9. Csendélet

Home-made romantika

Albérletben.

Itt azt tudom mondani, amit már mondtam, ha gyertyákat látunk a képen, hogy a gyertyának az a funkciója, hogy meggyújtsuk. Tudom, vannak olyan díszgyertyák, amit az embernek nincs szíve meggyújtani, tapasztaltam én ezt, nem értek egyet vele, mert minden tárgy arra való, hogy használjuk, még a díszgyertya is, egyébként giccs. Tehát ennek a két kis teamécsesnek is jót tenne, ha világítana. Persze a láng hőt termel, és akkor csak bizonyos magasságból lehetne biztonsággal lefényképezni, anélkül, hogy égési sérüléseket szenvedne az ember ebben a beállításban, de nem lenne rossz, ha ez megtörténhetne. A másik dolog az, hogy ez, ha jól látom, egy vakuval készült felvétel, és ez most talán megoldható lett volna két íróasztal lámpával is. Azért lenne ez jobb, mert plasztikusabbá lehetett volna tenni azokat a tárgyakat, amik most szerepelnek ezen a beállításon. Ezt én most úgy fogom fel, mint egy csendélet, és nagyon meghatározó számomra az, hogy alapvetően a körformákkal dolgozik az alkotó. Ha megfigyeljük, itt van egy fekete tányér, ami egy körforma, van két mécses, ami szintén körforma - annak kifejezetten örülök, hogy nem egy smiley akart ebből létrejönni, mert akkor lehet, hogy agyvérzést kapok - és vannak a rózsaszirmok, amik szintén körformák. Ennek talán csak a levelek ellenpontoznak a lándzsás formájukkal, de azok is viszonylag gömbölyű formák. Ez abszolút egy nőies megfigyelés, és egy nagyon fontos ügy, hogy a térrendezésben vállaljuk azt, hogy mi a mi attitűdünk, amivel megközelítjük ezt a helyzetet. Ez számomra abszolút elfogadható. Itt talán egy kicsit az zavar, hogy ennek a kompozíciónak a középpontjánál a két zöld levél az, ami nekem túl erős. Ha a rózsaszirmokat tettük volna a két mécses közé, és azokkal rendezünk, akkor nyugalmasabb helyzet jött volna létre. Most, miközben ez a körforma révén akár még egy ying-yang jelnek is felfogható helyzet létrejön, szétszabdalja ez a zöld levél. Kevesebb is elég lett volna ebből, a tányér széle felé elrendezve. A háttér, ahogy meg lett rendezve az első beküldött leckédnél, a bemutatkozásnál, itt most ez a háttér egy asztallap. Ez azonban ebben a megvilágításban túl homogén, nem tudja jól keretbe foglalni ezt a fekete tányért. Nehéz dolog ám a fekete fényképezése, nem egy könnyű ügy, főleg egy ilyen félig selymesen csillogó felületet fotózni, mert ebben a helyzetben benne van az, hogy olyan csillogások is létrejönnek, amiket az ember nem biztos, hogy tudatosan bele akar tenni. Nagyon csínján kell bánni a fényekkel. Hogy ez a Tökéletesség leckébe került, nem vagyok biztos benne, lehet, hogy a csendélettel kellene elkezdenünk foglalkozni ahhoz, hogy egy ilyen térrendezésnél már el tudjon indulni az a másodlagos értelmezési vonal, hogy azon kívül, hogy az ember egy kompozíciót lát, ezt értelmezhesse is tökéletességnek. Értem én, persze, hogy itt maga a hangulat az, amire az alkotó utalni akar, hogy valamilyen társas kommunikációs helyzetben szereplő tárgyat látunk, utal egy érzelmi helyzetre az elszáradt rózsalevél. Ugye nem kell nagyon szételemeznem, hogy mit is jelent a rózsa, főleg az ilyen vöröses-sárgás rózsa. Ezt a színt hozza a mécses is, ezek mind erős érzelmi utalások, és ebben én érzek egy melankolikus vonalat is, mert nem lett meggyújtva a két mécses, és nem látom azt, hogy ez abban a pillanatban készült volna, amikor ez az érzelmi helyzet a csúcspontján van. Ebből arra tudod következtetni, hogy ez egy visszaemlékezés egy pillanatra, mint emlékkép üzemel. Ez teljesen elfogadható, de a Tökéletesség leckére nem vagyok biztos, hogy száz százalékos megoldás. Ha Zsófi egyetért, akkor én ezt áttenném a Csendélet leckébe, és a Tökéletesség leckére várnám a megoldásokat, de talán a csendélettel kellene elkezdenünk foglalkozni majd, főleg akkor, ha az első három leckére mindre megérkeztek a beküldések. Várom a folytatást arra is. Ha áttettük a Csendélet leckébe, akkor ez, mint irányvonal, most egy csillag, folytassuk erről a kommunikációt. A javaslatom az, hogy a kisboltból kell hozni egy almát, kell keresni egy narancsot, egy körtét, szóval valami olyan formákkal kezdjünk el először játszani, amik a nézőkben nem váltanak ki ellenszenvet, és ezekkel a formákkal rendezzünk teret, utána ezeket tudjuk gyakorolni. Ha idegenkedik az alkotó a gyümölcsöktől, akkor valami más klasszikusabb tárgyakat válasszon. (hegyi)
értékelés:

alkalmi egyesúly

Ez egy alkalmi csendélet, az irány nem rossz. Én örülök annak, hogy Gime elkezdett ebbe az irányba is kicsit keresgélni. Esetleges, mert a véletlen hozta ezt Gimének össze, és a véletlen jó barát, de csak egy bizonyos szintig, és egy bizonyos lépcsőig juttat el minket, aztán faképnél hagy, onnantól kezdve a mi dolgunk az esztétikai korrekció. Itt is erről van szó. Sem a világítás, sem a háttér nincs igazán rendezve. Megint arról van szó, hogy egy jegyzetet kapunk, egy blog bejegyzést, ami tökéletesen elfogadható, de arra figyelni kell, hogy ha máshogy nem, a laborálásnál bizonyos dolgokat az ember gatyába kell rázzon. Én abszolút elfogadhatónak tartanám azt, hogy például a háttérből a kép jobb felső sarkából ki lehetne maszkolni úgy, hogy azok teljesen feketébe kerüljenek. Ez egy érvényes rendszer, a normál eljárású laborban is használtak ilyeneket a mesterek, ezzel nincsen semmi gond. Ha a megfigyelés helyes, akkor ez rekonstruálható otthon. Nem kötelező egy étteremben megtalálnunk ezt a pillanatot, ott nem biztos, hogy erre kellő idő van. Ha igen, akkor ott kell energiát fordítani arra, hogy ez rendben legyen. Lehet, hogy minket ott bolondnak fognak nézni, de a kép megvan, és ennek az öröme feledteti ezt a problémát. Erre most azért adok egy csillagot Gimének, mert várnám az ismétlést is. (hegyi)
értékelés:

csendéleten innen

Akkor se lehetnétek meglepődve, ha én itt most nagy örömtáncot lejtenék, hogy jaj de jó, hogy Márti visszajött, küld megint képet. Ezt nem teszem, nem hozom Mártit kellemetlen helyzetbe, hanem így szépen egy elemzést adok erről a képről. Márti ezt a képet az én képem hatására küldte be. Hamarabb készült az ő képe, mint az enyém, és ő is vélt ebben párhuzamot felfedezni, ezért elküldte. Ennek én örülök, legfőképpen azért, - azon kívül, hogy a Márti képéről is lehet sokat beszélni -, de a két kép viszonyáról lehet sokat elmondani. Ez egy nagyon női kép, a szó legjobb értelmében mondom ezt. Olyan finomságok vannak benne, amit lehet, hogy az én szőrös fejem nem vesz észre, vagy nem így vesz észre. Nagyon finomak ezek a függöny-mintázatok, de engem ami ebben izgat, az a forgószél, ami ott megjelenik középtájon. Tudom, hogy nem az, de nekem az ott olyan, mint egy kis vihar, miközben ez egy nagyon nyugalmas kép. Ezt a nyugalmat az feszíti, hogy közben ezek a függőleges vonalak, és ezek a hullámok jócskán kihangsúlyozzák az ablaknak a vonalait, amik az ablakkeretnek a különböző függőlegesei. Ezekre a ritmusokra nagyon jól ráerősítenek. Ami még feltűnő számomra az, az, hogy nem tudom, hogy Márti tud-e zenélni, bármilyen hangszeren játszik-e. Én azt hiszem, hogy igen, ugyanis ez egy nagyon jó ritmusképlet. Teljesen zenei ritmusképlet amit itt ő mutat. Ez is nagyon tetszik. Amit én még nagyon fontosnak tartok, az, hogy Mártinak vannak őrült dolgai, én azokat is nagyon szeretem, és akkor, amikor az ember azt hinné, hogy Márti csak így a maga filozófiai gondolatait próbálja képileg megfogalmazni, és ezekre keres megoldásokat, akkor egyszer csak jön egy ilyen képpel, ami mondhatóan egy abszolút tradicionális fotográfiai eszköz és megoldás. Ilyenkor megnyugszik az ember, hogy jó, azért Márti tud fotózni akkor is, ha közben, amiket csinál, azok teljesen más irányt és más fotós készségeket mozgatnak meg. Kicsit olyan ez, mint amikor Picassora azt szokták mondani, hogy ó, de hát ez nem is tud rajzolni, mert húzott három vonalat, aztán az legyen a békegalamb. Azt érdemes megnézni, hogy neki is voltak olyan rajzai meg festészeti munkái, amik a korai munkáiban bizony-bizony megmutatták azt, hogy tökéletesen érti a szakmát. Ennyi a szakmai rész. A lelki részre azt tudom mondani, hogy az borsays. Kérdezhetitek, hogy ez mitől csendélet, Zsolt, mert eddig az ilyen képekre elkezdtél fikázni, hogy ez nem csendélet. Azt gondolom, hogy ezt pontosan a drapéria az, ami összefogja. Ha elhúztuk volna ezt a függönyt, és kinézünk az ablakon, akkor is lehet, hogy izgalmas lett volna maga a kép, de ez az árnyjáték az, a fátyol, ami ezt a dolgot beemeli a csendéletek kategóriájába attól, hogy ez egy rendezői eszközzé válik. A Márti képe és a enyém között az a különbség, hogy Márti meg tudta látni azt is, ami lehet, hogy engem zavart volna: hogy mi a francot keres ott az a szék, én lehet, hogy a széket kivettem volna, ő meg nem, és ez nekem nagyon tetszik, szóval ettől jobb. (hegyi)
értékelés:

Pap Árpád: Étkezőasztal

Egy frame.

Most előre elnézést kérek, hogy az elemzést én összevonnám. Nehezen tudok mit kezdeni némelyik ötlettel. Nagyon nem egyenletes a szintje ezeknek a közléseknek. Mielőtt nekiállnék egyesével a képeket elemezni, annyit engedjetek meg, hogy elmondjak, hogy azt én tökéletesen megértem, hogy ha van egy alkotócsoport, akkor az együtt dologzik, és közösen sír meg vigad, dehát ez itt egy kicsit más történet. Itt kérdés merült föl arról, hogy ki minősül az alkotónak akkor, amikor egy ilyen helyzet van, hogy van egy rendező, aki beállítja a dolgot, és akkor ezt valaki elkattintja. Én azt gondolom, hogy ez a fotónál eléggé egyértelmű: az az alkotó, aki az exponáló gombot megnyomja, kevés kivételtől eltekintve. Bár értem azt a helyzetet, amit itt akart Árpi és Ákos ezzel közölni, hogy ők ebben a projektben egyenrangúként vettek részt, én mégiscsak azt gondolom, hogy ezt ők legbelül tudják, hogy ki mennyire hódolt be a másik akaratának, ezt a részét ők kettejüknek kell magukban egyenesbe hozni. Most ezeket a képeket Ákos munkáiként fogom értelmezni.
   Az látható a képeken, hogy ezek filmből kivágott képkockák, és ez az aláírt értelmező szövegből is kitűnik: egy frame, még egy frame. Nincs ezzel túl sok baj, bár a fotós attitűdtől ez azért áll távol, mert a tudatosságot csökkenti elég erősen. Ugye az szokott kérdés lenni a régi időkben is a filmes gépeknél, amikor elkezdtek a motoros gépek elterjedni, hogy x mennyiségű képkockát exponál másodpercenként, akkor most melyik képkocka az, amelyik értelmezhető, ráadásul akár digit, akár analóg, az sorozat expónak is van egy ritmusa, és korántsem biztos, hogy az lesz az optimális pillanat, amit épp a sorozatvető ellő. Én most is azt tudom mondani, hogy a filmes rögzítő eszközök, még a digitálisok is, mondjuk 25 képkockát rögzítenek másodpercenként, ebből a 25 ből kell választani. Ez egy kvázi csendéletnél, mint az első kép, kevésbé kérdéses, mert nem történik mozgás. Ha a kamera stabilan van tartva, akkor ez a 25 képkocka ugyanazt fogja mutatni. Az első képnél a gondolattal tökéletesen egyet tudok érteni, a vágással nem. Ez a technikából adódik. Ez a szélesvásznú technika, ez a 16:9-es képarány annyira idegen most, hogy ez a kompozíció több részénél nincs befejezve: az asztalterítő sarkánál a lelógó rész, és a képhatár viszonya, nincsen tisztázva a váza teteje és a virág közötti viszony. Ez egy kicsit pontatlan, de az ötlet maga rendben van. Erre az első képre egy csillagot tudok adni. (hegyi)
értékelés:

Kövek

Nem egy tökéletes kép, de az egyik kedvencem.

Nagyon szeretem ezt a fajta játékot, amikor tárgyakból építenek az emberek kompozíciókat, és kifejezetten örülök annak, hogy itt a világítással is dolgozik Diána, ami nagyon egyszerű dolognak tűnik, de mégis a megfigyelés által válik egységessé. Arra gondolok, hogy van egy főfényünk, ami térbe helyezi, és formákat mutat a képen, és a fehér felületről visszaverődő szórt fény az, ami a plasztikusságát, a térbeliségét megadja ennek a dolognak. Ez egy nyugalmat is hoz, miközben érezzük azt, hogy ezek a kövek, amik itt egymásra vannak téve, a formájukból adódóan, egy türelemjáték ügy, ahogy megtalálták ezt a nyugalmi pozíciót. Hasonlóképpen van ez a fényekkel is, hogy ezt ki kell tudni találni, hogy hogyan és honnan világítom azt meg úgy, hogy a forma is megmutatkozzon, hogy a köveknek a nyugalmi állapotával egyensúlyt is képezzen a világítás, de mégis dinamizálja ezt a formát, szóval én ezt nagyon szeretem. Azt írja Diána, hogy "nem egy tökéletes kép, de az egyik kedvencem". Az, hogy nem tökéletes, én nem tudom, hogy Diána mire gondol, én egy dolgot tudnék ehhez hozzátenni: az élesség nem ártana, ha ennél határozottabb lenne, mert ezek a formák a gömbölyűségük folytán, elég lágyak ahhoz, hogy a felületet meg kell tudnunk mutatni élesen. Ha már a világításról beszéltünk, itt a kép aljánál van egy picit zavaros dolog: elindul ez a forma, és ennek az árnyéka lényegesen nagyobb, mint amit most meghagytunk a képen. Ez nem baj, de lett itt most egy olyan párhuzamos vonal az árnyék és a képhatár között, ami két dolgot igényelhetne: az egyik az, hogy ezt levágjuk. De ha még szűkebbre vesszük a kép alját, akkor nagyon nem lesz tér, amin ülne ez a kompozíció. A másik, hogy ha többet hagyunk meg az aljából, akkor elindul egy olyan forma, ami nem biztos, hogy tetszik. Gondolom, hogy ez lehetett az oka annak, amiért Diána ezt a vágást itt és ebben a formában hozta meg. Én erre azt mondom, hogy talán a vetett árnyéknak kellett volna egy picit nagyobbnak lennie, felénk, a nézők felé ki kellett volna jobban terjednie, és akkor kevésbé kellett volna az aljánál ennyire szorosra vágni. Egyébként rendben van ez a dolog, az élesség miatt mondom azt, hogy kettő csillag. Az nekem hiányzik. (hegyi)
értékelés:

felidézni

Csokoládé és a múlt képekben.

Örülök neki, hogy Bogit újra látom, és ráadásul nem is egy egyszerű képpel jött, hanem valami olyan munkát mutat, ami, ha megnézzük Boginak az eddigi feladatmegoldásait, óriási mesterségbeli, tudásbeli előrelépést tapasztalhatunk. Bogi, te csalsz, mert szerintem amíg te nem voltál itt velünk, eltelt majdnem egy fél év az utolsó képbeküldésed óta, szerintem te közben nem nagyon lazsáltál, hanem fotóztál, csak azokat nem mutattad meg. Szóval nagyon kedvelem, a fényképalbum, a csoki, a terítő, a terítő mintája, és az albumnak a mintavilága, az egésznek a színvilága, harmóniája, és mindez a csokoládéval, mint élménnyel összefűzve egy nagyon jó munka. Nagyon szeretem. Száz százalékig nem tudom azt mondani, hogy ez egy csendélet, de mint képrendezés mindenféleképpen elfogadom, és mivel nincsen most másik lecke, amibe ez áttehető lenne, így hagyjuk a Csendélet leckében. Azért a csendéletnél még maradhatnánk a klasszikus megoldásoknál majd a későbbiekben, de ez ennek a képnek az erejéből nem von le semmit. Ez tíz pontos kép. (hegyi)
értékelés:

Re-exposure of csendélet

Most nem vagyok abban a helyzetben, hogy lefordítsam a címet, nem is biztos, hogy szükséges. A megoldás nem rossz. Itt vannak nagyon izgalmas részletek. Például az a kanálcsepegtető részlet az esszcájgokkal és a kis kávéfőzővel egészen izgalmas lett, mint ahogy egyébként az a vágódeszka is a mosogatóba helyezve. Ez is egészen extra. Az nem árt, ha valami, amit éppen csinálunk, az átalakítás előtt is a helyén legyen. Ha ezt a képet megcsinálta színes fotográfiaként, gondolom akkor is fölkeltette a figyelmét az, hogy ez egy jó kiindulási alap lehet, és akkor elkezd ezzel foglalkozni. Ez azt jelenti, hogy ha kiragadok ebből egy részletet, mondjuk a tányért, a mosogatót, a vágódeszkát, ez önmagában izgalmas. Mindehhez képest egy teljesen másik kép a kanálszárító a kanalakkal, a kávéfőzővel. A kettő között nincsen párbeszéd. Az irány abszolút izgalmas, csak akkor azt kell tudnom mondani, hogy egyik irány az, hogy elkezdek foglalkozni a vágódeszkással, a másik irány az, hogy a kanálcsöpögtetővel kezdek el foglalkozni. Vagy, ha mindenféleképpen ehhez a kettőhöz ragaszkodom, akkor ezt a kettőt megpróbálom összekötni, akár azzal, hogy ezt a vágódeszkát picit eldöntöm a kanálcsöpögtető felé, és akkor a formák elkezdenek összekapcsolódni. Most valahogy ez kettő kép külön. Hozzám közelebb áll az a képi játék, amit az hozott volna létre, ha csak a mosogató van a vágódeszkával néhány tányérral és pohárral. A kép széléről lepakoltam volna a kávéfőzőt és minden egyebet, és a szárítónak a csíkozása még meglett volna. Az ötlet nem rossz, hajrá Tamás, kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Csendben figyel, s rád mosolyog

Bevallom, olvastam a hozzászólásokat, és most egy kicsit ellenkeznem kell a kritikai résszel. Én azt gondolom, hogy ez a kép, elfogadva és megértve a hozzászólások kritikáit is, sokkal erősebb annál, mintsem ezekkel az apróságokkal foglalkozzunk. Ennek a képnek az ereje abban rejlik, hogy egy olyan pasztell színvilágban tud a mélységélességgel, a formákkal hatást elérni, amit nem olyan sokszor használtok, használtatok eddig az Estiskolán. Nagyon érdekes kérdés a színes fotográfiában a színek kezelése. Én azt tapasztalom, hogy elsősorban amikor valaki megvesz egy fényképezőgépet, akkor abban a beállításban kezdi el használni, ahogy azt a boltban adták, és ez azt jelenti, hogy a színprofil is megmarad az úgynevezett sRGB módban, holott a gépek javarészénél ez ma már átállítható Adobe RGB-re. Itt azt jelenti, hogy az sRGB, amikor az internet elindult, akkor volt egy szabvány az internetes színmegjelenítésre. Ma már az új böngészők ismerik a színprofilokat, amelyik nem, azt nem kell használni fotómegjelenítésre. Ezért érdemes lassan elfelejteni ezt az sRGB-s történtetet, idejét múlt, túlléptünk rajta, ugyanis egy sokkal szűkebb színtér, mint az Adobe RGB, vagyis a látható színeknek lényegesen kisebb terjedelmét tudja átadni, nagyon torzít. Ezt azért tettem ide hozzá, mert a színes fotográfiáknál, legalábbis amit én az Estiskolán tapasztalok, az a tendencia, hogy úgy jönnek a színek, erősen ott vannak, erősen kommunikálnak velünk, ugyanakkor ebből kifolyólag egy kicsit harsány, vásári jelleget tud néha kölcsönözni a képeknek maga az, hogy azok színesek. Az, hogy a színekkel elkezdjünk dolgozni, az egy külön irány lehetne, és lesz is az Estiskolán, nem véletlenül szoktam én azt mondani, hogy a kezdésnél én azt tartanám jó ötletnek, ha mindenki fekete-fehérrel kezdene el dolgozni, mert a kompozíciót, a tömegelrendezést jobban lehet a fekete-fehérrel gyakorolni, mint a színekkel. A színek el tudnak vinni az erdőbe. Ennél a képnél az az előny van meg, és az a hatása, hogy a színek megválasztása, ami a környezetben látszik, ami ráadásul ebben pasztell színárnyalatban van tartva, azt hozza, hogy a tónusrend körülbelül ugyanabban a rezonanciában, ugyanabban a szeletben jelenik meg. Tehát itt a sárgáknak, barnás színeknek, rózsaszínnek, pirosnak egy kicsit fáradtabb verzióját kapjuk. Ez egyrészt szerintem hangulatában egy vidám hangulat, mégis egy nyugalmat sugárzó színhatás. Másrészt ha megfogyeljük a színfoltokat, azok egymáshoz viszonyított dinamikai elhelyezése sem okoz feszültséget, tehát a színek egymáshoz viszonyított játékossága is egyensúlyt mutat. Ami azt illeti, hogy Csendélet, én ezt el tudom fogadni ha jobb nincs alapon. Azért a csendélet ennél feszesebb témakör, de el tudom most ezt ebben a témában fogadni, mint megoldás. És nagyon köszönöm Annának ezt a képet, mert én azt gondolom, hogy a saját útján is ez egy fontos állomás. Ha megnézzük Anna Estiskolára beküldött képeit, akkor ez a fajta meglátás egy nagy ugrás előre, és én azt mondom, hogy hajrá Anna, és a három csillag megvan. Nagyon szeretném, ha küldenél még képeket. (hegyi)
értékelés:

csendélet

Duna

Azért nem nagyon sokat beszélek én erről, mert a Gabriella képénél az elsődleges probléma az, hogy ez nem csendélet. El lehetne indulni azon a vonalon, ami ez a kőrakás, meg a kis kerámiaedény, ez tényleg nagyon szép és nagyon jó. Még azt a szürrealitást is bele lehet vonni, hogy mindez egy folyóparton van a bokrok között, csak hát iszonyatos kupleráj van a képen. Belóg egy másik növény, kitakarja a kompozíciót, aztán ott van két bot ebben a holmiban, amiről nem lehet tudni, hogy micsoda, nincs elmagyarázva. Szóval nagyon zaklatott, nagyon széteső ez az egész. El lehet ezen a vonalon indulni, nem kötelező a csendéletet szobában, tárgyasztalon megoldani, dehát azt azért mondom, hogy egyszerűbb lenne, ha Gabriellát érdekli a csendélet, mint lecke, akkor elindulni azon a vonalon, ami a klasszikus csendélet-rendezésnek a vonala, azért, hogy utána a későbbiekben, akár, hogy ha egy ilyen szabadtéri dolgot talál, akkor már utána a szabadban is tudja rendezni ezeket a dolgokat. Én ezt visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Kancsó és váza

Na végre. Nem azt mondom hogy ez száz százalékosan kész. Fogok majd megint mondani olyan csúnyákat, hogy mit, hova meg hogyan. De végre valami önmagában arról szól amiről, és nem találok benne olyan idegen tárgyakat, amik zavarnák a koncentrációt, vagy zavarnák az élménynek a befogadását. Látunk két kerámiaformát, látjuk ezt a nádasztalkát, és valami hátteret. És nagyon szépen monokrómban van ez az egész tartva, egyszínű, sárgás, kicsit melegebb tónus mint a sima fekete-fehér, tehát egy kicsit sárgásabb színben. Nagyon szép, és nagyon térbeli plasztikus ez az egész. Nekem egy picit itt most az a bajom, hogy ha én csinálom ezt a képet, akkor a két tárgyat kevésbé ragasztom össze. Azt is megmondom miért: ha azt mondom, hogy az egyik nőies forma, a másik egy férfias forma, talán nem járok messze az igazságtól. Ezeknek ugyan van egymáshoz köze, és az nem is baj, hogy ha van, de azért valamilyen döntési helyzet van, hogy én most kinek drukkolok. Most a férfi formát nagyon szétmetszi ennek a kancsónak a füle. Ezen lehetett volna talán valamennyit módosítani, nem azt mondom, hogy teljesen különálló két tárggyal kell dolgozni, lehet összekapcsolni ezeket a formákat, csak nem biztos, hogy ez a fül a szerencsés megoldás. Azt is lehet, hogy ha ezt elforgatom ezt az első edényt, akkor is egymáshoz tudnak úgymond simulni ezek a formák, és kevésbé kérdéses ez a fajta érintkezés. Egy picit szűkre van nekem ez most komponálva, egy kicsit nagyobb levegőt kéne talán hagyni. Lehet, hogy ha ezt a füles kancsót egy kicsit közelebb hozod a kamerához, akkor ott az előtérben a tér az jobban kitöltődik, és lehet egy kicsit nagyobb levegőt hagyni oldalt legfőképp. Nem sokat, egy picit mindenféleképp. De azt gondolom, hogy az előzőekhez képest ez nagy előrelépés, nagyon köszönöm, és ez egy abszolút jó irány. Tehát ha izgat téged, és ha érdekel a csendélet, és én azt remélem, hogy igen, akkor ez az irány az, amiből el kell indulni. És akkor ezzel lehet elkezdeni játszani, hogy erre forgatom, arra, ilyen megvilágítás, olyan, és akkor magad gyűjtöd a tapasztalatot, hogy mi hogyan változik ezáltal. Ezektől függetlenül, amiket elmondtam, pontosan azért, hogy érezd, hogy ez az irány az az irány, ami igazán működik, én erre most megadom a három csillagot, nem azért mint hogy ha nem lehetne ezen javítani, vagy változtatni, hanem azért, hogy hajrá, hajrá, ebbe az irányba menj tovább. (hegyi)
értékelés:

Szárazvirág

Hasonlatosan az előző szituációhoz, itt megint elindul egy folyamat. Nagyon jó a meglátás, nagyon finom dolgokat vesz észre Eszter, nagyon szép ez a kék váza ezekkel a virágokkal, tényleg nagyon gusztusosan van összerakva ez a szárazvirág kompozíció. Kicsit mondjuk kiborul ebből a bödönből, de ez nem olyan nagy baj. Van alatta egy nádasztal, ez már nekem annyira nem fontos, főleg a vízfoltokkal nem. Oda azokra a foltokra valamit oda kellett volna tenni, például egy almát, vagy egy dinnyét, vagy egy dísztököt, vagy mindegy mit, ugye valamivel ezt célszerű lett volna eltakarni, mert ez olyan mintha az a macska, aki az előbb ott futott a kerítésnél, beszaladt, és odapisilt volna. Úgyhogy az ott most annyira nem szerencsés. És hát megint azt mondom, hogy az nem lett eldöntve, hogy mi is az, ami téged ebben izgat. Sejtésem van, hogy neked az tetszett meg, ami a falon történik: ez a nagyon szép árnyjáték. Dehát akkor erre kell koncentrálni, mit érdekel téged a bödön, miért fontos ez a nádasztal? Akkor azzal foglalkozz, ami a virág, és a falra vetett árnyékának a kapcsolata. Ezeket ki kell mondani exponálás előtt: hogy mi érdekel, mi izgat, mi az ami ebben neked felkeltette a figyelmedet. Ha ezt magadban így ki tudod mondani, így szépen, fizikailag, mondatba szerkesztve, hogy: én most azt szeretném csinálni, hogy... Akkor onnantól kezdve már tudod, hogy mire megy ki a játék, és azzal kezdesz el foglalkozni. Ezt visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Váza és gyertya

Kapunk egy formailag jól megválasztott képet, aminél elindul egy izgalmas folyamat. Látunk egy vázát, aminek a tükröződése is egészen szenzációs tudna lenni ezen a bútoron, gondolom ez valamilyen fényes politúros lakk bútor. Az árnyékok is izgalmasak, ezek a hosszú árnyékok, talán valami szék adhatja ezt, valami széknek a háttámlája. Tehát nagyon jó az irány, és hát vannak rendetlenségek, ami miatt ez nem áll most össze csendéletté. Megmondom mire gondolok: ez a fajta formai játék ledobja magáról ezt a háncsból készült kis pártedlit, vagy nyakkendőcskét. Ez giccs. Ezt így adják oda a virágboltban, és beletesznek egy csokor virágot, és egy szép születésnapi csokor, dehát akkor, amikor a virág már ebből kipusztult, akkor az ember ezt le szokta erről venni. Nem biztos, hogy oda való, mert ez a forma önmagában szép, ez meg most így kettészabja, szétszabdalja. Nem igazán látom az értelmét sem, hogy mit akar ez szimbolizálni. Ő a férfi? Vagy mi az, ami miatt ő ezt a nyakkendőt megkapta. A másik az, hogy szó van a címben a gyertyáról. Valószínűsítem, hogy az a barna kis szakácssapka, ahogy ott megégve, a képnek a jobb oldalán van, az lehet a gyertya. Dehát ez csak ilyen következtetés, sokminden másra is gondolhatnék ezzel a formával, hogy az mi akar ott lenni, lehetne pecsételő, lehetne egy kis süteményből megmaradt darab, szóval én most nem akarok ezen az úton továbbmenni, de lehetne sokminden más is. Egy biztos: hogy ha a cím nem utal rá, én meg nem fejtem, hogy ez ott egy gyertya. Miért? Azért mert nem ég. A gyertya általában ég. Erről már volt többször szó az Estiskolán: gyertyákat láng nélkül fotózni nagyon ritka eset az, amikor érvényes képet ad. A gyertyának világítania kell, hát ettől van benne élet. És hát egy picit szűkre van most ez az egész kompozíció hagyva, ráadásul ugye elindulnak ezek a játékok a tükröződéssel, de ez csak jelzésértékkel van jelen, az árnyékok szépek lennének, de magán a váza testén egy nagy fekete folt maradt. Én azt mondom, hogy itt megint az a helyzet, lehet hogy rosszul érzem, és akkor majd Eszter kijavít, hogy nem nyúltunk hozzá ezekhez a tárgyakhoz, nem rendeztük be a mi ízlésünk szerint, hanem ezt ott így találtuk, rácsodálkoztunk, szép, lefényképeztük. Igenám, csak amikor elkészül a kép, akkor a néző egyből szőrösszívű, és elkezdi ezeket így szétcincálni benne, hogy mit keres ott az a kis kék folt a bal felső sarokban, mi a jobb felső sarokban az a feketeség, mi a háttérben az a fehér áttűnés, szóval ilyen kérdések vannak, és erre nem ad választ a kép. Eszter biztos tudja, hogy az ott egy ablak, az egy szekrény, vagy egy órának az alja, a másik az a falnak a díszítése, sok mindent lehet mondani, de ez nincs értelmezve a képen. Úgyhogy én ezt visszaadnám ismétlésre, mint lecke. Az irány jó, és a megfigyelés is jó, csak a megfigyelésnél nem szabad megállni, főképp a csendéletnél nem. Szinte nem nagyon fordul elő olyan helyzet az életben, amikor a csendéletet a sors, a Jóisten, vagy a szerencse úgy rendezné, hogy az úgy van kész, ahogy. Valamennyit általában azért hozzá kell nyúlni. Itt ezt most hiányolom. (hegyi)

Az ebéd

Ha lenne ételfotó lecke, oda küldeném.

Végre, végre, végre. Végre valaki elkezd klasszikus tárgyakkal, klasszikus kompozíciós renddel dolgozni a csendéletben. Azt írja Gábor, hogy ha lenne ételfotó kategória, akkor oda küldte volna. Lesz ételfotó lecke, de az ételfotó lecke abban nem más, mint a csendélet, hogy ugyanazokat a kompozíciós szabályokat várja el. Annyiban lehet másképp értelmezni, hogy kifejezetten valamilyen ételnek a bemutatása, tálalása, „eladása” a feladat. Tehát, ha ez ételfotó lenne, akkor visszaadnám ismétlésre, mert ez nem egy étel, hanem egy fázisfotónak tekinthető az étel viszonylatában. Én örülök annak, hogy - bár nincs ételfotó lecke – a csendéletbe küldte Gábor, mert így szabadon, a csendélet jellemzőit figyelembe véve beszélgethetünk. Nagyon tetszik az a színvilág, amiben elhelyezi az ő tárgyait, modelljeit a szerző. Nagyon jók ezek a bordók, barnák és vörösek. Tehát azt mondom, hogy ezt mindenképpen célszerű megtartani. Talán, ahogy a képnek a jobb oldalán egy picit megcsillan valami ebből a háttérből, ezt érdemes egy picit még máshol is használni, valahogy a képnek az előterét és a hátterét ezzel jelezni. Ennél azért lényegesen nem erősebben, csak folthatásaiban ez jó, ha meg tud jelenni. A képen szerepel hagyma, fehérrépa, sárgarépa, paradicsom, gomba, petrezselyem, és talán még egy kis fokhagyma is. Ezeknek az elrendezésénél abból indulunk el, ami a talált képek sajátja. Tehát, hogy anya főzi az ebédet, apa kioson a konyhába, és ahelyett, hogy elmosogatná a szennyest, lefotózza azt, amit anya összekarikázott. De arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ebben van már legalább 1 határozott döntés, és ez pedig a hagymának a felállítása. Tehát az, hogy ezt a fél hagymát Gábor valamilyen módon úgy tudta beállítani, hogy az nem fekszik, mint a többi tárgy, hanem nagyon határozott formát mutat, és így, mint egy hirdetőtábla áll a képnek a bal oldalán. Ez az irány lenne a jó, és ha a Gábor ezt ennél az egy darabnál elérte, akkor a többinél is ezzel kéne foglalkozni. Magyarán, ezt a képet úgy kéne készíteni, hogy a többi tárgynál is ezeket a mozdulatokat ő megteszi. Tehát lehet, hogy ugrik a vasárnapi ebéd, vagy lehet, hogy neki kell felszeletelni reggel ezeket a zöldségeket, ahhoz, hogy nyugodtan tudjon dolgozni vele és nem kapjon a fejére egy kokit az asszonytól, viszont hatásosabb lesz a csendélet. Mire gondolok? Most a sárgarépa és fehérrépa darabkák nagy rendezetlenséggel vannak jelen. Itt eleve adódik az, hogy a színekkel és a formákkal tudunk játszani. Kétféle színt, egy fehéret és egy sárgát, és kétféle formát, egy körcikket és egy hosszúkás formát látunk. Máris adná azt, hogy valamilyen rendet próbáljunk kihozni ebből. Nem mértani rendre gondolok, de tömegelhelyezésben mindenféleképp jó lenne, ha rendeződnének itt a helyzetek. A kép előterébe például ide vannak dobódva ilyen kis cikkelyek, lehet, hogy az már nem is fehérrépa, hanem karalábé darab, nem tudom, de a lényeg az, hogy ezek a darabkák tömegükben nem tudják kompozícióban ellensúlyozni azt a lankát, ami a kép bal oldalán ezekből a fehérrépa darabokból képződik. A másik, hogy van egy petrezselyem, ami nagyon szép és gusztusos, de ott vannak azok a szárak. Lehet, hogy anya azt szeretné használni a levesbe. Akkor úgy kell eldugni, hogy azok ne szerepeljenek a képen. Mert most kandikálnak, mint a csigák szarvacskái, de hát ezek kompozícióban nem sok jót jelentenek, nem nagyon tartoznak oda. Aztán föltett a Gábor egy paradicsomot, ami nagyon jó, de az a paradicsom ott a narancssárgák között szerényen mosolyog, megbújik, ugyanakkor adná magát az hogy ez a paradicsom esetleg oda a kép jobb alsó részénél, a fatányér ívén lévő sötét folthoz kerüljön, ott gyönyörűen megélne. Vagy ez az egy szem gomba esetleg, ha oda lekerül, akkor ezt a fekete lukat betömi, máris nyugodtabb lesz a kompozíció. Nem akarnám én ezt sokkal tovább cincnálni. A lényeg a következő: ezek a tárgyak önmagukban gyönyörűek, de mindegyiknek lehet olyan része, amik ábrázolásra nem biztos, hogy alkalmasak. Tömegelhelyezés, színdinamika, kompozíció az, ami meghatározza, hogy milyen irányba kell elmozdulnunk. Most látunk egy nagy fehér flekket, ez a hagyma, aminek a tövéhez folyik egy nagy fehér háromszögforma, majd látunk egy narancssárga háromszögformát, látunk egy amorf zöld pamacsot, és még látunk ebből kikandikálni narancssárgát, pirosat, fehéret. Most ez nincs rendben, nincs átgondolva, hogy minek hol legyen a helye. Én azt tudnám mondani a Gábornak, hogy nagyon jól kezdi ezt az egészet azzal, hogy a hagymával elkezd dolgozni, ezt a hagymát tessék megfigyelni, és ezzel a hagymával kell indítani a következő megoldást, már úgy értem, hogy abba az irányba kell elindulni, ahova ez a hagyma lépked most. Én erre most adok egy csillagot a Gábornak bátorítás gyanánt, és azért, mert azt szeretném, ha tényleg elkezdene ezzel dolgozni. Én azt mondom, hogy célszerű, ha 4-5 tárgynál nem kezd többel foglalkozni, hanem azzal a 4-5 tárggyal kezd el zsonglőrködni, mert akkor annak a 4-5 tárgynak, ha megtaláljuk a helyét közösen egy képen, akkor utána a későbbiekben, más tárgyakkal hasonló eredményeket tud elérni majd. A végére egyetlenegy mondat. Akkor, amikor csendéletet vagy kompozíciót szerkesztünk, kicsit úgy célszerű csinálni, mint a vaksi, szemüveges ember, aki otthon felejtette a szemüvegét. Tehát, ha egy kicsit hunyorítunk, akkor el tudunk vonatkoztatni a konkrét formáktól, és a rendezésnek az elsődleges szempontjánál célszerű ezektől elvonatkoztatni, és azt mondani, hogy látok egy fehéret, egy narancssárgát, egy zöldet, egy pirosat, mert ezzel fogom tudni magát ezt a szín, forma- és tömegelhelyezést megoldani. Ennyi a javaslatom. Várom a folytatást! (hegyi)
értékelés:

Tanulmány

Feri egy nagy ravasz, mert tudja azt, hogy ez a Mátyás királyos történet viszonylag hosszan játszható: hoztam is ajándékot, meg nem is, csinálok is csendéletet, de mégse abba az irányba indulok el, amibe a Hegyi kérte, fityiszt mutatok én a klasszikus csendéletnek - és én ezt el is tudom fogadni, csak az a baj Feri, hogy ezzel még inkább kihozod belőlem az állatot. Sajnos itt már, ezen a szinten azt kell mondjam neked, hogy ha te így, akkor én is így. Ha a klasszikus csendélet helyett ilyet küldesz, akkor én pedig ezt nem tudom másképp, mint saját értékrendjével hasonlítva elemezni. Tehát maradjunk itt képhatáron belül, felejtsük el, hogy a Hegyi mit kért, és nézzük azt, hogy mit látunk. Kérdéseket fogok feltenni, amikre választ szeretnék kapni.
   1. Azt ugye látjuk, hogy van egy sík terület, ami valamilyen abrosszal le van takarva. Miért pont ez a kockás terítő volt a választás? Mert ez a teret ugyan jól érzékelteti, ugyanakkor ettől a nagyon szilaj, vad tánctól, amit ez a páfrány mutat, ettől nekem ezt lehozza egy kicsit a konyhai helyzet a földre. Tehát nem nagyon látom, hogy ez most itt hogyan s mint próbál dinamikában szerepelni.
   2. De ha már ez a konyhai terítő a megoldás, akkor én bizony ezeket a párhuzamosokat vagy meghagyom, és akkor ténylegesen ügyelek arra, hogy ne legyen összegyűrve a csendélet által ez a terítő, az ott engem azért erősen zavar. Vagy pedig azt mondom, hogy hajrá, és akkor gyűrjem meg, kínozzam meg ezt az absztrakciót, játsszak vele.
   3. Én próbálnék figyelni és összpontosítani erre a virágra, és erre a tűzijáték-robbanás formának felfogható páfrányra próbálnék ráfigyelni, de hát ez a kübli, amibe ez bele van téve… ez biztos ott a háztartásban jól mutat, meg praktikus, ugyanakkor ez itt most elviszi az egészet a francba, mert úgy világít az a fehér ott, hogy a legvilágosabb pont ez. Tehát két dolgot nézek a képen, az egyik ez a nagyon világos folt, a másik pedig a képnek a jobb oldala, ami elmegy sötétbe, majdnem feketébe. Egyiket se teljesen értem. Nem a főmotívumon történik meg ez a tónuspont kijelölés, hogy volt van a legvilágosabb és legsötétebb pont. Ezért mivel a hangsúlyt ezzel elviszed erről a tárgyról, az értékét is csökkented, vagy a figyelmet megosztod, viszont egy olyan tárggyal osztod meg, ami önmagában értéktelen. Ezt ki lehet küszöbölni, szépen bele lehet bugyolálni valami sötétebb rongyba, szóval azért ez ott helyben is megoldható, hogy ez ne legyen ennyire kopogós.
   4. Aztán nézem magát ezt a kompozíciót, amit maga a virág tud, és ez tényleg nagyon izgalmas. Bár szerintem ez tudod minek lett volna nagyon jó? Fogod szépen, kiszeded ebből a fehér kübliból és keresel hozzá ez modellt, akinek ezt, mintegy paróka, odailleszted a fejére, és csinálsz egy ilyen vicces sapka utánzatot belőle. Ez pl. egy nagyon izgalmas vonal, mert akár Napóleon is lehetne, aki hordta ezt a fején. Vagy akár, ha elindulnál végre azon az úton, amit én mondtam neked, a klasszikus csendélettel, akkor javaslom tanulmányozni Archimboldo művészetét, aki arcokat, képeket, személyiségjegyeket hozott létre krumplikkal, almákkal, és ez erre a képre is igaz lehet. Tehát egy dinnyét odateszel elé, vagy egy káposztát, arra két paradicsomot, már megvan a két szeme, szóval hadd ne mondjam el, hogy kell arcot csinálni, és ez a páfrány ennek lehetne a haja. Önmagában a képen, mint főszereplő, az előbb elmondottak miatt, tehát az asztalterítő, a cserép, a tónuspontos kijelölése miatt nem igazán él meg, olyan, mintha behoztál volna egy gyönyörű szép színésznőt a lakótelepi szobába, és akkor úgy leültetnéd. Viszont nem szocio, mert ahhoz nem elég jellegzetes és karakteres vagy polgárpukkasztó a környezet, hogy kontrasztba helyezd ezt a burjánzó szépséget, nem elég erős maga a kontraszt, hogy ez a fajta játékosság elinduljon. Tehát én azt gondolom, hogy ezen azért komolyan kellene dolgozni, nem csak iderakni az asztalra, hanem továbbgondolni, hogy ez a forma mire emlékeztet, és mit is hív belőled elő. Most rácsodálkozunk, szép, találkozunk mi ilyennel. Csak a környezeti változók egy kicsit esetlegessé teszik ezt az egészet. Feri, én nem adok neked semmit, hanem mondom, hogy csendélet, klasszikus eszközökkel. (hegyi)

Tanulmány

Az volt a kérés a Ferihez, hogy kezdjen el klasszikus csendéleteket fényképezni, és én nagyon örülök annak, hogy Feri elindult ezen az úton. Nagyon remélem, hogy Feri érti, hogy mit, miért mondok, és nem ért félre. Nagyon jó kezdeti lépés ez a csendéletek műfajában. Önmagában a tárgyak kiválasztásával én egyetértek, nincs vele problémám. A beállítás is tulajdonképpen belefér ebbe a metódusba, de azért apró bajaim vannak, és ezeket most azért mondom el listaszerűen, mert ezek azok a részek, amik még ott, a helyszínen megvalósítandóak, kijavítandóak azért, hogy még inkább erős legyen ez az egész formai játék. Hiszen a csendéletnek az egyik értelme és értelmezési helyzete az, hogy formákkal, tömegekkel, helyzetekkel játsszon. Ez a helyzet nagyon izgalmas tud lenni, olyan, mint egy kirakós. Az egyik ilyen meglátásom a képpel kapcsolatban, hogy kusza a világítás. Egyrészt az látszik, hogy valószínűleg két fényforrásból kap derítést ez a kompozíció, és egy külső fényforrást is használ Feri. Ez a külső fényforrás egy szórt fényt ad, nagyon szépen indítja el ezt az egész mesét, és közben a térbeliséget Feri a kamera mögül két lámpával próbálja megoldani. A lényeg a következő. Most, ezeknek az elhelyezésével van problémám, ugyanis a vetett árnyékok azon a hátsó, nagyobb edényen csúnyácskák, és a jobb oldali edényen a duplázódás nagyon erősen látszik is, ami zavaró. Az nem baj, hogy valami fény megcsillan ezen a felületen, ez a máz ezt adja, viszont az nem mindegy, hogy mindenütt kettő van a fényekből. És ez ettől nekem nincsen kész. A másik, hogy most igazándiból, ha a fényértékeket veszem, akkor középre mentünk: a főfény és derítést nagyjából hasonló fényértékkel bír. Ezzel sikeresen kivasaltuk a teret kétdimenziósra. A cél ugye az, hogy a formákat térbe helyezzük azzal, hogy több irányból világítunk meg egy tárgyat, de ezeknek a megvilágítás értékét kell úgy beállítani, hogy ez a térbeliség létrejöjjön. Hogyha minden fény egyforma erős, akkor azt fogjuk kapni, hogy olyan lesz az egész, mint egy rajz. Egyedül most a kis jobboldali kancsónak az oldalán és a fülén kezd el ez a térbeliség jól látszani, a többi résznél nagyon laposra sikerült a világítás. Még egy ilyen helyzet, hogy itt megjelennek formák. Egyrészt a tömegelhelyezés fontos a csendéleteknél. A tömegelhelyezés ezzel az háromszög formával jól megvalósul, miközben a formák ütköznek. Tehát a kis kiöntő csőre belevág a nagy, hátsó edénybe, a nagypapába, a nagypapa füle csak félik érvényesül, a kisgyerek csészének a kis fülén van is átlátás, meg nincs is. Szóval esztétikailag ez most itt nem nagyon van rendben. Ahogy az sem igazán szerencsés, hogy ezek a csőrök nagyjából egy irányba mutatnak, de a csészikének a füle is nagyjából ebbe az irányba van, tehát minden, tulajdonképpen masíroz jobbról balra a képen, és ezt nem fogja meg semmi. Kicsit olyan most, mintha ezek elindultak volna vándorútra. Van egy harmadik rész, amit Feri nagyon szeret, ezek az utólagos fény manipulációk. Most én a talapzat és a háttér találkozásánál, jobb és bal oldalon is, tehát tulajdonképpen ahol a horizont találkozik a fallal, ezen a két részen ezt a sötétítést én nem nagyon értem és nem is tudom, hogy mi a cél vele. Sőt, azt mondom, hogyha ennyire túlvilágítok egy helyzetet – ez is elfogadható – , akkor világítsam olyan szinten túl, hogy egészen tűnjön el a semmibe a háttér. De most a háttér visszahúz minket, és próbálja ezt a teret érzékeltetni, amit a világítással sikeresen kétdimenziósra vasaltunk. Nem tudom, hogy ezekkel, amiket elmondtam mennyire tud Feri azonosulni. Én azt mondom, hogy ezek azok a türelemjátékok, mint egy kirakós, ami nagyon izgalmas tud lenni. Ha az ember egyszer rákap az ízére, akkor olyan szinten bele tud feledkezni, hogy egyszer csak azt veszi észre, hogy este lett és még nem reggelizett. És ezek szerintem tök jók, mint amikor a gyerek építőkockázik, ebbe is gyerekként bele lehet szállni. Én ezt kívánom mindenkinek, aki a csendélettel elkezd foglalkozni, mert a csendélet olyan, mint egy mese. Ezek nagyon jó játékok, nagyon finom, nagyon jó érzés lehet ezzel foglalatoskodni. Én most azt mondom a Ferinek, hogy köszönöm ezt a tanulmányt, kettő csillagot megadok rá azért, mert a tömegelhelyezés rendben van, a tárgyak kiválasztása is oké, és egy csillag azért marad talonba, mert a világítás egyenlőre még nincs átgondolva, legalábbis az én meglátásom szerint. (hegyi)
értékelés: