9. Csendélet

Ha a világítást nézem, akkor a harmadik kép az, ami a legközelebb áll ahhoz, amit szerintem ezekből a növényekből ki lehet hozni, ott lényegül át számomra a tárgy és ott lép át egy szintet a kép azáltal, hogy el tudunk vonatkoztatni a műanyag cseréptől, a növény lexikális meghatározásától, vagyis mindattól, ami visszahúzza a jelenbe a történetet. A csendélet egyik kritikus pontja az idő. Talán érdekes, hogy egy pillanattal foglalkozó és pillanatot megmutató technikánál az időről beszélek, és ez az idő örök problematikája a fotográfiának. Idő a zársebesség, idő az adott napszak, fények, környezet, idő a korszak, amikor a kép készül, idő az exponálás óta eltelt idő is, tehát egy kép elkattintása 4-5 területen is egyszerre vet fel kérdéseket, és próbál egyszerre válaszokat is találni ezekre. A legkritikusabb szerintem az, hogy időtálló-e egy kép. Hogy mennyi az avulási ideje, mennyire csak a pillanatnak készül, azaz túl tud-e lépni a pillanat dokumentálásán. Ha nem, az tanulmány lehet, az naplóbejegyzés lehet, de hamar leesik a falról. A három képből nekem a harmadik az, ami átlép az idő könyörtelen ajtaján, és kortalanná válhat. Az első kép izgalmas felvetés, de a szabályos elrendezés és a viszonylag nagy élességhatár együtt élményben ahhoz közelít, mint amikor felhozzuk a satnya télire eltett muskátlikat és a teraszon vagy a konyhaasztalon kitesszük őket ellenőrizendő, maradt-e élő hajtás, azaz döntünk a növény további sorsa felől. Ez is lehetne egy út, de akkor ehhez ez a rendezettség nem hihető. A második képpel viszont bevallom nem tudok azonosulni, nem tudok mit kezdeni vele, mert ez a lapos világítás nekem elveszi a lírát, de annyira nem tényszerű, hogy a botanikai boncasztalon mellbevágóan részletgazdagon a részletekben rejtőző egésszel élhessem meg az élményt. (hegyi)
értékelés:

Az az érdekes Dávidban, hogy olyan, mint egy kis Pumukli, aki rohangál a lakásban és nem lehet nyugton ülni látni és néha töri a fejét csínytevéseken, aztán mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, letesz az asztalra valamit, ami pedig egy nagyon érett gondolkodást sugall. Szóval megvan egy kettősség benned és ez a kettősség érdekes dinamizmust ad annak, amit csinálsz. Van benne némi titok, amit remélek, hogy előbb-utóbb hát mint ilyen Kékszakáll, majd nyitsz ezen egy ajtót és elkezdhetünk oda is bemenni, mindenesetre ez egy jó kép. Bevallom neked férfiasan, hogy van valami Mapplethorpe-os utalás ebben a képben (ez nem baj), éppen csak annyi, hogy az embernek elindítja a fantáziáját. Olyan ez, mintha egy nagy lepel lenne tulajdonképpen, mintha egy díszletelem lenne a háttér, és mintha az előtt történne valamilyen balettos mozgás - és itt a saját munkádra utalnék, amikor a kis tüllszoknyában felugrottál abban a romos szobában, nekem ez annak a világnak a folytatása. Nagyon köszönöm. Azt kell, hogy mondjam semmilyen kritikai dolgot nem tudok mondani a képpel kapcsolatban. Abszolút értelmezhető, tökéletesen rendben lévő csendélet. Tudom, akik dolgoznak és keresik az útjukat ezen a leckén belül, azok most lehet, nem fogják érteni – na de hát most eddig arról beszéltél Zsolt, hogy viszonyrendszer meg almák, meg nem tudom - igen, az a kiindulási pont, az a klasszikus megoldása a csendéletnek. Ettől még egy ilyen nagyon szűkre szabott tárgyi világon belül és értelmezési rendszeren belül is teljesen érvényes kompozíciókat lehet létrehozni. Tehát attól függetlenül,hogy ez egy egyetlenegy virágnak az ábrázolása, nagyon nagy ereje van annak az esztétikai közlésnek, amit itt Dávid létrehoz. Ezt tudom mondani. Nem azt, hogy kivétel erősítő szabály, mert itt nem kivételről van szó, hanem egy másik lépcsőfokról és én ennek nagyon örülök, hogy megkaptuk. Ami a lényeg, hogy ez nem csupán egy virágnak a lefényképezése. Nem arról szól, hogy találtam egy virágot otthon és csinálok róla egy tökéletes fényviszonyok közötti nagyon korrekt tárgyi ábrázolást, mert hát ebben semmilyen korrektség nincs a virággal szemben. Itt egyetlenegy dologról van szó, ami a Dávid érzelmi világa és ebben a világban mozog ez a kép. Ez az értelmezés az, ami a nézőt is arra készteti, hogy a maga konkrét elraktározott információit vizsgálja fölül és a hatása a képnek pont ebben gyökeredzik. (hegyi)
értékelés:    

Egyszer egy másik képednél már elemeztem és mondtam, hogy az lenne a jó megoldás, ha nem egyszerre minden billentyűt nyomnánk ezen a zongorán, amin most zongorázunk, hanem próbálnánk valami dallamot játszani. Magyarán én most egy kicsit várnék ezekkel a csendéletekkel, tudom, hogy ez furcsa lesz az én számból, mert mindenkitől ezt várom, hogy előbb-utóbb kezdjen ebbe bele. De most még úgy érzem, hogy egyrészt kell barátkoznod a kamerával és a közlés mélységével; azzal, hogy egy viszonyrendszer kialakuljon benned. Ehhez most elindítottál egy másik folyamatot az önképeidnél, azzal foglalkozzunk. Ez a kép nem csendélet és ebben a formában esztétikailag is problematikus, uralkodik rajta a cserép, ami ronda és koszos, valamiért összeraktad egymáshoz a kaktuszt és ezt a másik csokrot - egyébként sem botanikailag, sem formailag, sem érzelmileg nem érzem a kapcsolatot a kettő között, azon kívül, hogy mind a kettőben van zöld -, és az egész olyan szinten túl van világítva (annyira a valóságot mutatod ezzel), hogy az a líra amit egy csendélet követel, nem tud elindulni. Most akkor kettő irány van. Vagy még jobban lírázunk ezzel a nagy fénnyel és túlvilágítjuk az egészet, vagy egy kicsit össze kellene mocskolni. Azt mondom, várjunk egy kicsit, megjönnek majd ezek a válaszok, dolgozzunk most az önmegismeréssel és az ott felvetődő kérdésekre adjunk válaszokat. (hegyi)

Négyzetes képarány tekintetében ugyanazt tudom mondani, mint az előbb. Itt a kép nekem onnantól érvényes, ahonnantól ez a fehér és középtónusban tartott szürke világ van. Ami a sötét tónust, a majdnem a fekete részeket illeti alul és felül, nem részei a belső rendszernek. Ha a kezetekkel letakarjátok, fogjátok érteni, hogy mit szeretnék itt mondani. A második része a dolognak, hogy itt talán egy vegyes megoldást lehetett volna létrehozni, abban a tekintetben, hogy ezekkel a drapériákkal elkezdek úgy dolgozni, hogy ezt a takarást valahogy meghagyjam ezen az edényen - ráteszem a tüllt, aztán beleteszem a körtéket így a körték a fátyol elé kerülnek, a paradicsomok is - és onnantól kezdve ez az egész formájában kevésbé zaklatott. Most ez az edény túl határozott. Avagy a másik irány, amennyiben ez a határozottság fontos nekem, akkor keményebbre kell hívni a hátteret és el kell érni azt, hogy az is kopogjon, annyira kopogjon, mint ez az edény. Egy teljesen más irány, hogy ennél lényegesen kevésbé kusza hátteret rendezek, tehát nagyon lágy, nagyon nőies, nagyon finom vonalakat és abba elhelyezem ezt a tárgyat – csak az a helyzet, hogyha ebbe az irányba mozdulunk el, akkor nagyon megnehezítjük a dolgunkat, hogy ne uralkodjon olyan szinten ez a kosárka az egész helyzeten, hogy már ne tudjon szóhoz jutni tőle semmi más. Itt a kérdés. Amin mindenféleképpen kellene javítani, az a kép bal oldalán álló hullámforma, ami létrejött ebből a háttérből. Ugyanis ott, abban az álló formában már annyira világos részek is vannak, amik elviszik a figyelmemet. Ezt visszavenném tónusban maszkolással. (hegyi)
értékelés:

Hát, Sándor nagy és erős lépés tettünk. Jól megleptél, mert egy olyan új világot nyitottál ki, amit eddig nem nagyon láttam és én ennek nagyon örülök, tulajdonképpen gondolatolvasó vagy, mert a csendélet képeidnél folyamatosan az járt az agyamban, hogy de hát a Sándornak vannak hátterei, tüll és mindenféle más textiljei, amit használhatna - nagyon örülök neki, hogy ezt idetetted. Azt gondolom, hogy ez egy jó irány és egy nagyon határozott gondolat. A két tárgy is jó - körte és tök -, jó az a viszonyrendszer ami létrejön, valamint nagyon szépek a fények - annyit hozzátennék, hogy most a kép jobb oldalán, a háttéranyagon, tehát a textilen van egy elég határozott fénymennyiség és ezt én biztos, hogy csökkenteném (pl. maszkolással visszafognék) azért, hogy még jobban élhessenek a főszereplők. A kép alsó és felső részén úgy érzem, hogy arányaiban már nem a kép belső mozgásaihoz tartozó részeket is ábrázolunk. Ezek bennem bizonytalanságot keltenek. Aztán mondok még valamit, ami nagyon szubjektív lesz (úgy tessék kezelni). Ebben engem a képben leginkább azok a kis szöszök izgatnak, ami a tök belső felületén látszanak, biztos, hogy belebújtam volna valahogy a kamerával és ezt a belső rendszert kerestem volna, de ez maradjon az én meglátásom, abból dolgozzunk, amit látunk. A mostani arányrendszerben ezzel a centrális kompozícióval nagyon egyedül maradtak ezek a tárgyak, nagyon magányosak. Ez se rossz, nem baj, de olyan érzetet kelt, mintha egy hullámzó tengeren egy kis mentőcsónak úszkálna – túl messze van. Van egy távolságtartó érzete – én egy kicsit közelebb jönnék. Ez a fekete-fehér megoldás mindenféleképp a szívemhez közelebb álló megoldás – a tónusok, fények, színek jók – tehát számomra ez egy jó irányban gondolkodó kép. (hegyi)
értékelés:

Nagyon érdekes az, amit Sándor itt megfigyelt, de azzal nem teljesen tudok mit kezdeni, hogy ez nincsen színben kiegyensúlyozva. Valamiért hagyta Sándor, hogy a kékek eluralkodjanak ezen a képen - a doboznál lehet ezt a legerősebben észrevenni, de a krómnál is. Ezt azért kell, hogy elmondjam, ennek azért van szerepe, mert a dolog egyébként nagyon is a valóságról akar mesélni és jó ritmusokkal teszi mindezt. Ugyanakkor én azt mondom, viszont ha elvisszük ezt az egészet tónusban és nem színhelyes, akkor egy olyan ajtót nyitunk ki, amin nagyon messzire kéne ahhoz menni, hogy újból érvényes üzeneteket kapjunk. Egyszerűbben fogalmazva, el lehet torzítani a színeket, de annak kell valamilyen miértjének is lenni. Akkor érvényes újból ez a dolog, hogyha megtalálunk egy olyan belső világot, ami a torzított színekkel dolgozva tud hozni egy üzenetet. Még egy dolog, amit hozzá szeretnék tenni. A cím azt mondja, hogy ez egy talált csendélet, és itt ez nagyon valószínű, hogy ez így is van. Egy problémám van, a kép felső részénél, a ládákban valószínűleg gyümölcs, vagy krumpli stb. lehet, de ott az elkezd, mint ritmus bekapcsolódni miközben hát ez a találgatás az, ami gyengít a képen. A felső 4 mm-t érdemes lenne levágni, sokkal rendezettebb és nyugodtabb lenne ez a kép. Más. A Csendélet leckével kapcsolatban Sándorral volt egy beszélgetésünk, hogy mennyire érvényesek a talált képek a csendéletnél. Demeter hanganyagára utalt Sándor, hogy Demeter hozzám képest lényegesen megengedőbb a talált képekkel a csendéletnél. Szerintem itt másról van szó. Arról, hogy Demeter fogalmazása, ahogy ezt az egész kérdéskört felveti, sokkal inkább szól a saját belső világának törvényeiről. Ebben a belső világban maga az alapállás az, amit a Demeter nem említ; de ismerve a munkáit - nekem viszonylag hosszú ideig volt szerencsém dolgozni mellette mint segítő - azt kell, hogy mondjam, ez olyan szintű alapvetés, amit ő, mint evidencia nem említ. Ez az alapvetés az, hogy mindenhez hozzányúlt. Nem volt olyan portré, olyan szituáció, amiben ő csak a kamera mögött állt volna: odament, megigazította az inget, rászólt a modellre hogy húzza le a zakóját, de még a macskánál is kivette a szeméből a csipát vagy egy csendéletnél akár, ha kint a kertben talált valamit, biztosan odament és hajlított kettőt a fűszálon vagy kivette onnan azt a leesett fenyőtűt amit zavaró volt, szóval olyan nem fordult elő, hogy ne ellenőrizte volna a keresőben, hogy mi az, amit lát, és ezt ő maga esztétikai módon kereste. Tehát ha itt most a talált csendéletet veszem, akkor a találtság mindig arról szól, hogy az amit találok, az egy témafelvetés. A sors, a véletlen dob elém egy lapot, hogy na tessék. Mint a pókerben, leosztja, na ezzel mit csinálsz gyerek? Erre mondhatja az ember, hogy beszállok a játékba, vagy azt mondom, hogy cserélek: kérek egy új lapot valamelyik helyett. Ez a kontroll. A kontroll nem csak a képhatár kiválasztására szorítkozik. Itt ez például tökéletesen jól megtörténik. A találtság abban érhető tetten itt, hogy van egy olyan esztétikai része a képnek, ami ellentmond az egésznek. Van egy olyan képelem, amit érdemes lett volna felülbírálni. Szerintem ez a képelem a harmadik láda és az azon lévő papír. Ilyenkor van az, hogy meglátja az ember ezt a képet: oké, ez egy érdekes és izgalmas rendszer. Aztán ebben megnézem, hogy ez a felső láda hogyan tud esetleg úgy szerepelni, ha elforgatom vagy másik oldalát keresem, ahol nincs rajta ez a papír, és akkor mi történt volna? Lenne ott egy viszonylag nagyobb tömegünk, ami egy geometriai téglalapokkal dolgozó rendszert hoz létre, és ennek lenne ellenpontja a narancsokkal és a paradicsomokkal - kerek formák -létrejövő ellentétpár. Ebbe belezavar a papírrész. Szóval ha veszem meg a színproblémát - utóbbi viszonylag könnyen korrigálható - és a képhatár kijelölést, akkor ez műr három együtt, és most Sándor így ez nekem végeredményében 1 csillag, érdemes lett volna ott azt a ládát rendbe rakni, hogy meglegyen a három. (hegyi)
értékelés:

Nem vagyok meggyőzve, hogy ez egy csendélet. Nem érzem azt, hogy ez bármilyen üzenetet tudna képviselni, mint tárgyak harmonikus rendszere. Nagyon határozottak a formái ennek a virágnak, tehát elég nehezen szervezhető csendéletbe, az biztos, tárgy- vagy természetfotóként működne. Tehát én azt gondolom, hogy ez egy szépen megfogalmazott kép azzal együtt, hogy talán ott a háttérben lévő virággal végig kéne gondolni, pontosan mit akarunk kezdeni, mert most szürkében van. Nem kötelezően kell annak ugyanabban az erőben megjelenni, mint az előtérben lévő virágok, sőt utalhat ő érzelmileg sok mindenre, tehát ebben a viszonylatban el tudom képzelni azt, hogy fénymennyiségben kevesebbet kap, de akkor ezt határozottan kellene megjeleníteni. Önmagában a csendélethez kell az, hogy valamilyen ritmust, valamilyen kapcsolatot fejezzen ki a tárgyak egymáshoz fűződő viszonyáról. Tehát a csendélet ritkán áll meg a lábán úgy, hogy egyetlenegy darab tárgyunk van. Persze nem mondom azt, hogy ilyen nincsen, de kicsi az esélye, hogy ez egyetlenegy virággal megoldható. Egy virágkompozícióval már igen, vagy azzal, ahogy az a virág elfoglalja helyét a térben, ehhez viszont érzékeltetni kell a teret. Ettől függetlenül ez egy finom meglátás, és nagyon jó a háttérnek színmegválasztása is, tehát ez a kék jól ritmizál azzal amit az előtérben látok, mert egy dinamikus hátteret tud adni ennek, és mégis megmarad a finomsága az egésznek, nem lesz agresszív. Én erre megadom a három csillagot azzal együtt, hogy a leckemegoldással nem értek egyet és mondjuk azzal a háttérben lévő virággal akár azt is lehetne csinálni, hogy kontrasztosabbra vesszük az egészet, ez által még sötétebbre visszük annak a tónusát . Ettől a térbelisége erősebb lenne a képnek. (hegyi)
értékelés: