fotóetűd

Mazsi, Demeter, a pulóver, meg a gitárMazsi, Demeter, a pulóver, meg a gitárMazsi, Demeter, a pulóver, meg a gitárMazsi, Demeter, a pulóver, meg a gitárMazsi, Demeter, a pulóver, meg a gitárMazsi, Demeter, a pulóver, meg a gitárMazsi, Demeter, a pulóver, meg a gitárMazsi, Demeter, a pulóver, meg a gitárMazsi, Demeter, a pulóver, meg a gitárMazsi, Demeter, a pulóver, meg a gitárMazsi, Demeter, a pulóver, meg a gitár

Mazsi eljött hozzánk, neki ajándékozta Demeternek a kardigánját, majd gitározott nekünk. Jó délelőtt volt.

Keleti Éva ünnepléseKeleti Éva ünnepléseKeleti Éva ünnepléseKeleti Éva ünnepléseKeleti Éva ünneplése

Keleti Éva fotográfus Kossuth-díját ünnepeltük. A csoportképen balról jobbra és fentről lefelé Kincses Károly, Pápai Adél Zoé, Török József, Hupján Attila, Mandur László, Keleti Éva, Balla Demeter, Gáti György és Szarka Klára láthatóak. Demeter ajándéka Antal Balázs keramikus Pollente sorozatának egyik darabja.

Töredékek - Balla Demeter kiállításánTöredékek - Balla Demeter kiállításánTöredékek - Balla Demeter kiállításánTöredékek - Balla Demeter kiállításánTöredékek - Balla Demeter kiállításánTöredékek - Balla Demeter kiállításán

Balla Demeter művészi érzékenységű portréi, fotólenyomatai a magyar kultúra elmúlt évtizedeinek egyik legautentikusabb darabjai. Páratlan életművének egy szeletéből januárban nyílt kiállítás a Balassi Intézetben. Nem egyszerű arcképcsarnokban járunk. A kiállítás kurátora Kincses Károly fotómuzeológus, akinek rendezésében Balla Demeter csendéleteivel sugallott érzések mély, és emberi rezdülései ölelik a képeken ábrázolt művészeinket. A kiállítás 2017. március 22-ig ingyenesen megtekinthető minden nap 10-18 óra között. Művészeteket kedvelő, kultúránkat kedvelő barátaim, akik nem láttátok még e kiállítást, még megtehetitek!

Köszönöm a képes beszámolót Demeter kiállításáról, örülök, hogy el tudtál menni! Nagyon tetszik az az összeállítás, amit csináltál, főleg az utolsó előtti kép. (hegyi)
értékelés:

Demeter és Mazsi találkozásaDemeter és Mazsi találkozásaDemeter és Mazsi találkozásaDemeter és Mazsi találkozása

Ma vendégünk volt Rostás Mazsi Mihály a Romengo vezetője, Móni finom sütijével, jó zenével, beszélgetéssel.

moolight challengemoolight challengemoolight challenge

25 km, éjszaka. Több mint 700 résztvevő.

Nehéz dilemma, hogy amikor benne vagyunk egy szituációban, mint ez, akkor örüljünk a létezésnek és hogy kibírjuk, meg persze a társaság is, minden, vagy fotózzunk is, azaz dokumentáljunk. A kettő között laknak az emlékképek. Ugyanis ez a sztori tök izgalmas lehet, és ebből kapunk is ízelítőt, az első kép nagyon ígéretes, de a történet nincs végigmesélve és nincs dinamizálva. Nincs igazán eleje, mert nem indulunk el valahonnan és nincs vége, nem érkezünk meg sehova, közben nem ismerünk meg arcokat, nincs léptékváltás és így az egész nagyon távol marad, a nézőnek meg az irigység jut, hogy de jó lett volna látni, ott lenni, de igazán ez se tud annyira erős lenni, mert hogy nem tudjuk mit és hol, kikkel és hogyan. Ez melós, én tudom. De ez az etűd lényege. Csak annyiban más a riporthoz képest, hogy líraibb, több elrugaszkodott megoldást enged meg és több asszociációt, kevéssé kell tényszerűnek maradni, de sztori az kell. (hegyi)
értékelés:

Ai Weiwei temploma Ai Weiwei temploma Ai Weiwei temploma

Ai Weiwei Bécsben, a 21er Hausban állította ki egy Ming dinasztia korában élt teakereskedő csakád templomát. Az előtérben letört edényfülek és darabok láthatóak, majd a templom, és annak teteje.

A vágy és a végA vágy és a végA vágy és a vég

Ez egy háromképes összeállítás egy eléggé furcsa szoborról, de megvallom neked, az első két kép nekem nem megoldott. Az első kép azért nem, mert az izgalmas lenne, hogy ez a madárkarom a mellbimbóba akar éppen belecsípni, de még meg kellett volna azt találni, hogy ebből a karból többet lássunk, hogy itt van valami harc is. De az erotikája meglehetne ennek, nem nagyon jó helyen vagy a géppel egyelőre. A második kép nekem felejthető, nem fontos. A harmadik kép az, ami szuper jó lenne, ha egy lépéssel közelebb mégy. Tehát ehhez a szoborhoz semmi szükség nincs ehhez a műkő alapzatra, hogy én ezt értelmezni tudjam. Főképp ezeknek a kőformáira, ahova le lehet esetleg ülni. Meg a bácsira sincs szükségem, meg a háttérben lévő talán közvilágítási lámpára, vagy nem tudom, mi lehet az a falanszter-megoldás ott. De a lényeg, hogy lényegesen kevesebb kéne ennek az aljából, és akkor úgymond közelebb menve már jobban ki tudom bogozni a részleteit ennek a szobornak. A másik, hogy arra is figyelni kell, hogy mi van a háttérben, hiszen most az egész momentumot, ami itt történik, összekavarja az a lucfenyő, vagy tuja, nem tudom, biológiából nem vagyok nagyon erős. Szóval azok a növények pont ott vannak, ahol nem kéne. Tehát kellett volna még itt kicsit sétálgatnod, hogy megnézd, honnan adja ez a szobor a legjobban magát neked. Valószínű egyébként, hogy abban igazad van az első két képpel, hogy ez valahonnan alulról megfotózva jobb, mert az ég kontrasztosabb és homogénebb hátteret tud hozni, és akkor nem kell kiválogatnom a ház- és növényrészletek közül magát a szobrot. Aztán az egy másik kérdés, hogy időpontban nem teljesen tökéletes ez a dolog. Nem verőfényes napsütés kell, tehát a szórt fény kell, de annál azért egy kicsit jobb idő. Télen ez nem annyira mutat jól. (hegyi)

dubrovniki macskaHegyi Zsolt-2016.01.15. 01:17Hegyi Zsolt-2016.01.15. 01:17

dubrovniki macska
dubrovniki macska
dubrovniki macska

Ezt a képhármast nagyon szeretem és nem csak azért, mert macska van rajta, hanem azért is, mert valami olyan színvilágban és olyan tónusrendben tudtad tartani, amitől ez az egész nagyon finom, de mégis határozott lett, és abszolút érezni, hogy ki a főnök, milyen rejtőszínekben van ez a cica. Tulajdonképpen folytatása is lehetne a teregetős képsornak. Nagyon-nagyon jó hangulatot hozol, maximálisan át tudom érezni, szóval nagyon szeretem. Köszönöm. (hegyi)

Hajóút

Hajóút
Hajóút
Hajóút
Hajóút
Hajóút
Hajóút
Hajóút
Hajóút

Ez egy 8 képes sorozat. Szerintem, ezt kellett volna egy kicsit hagyni ülepedni. Elhiszem, hogy ha már kint voltunk Máltán, akkor gyorsan meg kell mutatni mindenkinek, hogy milyen volt. Barátnők, kollégák várják ilyenkor a beszámolót, de én tojok erre, mert ha van egy fotós elképzelésem, akkor megpróbálom azt véghezvinni, és érlelni egy kicsit az anyagot. Itt most elég vegyes a felhozatal, vannak érdekes és jó meglátások, és vannak töltelék képek. Nem tudom, hogy mennyi képből válogattad ezt ki, nem tudom, hogy mennyi van még. Érdemes lenne majd ezt egyszer átgondolni. Az utómunkával is van problémám, mert túl van ez kontrasztolva, olyan fura, kemény az egész. Ettől az egészhez való viszonyom is furcsa lesz, mert ez a keménység nem a biztonságérzet, és nem a melegség, nem a puhaság érzete. Márpedig egy nyaralásnál ez egy elég fontos szempont. Az tónusokkal mindenütt van problémám. Az első képpel nincs gond, egy jó kezdés, lógnak a lábak a tetőn. Talán nem ártott volna valamit még adni a hajóból, egy kicsit hátrébb menni, változtatni az objektíven. Az sem mindegy, hogy mit látunk a háttérben, lehet, hogy kicsit korábban kellett volna exponálni ahhoz, hogy ez a sziget, vagy ahonnan elindultunk, több értelmet nyerjen. Az alapzat, az, ami a kép alján történik, onnan hiányolom azt, amit valamennyire megkapunk, hogy ott valami belóg, de az a valami nekem kevés, legalábbis az értelmezés szempontjából. A második kép egy tükröződéses játék, tulajdonképpen egy sorozatban ez is elfér, nincs ezzel semmi baj. Jók a labdák, Bandi is jól hozza a turista kelet-német rocker vonalat, úgyhogy ez egy elfogadható kép. A harmadik kép, ahol két valaki, talán gyerekek nézik a vizet, ez nekem túl sokat nem mond, persze, ilyen a víz, tiszta. És sokáig el lehet benne látni az aljáig, de hogy mi ott most mit látunk, hogy azok cápák, vagy algák, az nem derül ki. Én ezt simán kihagynám a sorozatból. A negyedik kép, egy motorcsónak jön, és megpróbál minket leelőzni, vagy kimenteni, vagy nem tudom, hogy mi történik, miközben ez a vascső elég rendesen odaver minket, de ahhoz meg kevés, hogy a környezethez kapcsoljon. Ezt nem érzem csúcspontnak. Az ötödik egy víz alatti, vagy kabinból készült kép, de nem tudom, hogy mi volt a cél, hogy a halak a lényeg, amik ott elvileg úszkálnak, vagy hogy a másik oldalon éppen gimnasztikáznak a nők, nem tudom értelmezni. És hát csálé az egész kép, elég fura. Aztán látunk egy vagy több embert a vízben, ha a nadrág színéből indulok ki, akkor lehet, hogy Bandi az. Utána kapunk egy számomra nehezen értelmezhető képet, mert túl sok az információ, van itt hegy, ablak, Ágnes, bent ülő néni, van víz, korlát, van itt minden, mint karácsonykor. Mindez jó ferdén. Nem tudok vele mit csinálni. És aztán van egy szubjektív ügy, egy tengerészek által biztos néven nevezhető csomó. Jó. Szóval, azt gondolom, hogy ha a cél az volt Máltán, hogy kikapcsolódjatok, remélem, hogy ezt a célt elértétek. Ez most képileg nem erős sorozat, nem érzem úgy, hogy ebben olyan sok lenne. Ez egy sorozatként semmiképpen nem állja meg nekem a helyét, egyes-egyes képeket ki lehetne ebből emelni. Érdemes lenne még ezt pihentetned, és újból átgondolnod. (hegyi)

Így készült a XXXIII.Hegyi Zsolt-2015.07.03. 19:00Hegyi Zsolt-2015.07.03. 19:00Hegyi Zsolt-2015.07.03. 19:00Hegyi Zsolt-2015.07.03. 19:00

Így készült a XXXIII.
Így készült a XXXIII.
Így készült a XXXIII.
Így készült a XXXIII.
Így készült a XXXIII.

Türelmes ember vagy azt hiszem, ezt bizonyítják a képek és jó azt látni, hogy valaki képes pepecselni. Fontos. Nem csak, mert türelemerősítő, hanem mert a "szülés" közben sok minden óhatatlanul is bejön, mint tapasztalás. Nekem ebből amúgy az első kép a legizgalmasabb fotográfiai értelemben. Ott van értelme a vállszíjnak - amit amúgy én egy tök felesleges ügynek tartok, tudom, az okosok majd mondják, hogy de véd a leejtéstől és a többi és a többi, és ez egy bazi nagy képnél igaz is lehet, bár inkább a turista szempont a valós, hogy kevésbé rabolják el talán, de én inkább karpánt párti vagyok, ha már valami kell a képre, mert a tapasztalás az, hogy a legrosszabbkor tud belelógni a képmezőbe, az optika elé, akárhogy, és az ismételhetetlen károkat okozhat. Na de jó a sorozat, az elsőre voksolok, érdekes lehet egy önkép sorozat is. (hegyi)

Pripjaty, a halott város

Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város

Egy helyi fotós facebook oldalon lévő szavazással indult az egész… Az Admin egy izgalmas fotós túrára invitálta a tagokat egy szavazás keretén belül. Auschwitz vagy Pripjay. Illetve volt egyéb is, de végül Pripjaty győzött. Viszonylag sokan szavaztak, de amikor elkezdődött volna a túra szervezése, kiderült, hogy csak egy maréknyi bátor vállalkozó van. Maga a szervezés hónapokig tartott, mivel teljesen magán úton mentek a dolgok. Ennek főleg anyagi okai voltak. Utazási irodán keresztül egy kicsit rugalmasabb, viszont drágább is. A mi dolgunkat még az is nehezítette, hogy a résztvevők száma folyamatosan változott. Kiléptek, beléptek, lemondták stb stb. Még az utolsó pillanatban (2 hónappal indulás előtt) is lemondta egy srác. Igy ismét papírmunka, etc etc. Mivel már leadtuk korábban a névsort és a rendszámot. Jah igen, idő közben az autó, aminek a rendszámát leadtuk, totálkárosra tört. (nem magától ☺ ). Szóval nem mentek simán a dolgok. Mondjuk én ebből nem sokat vettem észre, mivel nem én szerveztem.

   Na de végre eljött a nagy nap. Egészen addig nem is különösebben izgultam. Hétfőn 0:00-kor indultunk, de én már előtte szombat vasárnap alig tudtam aludni valamit. Az út is fárasztó volt. A határátkelés sem ment simán. Az első helyen nem volt áram, így egy óra után visszafordítottak minket. A második helyen 30-40 km-rel arébb pedig kiderült, hogy egy biztosítós adminisztrációs hiba miatt nincs nemzetközi gépjármű-felelősség biztosításunk. Szerencsére ezt a helyszinen tudtuk orvosolni. Azt hiszem ennél a határátkelő helynél bizonytalanodtam el kicsit, amior az ukrán katona megtudta hova megyünk, igy kérdezett vissza. „kell ez maguknak?” Kell, hát. Végre Ukrajnában voltunk. Most már tényleg. Nem sokszor voltam külföldön, messze az otthonomtól, szóval nagyon izgultam. Innentől én vezettem, és a célunk először a Vereckei hágó volt. Azt végül kihagytuk, mivel nagyon rossz volt az időjárás sajnos. Szakadt az eső és nem igazán tudtuk, hogy mennyire lesznek rosszak az utak. Azt tudtuk, hogy nem jók… Nem kockáztattunk, viszont így is elég hitvány utakra keveredtünk és csak visszafelé sikerült kinyomoznunk, hogy egyetlen járható út van arra felé, mégpedig az M06(?)-os, ami a határtól Kijevig megy. Mi erről a Vereckei hágó miatt tértünk le és később nem is mentünk vissza rá.
   Klevan volt az első nap végállomása. Itt van a Szerelem alagútja (Tunnel of Love, ahova később látogattunk el), és itt volt a szállásunk is. Kicsit megnehezítette a dolgunka, hogy senki nem beszélt angolul. Mi pedig az ukrán nyelvvel nem voltunk jóban. Angolul még egy nyamvadt sört sem birtam kérni, mert nem értették. Jah, Klevanba amúgy 17 óra alatt értünk ki. 700km… Volt, hogy 100km-en keresztül kb 5-tel zötykölődtünk. Ennyit az utakról. Amúgy szép volt, csak nagyon fárasztó.
   Másnap nagyon korán keltünk, mert 10-re A csernobili zóna határához kellett érnünk, ahol összefutottunk a túravezetőnkkel. Az ezt megelőző 30-40 km-es szakaszon szépen lassan elfogytak a házak és falvak. Aznap gyönyörű időnk volt, és a táj is nyugodt volt, békés. Jevgenyre (a túravezetőre) kicsit várni kellett, de végülis megérkezett. . Pripjatyig több ellenőrző ponton keresztül kell mennünk. A zóna bejárata amúgy kb olyan, mint egy határátkelő hely. Sorompóval, fegyveresekkel. Okmányellenőrzés és a többi és a többi. Először Csernobilba mentünk, ott még aláírtunk néhány papírt. Csak a szokásos balesetvédelmi oktatás és egyéb marhaságok. Engem ebből a részből a dohányzásos dolog érdekelt csak, de Jevi (így hivtuk miután összespanoltunk az emberünkkel) megnyugtatott, hogy ő is ott fog bagózni, ne törödjek vele. Én azért összegyűjtöttem a kis szemetemet… Jevi különben rohadtul unta a banánt, folyamatosan lelépett telefonálni. Hagyta, hogy mi magunk derítsük fel a terepet. Első találkozásunk a katasztrófa okozta pusztítással egy faluban volt, Csernobil közelében. Elvileg nagy falu volt. Gyakorlatilag annyira benőtte a gaz, hogy csak néhány romos épületet láttunk a sűrű erdőben. Ezen a részen, a sűrűjében sem mért a geiger müller számláló túl nagy értékeket. Én mondjuk konrkétan a susnyásban kóboroltam, és találtam is egy roncs autót. Semmi extra, máshol is láttam már. De ez más volt. Kb fél órát időztünk itt. Amúgy sehol nem volt időnk. Tényleg kevés az egy napos túra… Bementünk a városba. Kötelező fotózkodás a várostáblánál. Nekem amúgy már itt herótom kezdett lenni ezektől. Megkoszorúztuk az emlékművet is, oké. A támogatásban is szó volt róla, hogy lesz ilyen. Jah, igen, voltak akik támogattak, pénzzel, koszorúval ilyesmi. De amúgy rohadtul nem éreztem azt, amiért mentem. Picit csalódott is vagyok, persze oké, nem vártam én sem többet ennél. Talán csak egy kicsitvel. A város különben pezseg. Legalábbis ahhoz képest, amit a zóna határán kívűl tapasztaltunk. Közigazgatási épületek, melósok, rendőrök, katonák. Még menza is volt valami fő épület aljában, ahol később ebédeltünk is.
   Az első igazán izgi hely Pripjatyhoz közel, az óvóda. Itt már mértünk némi nemű sugárzást is. Bevallom őszintén, engem nem hatott meg az egésznek a hangulata. Sajnos nagyon lehetett érzeni mindenhol, hogy itt már sok ezer turista, fotós fordult már meg. Valahogy nem tudtam magamba szippantani azt a hangulatot amit szerettem volna. Csernobilban élnek, dolgoznak az emberek. Az erőmű él és virágzik, a sövényeket formára nyírják, a parkolóban, a reaktortól 200m-re rengeteg parkoló autó. Munkások és katonák járnak kelnek mindenfele. Ha jól értettem Jevi szavait, akkor 15 napos váltásban dolgoznak az emberek. Itt sem mértünk túl nagy sugárzást. Megnéztük a vörös erdőt is. Ami mint kiderült nem vörös erdő, hanem New Forrest. Én azt hittem azt a mai napig Vörös erdőnek hivják. Nem tudtam na. Vörös erdő volt persze, de kivágták a picsába és most Új erdő. Ennyi. Oda nem mentünk be. Minek is… Ellenben valahol az erőmű és Pripjaty között egy útszakaszon Jevi szólt, hogy lassítsunk. Kidugta a műszert és az a szokásosnál sokkal nagyobb értékre ugrott fel. Tovább is hajtottunk gyorsan. Sajnos nem értettem az mitől volt, mert nem volt a közelben semmi. Ott volt egy pont, ahol 36 mikrosiever per óra? ha ez lehetséges. Nem merültem bele ezekbe az adatokba, mert pont nem izgatott. Az óvódánál volt egy emlékmű, ott 2-re ment fel, az addigi nullaegész akármennyiről, egy fához odatartva a műszert 5-6, és a földön 10-12 is volt. Amúgy.
   Maga Pripjaty városa már kicsit izgalmasabb, ott egyszer találkoztunk turistákkal, amúgy teljesen egyedül voltunk. Csend volt, és az bizony tényleg egy halott város… Itt szintén egy ellenőrző ponton keresztül jutottunk be. És a szokásos rendetlenségre még az is rájátszott, hogy egy nemrégiben történ vihar átrendezte kicsit a fő utca képét. De lényegében innen bármerre elindulhatott az ember. Mi is bármerre mentünk, mivel kidőlt fák állták az utunkat. Volt pár óránk, hogy bejárjunk egy 50ezres várost. Esélyes, jah. Persze ennek ellenére minden háznál meg kellett állni. Csomó mindent meg sem néztünk. Én ilyenkor próbáltam lelécelni a csapattól, hogy kicsit egyedül legyek. Bementem egy lakótelepi épület mögé és hirtelen egy erdőben találtam magam. Nah, az komoly volt. Aztán persze ott volt a fán egy gázmaszk. Nyilván pont ott hagyták. Aha. Hát mindenesetre kicsit olyan érzésem volt, mintha egy nagy szinpadon lennék. Jelenetek, kellékek, rendezés. Néha azért sikerült elkapni a hangulatot. De amikor a vidámparkhoz értünk, akkor inkább Jevivel beszélgettem. 5 perccel később úgyis tovább indultunk. Mondtam is neki, hagyjatok itt, majd hazamegyek holnap. Nyilván nem gondoltam komolyan. De azért úgy elbóklásztam volna egyedül is. Szivesebben.
   Visszafelé még megnéztük az Orosz Harkályt is, amit ha jól tudom nem olyan régen nyitottak meg a turisták előtt. Őszintén szólva én ott hallottam róla először, csak a szervezőnk ragaszkodott hozzá, hogy ha lehet, azt nézzük meg. Nyilván nem rajtunk múlt. A túravezetőt kellett rávenni. Akit nem igazán lehetett lekenyerezni, valószinüleg jól megfizetik azért, hogy ott kolbászoljon a turistákkal. Én panoráma képet szerettem volna valamelyik magasabb épület tetejéről, de nem lehetett rávenni, hogy beengedjen. Azt mondta veszélyes… Régebben biztos nem volt az, amikor ilyen jellegű képeket készítettek valakik. Láttam. A neten. Nagyon különleges képeket nem lehet ott készíteni. Úgy nem, hogy 4 óra alatt kell végigrohanni egy hatalmas város kicsi kis részletén. Sajnos igazuk volt azoknak akik azt mondták, nem elég oda egy nap. Tényleg nem. Viszont én nem is biztos, hogy szivesen maradtam volna ott tovább. Voltam ott. Érdekes, izgalmas, kalandos túra. Egyszer meg kell nézni.
   Visszafelé az ellenőrző kapuknál még külön megvizsgáltak minket is és az autót is, hogy nem e pakoltuk tele a zsebeinket különböző sugárzó tárgyakkal, aztán megebédeltünk. Csernobilban. Azt tudtam, hogy ott azért van élet, de azt nem gondoltam volna, hogy ott fogok ebédelni… Jah ezt a vizsgálatot úgy kell elképzelni, mint egy tüdőszűrő masina. Hatalmas, és látszik rajta, hogy 100 éve gyártották. Kb az jutott eszembe, hogy ez csak azért van, hogy megnyugodjon a paraszt. Bár állítólag valaki kisgatyában kellett, hogy tovább menjen. Azt nem tudom mit csinált. A földön hempergett a legfertőzöttebb területen? Nem volt javasolt amúgy a földdel érintkezni. Zárt ruházat sem ártott volna. De ezzel a résszel különösebben nem foglalkozott senki. Aláírtuk a papírt, hogy megtettük a szükséges óvintézkedéseket. Ennyi
   Estére visszatértünk Klevanba, megint csak alvás, másnap korán kelés és irány a Szerelem alagútja. Azzal sem volt szerencsénk, mert az idő megint esősre fordul. Igazából hatalmas szerencsénk volt, hogy amig Csernobilt illetve Pripjatyot látogattuk, jó időnk volt. De se előtte, se utána. Klevanban megtaláltuk a piacot, de a szerelem alagútját eléggé eldugták, ezért segítséget kértünk a helyiektől. Ez nem ment egyszerűen. A boltos kislánynak 5 percig csak a vonatot magyaráztam. Aztán végre szikrát fogott az agya, elindult a kijárat felé és intett, hogy tartsak vele. Mentem vele. Mentünk előre, jobbra, át a piacon. Az emberek persze néztek, mert amúgy a piacon már mindent megnéztünk és le sem tagadhattuk, hogy turisták vagyunk. Nagy sokára kiértünk a vasútállomásra. Szétnéztem és megállapítottam, hogy ez tök jó meg minden, de hol az alagút. A kislány először megörült, hogy minden oké, de látta rajtam, hogy nem. Akkor megint csak kézzel lábbal mutogatás. Tunel of láv. És mutatom kézzel. Az alagutat. Felcsillant a szeme és visszakérdezett. Tunyil kohánnyá? Az baszki, az lesz az. Irány vissza a bolthoz. Addigra már a többiek is nagyjából képbe kerültek. Sőt, visszafelé a piacon még megálltunk a kislánnyal diskurálni a kofákkal és itt egy nagyon kedves fiatalember felajánlotta hogy elvisz a zsigulijával. Mondtam neki, hogy szálljon az akinek két anyja van. Be nem ülök. Még a végén kitudja hova visz és melyik szervemet veszi ki kereskedelmi célból. Mondtam is hogy van autó, vannak barátaim akik várnak, és majd ő menjen előre, mi meg majd követjük. Úgy is lett. Megérkeztünk, csináltunk pár fotót és mivel végre valahára volt időnk, túráztunk egy kicsit a környéken. Ahol egyébként nem volt semmi látnivaló. A szerelem alagútja szép és érdekes. De ott is vagy a szemerkélő eső, vagy a turisták zavartak. Persze gyalogolhattunk volna, mert elvileg 4 km hosszú, de a fenének sem volt kedve hozzá.
   Délután még túráztunk egy kicsit a szállásunk környékén. Az emberek nagyon kedvesek voltak. Egész Urkajnában. Klevanban meg pláne. Még jó, hogy csak miután hazaértünk, hallottam a hirt, hogy magyar turistákat ejtettek túszul. Ilyen infóval kicsit bátortalanabbul mentem volna. Nem mintha nem tudtuk volna, hogy éppen milyen feszült volt a légkör amúgy is. Arra még ki sem tértem, hogy ahogy átszeltük Ukrajnát, lépten nyomon kordonok, fegyveresek. A magyar rendszám nem érdekelte őket, egyszer sem állítottak meg minket ellenőrzés céljából. Az utak és a közlekedési kultúra pedig pontosan olyan, amilyenben a mostanság nagyon népszerű orosz autós, belső kamerás felvételeken láthatjuk. Sokszor volt halálfélelmem, amikor nem a kressz döntött arról, hogy ki melyik sávban megy, hanem a gyorsaság, és a szerencse. A gyalogosok pedig halhatatlanok. Legalábbis annak hiszik magukat. Összességében nagyon sokat mentünk és nagyon keveset aludtunk. Hosszú és fárasztó utazás volt. De megérte. Egy sör mellett felelevenítve lehet hogy még eszembe jutnának különbözö momentumok, érdekességek, de most így ennyi. Nézzétek meg a képeket amiket csináltam, ha valakinek kérdése van, kérdezzen bátran.

Zoli, a leiratból is látszik, hogy a brahi miatt voltál ott. A fotós nem brahizik, tehát, a fotós jelenlét szerintem arról szól egy ilyen riporthelyzetben, hogy helyettem vagy ott. Helyettem vagy bátor, helyettem mész oda, helyettem, mint néző helyett, és ha ezt az ember tudja, és ezzel a fajta felkészültséggel indul neki, hogy bizony-bizony, most a pedellus, meg a többi Látszóteres helyett, vagy ha még nagyobbra nyitjuk ki, akkor az összes nézőm helyett vagyok én most Csernobilban megnézni, hogy milyen egy eltört atomerőmű, akkor szerintem ez meg fogja hozni azt a pluszt, amitől már nem azzal fogsz foglalkozni, hogy milyenek a vendéglátók, meg hogy most ez egy színpad, vagy nem, egy western falu, vagy sem, hanem keresed benne azt az üzenetet, amitől nekem ez átélhető lesz. Nem kötelezően kell megcsinálni azt, amit már megcsináltak huszonhatan, én elfogadom azt, hogy ha te odamész, és azt mondod, hogy hát, ez már szarrá van fotózva, és nem akarsz egy újabb ilyet csinálni, de szerintem ez annyi, meglátod ezt, kérsz kettő percet, beülsz a kocsiba, meditálsz, és aztán kiszállsz, és ennek a meditációnak, és amit tapasztaltál, annak a hatására egy egészen más ívbe kezdesz. És akkor már nem kell egy olyan beszámolót csinálni, amit megcsinált más is, hanem akkor neki lehet fogni olyan üzeneteket keresni, amiktől ez az egész a Valló Zoli munkájává válik, és lesz kedved megcsinálni. Ha nincs kedved csinálni, ne csináld. Én értem, ha már kimentél, meg vállaltad a veszélyt, meg a pénzt, meg az időt, akkor már csináltál egy képsort, és vannak is közte olyan képek, amik egyébként szerintem abszolút használhatóak, sőt, én még azt is mondom, hogy ha korrektül megcsinálod azt, amit ez az egész úgymond tálcán kínál, ezt a halott város ügyet, akkor ez rendben van. Én meg azt gondolom, hogy itt a te döntésed hiányzik ebből az egészből. Mindazonáltal, persze, értékelem magát a befektetett melót, csak ahány kép, szintén annyi attitűd. Van itt módosított színnel egy határozott jelenlét, vannak itt abszolút dokumentarista megközelítések, lírai megközelítések, vannak megbolondított kompozíciók, szóval, hogy itt elég sok minden van, miközben talán a legutolsó kép az, ahonnan el kellett volna indulni. Ha hagyod azt, hogy érzelmileg ez a dolog hasson rád, és ezt a hatást próbálod visszatükrözni a képeiddel, akkor szerintem meg lett volna. Ebben van azért meló, én ezt egyáltalán nem kétlem, hogy ezzel te dolgoztál, de nagyon szeretném azt, hogy ne érjen csalódás, hogy ne az legyen, hogy elmész egy ilyen fotós sétára, ráadásul Csernobilba, és úgy jössz haza, hogy elégedetlen vagy. Igen, mert nem csináltad meg, amit kell. De ne azzal az attitűddel menj oda, hogy akkor majd te megcsinálod Csernobilról a legjobb dokumentalista fotót, mert hidd el, már hatvanháromezren lefotózták. Ezeknek a nagy fotós sétáknak itt van a nagy hátulütője, hogy bár oktatási szempontból ez egy fontos helyzet lehet, és mi is csináltunk ilyen táborokat, de amikor táborok voltak, akkor a fotós séta résznél úgymond hagytunk benneteket kóborolni a faluban, hogy a felesleges energiátokat levezessétek, és megszokjátok a helyzetet. Értékelhető kép nem nagyon született belőle soha. Ez annak a következménye, hogy egymás seggében lógnak a fotósok, és nézik, hogy a másik mit csinál, és akkor jajj, Istenem, ez nekem miért nem jutott nekem eszembe, megpróbálja ellopni az ötletet, de a másik látja, és akkor most tipródok egy kicsit, és majd ha nem figyel ide, akkor én is kattintok egyet, és ha hazaérek, melyikünk rakja ki gyorsabban a facebookra, mert az fog nyerni, szóval így nem lehet. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet párban, vagy társakkal dolgozni, ráadásul egy veszélyes szituációban nem is baj, hogy valaki nem tökéletesen egyedül kóborol, de annak összeszokott csapatnak kell lenni, olyan szinten, hogy ne legyenek nagy átfedések abban, hogy kinek milyen a világa, vagyis ne zavarjátok egymást a munkában. (hegyi)
értékelés:

Egy nyaralás története

Egy nyaralás története
Egy nyaralás története
Egy nyaralás története
Egy nyaralás története
Egy nyaralás története
Egy nyaralás története
Egy nyaralás története
Egy nyaralás története
Egy nyaralás története
Egy nyaralás története
Egy nyaralás története

Rendhagyó nyaralási képek, főleg telefonnal és instagrammal.

Nyilván van ebben meló, hogy egy történet összeálljon egy plüssfigurával, és én ezt maximálisan értékelem is, de az a helyzet, hogy formailag komoly bajaim vannak, és a formai gondokból tartalmiak is lesznek. Hol sárga, hol nem, hol van keret, hol nincs, van, ahol képeslapos az íze, van, ahol szubjektív, van ami vicc, van, ami szomorkás... így ez nekem nem elég koherens. Jó lenne, ha nem adnád fel, hanem újból nekifutnál. (hegyi)

Tavaszi takarítás

Tavaszi takarítás
Tavaszi takarítás
Tavaszi takarítás
Tavaszi takarítás
Tavaszi takarítás
Tavaszi takarítás
Tavaszi takarítás

Tavaszi takarítás címmel Zsoltéknál jártunk és kitakarítottuk az orrunkat kollektíve, Jóska Díler Mester atyai tanácsait megfogadva. :) Viccet félre... Egy nagyon kellemes szombatot töltöttünk Demeternél, Jóskánál és Zsoltnál. Miközben mi kitakarítottuk amit kellett, Jóska főzött nekünk egy finom ebédet. Közben pár bambival és pult alatti serrel egyetemben jókat beszélgettünk. Kellemesen elfáradtunk, egészségünkre!

Az a helyzet, hogy azt hiszem, itt jelen voltam, ez egy eléggé szürreális helyzet volt. Az időjárás miatt is, mert az is egy kicsit ilyen határeset volt, meg nem mondom, hogy száz százalékig fel voltam készülve, meg valószínű én is túl stresszeltem ezt az egészet, de egy jó helyzet alakult ki, és maga a megfigyelés rendben lévő volt, hogy a beszipogott virágpor, és egyéb szennyeződés mindenkinél megtette a hatását. Ez egy kedves, humoros sorozat. Szerintem nem bántó, én úgy érzem, hogy ezt mindenki jól tudja értelmezni. Ez ennyi, és emlék. Megvan, köszönöm. Az a bajom, hogy benne voltam, és ezért érzelmileg kötődöm a dologhoz, ugyanakkor az kérdés, hogy egy kívülállónak mennyire meséli el a történetet. Mert van egy felvezetésünk néhány szereplővel, akik láthatóan részben beszélgetnek, valamilyen interakcióban vannak egymással, majd egyszer csak mindenki elkezdi fújni az orrát, tehát, én nem tudom, valahogy nekem ez az egész kicsit ebben a tekintetben billeg. Abban, hogy tovább tud-e ez lépni annál, mint sem, hogy egy emlékfotó annak a társaságnak, aki jelen volt. Kicsit bánatosan azt mondom most, hogy ez még nem, ennél még egy kicsit kell tudni jobban elvonatkoztatni, és képileg jobban magyarázni, és itt nem a szájbarágást mondom, hanem, hogy ne döccenjenek ezek az ívek. Tehát, hogy van egy felvezetésünk, utána természetesen adódjon az, hogy mi is történt. Ezt tudom hozzátenni, nekem ez most 2 csillag. (hegyi)
értékelés: