Elemzés

Pillangó pihen a kezemen
Szállunk, akár a pillangó, de néha jó egyet megpihenni.

Anita mostanában érkező munkáiban egyre mélyebbek, összetettebbek az üzenetrendszerek. Érdekesek az erdei táj zöldjei-világosai (a nagybányai festők közül Ferenczy Károlynak van hasonló színvilága), ahol a fényfoltok impresszionisztikusan plein air-ben megjelennek, és az előtérben pedig egész közel egy kéz, amin megpihen a kis pillangó. Ez egy érdekes térjáték, de ettől függetlenül, ha már dekomponáltan van elhelyezve a kéz, hiszen a kéznek csak egy részét látjuk itt a képen , akkor ebből az arányrendszerrel a kompozícióban kellene foglalkozni és a mi javaslatunk szerint a jobb oldali részből valamennyit kéne vágni, vagy - még inkább - beljebb tolni a kezet. Ha Anita kimondta volna, hogy igen, engem továbbra is izgat az, hogy a terekben megjelenek, kilépek, ott a természet különböző jelenségeivel foglalkozom, s ha ebből létrejön ez az önmaga számára nem eléggé hangsúlyozott térbeli játék, és ha ez kimondódik az expozíció előtt, akkor talán ott jön a válasz Anita felé is, hogy akkor bentebb tolom a kezem. És ezzel a színpadi síkban az operaénekest odahelyeztem a zenekari árok elé, és a nagy csatajelent a háttérben látszik. (szőke)
értékelés:

Egy kisfilmet látunk, egy etűdöt, amelyben a szereplő egy statikus térbe helyezi saját magát, belép ebbe a térbe, elfoglalja a maga helyét azon a széken, és ott nem velünk, nézőkkel kommunikál, hanem egy belső történetet, egy ki nem mondott belső monológot láthatunk, saját magával van úgymond elfoglalva a szereplő. Én ezt érzem a film továbblépési pontjának: vagy ez a belső monológ jelenjen meg ennél sokkal határozottabban, vagy pedig a belső monológ helyett valamilyen kommunikáció a nézővel nem árt, ha megtörténik. Elindul egy történet, belépünk egy színpadi helyzetbe, és utána nem látjuk magát az előadást, hanem utána legördül a függöny. Lehet ilyen nagyon rövid megfogalmazásokat csinálni, de valaminek akkor is történnie kell. Ha nem történik semmi, a nem történik semminek is meg kell valahogy történnie képileg. Én ezt elfogadom 3. leckének, mert tényleg egész alakos portré, de amellett, hogy én adnék 2 disznót, ismétlést is kérek rá. (szőke) értékelés:

Campanile di Venezia

Üdvözlünk a suliban, örülünk, hogy vetted a bátorságot és küldél leckét, ami ráadásul egy jó megoldás is, hisz ezzel a képkivágással, ami nem egy szokványos képkivágás, mondhatnánk panoráma kivágásnak is, ezzel egy olyan kontextust, jelentésrendszert hozott be az alkotásba István, amiben nem csak őt magát, hanem a helyet is nagyon könnyed vonalakkal érzékeltetni velünk, a térkövekből mint reális formákból, és a köveken lévő vízben tükröződő épületből ott vagyunk Velencében és látjuk a teret, érzékeljük a nyüzsgést ebben a szűk kivágatban, ami még egy fontos dolog, hogy a két forma, tehát az épület és az emberi test irányultsága szembe mutató forma és ezzel dinamizálja is a teret, mintha meggörbülne a tér is, nagyon érdekes játék ez. Várjuk a továbbiakat. (szőke)
értékelés:

Előtte - utána
Sok ágyban alszik az ember, ahogy jár kel a világban. Nekem ezek most a leggyakoribbak, elég különbözőek, de egy dolog közös bennük. Amíg én kipihenem magam, ő leamortizálódik.

Egy olyan képsort látunk, ami azon kívül, hogy különböző helyszíneken rögzített eseményeket mutat be, a címben szereplő előtte-utána nagyon jól értelmezhető minden képpárnál, ugyanis világításban is, színekben is, formákban mutatja az ágy használatbavétele előtti és használat utáni állapotát. A helyzetfelmérés a nézőnek elég tág teret az értelmezésre, hogy vajon a két végpont között mi történhetett azon az éjszakán. Nagyon személyesek a helyek, hiszen az alvás a legszemélyesebb, legprivátabb környezetet használja föl, és itt mintha belevizslatnánk, nagylátószöggel láthatjuk a lakótelepi lakás szinte térképészeti leiratát, amelyek felső gépállással a korunkra jellemző állapotokat mutatnak, hogy akár egy kis szobában, akár a szoba közepén napló jelleggel – és bár embereket nem látunk a képen – nagyon is emberi történetet sejtünk, és nagyon őszinte, szinte filmszerű sorozatot látunk itt. A retró érzés megjelenik ezen a kis tükrös ágyneműn , ami a szüleimnél az 1970-es éveket juttatja eszembe, gyerekkoromban ilyen tükrös ágyneműben aludtunk, és reggelre néha már az ágyneműn belülre kerültem, mert valahogy sikerült belegabalyodni. Sejthetően az alkotó nem hívta elő a retrót csak azért, hogy csináljon egy fotósorozatot, hanem az életünk ilyen, eklektikus, nagyon azt sejtem én, hogy ezek mai fotók, nagyon sok témát fölvetnek, ha lenne rá időm, sokat beszélgetnék róluk a Fórum rovatban. (szőke)
értékelés:

Üveggömb

Csendélet kategóriában kaptuk a képet és Mariann egyszer már küldött olyan csendéletet, amelyben egyetlen tárgy volt a meghatározó. Most is egy tárgyat látunk, ami konkrét tárgya a csendéletnek – ezt az üveggömböt és ebben az üveggömbben látjuk jobb oldalon egy ablak visszatükröződését, ami a bal oldalra vetett árnyékban is megjelenik. Jó a meglátás, jó a háttér, jó az előtér, mindemellett jó lett volna egy viszonyrendszert kialakítani, hogy mihez képest ábrázoljuk ezt az üveggömböt: itt például méretekre is gondolok, mert ebben a kontextusban ennek a tárgynak a méretei nem köthetőek, nekem hiányzik még mellőle valamilyen tárgy, ennél a csendéletnél én a bal oldalt kompozícióban üresnek érzem. Talán érdemes kalandozni a 2. estiskola-tábor fotóanyagaiban, hogy maga a gömb, a gömb szerkezete, tudjuk azt, hogy nagy történelme van az ilyen üveggömbbe elhelyezett – beszéltünk már erről az Estiskolában – giccseknek, nagyon izgalmasak ezek a hóesés, télapók, Moszkva és különböző verziók, de maga az üveggömb, ami egy egészen speciális tértörést, torzulásokat, árnyékokat, színskálákat is létre tud hozni a rajta áthaladó fénnyel, azt sejtem, azt gondolom, hogy ezzel az üveggömbbel, amivel az alkotónak biztosan van szorosabb viszonya, figyelte már ezt, nézte, nem véletlenül választotta ezt ki, nem fogalmazza meg a kép 100%-osan. Amit az alkotó magánemberként, személyes figyelemmel a gömb sajátosságából láthatott, mindazt ez a kép nem közvetíti. Érdemes lenne tehát ezzel a játékkal tovább foglalkozni, megkeresni a fényforráshoz képest történő elforgatásokkal, hogy a varázslatossága, torzulásai valamilyen módon megjelenjenek. Például, a bal oldali részen, ahol áttükröződik az ablak, és ebből a torzulásból egy picike megjelenik, de nem kap olyan hangsúlyt, amely átritmizálná a jobb oldalon elhelyezkedő üveggömb figurális jelzéseit, amitől a kép egy kicsit jobbra borul. Másrészt érdemes lenne megnézni a filmklubot, az egyes részek bevezetőit megnézni, amit Zsolttal közösen vettünk föl, ott is használunk egy ilyen üveggömböt, talán jobban érthető, mire gondolunk, hogy milyen térjátékot lehet létrehozni egy ilyen tárggyal. (szőke)
értékelés:

Butahaha
A vágyban az a legjobb, mikor lemondunk róla.

Első ránézésre az amerikai popkultúra fotóművészetét idézi, amely az 1960-as és 70-es években nagyon-nagyon jó fotókat hozott létre, a színvilág ebbe a popkultúrába kapcsolódik bele. Ha nem látnám a feliratot, akár még egy kokakólareklámnak is el tudnám képzelni valahol Dél-Indiában, másrész a vásári kikiáltók és a vásári kaleidoszkópos történeteknek ezt a retró, ezt a XX. század eleji hangulatát is idézi, mint hogyha a lánctépő ember vagy a birkózó korabeli képét látnánk. Valamitől nemcsak egyszerűen egy vicces üzenetet, egy vicces képet látunk itt, hanem mégiscsak egyfajta önironikus üzenetet, portrét, amelynek nagyon izgalmasak az arányai. Pont emiatt, hogy ennyire erős ez a kisugárzás a képből, engem az sem bánt, hogy a háttér kiég, mert olyan erősen hozza ezeket a mélyvöröseket a kép alsó fele, amitől stabillá válik, és ebben a furcsa mandalában középen megjelenik a cseresznyékkel felékesített clownszerű, Fellini-szerű figura, ahol a póló a nyak fölött át van húzva. Fellini Róma, vagy Amarcord című filmjeinek világát idézi ez a kép. Egyetlen megjegyzés a továbblépésre, hogy egy kamera, ami az élességet képes jól kezelni, nem ártana... (szőke)
értékelés:

Az én ágyam
az én váram.

Egy nagyon izgalmas üzenetet látunk, az ágyfotózásnak is nagy hagyományai vannak már az Estiskolán, és nagyon jó döntés, hogy a plüssmacik, plüssállatkák életlenben, mintegy diszkrét jelzése a privát kultúrának, azok ott figyelnek bennünket a sarokból. A lemezradiátor a narancssárga háttérrel megbújik ott az ágy ívénél és nagyon izgalmas az is, hogy az élességet nem erre a hátsó térben lévő információra helyezi el, hanem a nézőhöz közel, a plüssborítású ágyformán jelenik meg az élesség. Talán annyi megjegyzést tennék, hiszen folyamatosan a belső, személyes történeteket keressük, és most nézzétek el, hogy jobbat nem tudok improvizálni, azt mondom, hogy egy kombiné, egy bugyi, egy zokni, valami, ami abban a privát térben, ami az ágy, a hálószoba személyes titkait jelzi, valami apróság, ami természetesen ellentétben van a háttérben lévő mesevilággal, valaminek itt az előtérben meg kéne jelennie. Ettől függetlenül ezt egy jó próbálkozásnak tartjuk. (szőke)
értékelés:

Lejtő
Gravitáció. Gurulsz lefelé, nincs erőlködés, mindent elintéz helyetted földanya. És te hálás vagy ezért.

Álló formátumú képet látunk a mozgás házi feladatra felső gépállásból, logikus, hiszen látjuk, hogy ez tényleg egy szubjektív üzenet valószínűleg a bicikliző alkotó a fej közeléből, hiszen azért látni a kellett, hogy mit fényképez, lefényképezte a fej felől saját magát. Sokat látunk ilyet, ugye, akár biciklizés közben is, és ez a kép alapvetően egy fekete-fehér megoldás, ahol szinte statikusnak, fixnek tűnik a bicikli, a lábak és a kéz, amely erőteljesen markolja a kormányt. Ez logikusnak is tűnik, hiszen a kamera ugyanolyan sebességgel halad, vagy ugyanott helyezkedik el az emberi test miatt, mint ahol a bicikli van, egybekapcsolható az emberen keresztül a biciklivel, így két síkfelület jön létre: a tudatunk által értelmezett mozgásban lévő bicikli a kamerával együtt, amely ugyanakkor olyan, mintha az időtlenségről, az állásról szólna, és mintha mögötte egy csíkozott vagy fröccsentett falat látnánk, mert olyan sebességgel halad a bicikli, hogy az alatta lévő útnak, talajnak a kis részecskéit nem látjuk, hanem a sebesség miatt létrejött elhúzott csíkokat látunk. Ebből a kettő felületből építkezik a kép, itt is az elbeszélő nyelvezet a legerőteljesebb, merthogy felső gépállásból térképészetileg van rögzítve egy állapot. Bár láthatóak a formák a képen, itt egy ritmikai kompozícióhoz jutottunk el, ez pedig egy ilyen kvázi T-alakú, ferdén döntött, összetett, sötét foltrendszer. Ehhez jön egy világosabb foltrész, a markoló kéz, és egy aránylag sematikus háttér, amit nevezhetünk nagyon gyors mozgásnál suhanó talajnak, de itt, ebben a megfogalmazásban mint egy kesztölci tapéta jelenik meg az összetett T-forma mögött. Ha ritmusként kezeljük ezt a képet, akkor a kép bal oldalából körülbelül egy-másfél ujjnyi függőleges sávot én levágnék, és így még jobban kihangsúlyozódna ez a balra dőlő tengely, ráadásul az a bizonytalanság, hogy a bal oldali kéz és kormány miért nem látszik, bizonyossággá válna azzal, hogy ha még többet vágunk a bal oldalról, akkor hangsúlyossá válik a jobb oldalon erősen markoló kéz, és a fémformák és a kéz kapcsolatában irányító elemmé válik ez a furcsa kampó- vagy botszerű összetett rendszer, amit a sematikus háttér előre fog tolni.
A képaláírásban kifejtett filozófiát én nem érzékelem: hol gurulunk, hol a lejtő? A földanya a technika miatt mint egy fal-háttérként jelenik meg, én nem is keresném, merthogy ennek a képnek van egy határozott nyelvezete, még ha az alkotó nem is akarta. Ez a kép önálló életre kelt, és nem hagyja, hogy különböző díszítéseket még elmondjanak vele kapcsolatban. Önálló rendszerben működik, és nem kéri, hogy a földanya keveredjen ezzel a történettel, hanem egy strukturalista megközelítéssé válik az egész és a bal oldal vágásával a kép még jobban a struktúrákkal kezdene el foglalkozni és ilyen formán a 8. (mozgás) lecke kategóriát teljesítené is. A képaláírás viszont felveti, hogy ami még Daniban ott van, azzal még tovább kéne foglalkozni, mert az nem manifesztálódott ebben a képben. A kép önmagában jó, mint egy lecke, de ez a megélt élmény, ami a szövegekben sejthetően jelentkezik, ez nem lett képpé formálva ebben a képben. (szőke)
értékelés:

Gyermekkorom tavasza
Napsütés, kék ég, léggömb, tavaszi szellő.

Anita a leckét egy nagyon jó irányban kezdte el megoldani, amikor egy múltbéli helyzetet, egy érzést, egy visszaemlékezést hív elő egy valós történettel, tehát megfigyel egy helyzetet. Itt egy zsinóron látunk egy léggömböt, és kreppapír csíkokat a szélben lebegni és fölötte az eget, a kreppapír egy bizonyos kor után az emberek egy közös élménye, amikor a papírból kivágtunk, ragasztottunk és a színezőanyaga megfestette az ujjunkat, a ruhánkat, tehát ez egy erős élmény, ahogyan a luftballon is, ahogyan játszottunk vele, firkáltunk rá, és végül elpukkantotta a kutya, tehát ezek nagyon jó csatlakozások a gyermekkorhoz. Ugyanakkor ez a hívószó és az általa behívott formák még nem jelentik azt, hogy a kép kész van, mert a fotós feladata a kompozíció megtalálása is. Most azt látjuk, hogy egy kicsit srégen van ez a kötél, rajta lóg léggömb, és a tárgyak lógnak, mögötte a nap és a felhők. Namost ebben a történetben a kép közepén halad végig ez a sáv, ott van az információ, tehát össze van zsúfolódva ez a dolog, egymás formáit szabdalják szét, oda bezavarnak a tárgyak, a lufiba a kreppapír, a nap mögött a felhő, a kötél, mint egy helyen próbál érvényesülni, egymás hatását próbálja túlkiabálni, ezt még kompozícióban még feladat, hogy ezeket lenyugtassuk, vagy olyan helyzetbe hozzuk, ahol értelmezhetővé válnak, tehát a fotós felállít egy fontossági sorrendet, és azt mondja hogy a kép fontos üzenete pl. a lufin átvilágító nap, akkor a lufit a nap elé kell komponálni, vagy ha a szél és az ő játéka, akkor a kreppapírokkal kell valamit kezdenünk, akár a kezünk vagy más tárgy keltette légörvényekkel elmozdítani, hogy ne fedjék egymást ezek a formák. (szőke)
értékelés:

Kutyaláb
Láb vagy talplenyomat

Láb vagy talplenyomat ez a megjegyzése a képnek. Az egy szívet melengető érzés, hogy az Anita közel kerül a földhöz, veszi a saját idejét-fáradtságát, hogy lenézzen, és egy olyan világba merüljön el a kamerájával, amire csak lenézünk és látjuk a törmelékeket, megyünk tovább, hiszen lent van a mélyben, a fejünket meg magasan hordjuk. Magyarul ezek kis, szemlélődő mozaikszemek az ő képeiből, hol precízen, hogy gesztus szintjén megjelenve és aztán nem végigvarrva. Ha a talp lecke hívószavait megnézzük, és mindazt, ami az alkotókra visszavetítve a szubjektumot, a személyességet, a saját viszonyomat a világgal kéri, hogy ezt képezzük át vizuálisan, akkor ezt is így kell megközelítenem. Itt amit látok az az, hogy a talajban lévő lábnyomot látunk, egy kutya lábát, szórt külső fényben, és ettől a nyomban árnyékok is vannak. Azt is látni, hogy a fényképezőgép majdnem fölülről, mint egy térképet ahonnan A-ból B-be el lehet jutni, szinte egy domborzati térképet kapunk valamiről. Ami nekem eszembe ötlik, a tizenegyes lecke hívószavaival az az, hogy vajon a kutyaláb fogalma, motívuma a talplenyomat, és mindaz, ami az Anitában zajlik, az hogyan kapcsolódik össze, mi az ami egységes filozófiává összeáll? Mivel a képből úgy tűnik, hogy egy lecke megoldódott, láttam egy lenyomatot, verbálisan a leckére ez talp lenyomat, nem találtam emberit hát kutyalábat csinálok – és megint az hangzik fel, hogy de hol jelenik meg ebben az Anita története? Vajon jó-e az, ha az életünkben folyton feladatokat teljesítünk leckéket oldunk meg? Keressük inkább az élvezetet, nem a túlélést, hanem a megélést. Nem az a problémám ezzel a képpel, hogy miért pont kutyatalplenyomat, miért nincs valami tárgy rajta, nem az én dolgom ez, hanem az a bajom, hogy a kép nem közvetíti a Babos Anita állapotát, történetét a talphoz kapcsolódó hívószavakkal, filozófiákkal, létállapotot, vagy ha közvetíti, akkor az nagyon karcos. És itt hezitálok, hogy az ützenet ennyire Mars-űrszondás és ez a létállapot a jellemző, vagy igazából csak egy feladatmegoldást látunk, és ez szerintem nem jó az Anitának, hiszen itt az alkotásról beszélünk és az alkotáson keresztüli megmutatáson, hogy élvezzük ezt a dolgot, és ha élvezettel teszed, az át fog sugározni a képen, és ezzel gyógyítani fogsz másokat is. Azt mondanám, hogy Anita foglalkozzon még ezzel, és próbáljon belépni abba a mélységbe, ami a régebbi képei alapján megvan neki, csak keresse meg hozzá a vizuális nyelvet. Ennek a leckének éppúgy a legfontosabb része a személyesség, mint az összes többi leckének, és ahogyan Anita a korábbi leckéinél már el tudott jutni a közlésnek egy erős szintjére, kérjük, hogy ennél a leckénél is ezen a szinten próbálja megoldani a dolgot. Azt az erős és őszinte közlést várjuk tőle a saját történetében, amit már megmutatott, tehát nem egy elvont kutyalábat, mert itt ő nincs jelen, és azt szeretnénk látni, amikor a saját történetét meséli el. (szőke)

mósön komiksz
...és akkor bringaember újra érezte azt a furcsa rezgést.

Dánieltől egy kollázst vagy képsort kaptunk, amiből kiderül, hogy hozzá közel áll a városi közlekedés egyik speciális, de egyre nagyobb teret kapó formája, a biciklizés, és ebből kapunk itt szubjektív részleteket, amiket ő összekomponált, és egyből feltűnik, hogy a kompozíció fő csapása vagy irányvonala nem az, hogy a történetet lássuk A-ból B-be eljutni, tehát, hogy az első kép elindít egy történetet és az utolsó befejezi, hanem a formai megoldások izgatják és ebből próbál az egyes képek felhasználásával egy új struktúrát létrehozni. A kép függőleges tengelyű, és egy picit elfordítva is mintha egy függőleges vonal, vagy egy kereszt függőleges szára kezdene el megjelenni, ebből kétoldalra egy egy biciklikerék kimutat, és ezt díszíti és értelmezi a kép középső részén a bal és jobboldali helyzet, ami egy városi történet, hogy hol zajlik az egész, tehát nem csak makrókkal, közelikkel dolgozik, hanem megpróbálja nekünk az egészet értelmezni is. Vagyis kétrétegű ez a közlés, mert egyrészt a formával foglalkozik, másrészt nem engedi el a kezünket, és nem egy teljesen absztrakt világba vezet be minket, hanem ezzel ő megpróbál egy olyan üzenetet küldeni nekünk, ami a városi kerékpározásnak adja az érzetét, élményét, amit ő maga átél a kerékpárra ülve. Ez a része egy nagyon erős üzenet, nagyon jól összerakott. Elkezdhetnénk külön elemezni mindegyik képet, de nem nagyon látnám értelmét, mert ő, az alkotó ezt hozta létre, az egész képet, ezt a kollázst. Néhol egy majdnem fekete-fehérre történő redukciót látunk, és a középső sáv az, ami a színeket hozza, és ahol a történet is megjelenik, a busz, az az udvar, ahol fociznak és ő elhalad, tehát ez a rész az, ami a történetmesélés. A harmadik sorral van egy pici problémám, ott egy kis zavarosságot vélek felfedezni, a középső kép talán a bicikli hátsó részét ábrázolja, de a két szélső az azon kívül, hogy a mozgást mutatja, de én ebben egy olyan redundanciát látok, ami nem biztos, hogy ugyanolyan értékű, ugyanolyan fontos, mint a felső vagy a középső sor. Tehát én ezekkel a motívumokkal dolgoznék még, mert ott az egy kicsit bicsaklik. Amúgy nekem az ötlet az két disznós, abszolút jó irány, és izgalmas az, ahogyan a Dániel most több leckében is megmutatja, hogy a fotográfiát a kifejezés eszközének tartja és nem a végcéljának.
Ezt én el tudom fogadni, fontos dolog, és köszönjük, és biztatnám, hogy foglalkozzon még ezzel a témával, mert érdemes. (szőke)
értékelés:

Rokonok
És még mondja valaki azt, hogy nincs hasonlóság.

A képen szerintem a Veszprémi állatkertben lehetünk, erre utal a háttér, a kerítés, ami látszik. Egy majompárt, talán anya és kismajmát látjuk egy meghitt pózban, ahol az anya érinti a kismajom fejét, az odabújik hozzá, majdhogynem a két különböző korú élőlény azonos formákkal, színekkel, eggyé válik, annyira összebújnak, hogy ha nem lennének a kezek, a fejek, azt hihetnénk, hogy egy furcsa, tekergőző, de egységes formát látnánk. Ez azért is érdekes, mert az az összetett térforma, ahol a két majom ül a kép középpontjában, az egy halott fatörzs-rendszer, több fa, sérülésekkel, ahogy ezek az állatok ide felülnek, koptatják, csiszolják, két vagy akár több összetett forma is látszik, amiknek nagyon hasonló a színvilága a majmocskákéhoz. Azt is mondhatnánk, hogy ugyanolyan összefonódást látunk, mint a két főszereplővel, és erre a formák és a színek is rárímelnek. Azonban a képnek van egy másik megfejtése is, megközelítése is, miközben a két kis állatról szól a kép, a két kis állat rokonokként a rokonokon ül, merthogy a két fa is ezen a módon kapcsolódik egybe. Az a kérdés, hogy ha ezek a formák a két kis állat által fogalmazódnak meg, hiszen nem vág a fényképezőgép optikája belőlük, akkor ugyanaz a párhuzam érthető az összetett faformákra, szerkezetekre, akkor felvetődik az, hogy egy másik beállítást kellett volna keresni, hiszen ha megnézzük a kép baloldalán van egy nagyon szép ritmusa ennek a görcsös fa-testnek, amibe belevágóik ebbe az S alakú ívbe, vagy alul is belemetsz a képkeret, és jobboldalt is van egy fa-héj, amit nem látunk, hogy hova lóg ki. Azt én nem tudom megmondani, hogy hova kellett volna állni, a fényképezőgéppel, de most belelátszik az állatkert kerítése, olyan apróságok, amelyek ebből a kettősségből, hogy az anya és gyermeke, fa s társa viszonylatban zavaró momentumként vannak rajta a képben. Én azt mondom, hogy ha van rá lehetőség visszamenni az állatkertbe, akkor mégcsak nem is szükséges elkészíteni egy fényképet, de megfigyelni, ezek alapján, ezt a viszonylatot, hogy jól értelmezem-e, hogy a két állat és a két fa viszonya jó megközelítés-e ehhez a képhez, mert ez alapján tud a kép egy egyszerű állatkerti fotónál több lenni, ezen keresztül tud Anita érzelmi üzenete megjelenni, mert az is a cél, hogy kifejezzük, értelmezzük saját magunkat, a körülöttünk lévő tárgyakon, formákon, lényeken keresztül, tehát ha ez eddig elfogadható, akkor azt mondom, hogy továbbra is az a kérés, hogy akár a család leckében, próbáljuk azelőtt, hogy exponálunk megfogalmazni magunkban, hogy azon túl, hogy megláttunk itt egy élményt, kimondjuk, átmorzsoljuk magunkon szavakban, azt, hogy ezt miért fogom lefotózni, akkor jönni fognak a kompozícióhoz, hogy honnan, hogyan, miként a válaszok. (szőke)
értékelés:

Vacsorák

A család leckére érkezett ez a kép, és egy konyhában, azaz belső térben megtörténő eseményt rögzít, ahol a leiratából kiderül, hogy egy vacsorahelyzetet látunk, amit az alkotó meg is erősít, nemcsak azzal, hogy egy asztal körül ülnek a szereplők, mert ha csak ezt akarta volna, akkor olyan kameraszöget választott volna, hanem belekomponálta a tűzhelyet egy lábossal és merőkanállal, tehát kvázi ráerősít erre a momentumra, hogy ez az együttlét mi köré is szerveződik. Mint ilyen, a kép egy nagyon jól szervezett és komponált és összefogott üzenetet hordoz, ugyanis a kép ereje abban rejlik, hogy bár nem beállított fotót látunk, azaz a fotós nem megkérte a szereplőket, hogy figyeljetek, most fogok fotózni, nézzetek ide, csííííz, hanem kivárt egy pillanatot, megbújt itt a tűzhely mellett, figyelte az eseményeket, és kivárta azt a pillanatot, ami számára jelentést hordozott és amit velünk közölni akart. Feltételezve, hogy ez így történt, a képen három jól elkülöníthető csoportot látunk. Az első csoport a tárgyi környezet, ez a lábos, de az asztalt is idevehetjük, a másik csoport a kép bal oldala felé tendáló női alakok, és a harmadik csoport a kép teteje felé látható két női alak, és ezeknek a csoportoknak a dinamikája, mintegy háromszöget elképzelve belőlük, ez a kompozíció ereje. Figyeljük mint nézők, hogy a csoportban milyen csoportdinamika jön létre, kinek kivel van kommunikációja, ki az, aki a másik felé fordul, ki az, aki kifelé néz, aki ’szólózik’, azaz akinél éppen a szólás van. Tehát ez egy nagyon dinamikus kép, ha ezt nézzük. Ami a technikai részét illeti, a Dénes egy olyan technikai megoldást választott, ami részben az ő lehetőségeiből adódik, mert ez egy vacsora, azaz egy belső helyzet, van egy konyhai lámpa, ami ezt megvilágítja, ami nem ad túl sok fényt, és erre ő azt mondta, hogy nem baj, elkészítem a képet, mert a helyzet izgat, tudom és elfogadom a magam technikai korlátjait, és az ezek által szűkre szabott lehetőségeket, a technika hibáit erénnyé kovácsolom. És ráerősítek azokra a dolgokra, ami ebből a helyzetből adódik. Tehát egy határozott döntés a fekete-fehér választása, és az is, hogy úgy ’laborálta’ a fotoshoppal, ami egy erősen kiégett, túlvilágított helyzetet mutat. És ez jó döntés, mert elemeli a realitásból ezt a helyzetet valamennyire, miközben a történet reális, de ezzel az elemeléssel kap egy plusz színt, egy plusz ízt ez a történet. (szőke)
értékelés:

A világot jelentő

Egy ízig-vérig sok színt tartalmazó, nagyon színes, álló formátumú képet látunk, majdhogynem minden létező szín jelen van a képen. Egy régebbi alkotására szeretnék visszautalni, mert talán onnan jobban megközelíthető ez a szokatlan kamerapozíció, és ez a régebben elemzett, barátom kategóriába érkezett kép, aminél a tükör szerepéről pár szóban beszélgettünk. Hogy a tükör egy olyan világot mutat meg, tükröztet vissza, olyasmibe látunk bele, olyan tereket nyit meg a tükör – bár gondolhatnánk, hogy csak a valóságot tükrözi vissza – ahova normál esetben nem mindig jut el az emberi szem, és itt is egy hasonló keresés zajlik le a fényképész szemszögéből, mert egy olyan helyet keres, ahonnan a nézőközönség, a gyermekek hallgatják a mesét és elfogadhatják a varázslatot, ők soha nem láthatnak be, hiszen akkor eltűnik a varázslat, a Mikulás nem Mikulás lesz, hanem a szomszéd Lajos bácsi, stb stb. Tehát az álmokról és a romantikáról is beszélünk valamilyen szinten, úgy sejtem, hiszen a gyermekkorról egészen más megközelítést kapunk, ezért nagyon is pontos és jó helyszínt, pozíciót választott ki a fényképész. Hiszen azt látjuk itt, hogy az idős bábművész dolgozik, kezében van az alkotószerszáma, végzi a munkáját, és egy parányit abból is láthatunk, hogy az a közönség, aki sok éven keresztül, 20-30-40-50 éve is már ott ülhetett már a varázsvászon előtt, az most is ugyanúgy hallgatja az elektronika, a számítástechnika korában a Vitéz László vagy a Kisördög történetét, és most is hallani akarja a mesét, a varázslatot, az álmokat – miközben nagyon is jól látszik a hózentróglival, a nadrággal, a gyűrődő inggel, a szemüveggel, egy másik fajta történet. Párhuzamba van állítva a két történet; az egyik a gyermeki arccal, és az idős emberi testtel. Ez a gyermekkor lecke témájában látszik nagyon is, hogy az alkotó elmélyült, igenis észrevette ezt a párhuzamot, feldolgozta ezt az időskort és a gyermekkort, miközben ott van ez a szerkezet, akár lehet kisördög is, úgysem lehet látni a képen, mi ki vagyunk szorítva abból a meséből, amit ott az a kisgyerek úgy néz – egy létállapotot közvetít. Ha jó ez az irány, amit összeállítottam ebből a képből, akkor azt sejtem, hogy – mert megpróbáltam ezt a képet egy kartondarabbal különböző módokon vágni, metszeni, hogy hogyan lehetne jobb ritmusa ennek a képnek, - egészen olyan szélsőséges helyzetig eljutottam, hogy fogtam a fehér papíromat, és a bábművész haja környékén megpróbáltam elvágni az egész alsó szekciót, és azt nézni, hogy a gyerek, a bábfigura, és egy pici a hajból látszik – és rájöttem, hogy ezzel elveszítek minden olyan szegmenst a képből, amitől a történet megérthető. El kellett fogadnom az alkotónak azt a döntését, hogy ez egy nagyon hosszúkás kép, és nagyon sok minden van ott abban az alsó régióban, a takaróvászon, a feszítődrótok, stb, ami egy nagyon fontos üzenete ennek a képnek. Tehát az a javaslatom, hogy sok mindent nem kellene csinálni ezzel a képpel, talán annyit, ha azt a hármas viszonyt elfogadjuk, hogy a kisgyerek arca azzal a kalappal metszve van ezzel a paravánnal, tehát bennünket helyez egy olyan helyzetbe, mintha a gyerek lenne egy bábfigura, és mi nagy gyerekek a bábokkal innen a mi régi gyermeki világunkból kommunikálunk a belső közegbe – tehát ezt elfogadva annyit tennék, hogy a kép jobb oldalán ahol a kisgyerek kalapja látszik, ebből a vörös drapériából lenyesnék, és a bábművész figurája mellett is ennyit vagy majdnem ennyit levágnék függőlegesen. Még hosszúkásabb lenne ez a kép, de még jobban mutatná ez a kép ezt az időskort és megélt élettörténetet. (szőke)
értékelés: