Elemzés

Por,trééé
Mivel nem vagyok fotogén típus, ezért erre gondoltam.

A megközelítés, hogy nagyon kis fénnyel, tulajdonképpen csak egy fényforrással dolgozik az alkotó, és a sötétből csak így kibukkan az arc bizonyos része, az ajkak, a szemek, az orr, ez nagyon jó, nagyon jó irányba mozdítja el a képet. Még azt is megkockáztatom, noha valószínűleg nem volt szándékos, hogy a címet kettéosztó vessző, és nem a tré-vel akarok foglalkozni, hanem a porral, asszociatíven nekem erről a homok jut eszembe, az a homok, ami akár a Homok asszonya c. filmet említve nagyon izgalmasan dolgozik azzal, ahogyan az emberi testeket belepi az állandóan szél által mozgó homok, és mintha egy furcsa homokmedencéből vagy homoktengerből valahonnan kibukkanna a mélyből, a sötétből. Ez szerintem egy nagyon szuggesztív megoldás, nagyon örülök, hogy második leckeként egy ilyen jó megoldás született a Szabó Istvántól. Azt azért szeretném megjegyezni, hogy a kis fényforrással, legyen ez akár zseblámpa, akár egy öngyújtó fénye, annyit lehet játszani – mert most az árnyékokból tekintve úgy tűnik, hogy a kép jobb alsó sarka felől érkezik a fény, nagyon picit lehetett volna igazítani, hogy az orr árnyéka a jobb szem környékét ne így takarja ki, hanem egy picit arra tolódjék el, hogy a jobb szem a csillogásaival, a kérdő vagy könyörgő vagy akár vádló tekintetével még szuggesztívebb legyen. Alapvetően a mérete, az elhelyezése, az nagyon rendben van. A címre visszatérve, szerintem ez a kép önmagáért beszél, nagyon is határozottan, érthetően beszél, és fontos lenne tudnia az alkotónak, hogy a cím az mindig egy pozitív megerősítésű mágia, ha leminősítjük a saját magunk alkotását, akkor a saját magunkba, a saját varázslatunkba vetett hitet is negligáljuk. Tehát nagyon fontos lenne, hogy ha már adunk a képnek címet – ha nem adunk, annak is van néha oka - akkor fontos, hogy ha hiszünk az alkotásunkban, akkor erre, amit a tréééé szó véleményem szerint sugall, erre semmi szükség nincs. Ez a kép egy nagyon jó kép. (szőke)
értékelés:

Kacagás

Megint nekünk is fel lett adva a lecke, mert egy olyan szuperközelit, egy olyan megközelítést látunk, hogy bármit mondhatunk a gyermekkorra, a gyermeki arcra, nem tudjuk, hogy a kisgyerek, hogy ki lehet, csak a kép üzenetéből következtetve nem egy megnyugtató képet látunk, az biztos, ez a beállítás, alsó gépállás, ahol az orr, mint egy nagy fújtató mozdony csövei, a fogak mint óriás harapószerkezetek látszanak, és ha az ember megfigyeli a képet egy kicsit jobban, akkor a szempillák alatt lehet látni egy kicsit a szemgolyót, és ez nagyon sötéten, de nem egyöntetűen, van ott egy kis szürke, de mégis nagyon sötéten, pontosan ránk néz. A kép nagy egészét életlenként látjuk, csak a szempilláknál van egy kis élesség, és ez ennél a képnél egyáltalán nem hiba, egyáltalán nem baj az sem, hogy ennyire szűkre vágott az egész felület, mert ettől terrorizál bennünket ennyire ez a kép, azt is érezhetjük, hogy a következő pillanatban kijön és szétharapja az optikát, kijön ide hozzánk ez a félelmetes üzenet, kijön a múltból és folyton fogja mondani a kérdéseit, és a felszólításait, hogy miért nem adtál enni, miért nem adtad oda a labdát, miért kellett nekem ott állni a lépcsőnél, miért nem énekelted nekem ezt a dalt. És nagyon sokat segít ennek a képnek az is, hogy fekete-fehérben készítette el az alkotó. Azt tudom mondani, hogy azon az úton, ahol ilyen őszintén még ha felkavaróan is, de foglalkozik a bent lévő üzenetrendszerekkel és ilyen adekvát módon találja meg a formát is Dénes, én csak fejet tudok előtte hajtani és azt mondani, hogy három citromdisznó. Azért is tartom fontosnak és jónak ezt, mert a Dénes, ahogy mondtuk is az előző képnél, korábban főleg filmmel foglalkozott, de mégsem sajnálja a tapasztalásra fordított időt, mert szerintem a filmeseknek is kell tudniuk fényképszerűen is gondolkodniuk, mert a beállítások a filmnél ugyanolyan fontosak, mint a fotográfiánál, még akkor is, ha az egyik beállításból a másikba mozgással kerülünk el. De a kiindulópontoknak ott is pontosan fogalmazva kell lenniük, és ezt a fogalmazást segíti elő az a fotós tanulmányút, amit most Dénes folytat. Két filmest is megemlíthetnék, az egyik Grunwalsky Ferenc, akinek fotóalbumai is jelentek meg, például egy nagyon izgalmas albumja ahol női alakokat láthatunk, és egy egészen más körből Gothár Pétert, aki nemrég egy fotóművészeti folyóiratban a privát képeiből közölt egy sorozatot, és egy interjú is olvasható ott vele, mégis mindketten az átlagember számára filmesként, az egyik rendezőként, a másik operatőr és rendezőként jelenik meg. És még egy harmadik, Sára Sándor, akiről nem sokan tudták, hogy milyen rendszeresen és nagy elánnal fényképez, nem is nagyon tárta ezt a közönség elé egészen az elmúlt időkig, ha jól tudom még rábeszélés is kellett hozzá, hogy komolyan vegye azt a munkát, amit a fotográfiában csinált, mivel ő maga stúdiumnak tekintette ezt, miközben az évek alatt egy egész komoly fotográfiai munkásságot hozott létre. Ezekből a képekből hamarosan a Demeter-galériában kiállítást lehet majd látni. (szőke)
értékelés:

Egy hullámhosszon

Nagyon örülök, hogy egy olyan alkotótól érkezett ez a lecke, aki eddig elsősorban filmen fogalmazott nagyon összetetten és jól, és tényleg egy nagy fejlődést tapasztalok az állóképeiben. Ezen a képen az alkotó egy teljesen más nyelvezettel, itt a történetmesélést kezdi el használni, és az estiskolán már megszokott tükröztetéses eljárással is eljátszik, itt valamilyen kozmetikában lehetünk, vagy fürdőben, ahol a kornak megfelelően ilyen speciálisan vágott tükörben látszanak a tükröződő emberi alakok is. Ugyanakkor arra is következtethetünk, hogy a profilból látott női alak az előtérben a bal keze valószínűleg az alkotó felé nyúlik, és ennek a tükörben a tükröződését látjuk, tehát a tükörről ugye mindig azt mondják, hogy az egy csalóka világ, mindig valami elképzeltet, csalókát, vagy vágyottat mutat, itt is ezt a játékot segíti elő, azaz a nem felénk néző, profilból látszó, mosolygó női alak valójában felénk nyúl, olyannyira, hogy a kameránk mellett álló, profilból látható női alakot érinti meg. És csak akkor néznek ők egymás felé, mert csalárd tükör számunkra ezt mutatja, miközben a tükörben látható, jobbra néző hölgy magát a fotóst nézi. Így jön létre egy olyan hármas kompozíció, egy olyan háromszög, amiben egy centit nem láthatunk az alkotóból. Hármójuk között történik valami olyan, amiben akár egy elutasítás is lehet, ebben a barátom kategóriára érkezett képben, hiszen a fehér ruhás hölgyet látjuk, ő akár gondolhatja azt is, hogy ó hát, foglalkozzatok inkább egymással. Másként megközelítve egy történetet látunk, amit sokféleképpen lehet elemezni, de az jó, hogy az alkotó a tükör technikájára, a tükör mechanizmusára épít, arra próbál itt ráfókuszálni, és erre építi rá egy elmondott történetet. Annyi megjegyzésem lenne, hogy a kép két felső sarkában a gondolom teremvilágító lámpák kiégése kiégeti egy picit ezt a fényjátékot is, ami a tükör másik teréből, világából lép elő. Ugyanakkor ezt elnézem a Dénesnek, mert ő deklaráltan egy videókamerával készít fényképeket, és elmondta azt is, hogy ezen csak a képkivágást és az exponálást tudja beállítani, de ezeken kívül mást nem nagyon. Márpedig így ez azt jelenti, hogy ezeket a képeket úgy kell szemlélnünk, hogy ez az, ami, és amit az alkotó számára a technika megenged. Egy kérdés viszont, hogy a képből levágható-e egy fél csempényi, mert szerintem akkor egy nyugodtabb kompozíció jönne létre, például kevesebb lenne ez a kiégettség a két lámpánál, másrészt a tükröződésben is látjuk a háttérben ezt a zuhanyfülkét, aminek van egy lámpája, meg ott egy vonal, vízszintesre hajlott, a zuhany csöve, tehát mindezeket is levágva talán kevésbé zavaró maga ez a kompozíció. Magának a képnek a dinamikájában is javítana szerintem, lenyugtatná a pontatlanságot, ha ezt ott levágnánk. (szőke)
értékelés:

Lebegés

Van az egész képben valami svédes. Ha Dusan Makavejev Montenegró c. filmjére gondolok, és ott a pszichológussal való beszélgetésére, akkor ott egy nagyon hasonló világra ismerek rá. Miközben ugye egy XIX. sz.-i vagy még régebbi könyvet látunk itt, olvasás közben félrerakva, szemüveget mellétéve, de az asztalon azt látjuk, hogy megint a mostanában sokszor előforduló felső gépállásból van felvéve, ami igazából számot vető beállítás, ugye jól látjuk a kis kínai csészét, teásbögrét és alatta a szalvétát, tehát minden úgymond szépen rendben van elhelyezve, de a könyv maga az, ami egzaltált, lázadó, hiszen a gerince sérült, és látjuk talán az olvasószék karfájának egy darabját, ami szintén precízen, párhuzamosan van itt elhelyezve, és mégegyszer mondom a beállítástól mérnöki az egész, és azoktól a fehérektől, amiktől mintha valami furcsa, fehér fátyol vagy függönyszerű, hipnotikus, álomszerű lehelet lenne rajta a képen. Ezt nyilván egy ablak is elérheti. Azok a formák, az asztal formái, amik a XX. század racionalitásával együtt vannak, a terem zöldes műanyag szegélye, minden ezt a racionális kort erősíti, amiben a maga kis lapjaival ez az egészen más struktúra, a könyv megjelenik. Azért beszélek ennyit ezekről a formákról, mert miközben ez a kép látszólag nyugodt, mégis van egy őrületesen hegyesen, erősen mindenféleképpen egy bizonytalan pontra, egy elmozdulással, a háromszög instabil pontjára van komponálva az egész kép. A karfa síkjai az asztal síkja, az asztal jobboldali részén felfelé haladó síkja, majdnem alatta párhuzamosan valami fémláb, a szürke szegély – igazából folyamatosan jobbra és balra metszve halad, még a könyv és a teáskanna alá helyezett szalvéta is ezt a vonalat követi. Tehát az egész képnek - a formákat elvetve - az egyik fontos rendszere egy háromszög. Egy többszörösen töredezett, de egy ilyen háromszögforma, ami mindig igyekszik a talpára toppanni, azaz megtalálni a nyugalmát. Magyarul ennek a képnek nem a színeivel elsősorban, hanem a formaarendezettséggel a feszültség az egyik alapeleme. De ez a feszültség éppen a fehérekkel, ezekkel a rendbentartott, elhelyezett, precíz rendezettséggel az a fajta feszültség, amikor a csendből építkezik mindez. Amikor vissza van fojtva, napokig, hetekig, és aztán egy ordítással, egy őrületes kirobbanással széttörnek az asztalok, széttépődnek a könyvek, kiömlenek a teáscsészék – ez az elsődlegesen izgalmas része ennek a történetnek. A felső gépállás, amit már említettem az elején, ezt a szót is tartalmazza. Azért is konzekvens a kép, mert ez a feszültség egyszerű technikai eszközökkel, ezekkel az egyenesekkel számba van véve ez az elfojtás és ez a benne lévő csönd, ami egy robbanás előtti állapot. (szőke)
értékelés:

Játék

Egy nagyon érdekes helyzetet látunk, valószínűleg a fotós behajlított lába lehet itt életlenben a jobb oldalon, míg a baloldalon a másik lába látható, és valamilyen társasjáték dobókockák vannak itt, egy dobozkával és papírral, gondolom az állást rögzítve. Nem tudom jobban megmondani, gondolom az expozíciós idő miatt a másik személy mutatóujjának a mozgása elmosódottan jelentkezik, ami azért jó, mert egy filmes üzenetet fénykép formában közvetít, nyilván ő ott, másik szereplőként kommunikál játékos formában ezzel a lábacskával; ha akarjuk, akkor megérinti, csiklandozza, ettől az elmosódott mozgástól arra következtetünk, hogy többször megmozdul ott az az ujj, tehát ez egy elég határozott jelzés, miközben az a láb elég intim módon érinti a másik ember testét, ott a nadrágból következtetve a combját. Ugyanakkor van egy hármas osztata ennek a képnek, mert ez az esemény a kép felső harmadában történik, a második harmada ez a folyosó vagy hatámezsgye lehet, ez a szőnyegpadló vagy ágyterítő vagy ágyfelület, ez a szürkésebb felület, míg az alsó harmadban sok minden megjelenik, ezek a fehér papírok a lábaknál, sejthetően dobókocka és dobozka, amikről pontosan nem tudom megmondani, hogy mik az élesség miatt, ami a baloldalon a nagylábujjon és mellette a spirituális lábujjon van. Tehát nekem a kép alsó egyharmada absztrakttá válik, csak a sötét és világos foltok ritmusait tudom érzékelni. És ennélfogva csak a felső harmadában a lábujj, az YKK cipzár [ez egy olyan cipzármárka, mint a Speedo. Vagymi.] vagy nem tudom mi, a nadrág övcsatja, meg ezek a patentgombok, meg a gyűrődés – ezek jelentkeznek konkrétan a kép felső harmadában. Tehát a képnek ebben a harmadában történik egy elmondható vagy hozzámesélhető esemény, egy verzió csak: Éva megérintette Edit lábát, Edit finoman jelezte, hogy a zoknitlan láb hozzáért a testéhez, és ezért Edit felhúzta a jobb lábát. De ezerféle más történetet is lehetne mondani, és itt erősen titkolt ez az egész esemény, hiszen csak következtetni tudunk rá, valakiknek a lábaiból látunk részeket, és az egész egy meglesett megfigyelés lenne és nem látunk többet, mivel a kép további részei csak színritmusokból, életlenekből építkező absztrakt komplexum. Tehát az vetődik fel bennem, hogy a barátom leckére vajon az az alkotó célja, hogy úgy küld egy dekomponált, meglesett képet, hogy minket mintegy büntetni akar, azzal, hogy az ő kettőjük személyes történetéből lenyes, minket, nézőket voyeurré tesz ezzel a kompozícival tudatosan; vagy pedig igazából azt mondom, hogy nem is volt cél többet adni, megmutatni a barátomból erre a leckére, miközben itt azt lehet sejteni, hogy ez egy intim, érzelmi és nagyon közeli és izgalmas viszony. Csakhogy ebbe mi nem vagyunk bevonva, beengedve, mert a kép alján látom ezt a sok foltot, nézzem azokat, miközben engem az érdekelne, ahogy turkálta a lábát, meg mit csinált azzal a cipzárral. De nem látom, mert nem fotózza le... itt döglök meg, mert nem tudom megnézni. És ha három disznós is a kép, én akkor is látni szeretném, hogy kinek kuszkolja a lábát ott! Persze azért ez egy jó kép, hisz ha visszanézünk a négyes leckére, amit feladtunk, és ezt mi adtuk fel, hogy próbáljanak meg elvonatkoztatni a nagyon konkrét ábrázolástól, és ez az elvonatkoztatás megvan a képben. Más a gond. Van ennek a képnek egy története, amire a cím is ráerősít, és ez a játék. Hogy ez most kockázás vagy más, az egy másik kérdés, de van egy történetünk. Ebből az alkotó a kép szerint elindul egy olyan úton, hogy a játék már végetért vagy megunták, és egymással kezdtek kommunikálni, az egyik személy rátette a lábát a másik combjára, a másik pedig elkezdte ezt kuszkolni, tehát az ujjával birizgálni, és itt elindul egy dinamikusabb helyzet. Ugyanakkor ez a helyzet nincs befejezve, vagy nincs a helyére téve, az üzenetnek ez a része vagy ez az iránya, az irányítása. Mivel tudnánk ezt az irányt megerősíteni? Egyrészt az élességgel, a mélységélesség megválasztásával, másrészt a kamera látószögének, horizontjának a megválasztásával. Ezen a képen az élesség nem a mozgással kifejezett kapcsolatra van fókuszálva, valószínűleg a kis mélységélesség miatt, tehát ott van egy bizonytalanság, másrészt pedig, ha meghozom azt a döntést, hogy egy játék megunásából egy másik történetet indítok el, és számomra ez a következő történet a fontos, akkor a kamera függőleges elmozdításával létre tudok hozni egy olyan kompozíciót, ahol ez is ezt az üzenetet erősíti. Ezt azért mondjuk el a Verának, és azért tartjuk fontosnak, mert többször deklaráltuk, és az estiskola legfontosabb ismérve, hogy mindenkit saját magához és a saját útjához mérünk, és ezért ha ezt a képet nézzük, akkor a Vera saját, személyes fotográfiai útján el kell jutnia arra a pontra, amikor a megfogalmazásunkban nem engedünk magunknak pontatlanságot. Mert akárhogyan nézzük is, a fotográfiában van egy olyan cél, hogy az üzenet eljusson a befogadóhoz, és lehetőleg az az üzenet, amit a szerző elindít a néző felé. És ebben a helyzetben, ha bizonytalanságokat hagyunk a képen, ha nem vagyunk elég határozottak, akkor ez a határozatlanság a nézőben felfokozódik, hiszen ő nem volt ott jelen, csak az általunk megszabott képkivágást kapja. Mi, akik ott voltunk, láttuk azt, hogy hogyan folytatódott az a test, aki a cipzáros nadrágban van, mi, a készítők látjuk, hogy a másik test hogyan folytatódott, de a képkivágás nagyon határozottan dönt, hogy mit mutatunk ebből meg. És ezért a Verától nagyobb pontosságot várunk a képeknél. Szeretnénk, ha a kép megismétlődne. Másképp is mondhatjuk: ha gonoszak akarnánk lenni, akkor odaadnánk a három malacot, és azt mondanánk, hogy a kép jó, köszi Vera. És ezzel esetleg elvennénk annak a lehetőségét, hogy Vera tovább tudja a feladat megoldását gondolni, hogy tovább tudjon lépni az esetlegesség és a véletlen adta megfejtések szintjén és a tudatosságát felélessze. Mi azonban azt gondoljuk, hogy Vera következő lépcsője lehet ennek a tudatosságnak a beemelése egy fotográfiai megoldásba. Tehát a disznyókat tartogatjuk a folytatásra. (szőke-hegyi)

Szürkeszimfónia
Tulajdonképpen majdnem szorgalmi, hisz nem igazgattam rajta semmit, nem én állítottam be így a jelenetet. Mégis, valahogy olyan csendéletes.

Nagyon fontosnak tartom, hogy az alkotó észreveszi a két majdnem hasonló lámpa ritmusát – szinkronicitás, szinkronicitás – nagyon fontosak ezek a ritmusok, nagyon jó a kivágás, az ajtófélfa, tehát azt gondolom, hogy minden nagyon jó ritmusban történik, egyetlen egy hajszálnyi változtatást javasolnék csak: a lámpa felső részén van a csatlakoztató miskulancia, és abból megy ki a zsinór. Na az a zsinór már nem fontos. A hozzánk közelebb eső lámpánál, úgy értem. Tehát ha a kamera ennyit tudna lefelé mozdulni, tehát nem vágnék, hanem elmozdítanám a keretet lefelé, mert pont az a valamennyi sáv ott, mondjuk fél centi hiányzik alulról, ami ott fent pluszban van meg, és máris egy feszesebb történet jön létre. Bennem azért van egy rosszcsont gyerek valahol, aki arra az ajtófélfára tett volna valamit, de ez már tényleg kötözködés csak. Fontosnak tartom, hogy ezt a képet nem színesben küldte az alkotó, ennek a képnek nagyon jót tesz, nagyon pontos, hogy ez a fajta ritmikai üzenete attól jön létre, hogy fekete-fehérben van a kép. Annál is inkább, mert a lámpák különbözősége, a lámpák személyisége éppen amiatt tud jól láthatóvá válni, hogy nyilván itt a régen festett ajtótok, a háttéren lévő falak, a függöny, egyszóval sok minden olyan szín is jelen lehet egy színes képen, ami zavarná a ritmikai játékot. (szőke)
értékelés:

Mariannak és Andrásnak
és mindenkinek aki szereti

Nagyon fontos, hogy ez nem fénykép, hanem grafika vagy festmény is akár, egy motívum sokszorozásából jön létre ez a geometriai játék, aminek nagy divatja volt egy időben, ez az op-art, a képen ez a kis piktogram-disznócska, amit a házifeladatokért lehet kapni, ez megsokszorozódik, és ebből logikusan következik, hogy bár nem tudom megszámolni őket, de nagyon sok házifeladatnak az eredményét látjuk itt, és ha ezt beszoroznánk, irdatlan mennyiségű kiskondást is láthatnánk, akár e kép folytatásaként is. Az op-artnak hazánkban is van egy nagyon híres képviselője, Victor Vasarely, azaz Vásárhelyi Győző, aki egy magyar származású festőművész, aki ezzel foglalkozott. Ennek a képnek van egy másik mechanizmusa, akkor ezek a vörösek, raszterek elkezdenek pulzálni, a mandalákat vagy fraktálokat említeném itt, vagy vannak olyan divatos játékok, ahol ha az ember egy ideig nézi az ember ezeket a képeket, és eléletleníti a fókuszát, akkor egy idő után észreveszi a térhatású képet, (nekem soha nem sikerült, mondja Hegyi) mondjuk egy arc vagy egy hal vagy valamilyen forma létrejön. Itt nem biztos, hogy ezt kellene keresni, de a vibrációt azt lehet érezni. Szintén a Dokumenta sorozat a 70-80-as években foglalkozott nagyon sokat videografikáknál ezzel, amikor még az elektronika nem volt olyan magas szinten, és ezeknek a videóknak a képernyőről fényképezett rasztereit, kivágatokként az alkotók képzőművészeti kiállításokon használták. Mindettől eltekintve a képet magában nézve ezeknek a köröcskéknek a ritmusjátékait, szerintünk valahol hibáznia kellene ennek a ritmusnak; nem tudom, hogy jobbra alul vagy a felső kétharmadánál, de valahogy az életben is mindig van egyedi, és az ember kívánja szinte, hogy valahol egy hiba legyen benne, amire lehet azt mondani, hogy az volt a cél, hogy ne legyen, ne idegesítse a nézőt, de lehet, hogy érdemes lenne ezen elgondolkodni. Olyan emberi lenne, mivel ha megnézzük az eredeti citromdisznó akvarelljét, abban is rengeteg bizonytalanság van. Hozzátennénk hogy unásig ismert példánk a Kraftwerk, akik gépzenével foglalkoznak, és ennek az indusztriál-gépzenének az atyjai, és ők a zenéjükben, amikor rátértek erre az útra, már akkor programozott gépeket használtak a zene előállítására, azaz megírtak egy kompjuterprogramot, a gép azt lejátszotta, esetleg koncerteken improvizáltak rá valami minimálisat, amennyit ez a gép megengedett. És ők bizony, ha meghallgatjuk akár a Trans Europe Express vagy az Autobahn lemezeket, mivel ezek minimálzenék, a repetitív motívumok nagyon fontosak benne, ugyanakkor észrevehető, hogy nem egy esetben hiba van benne, ritmusban vagy akár mintha félreütne a szólót játszó, és ezeket ők bennehagyták, és így adták ki a lemezt. És ez nagyon fontos dolog, mert ahogy mondják van az Isten a gépben és az ember a gépben, és ettől mozdulnak meg a dolgok és válik ez is többé mint egy tapéta. Repetitív fogalom már szóbakerült, és megemlítenénk még egy nem képzőművészeti, hanem zenei kapcsolódás, a szintén magyar származású Steve Reich-t, aki a repetitív zene egyik atyja, nemzetközileg is ismert, világhírű, és az estiklopédiából többet is meg lehet még tudni róla. Megihlette például a 180-as csoportot, nagyon sok ma is ismert zenész vett ebben részt, a Művészetek Völgye húsz éve alatt egyszer előfordult, hogy a Vigándpetendi római katolikus templomban az ő egyik darabját, egy 24 órás, repetitív zenét előadták a 180-as csoport tagjai és a szerző maga is jelenvolt ott. A kép az ötös lecke kategóriájában a geg miatt két citromdisznót érdemel. De nem csinálunk ebből rendszert. :) (szőke)
értékelés:

Csendélet

Az a ritka eset, amikor egy csendéletnél egy fő tárgy felvonultatásával az alkotó egy hangulatot hoz létre, mivel a csendélet egy fontos célja az, hogy egy hangulatot visszaadjon a nézőnek. Nagyon pontosan fogalmazott maga a kép, a könyvek függőleges lapjai, a radiátor szintén függőleges de már perspektivikusan dőlő vonalai, az asztal igaz, hogy csonkolt, de háromszöge, a könyvek vízszintes vonalai, és ez a körforma, ezeket nyugodtan végig tudta gondolni az alkotó, hogy igen, itt ezek a formák voltak, ezekkel a formákkal dolgozott, akár elrakva minden mást, ami esetleg ott volt, és nagyon jó, hogy az egyetlen hullámos vagy íves vonal az a bögrében létezik, minden más egyenes, és ettől is nagyon jó ez a kép. De maga a kép nem nyugodt, geometriával foglalkozik, de nem oly módon absztrakt, hogy a realitástól elszakadna, hanem a realitásban keres és talál egy olyan helyzetet, ahol az absztrakttá válik. Mindezek, a radiátor, a könyvek, kis turistabögre, és az a többszörösen csonkolt forma, ami az asztal, ami háromszögforma, azaz az egész folyamatosan borulni akarna – ha ez a bordósvörös kis kávésbögre a maga kis bizonytalanságával, tömegtermék-rendszerével nem helyezkedne pont itt, kicsit jobbra csúszva. És ebben ez a nagyon izgalmas, hogy egy egészen puritán, egészen egyszerű formákkal, és a színek fontos szerepével izgalmas geometriai és színjátékot hoz létre. Egy történet válik abból, ahol inkább csak sejthető az egész, hogy van egy bögre valahol, meg könyvek, egy fehér felülete. És mégiscsak egy nagyon erős történetiséget ad ez a geometria. Nekem ebben a képben nagyon fontos az, hogy megtiszteli azt a tárgyat, amit be akar mutatni, amiről beszélni akar, amiről mesélni akar, merthogy ettől indul el a történet. És Van Gogh jutott valamiért eszembe, van egy érdekesen perspektivikus szék festménye, az jutott eszembe erről a képről. És arról a képről a korabeli kritikákban azt mondták, hogy egy nagyon rossz festmény, a szék lába szétáll, torzul, borul a tér, az egész olyan, mintha eltorzították volna – miközben éppen ettől iszonyatosan expresszív az üzenete, mert Van Gogh nyilván nem véletlenül torzítja el ezeket a formákat, hanem mert fókuszálni akar a maga csendéletére, és ebben a csendéletben az a nagyon fontos, hogy életet talál ebben a valóságból kiszakított - mert itt mondhatnánk, hogy csak odatette a fényképezőgépet – na de hát az a kiválasztás, hogy ő megtalálja ezt a kompozíciót, hogy közvetíteni tudja ezt az érzést nekünk, az azt jelenti, hogy őt ez a helyzet indukálja, van vele egy erős érzelmi kapcsolata, nem csak egy feladatot, egy leckét hajt végre, hanem látszik, hogy a képpel élménye jön létre, és ez az élmény át is vetítődik a geometrián. Ha van kedved és felfedezel még ilyen dolgokat, folytasd a csendéletezést, jó az irány nagyon. (szőke)
értékelés:

Kezem a refi előtt
A feliratot nem akartam kiszedni, mert akkor már nem az eredeti kép lesz. A háttér egyébként a szobám falának részlete.

A képen most van egy feltáró jellegű cím, ami a varázslatot, a függöny mögötti titkot fejti meg azzal, hogy eléggé realisztikusan elhangzik az, hogy ez valójában egy kéz. De nem ezt látjuk, hanem egy nagyon jó színritmikát, és itt megjegyezném Hencze Tamás festőművészt, akinek most van valamilyen kiállítása Budapesten, aki talán több mint 30 éve ezekkel az ilyenfajta absztrakt ritmusokkal és színekkel foglalkozik, merthát itt rózsaszíneket, vöröseket, sárgákat és abban egy éles vágásszerű sötétet látunk. Tehát ha nem tudnék semmi mást a képről, akkor én ezt egy nagyon erős, dinamikus színgyakorlatnak tudnám elfogadni, és ennek meg is állja a helyét. Még a címmel együtt is megállja a helyét, gondolom a refi a reflektort akarja jelenteni. A szöveg az értelmezi igazából ezt az absztrakt játékot, hogy a valóságot máshonnan, nagyon közelről, más módon nézve valami meglepőt, valami újat kapunk. Ez egy nagyon jó rácsodálkozás, egy nagyon jó figyelem, egy valós, realista helyzetre, amiből egy absztrakt ritmus jön ki. De ha ebben biztosak vagyunk alkotóként, hogy itt egy nagyjából egyszerű házifeladatra egy egész jó kis geget összehozunk, akkor nekem az a véleményem, hogy azt a feliratot ki lehet szedni, hiszen azt a gép teszi rá, hogy ott voltunk ekkor és akkor, bizonyító erejű információ az ott van, de mivel ez egy ízig-vérig képzőművészeti munka, csak a cím játékos úgy, hogy utal erre a házifeladatra, nincs szüksége mankóra. A mankót úgy értem, hogy amikor ott látjuk, hogy 2008. június 10-én tette fel a pedellus ezt a képet, jó, van egy nap csúszás, de lehet látni, hogy mikor történt ez a történet. De akkor is, készült egy jó festmény egy fényképezőgéppel, egy jó ritmikai történet, és akkor jön a postagalamb és odanyomja ezt a sarokba, és mondjuk ha ott egy sárga ecsetvonás lenne, azt mondanám, hogy az súlypontozza a bal alsó sarokba menő ferde vonalat... de ez még csak nem is egy szignó, az alkotó szignója, ami szintén lehet egy ritmus a képen. Van, ahol ezt használják így, hogy a festő a szignójával még ritmizál, Dürer például a monogramját nagyon komolyan beleépítette a képeibe. Például egy faragott kövön ülnek a modelljei, amibe belevésve ott van a neve. De ez itt nem egy szignó, és nagyon nem abban a stílusban van, mint a kép, mert a gép a maga módján teszi ezt oda, és nem tudja ő azt, hogy a fényképész milyen jó kis ritmust tett oda. Tehát én nagyon nem értek egyet azzal, hogy ez ott van, nagyon lehúzza, visszahúzza a képet, és a három citromdisznó meglenne, ha ez a kép enélkül a dátum nélkül érkezne be. Két disznó, mert ez első leckének egy jó indulás. Várjuk a folytatást. (szőke)
értékelés:

A vágyam
egy gyerek, aki a homokozó megfelelő oldalán játszik.

A cím tulajdonképpen a leirat kezdő szava, ami együtt értelmezhető, azaz "A vágyam egy gyerek, aki a homokozó megfelelő oldalán játszik." A képen egy kisgyerek tevékenykedik a homokozóban, a homoksüti egy lájtosabb formáját egy homokfőzeléket alkot meg éppen, és talán sárgaborsóra tippelnék. A megfigyelés adódik ha egy anya viszi a gyerekét a homokozóba, de visszautalnék arra, amit elmondtunk a teknősbékás kép kapcsán is, hogy a fényképésznek gondosan ki kell választania azt a szemszöget, azt a magasságot, ahonnan a képet elkészítjük. Mert a fényképészek hajlamosak arra, hogy a kisgyereket magasról fényképezzék, és ebből egyrészről bejön egy laposodás, azaz a történet sem a mélységélességgel, sem az objektív adta torzulásokkal nem tud dolgozni, tehát mint egy kiterített figura lesz, bármit is fényképezünk, az laposabb lesz. Másrészt azt gondolom, hogy fontos annak a szereplőnek a szeme. Szerintem egy gyereknél ez a homokozói elfoglaltság sokáig el tud tartani, szinte addig, amíg mi vagy egy másik gyerek ennek véget nem vet, azt hiszem itt is van idő elkészíteni a fotográfiát, még akkor is, ha fennáll a veszélye annak, hogy a gyerek akár belecsap az iszapba és lefröcsköl minket. Ez a fotósnak egy helyzet, mindig is számolni kell azzal, hogy igen, ha vállaljuk a fényképezést, akkor kitesszük magunkat a ilyen és hasonló veszélyeknek. Még egy dolog, hogy nemcsak a magasság a kérdéses, hanem oldalirányból, milyen pozícióból készítjük a fényképet, mert a fényképen van egy főtéma, de lefényképezi azt is, amit mi nem akarunk, a háttérben látható rendetlenséget is. És ez már a mi döntésünk, hogy belekomponáljuk, belefoglaljuk-e a képbe, hogy mi az a rendetlenség ott hátul, mi ez a sár, a sárból ez a kilógó ponyva vagy mi, vagy ha csak maga a sárral elfoglalt gyerek a mondanivaló, akkor erre kell fókuszálni, és a kamera oldalirányú elmozdításával, mélységélességgel ki tudjuk választani, hogy a háttér is rendben legyen. Ismétlést kérünk. (szőke)

Álomfogó
Az indiánok hite szerint az ablakba akasztva vagy az ágy közelébe függesztve az álomfogót, hálója a rossz álmokat felfogja, a jókat viszont átengedi, ezek a lelógó szálakon lágyan suhannak le az alvóhoz. A fennakadt rossz álmok aztán szertefoszlanak az első napsugárral.

Láttunk már itt álomfogó-képet Nádasdy Nórától, én azt gondolom, hogy ez egy szép megoldás egy tárgyat olyan háttér előtt ábrázolunk, ami kiemeli a formát, ami önmagában is szép, izgalmas dolog. De. Főleg a kép aljánál nem látom az indokát, hogy miért vágtunk bele a formába. Annál is inkább, mert ennél az indián szakrális tárgynál pont ezek a pihék azok, amik a spirituális titkot működésbe hozzák, és nem csak fent az a geometrikus forma; másrészt nyilván azért van ilyen naplementés háttér keresve ehhez, hogy ezt az amerikai hangulatot, az indián világot erősíti ez a háttér, még ha itt is van akár az erkélyen, de tényleg az van, hogy ha az álomfogóval szeretnénk többet foglalkozni, akkor még lehetett volna még a kompozícióval dolgozni. Nagyon érdekes, hogy az alakja mint egy villám, ami az égből lejön, egy villámcsóva, ami fent egy rajzolatban mint egy templomi ablak kinyílik, lent pedig egészen furcsa formát ölt, de ha azt nézem, hogy a kép jobboldali tengelyében függőleges tengelyben halad végig, akkor a baloldali tömeg nem biztos, hogy színtónusában arányítja a jobboldali izgalmas formavilágot. Azaz a kompozícióval még lehetett volna dolgozni. És ha most ami a baloldalon van, a nagyobb levegő, a tér, de mivel a forma a jobboldalon nyílik, így ott kellene a több levegő. Ez idáig a kompozíció. A kérdés még az tulajdonképpen, hogy ez miért az ötös lecke, miért a vágy? Két okát tudom elképzelni, az egyik az az indián kultúra felé való érdeklődés, a megismerés vágya, másrészt pedig az álommal, az álomvilággal való találkozás vágya. De ez a kép önmagában nem hordozza azt a személyességet, hogy ehhez a Mariannak milyen köze van, azaz ebben a történetben ez a kapcsolat, ennek a kibontása hiányzik. Ezzel az álomfogóval lehetne dolgozni egy olyan személyes térben is, ahol ez mindjárt előtérbe kerülhet, hogy mire gondolt az alkotó. Ez a tér nem mutat mást, mint egy formai megoldást, azaz a leckét nem valósítja meg, mert nem is kezdi el. Én azt mondanám, hogy ismétlést kérünk. (szőke)

Béla
A tarajos teknősünk.

Amikor egy teknősnek az a neve, hogy Béla, és a leiratból következően is családtagnak tekintik, arra lehet következtetni, ennek a férfiteknősnek akinek egy ilyen neve van, hogy ő ugyanolyan fontos szereplője ennek a családnak, mint bárki más, gyerekek, nagypapa, akárki, azaz fontos résztvevője ennek a családi történetnek. Ha egy fényképezőgéppel, mintegy tudósítást vagy üzenetet küldenek, és elfogadjuk azt a megközelítést, hogy ő egy fontos családtag, akkor a fényképésznek ugyanúgy kell megközelítenie a Bélát, mintha a Kovács Béla villanyszerelőt látnánk, csak itt Teknős Béla teknősbékát látjuk. Ebből azt szeretném érthetővé tenni, hogy ha a Béla fontos nekünk, azaz tiszteljük, akkor az ő jobb lábát se vágnánk le, hiszen fontos nekünk, hogy mások lássák, hogy ő milyen jó csávó; másrészt ha jól látom ezen a képen a Béla pont valamilyen reakciót ad, valamilyen kommunikációt végez, azt innen nem tudom eldönteni, hogy vajon éppen haragosan néz-e, hogy miért fényképezik őt, vagy Béla meglátott a fényképész kezében egy parizerdarabkát, de mindenesetre valamit csinál az arcával. Azaz talán lehetett volna a terrárium, vagy medencerész másik beállítását választani. Feltételezzük – bár ezek a Bélák nagyon gyorsan is tudnak mozogni, én láttam itt az én kertemben – nyilvánvalóan a Béla viselkedését azért ismerik a házigazdái. Tehát lehetett volna olyan pillanatra várni, amikor a Béla hasonlóképpen működik – bár ehhez megfigyelés kell, elvégre itt majdnem hogy természetfotóról beszélünk, még ha lakásban van is – meg kell tisztelni az állatfotót ugyanazzal az alázattal, mint az emberi fotókat, emberi portrét kezelnénk. Azaz nem biztos, hogy az a helyes, hogy egyszerűen csak föléhajolok a terráriumnak, mert az kényelmes, hanem például le kellene menni ugyanarra a szintre, legugolni, lehasalni, kivárni Bélát, hogy vagy Béla félelmetessége – hiszen tátva van a szája – látszhasson, vagy mindenesetre a kamerát a mostanihoz képest 90 fokkal elfordítva, és elcsúsztatva lehetséges, hogy egy másfajta képet kapnánk. Az is elfogadható, ha a Béla geometriáját akarjuk láttatni, hiszen nagyon érdekes a páncél egyfajta szoknyázata, és ahogyan ha jól látom, éppen változásban van ez a páncél, és ha ezt szeretném megmutatni, akkor még jobban fölé kellene menni. El kell dönteni, hogy a jólismert házi kedvenc jellegzetességét, vagy ezt a különleges, a természet által létrehozott formákat, ami már a Fibonacci-szám kapcsán is előkerült, azaz el kell dönteni az üzenetet és most szerintem egy kicsit egy hezitálást látnunk, azaz sikerült lefotózni a Bélát és ennyi. Ha lehetne, én azt kérném, hogy ismételd meg ezt a fotót. (szőke)

Törés

2 osztálytársammal csinálunk egy műtermet a suliban és az az első kép ami ott készült.
Dezső, nagyon tetszik a kép, megnéztem a dolgaidat, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki vagy? Küldjél már egy olyant, amiből kiderülsz! Nagyon rendben van ez a szorgalmi, de addig nem elemzem, addig csak egy disznó, mert a szorgalmira az jár, hogy lássam már, mert az optikádat már láttam, de te, Dezső KI VAGY?
   Annyit fűznék még azért hozzá - mondja Hegyi - hogy igen, a portrét, a portrét, a portrét tessék megcsinálni, mert ugyan igen, ebben is a Dezsőt lehet keresni, mert benne van a Dezső, mert ha megnézed az összes sorozata, amit küldött, én csak ezt próbálom erősíteni, védekezés. Nagyon jók ezek, de ebből nem tudjuk meg, hogy ki ő. Mert ez is nyilván a Dezső szorgalmija, de dezsősödnie kell ebbe az üvegmozaikba, mert mint üvegmozaik, mint fotó teljesen rendben van, de hol vagy benne te Dezső? Szép egyébként ez a struktúra, nagyon jól lehetne használni egy csendéletnél, mert ez egy nagyon jó struktúra, nagyon sok mindent elbírna, úgyhogy ha megvan még ez az üveg, ami gondolom valami biztonsági üveg lehet, tehát akkor ezt csendélethez nagyon jól lehetne használni. (szőke-hegyi)
értékelés:

Szöszmötölünk
A hobbim, a hivatásom és a főnök. Én elbújtam.

Az első asszociációm az, hogy Marie Curie első kísérletét látjuk egy ilyen hatvanas évekbeli hajszárítógépen, ami persze valószínűleg nem az, hanem egy centrifuga (Ez egy Zepter-fazék a pedellus szerint), és most teszi bele a biokémiai izéket kifőzi a micsodákat a szoszolákkal. Tehát egy érdekes portrét kapunk, mivel nem is csak portré, hanem enteriőr is, és mindez egy nagyon érdekes tükröződésben jelenik meg. Valószínűsíthetően nem is fényképezőgéppel készült. Látjuk az alkotó kezében azt az eszközt, amit pont az edény éle takar ki, amivel valószínűleg készíti a képet, és a jobb kezében egy konyakospohár (amit mások inkább üveglombiknak hívnának, amiben András szerint a mikrobikat viszik a töttöröttömbe) van, és tulajdonképpen itt főzi a pálinkát bele, András tudja, mert a valakinek a valahol is van egy zugpálinkafőzőgépe lent a fészerben és tulajdonképpen ez a laboratórium is egy zugpálinkafőzőgéprendszer, és innen van a sok lóvé arra a szép fényképezőgépre! És mi azért örülünk nagyon ennek a képnek, mert mosolyra tudott minket deríteni, és ez egy nagyon fontos dolog. Egy olyan élethelyzetről kapunk bizonyságot vagy értesítést, amikor minden keserűségünk, minden szorongásunk, minden kérdésünk ellenére tudunk mosolyogni. - Milyen mérleg van ott hátul! Zöldségesmérleg! – egyszóval egy olyan üzenetet kapunk, hogy bármi van is, basszameg, tudunk mosolyogni! Három disznó, nem tudok mást mondani a képről, nekem ez nagyon tetszett, mert mosolyra tudott deríteni. (szőke)
értékelés:

András: Vera, csinálj nekem egy képet szorgalmiba arról a mérlegről! Ez nagyon komoly cucc! Ha véletlenül kidobnátok, akkor van Dörögdön egy Ősök Háza, ahol van egy szocialista szoba, ha ki akarnátok dobni, akkor megvenném. Elnézést. Átvenném a mérleget.

(Ebben a filmben 1987-ben Tóth Éva és Dévényi Ádám látható és az ő szerzeményét halljátok.)

A leiratot a pedellus tette fel a kép alá az én kérésemre, mivel akkor a Dévényi Ádám lejött Szentesre, az ottani Petőfi filmszínház színpadára, és Tóth Évának, aki ennek a filmnek az egyik szereplője volt, és az Éva ugyanoda járt a szentesi drámaiba, ugyanakkor amikor a Badár Sanyi, ugyanabból az időszakból, Hevesiék, Ternyákék időszakából, ez egy lenyomat. Hogy ez a zene hogy került elő, itt kaptam segítséget, hogy nyilván egy kiskondásért kapott Citromdisznó c. filmből, hogy abból látunk itt egy képi idézetet, és természetesen ez a dal most már örökérvényűen ebben a filmben legalább hallható. Azért mondjuk én nagyon el vagyok keseredve, hogy véleményem szerint egy kultuszüzenet, és itt nagyon sok mindent a huszonegynéhány év távlatából nagyon is látens és pontos üzenetet fogalmazott meg akkor a Dévényi Ádám. Most nem akarok konkrét neveket mondani, hogy hányan és mikor mentek el Ausztráliába, vagy tíz, tizenkét évre Amerikába, mert azt hitték, hogy kint is működik az Albert Einstein - nem mondunk neveket - aztán hazajött mindenki, mert itt vagyunk otthon! És nagyon-nagyon pontosan, hogy itthon vagyunk, kell hozzá New York is meg Ausztrália, és Mikronézia és Polinézia, de itt van a vöröshagyma. Nagyon pontos üzenet ez 1987-ből, nem is 87-es a dal, hanem régebbi, csak megkértem az Ádámot, hogy jöjjön le, és az Évával énekeljék el ezt a dalt. Attól, hogy az Ádám ott csettintget hármat, ez még az ő dala. Egy nagyon fontos zenei alkotónak tartom, és nagyon sok régebbi filmemben használtam. Ezt csak a zenéről, hogy mi is ez.    A Tamás ezzel a zenével egy anzixot, egy útifilmet készített és nagyon jó, hogy ez a szöveg és ez a bizonyos zenei világ ez a walcer vagy micsoda összeáll. És érződik, hogy a Tamás azért írt erről, mert neki is volt több útja, és volt egy első útja, és ez az első útja előhívódik ennek a dalnak kapcsán. És ott lehetne tovább mocorogni ezzel az egész filmmel, hogy mitől tamásosodik meg még jobban, mitől tudja interpretálni, tehát nem egyszerűen a Chopint eljátszani a Bösendorfer zongorán hanem mitől lesz ez Kocsis Zoltános, vagy Schiff Andrásos, mitől lesz Kovács Tamásos ez a film. Másképp mondom. A film úgy építkezik, hogy egy keretes művet látunk, van egy nyitókép, ami tulajdonképpen csak arra működik, hogy az oldalon ez legyen az első képkocka, de egyébként egy keretes mű, a Szőke filmjéből egy idézettel indít és ezzel zár is, és közben van ez a diaporáma vagy képsor felállítva, aminek a ritmizálásához a Tamás ennek az ütemnek a pontjait használja, és ütemre vágja, és az is egy ügyes dolog, hogy mint tudjuk, itt egy élő előadást látunk, mármint a hangban, és ebben vannak ritmikai csúszások, mint minden élő előadásban, ilyen acapella előadásban, és ezt a Tamás megpróbálja lekövetni, és ez egy nagyon fontos dolog. De. Ha már a ritmusnál vagyunk, azt gondolom, hogy a képi alkotó, aki hozzáteszi a maga üzenetét ehhez a képi üzenethez, mert itt egy hármas rétegződését látjuk ennek az üzenetnek, ugye van a Dévényi Ádám szám, van a Szőke András, aki ezt egy filmbe beemelte, és ennek ott egy jelentése volt, és végül van Kovács Tamás, aki húsz év múlva ezt, mint egy régészeti leletet előkaparja, és egy saját üzenetben értelmezné, tehát az első megközelítés az az, hogy ritmusban pl. hozhat ő, ellenpontozhat az énekritmussal, tehát nem kell mindent ebben az iskolás rendszerben lekövetni. Egy. Kettő: Tamás annak, ami ennek a dalnak az üzenete, és ennek a helyzetnek az üzenete amikor ugye a szöveg arról szól, hogy egy nagybácsi Ohájóból hazajön és nagypályázik az itthonmaradottaknak, egy ilyen helyzetben a dal üzenete eléggé széles körben ismert, miközben a kép üzenete a Tamás élményét próbálja meg megosztani velünk, de ebből az élményből nekünk már csak a képek jutnak, mint egy albumnak a képei, ráadásul ez egy szubjektív utazás, merthogy mi után mi jön a képekből az számunkra, akik pl. én még nem jártam New Yorkban, és nem tudom megállapítani, hogy milyen utat járt be az alkotó. Ráadásul a képeken nem jelenik meg Tamás maga, tehát az ő viszonyát ahhoz, ami ott lezajlott vele, nem kapjuk meg. Miközben a dalban [Szőke énekel]: „Ez az első napom, éjszakám, hajnalom” folyamatosan a Dévényi, amire lehívódnak a képek, szubjektumot hoz létre. És a dal a képek nélkül is tökéletesen közvetíti ezt az érzelmet, és ezért nagyon fontos, hogy a Tamás kiválasztotta ezt a dalt, mert ugye valamikor, valahol szóba került itt, hogy egy közös blog, vagy nemtudommi, és talán épp ezért fontos, hogy ez a Dévényi-dal jelentkezik az oldalon, mert éppen arról próbálok beszélni, és ez egy nagyon jó bizonyíték, hogy nem egyszerűen csak arról van szó, hogy szubjektív történetek zajlanak itt, hanem az alkotói önkifejezésben nagyon is kell, hogy ott legyen a szubjektum. És a dalban ez megjelenik. Tehát én annyit kérek, hogy Tamás, a képekben is jelenjen meg ugyanez a dráma, mert ez a Dévényi-dal egy drámai üzenet. Tehát azt kérem Tamás, hogy ezért a filmért megkapod az öt citromdisznót, és azt kérem, hogy mivel nyilvánvalóan megérintett a dal, előhívta a te történeted, keresd abban is a drámát. Akkor adom meg az öt disznót, ha dolgozol még ezzel a filmmel. Ne ezt a filmet vágd át, ez így maradjon, hanem a Dévényi dalra, a Nyújorkra, csinálj egy bátrabb verziót. Én még azt is aláírom, mert a Dévényi Ádám a Kispipábban vagy a Vasút utca végén lévő nemmondokmostneveket, hogy hol és mikor és merre jártunk, írta ezt. Tehát lehívhatsz ehhez képeket abba a szobába, faluba, helyiségbe, ahol vagy, csak a dal drámaisága, sűrítettsége jelenjen meg a képekben is. Még egyet szeretnék mondani, hogy azzal, hogy a Tamás a Dévényi Ádám dalt megpróbálta megfogalmazni, ha úgy látjátok, hogy kedves többiek, hogy bennetek is előhív egy másfajta üzenetet, akkor 17. házifeladatként szeretném most feladni annak, aki úgy gondolja, a Dévényi Ádám dalra a Tóth Évi éneklésével készíthet házifeladatokat. Tamásnak pedig a disznók és ismétlés. (szőke) értékelés: