Elemzés

(Ebben a filmben 1987-ben Tóth Éva és Dévényi Ádám látható és az ő szerzeményét halljátok.)

A leiratot a pedellus tette fel a kép alá az én kérésemre, mivel akkor a Dévényi Ádám lejött Szentesre, az ottani Petőfi filmszínház színpadára, és Tóth Évának, aki ennek a filmnek az egyik szereplője volt, és az Éva ugyanoda járt a szentesi drámaiba, ugyanakkor amikor a Badár Sanyi, ugyanabból az időszakból, Hevesiék, Ternyákék időszakából, ez egy lenyomat. Hogy ez a zene hogy került elő, itt kaptam segítséget, hogy nyilván egy kiskondásért kapott Citromdisznó c. filmből, hogy abból látunk itt egy képi idézetet, és természetesen ez a dal most már örökérvényűen ebben a filmben legalább hallható. Azért mondjuk én nagyon el vagyok keseredve, hogy véleményem szerint egy kultuszüzenet, és itt nagyon sok mindent a huszonegynéhány év távlatából nagyon is látens és pontos üzenetet fogalmazott meg akkor a Dévényi Ádám. Most nem akarok konkrét neveket mondani, hogy hányan és mikor mentek el Ausztráliába, vagy tíz, tizenkét évre Amerikába, mert azt hitték, hogy kint is működik az Albert Einstein - nem mondunk neveket - aztán hazajött mindenki, mert itt vagyunk otthon! És nagyon-nagyon pontosan, hogy itthon vagyunk, kell hozzá New York is meg Ausztrália, és Mikronézia és Polinézia, de itt van a vöröshagyma. Nagyon pontos üzenet ez 1987-ből, nem is 87-es a dal, hanem régebbi, csak megkértem az Ádámot, hogy jöjjön le, és az Évával énekeljék el ezt a dalt. Attól, hogy az Ádám ott csettintget hármat, ez még az ő dala. Egy nagyon fontos zenei alkotónak tartom, és nagyon sok régebbi filmemben használtam. Ezt csak a zenéről, hogy mi is ez.    A Tamás ezzel a zenével egy anzixot, egy útifilmet készített és nagyon jó, hogy ez a szöveg és ez a bizonyos zenei világ ez a walcer vagy micsoda összeáll. És érződik, hogy a Tamás azért írt erről, mert neki is volt több útja, és volt egy első útja, és ez az első útja előhívódik ennek a dalnak kapcsán. És ott lehetne tovább mocorogni ezzel az egész filmmel, hogy mitől tamásosodik meg még jobban, mitől tudja interpretálni, tehát nem egyszerűen a Chopint eljátszani a Bösendorfer zongorán hanem mitől lesz ez Kocsis Zoltános, vagy Schiff Andrásos, mitől lesz Kovács Tamásos ez a film. Másképp mondom. A film úgy építkezik, hogy egy keretes művet látunk, van egy nyitókép, ami tulajdonképpen csak arra működik, hogy az oldalon ez legyen az első képkocka, de egyébként egy keretes mű, a Szőke filmjéből egy idézettel indít és ezzel zár is, és közben van ez a diaporáma vagy képsor felállítva, aminek a ritmizálásához a Tamás ennek az ütemnek a pontjait használja, és ütemre vágja, és az is egy ügyes dolog, hogy mint tudjuk, itt egy élő előadást látunk, mármint a hangban, és ebben vannak ritmikai csúszások, mint minden élő előadásban, ilyen acapella előadásban, és ezt a Tamás megpróbálja lekövetni, és ez egy nagyon fontos dolog. De. Ha már a ritmusnál vagyunk, azt gondolom, hogy a képi alkotó, aki hozzáteszi a maga üzenetét ehhez a képi üzenethez, mert itt egy hármas rétegződését látjuk ennek az üzenetnek, ugye van a Dévényi Ádám szám, van a Szőke András, aki ezt egy filmbe beemelte, és ennek ott egy jelentése volt, és végül van Kovács Tamás, aki húsz év múlva ezt, mint egy régészeti leletet előkaparja, és egy saját üzenetben értelmezné, tehát az első megközelítés az az, hogy ritmusban pl. hozhat ő, ellenpontozhat az énekritmussal, tehát nem kell mindent ebben az iskolás rendszerben lekövetni. Egy. Kettő: Tamás annak, ami ennek a dalnak az üzenete, és ennek a helyzetnek az üzenete amikor ugye a szöveg arról szól, hogy egy nagybácsi Ohájóból hazajön és nagypályázik az itthonmaradottaknak, egy ilyen helyzetben a dal üzenete eléggé széles körben ismert, miközben a kép üzenete a Tamás élményét próbálja meg megosztani velünk, de ebből az élményből nekünk már csak a képek jutnak, mint egy albumnak a képei, ráadásul ez egy szubjektív utazás, merthogy mi után mi jön a képekből az számunkra, akik pl. én még nem jártam New Yorkban, és nem tudom megállapítani, hogy milyen utat járt be az alkotó. Ráadásul a képeken nem jelenik meg Tamás maga, tehát az ő viszonyát ahhoz, ami ott lezajlott vele, nem kapjuk meg. Miközben a dalban [Szőke énekel]: „Ez az első napom, éjszakám, hajnalom” folyamatosan a Dévényi, amire lehívódnak a képek, szubjektumot hoz létre. És a dal a képek nélkül is tökéletesen közvetíti ezt az érzelmet, és ezért nagyon fontos, hogy a Tamás kiválasztotta ezt a dalt, mert ugye valamikor, valahol szóba került itt, hogy egy közös blog, vagy nemtudommi, és talán épp ezért fontos, hogy ez a Dévényi-dal jelentkezik az oldalon, mert éppen arról próbálok beszélni, és ez egy nagyon jó bizonyíték, hogy nem egyszerűen csak arról van szó, hogy szubjektív történetek zajlanak itt, hanem az alkotói önkifejezésben nagyon is kell, hogy ott legyen a szubjektum. És a dalban ez megjelenik. Tehát én annyit kérek, hogy Tamás, a képekben is jelenjen meg ugyanez a dráma, mert ez a Dévényi-dal egy drámai üzenet. Tehát azt kérem Tamás, hogy ezért a filmért megkapod az öt citromdisznót, és azt kérem, hogy mivel nyilvánvalóan megérintett a dal, előhívta a te történeted, keresd abban is a drámát. Akkor adom meg az öt disznót, ha dolgozol még ezzel a filmmel. Ne ezt a filmet vágd át, ez így maradjon, hanem a Dévényi dalra, a Nyújorkra, csinálj egy bátrabb verziót. Én még azt is aláírom, mert a Dévényi Ádám a Kispipábban vagy a Vasút utca végén lévő nemmondokmostneveket, hogy hol és mikor és merre jártunk, írta ezt. Tehát lehívhatsz ehhez képeket abba a szobába, faluba, helyiségbe, ahol vagy, csak a dal drámaisága, sűrítettsége jelenjen meg a képekben is. Még egyet szeretnék mondani, hogy azzal, hogy a Tamás a Dévényi Ádám dalt megpróbálta megfogalmazni, ha úgy látjátok, hogy kedves többiek, hogy bennetek is előhív egy másfajta üzenetet, akkor 17. házifeladatként szeretném most feladni annak, aki úgy gondolja, a Dévényi Ádám dalra a Tóth Évi éneklésével készíthet házifeladatokat. Tamásnak pedig a disznók és ismétlés. (szőke) értékelés:

Fényesnap-portré
Korábban készítettem ezeket a képeket, telefonnal. Az év első fényes napjai közül az egyiken várnom kellett egy órát. Vártam. Nem az történt, amire szükségem lett volna, talán csalódott is voltam. De figyeltem, és kiderült, mit kapok a természettől, és mit adok. Talán tévedtem. Figyeltem.

Képsort látunk, hat képből álló sorozatot. Valószínűleg egy elhagyott vidéki kúria vagy ház verandáját látjuk és az ott történő eseményeket. Ez a hat képből álló sorozat számaiból is láthatóan egy hosszabb elbeszélés, mintha egy triptichon üzenetét látnánk. Többnyire a megszokott képsorok hármas osztásban vannak jelen a fotózásban, ez a hosszú képsor ritka. Felvetődik a kérdés, hogy ez már majdnem olyan, mintha egy mozgófilm képkockáit látnánk, vagy akár ezt nevezhetnénk is egy némafilmnek. Filmekben is vannak hangosfilmek, és a mai napig is vannak még, akár fesztiválokon is sikeres filmek, amelyek némafilmek. Ilyen pl. a Kisbaba reggelije, Szirtes Andrástól. De. A mozgófilm, még akkor is, ha a dzigavertovi szemléletben vágódik vagy képzettársításokkal dolgozik tehát az egy az egyhez vágási módszerrel asszociációban harmadik vagy második verziót létrehozva a nézőben, mégiscsak egy hozzárendelt rendszert látunk a mozgófilmben, tehát a néző ezekkel az egymás után helyezett szituációkkal kerül bele a mozgófilm szövetébe. Itt pedig akár abból az okból, hogy az alkotótól eddig fotókat láttunk, azaz fényképész, állóképekkel dolgozik, akár egyszerűen azért, mert nincs kamerája, a képsorozatot választotta. Nagyban és markánsan különbözik ez a mód egy mozgóképi üzenettől, elsősorban azért, mert ha a film felől közelítjük meg, akkor ebben a kisfilmben kiemeléseket látunk. Ezeknek a kiemeléseknek, sebészi metszeteknek, ennek a szövetburjánzásnak, amiből szikével metszve kiemelődik egy-egy mintavétel, azt hozza létre az alkotó, hogy a nézőben – nem mondom, hogy nem agresszíven vagy nem meglepő módon, de – közös munka jön létre. A nézőben hoz létre egy feladatsort, mert el kell képzelnem a képek előzményét, mert hiába várom, nem látom, hiába akarnék végigmenni a folyosón vagy hogy a fahrt ott a kertbe végigtekintsen azon a tájon, ezt nem fogom meglátni, az alkotásba csak ezt a perspektivikus folyosóképet küldte el az alkotó. Sőt, azt sem tudhatom az alkotásból, hogy vajon innen a mettlachicsempe mellől ha jobbra fordulhatnék, mint egy mágikus maci, akkor mit láthatnék? Tehát az alkotó kéri a mi játékosságunkat, együttgondolkozásunkat, kreativitásunkat, hogy mindezeket az állóképeket mi magunkban hozzuk létre egy mozgófilmmé. Ez egy módon tud működésbe jönni, akkor, ha én, mint néző játszani akarok ezzel a képsorral. Ez nagyon fontos. Tehát akkor lehet továbbmenni ebben az utcában, ha én, mint néző szeretnék ebben a játékban résztvenni. Egy ilyen képsornál ez egy sarkalatos kérdés. Akarok-e ezzel az asszociációval foglalkozni? Ha részt veszek a játékban, vagy többen részt veszünk, tehát, én, aki most nézem ezt a képsort, és te, aki ezt otthon figyeled, vagy huszan vagy harmincan, mindannyiunknak más filmje, más fejbenfilmje jön létre. Mármint azoknak, akik ebben a játékban játszani akarnak az alkotóval. És ezt azért tartom fontosnak, mert emiatt jelen pillanatban mégiscsak azt kell mondanom, hogy ha elfogadom a képsor játékszabályait, akkor sokkal szabadabb üzenetrendszert kapok itt, mint ha a mozgókép szabályai szerint ezeket a bizonyos előtte és utána látható rendszereket, amelyek aztán szépen kapcsolódnának a következő állóképhez, ezeket is készen megkapnám. Ettől lesz a befogadó számára, számomra személyre szabott az üzenet, mert én hozzáálmodom, hozzáképzelem, a magam belső történeteire idomítom ezeket a képeket. Mondok egy példát. Lehet, hogy valamelyikünknek ez a képsor fájdalmassá és mútidézővé válik, mert ő úgy dolgozik, olyanok az asszociációi ezekkel a képekkel. Lehet hogy valakinek ez Amerikát vagy Ausztráliát fogja eszébe juttatni, mert az jut eszébe erről a képsorról. Másnak ez lehet erősen érzéki, érzelmi, mert benne ilyen emléknyomokat érint meg. Mindenki számára mást indít be, akkor, ha ezt a játékot játsszuk, ha a láthatatlan, előtte-utána képeket, a mi belső képeinket hozzávetítjük ezekhez a képekhez. Ha mindez elfogadható, és esetleg azt is magunkévá tudjuk tenni, hogy még a hangokat is mi tudjuk létrehozni, ebben az üzenetrendszerben – itt jegyezném meg, hogy a képsornak nincs hosszú leirata, míg más képeknél néha egészen hosszú szövegeket kapunk, és én ebben a fajta kommunikációban ezt is fontosnak tartom, hogy bevon minket a játékba, nem ad egy kész képletet a plusz leírással – szóval ha ezek a hangok is megjelenthetnek ebben a belső játékban, akkor az elemzés szempontjából egyetlen egy úttal tudok csak foglalkozni, hogy ez mindez oké, sőt még a képkeretek is érzelmileg ugyanezt az utat erősítik, ha jól látom valami lilás árnyalat, és színátmenettel, tónusában változik, azaz a keretnek is fontos szerepe van. Amiben én ebben az asszociációhoz kapcsolódva a megoldáshoz kapcsolódni tudok, az hogy ez a képsor 6 darab képből áll. És akkor picit megint a filmet a film klasszikus időszakait be kell hívnom ide, vagy a matematikát, a számsorokat. Szintén a némafilm korszakából Eizenstein környékéről ilyen leíratlan szabályféle, hogy a páros vágások nem nagyon szoktak működni a filmekben. Hanem vagy három, vagy páratlan számsorai szoktak működni. Ennek az okairól itt már hosszú lenne beszélni, bár a Fibonacci számsorról az estiklopédiában és a szertárban már esett szó, nyilván a természetben megvan ennek a struktúrája, hogy a páratlan számok miért foglalnak el speciális helyzetet. Itt egy páros számsorról beszélünk, ugyanakkor ha megnézzük a képsor belső szerkezetét, akkor a kettes, négyes és hatos kép az, ami egészen szokatlan, másféle üzenetet küld ebben a struktúrában. Mi ez? Az első kép egy totált vagy elbeszélő képet mutat arról a helyről, ahol történik ez a várakozással kapcsolatos esemény. A kettes kép ugyanakkor már egy teljesen más megszólalással bír, egyrészt dekomponált, másrészt fejjel lefelé fotózta a képet, de mi ezt már helyesen látjuk, azaz felborult a világ. Ezen a képen az alkotó beletekint a kamerába, felénk néz, azaz egy más struktúra ez. A harmadikra is lehetne mondani, hogy egy másik struktúra, ezen egy testközelit, egy kezet látunk, de ha a négyes képre továbbgurulunk, akkor ott újra az alkotót látjuk, és azt sejtem, hogy a bal szem azért itt is les ránk egy kicsit, azaz itt is néz bennünket, és a kettessel együtt ez is egy különleges jelzést kap a számsorban. Továbbmenve az ötös látszólag dekomponált, és egy másfajta struktúrát kapunk, egy cipőt, kis lábat, meg a napsütést, ami belevilágít az optikába. És a hatos képnél újra belenéz nekünk az alkotó a kamerába, és megintcsak ugyanabban a megfogalmazásban, és nem a kompozícióról beszélek, hanem ugyanazt a nyelvet beszéli a hatos kép, mint a négyes, mint a kettes. Ezeket kiválasztva ebből a képsorból akkor egy hármas egységet kapok, és minden mást, az 1., 3., 5.-t áttolok egy másik szegmensbe, ahol látok tájat, folyosót lábat, kezet, kiskutyát, kismacskát, Jézuskától a géppuskáig, azaz egy másik elbeszélésmódot – kapok egy B verziót. Vagy ha akarom, ott egy A verziót, és itt egy A verziót, egy fontos üzenetet ebben a térben, hogy itt vagyok, egyedül vagyok, várok, nézek, várok rátok, vagy nem várok, de kérdéseket teszek fel, ezerfélét lehetne mondani, de nem az én dolgom, hogy mit mond ez az arc, ez a ti dolgotok. És ha így szétválasztjuk a két történetet, akkor azt látjuk, hogy az 1-3-5 egy hármas egységből építkezik, és a 2-4-6 hármas egységből építkezik – és ugyanolyan arányban vannak itt ebben a hatos számsorban. És ebben a rendszerben véleményem szerint dinamikusabbnak kellene lennie a 2-4-6-nak, annak, amitől ez a képsor nem kidobandó, rontott, mert pl. ha nem a sorozatban van, akkor az 5. kép az égegyadta világon semmit nem mond, ahhoz nem tudok közelebb kerülni. De képsorban már igen, üzenetrendszerben igen; de az 1-3-5-ös hármas, tehát ahol nem az alkotó tekint bele a mi életünkbe, az arányaiban ugyanannyira szerepel, mint amennyire a nagyon is fontos drámaiságot, dramaturgiát képviselő 2-4-6-os. És emiatt billen a képsor, még akkor is, ha a hatos kép az a búcsúzás, egy ember ebben a furcsa, krisztusi pózban. Tehát az én véleményem az, hogy a 1-3-5 sorból valamit ki kellene venni, és ekkor már az ötös sorral már működne a sor üzenete, de ha többet veszünk ki, akkor ugyanígy páros rendszer jönne létre, itt valahol érzek az egészben egy ritmikai problémát. És nehéz azt megmondani, hogy egy hatos sorból mit kellene kivenni, merthogy asszociatívak a képek. Lehetne növelni a képek számát is, lehetne egy hetes vagy kilences sorral dolgozni, ha már ilyen sok kép benne van. Ebből kiindulva, amit itt látok az egész páros jellege, és az egész kapcsolatrendszere gyengíti egymást. Tehát vagy kivennék valamit, vagy továbbdolgoznék, és hozzátennék valamit. És függetlenül attól, hogy itt mi a helyszín, az alkotó nyugodtan beülhetne egy szobába vagy konyhába, vagy egy biokémiai laborba, mert az izgalmas, ami képet készít és felrak. Teljesen mindegy, hogy ezt egy űrhajóban vagy Bissau-Guineában csinálja, bárhol a világon otthon lesz ez az üzenet, és ezzel a képlettel bárhol érdemes foglalkozni. Három disznó, mivel itt fotókról beszélünk, de ha film lenne, én megadnám az öt disznót rá.
   Még annyit tennék hozzá, mondja Hegyi, hogy az első képet ha témafelvetésnek fogjuk fel, hogy hol vagyunk, akkor a második rakétagyorsasággal lő be a történet közepébe, jófomán még levegőt se kapok és már benne vagyok a közepében. És ha elfogadom, amit András mondott, hogy lehetne hetes sorrá bővíteni, akkor én ide, az első és a második közé tennék még egy képet, ahol ritmusában egy kicsit fékezhetne, ott adhatna még az alkotó egy segítséget a téma megértéséhez egy felvezetést, mert nemcsak a teret mutathatjuk be, hanem azt a témát is, amiről beszélünk is, és nem egyből beleugrunk a történetbe. Maga a történet abba a sorba kapcsolódik, amit látunk mostanában az alkotótól, egy én-üzenet, egy helyzetjelentésről, lelkiállapotról szólnak ezek a képek, nagyon fontos és pontos létállapot-üzenetek ezek. És ezek az üzenetek azért nem félelem nélküliek, nem tét nélküliek, hanem a saját életéből küld nagyon mély üzeneteket. (szőke-hegyi)
értékelés:

Hol van a fája?
Valami baj van. Valami nem stimmel.

Nem esett messze az alma a fájától, szokták mondani, és a cím itt erre a mondásra utalhat, ami lefordítva azt jelenti, hogy a gyerek sok minden tulajdonságban hasonlatos a szülőhöz. Ha a leiraton megyünk tovább, ez a hasonlatossági kérdés megválaszolásra kerül, tehát egy belső kétség, egy belső szembenállás is megfogalmazódik az alkotóban. A kép mindennek egy jelzés értékű absztrakciója, hisz az alma, amit valaki ott felejtett, egy vécépapír tartón helyezkedik el. A képi humor ugyanakkor a szöveg leirattal nincs párhuzamban, mert míg a képen látható ábrázolás egyértelműen az abszurdra alapoz, addig a szöveg igen konkrétan egy felismerésre, ami az alkotónak szomorúságot jelent. Ha az alkotó eddigi szubjektív üzeneteinek sorát figyeljük, akkor azt kell mondanunk, hogy itt most a felvetés erős, az indulás a képen erős, vagyis az észrevett vagy alkotó által keltett abszurd helyzet megfigyelése jó. Ugyanakkor míg a szöveg tovább megy és személyes érzetekkel és gondolatokkal foglalkozik, a kép nem tud ennyire erős lenni, nem lép tovább a témafelvetésen. Úgy is mondhatjuk, hogy a képre nem került rá az alkotó, a beállítás megmaradt háttérként, vázlatként. Ha a közlés fontos, akkor annak a képen is meg kell jelennie, szöveg nélkül is értelmezhetően, és ezt a témát elég erősnek gondoljuk ahhoz, hogy az alkotót ismétlésre kérjük. (szőke)

Barát
Más a szemük, más az orruk, más a szájuk, más-más egyéniségek, de a sok különbség ellenére egy közös mindenképp van bennük: mindhárman a barátaim.
Barát

Ennél a képnél őszinte leszek, megvolt bennem a félelem, hogy milyen felzúdulást kapunk a fejünkre, hogy Mariann portré-képét, és ezt a képet megkértem a pedellust, hogy keverje össze. Ennek az az előzménye, hogy amikor ezt a ritmuskollázst néztük, és váltig csak állítottam, hogy ez nem három ember, hanem ugyanaz, ezek nem barátok, hanem a Mariann maga. És mivel a pedellus egy határozottabb ember, megnyugtatott, hogy ez nem Mariann, hanem a barátok, és én kértem, hogy azt a portrét keresse elő, és mixelje össze ezt a két képet. Nem azért tettem ezt, hogy bizonyítsak valamit, hogy ez vagy az az arcrész olyan, hanem hogy a barátság kategóriájában, ha hihetünk a leiratnak, és ha keressük akár ennek a leckének a mélyebb szintjeit, ami a későbbi leckékben már egyszer-egyszer megtalálódott, hogy valójában érzékeltessem, hogy hogyan szűrődik át az alkotó ezen a hármas metszeten keresztül, miközben ténylegesen ez három különböző ember de nem az alkotó. Mennyire van az emberi kapcsolatokban, kommunikációkban, ritmusokban, hogy a magamhoz valókat próbálom összegyűjteni, és ezt ennek a két képnek az összemixelésével próbáltam leszűrni, bár a másik kép egy leheletnyire profilosabb, vagy picit tengelyben elmozdultabb, mégis nagyon hasonló az egésznek az íve, pl. hogy a középső részben egy ilyen zöldesszürkét használ, a felsőben egy barnás vöröseset, és alul egy sárgát, ezzel egy furcsa, domború ívet hoz létre, tehát miközben a fehérek ezt lemetszik, és egy hármas osztatot hoznak létre, mégis egységesen, tömegében, pedig még csak a kivágások sem egyformák a három részben, a középső sokkal szélesebb, közelebbi, mégis valahogy az egész tömegelhelyezésében nagyon hasonlít a Mariann portréjára. Bár ez formailag nem tettenérhető, itt ez a fajta kapcsolódás, mégis jelen van itt az alkotó is.
   Egy olyan megfogalmazást látunk, ahol nekem nagyon fontosak ezek a színek, és akárki akármit mond, nekem ezek itt tetszenek. Ezek a színek itt az emberek különböző megközelítései, a történetek különböző megközelítései, és egy nagyon fontos dolgot is üzen az én rendszeremben a barátságról, hogy az alkotón keresztül mixelődnek össze, de mégis megőrződnek az egyéniségek, fontosak az egyéniségek, tehát azáltal, hogy átszűrjük magunkon és a magunk képét visszatükrözni látjuk a barátunkban, azért fontos az, hogy szerepel egy ilyen dolog is, ami a különbözőség jelentősége, fontossága. (szőke-hegyi)
értékelés:

Rövid pihenő

Nagyon erőteljes a párhuzam, az erdélyi kopjafa-faragó a félig kész kopjafa mellett pihen majdhogynem, már többször beszéltünk Mantegna híres festményéhez hasonlóan, erősen perspektivikusan erről az ábrázolásmódról, amit a kopjafa gerendaformája is csak erősít, ugyanakkor a cím ellenére, ha a kopjafák feladatköreit, kultúrköreit ismerjük, akkor ezek többnyire sírfák, olyan obeliszkek, amelyek sírköveknél helyezkednek el. És a kép helyzete is olyan, mintha egy baleset lenne. Erre utal az, hogy az István jobb lábán nincs cipő, zokni, mintha ennek a balesetben veszett volna el, és ezt a fekete-fehér is erősíti, olyan, mintha ennek valami negatív vége lett volna, mintha egy halott ember feküdne ott. Ha az ember egy munkahelyi balesetnek képzeli el ezt az egészet, akkor a pozíció is, ami nem ironikus, hanem esendő, az egész emberi test, ahogyan a lábak elernyedtek – az egész egy látlelet. Egy nagyon furcsa üzenet, a cím szerint, látszólag vicces szeretne lenni, de ez valójában egy szomorú üzenet. És ezt szeretném megfogalmazni, hogy Istvánnak a korai képek mellett van egy erős, drámai vonulata, egy esendő, akár érzelmes arca is, amit néha átvillanva láthatunk, és én arra ösztönözném, hogy merje ezeket a vonásokat is használni, ezeket az érzéseket, ecsetvonásokat, vagy akár faragásnyomokat is használni, és nyilván ehhez az kell, hogy ezek pontosan legyenek megfogalmazva egy alkotás kapcsán. Két disznó és ha lehet, akkor megismételhető. (szőke)
értékelés:

Ménesem
6 éve találkoztam egy nénivel, aki csuhé figurákat készít. Megtanított a szakmára.

A képen a hozzáfűzésekből is ez derül ki, egy olyan tárgyakból álló csoportot láthatunk, kvázi műtermi helyzetben, még ha ez valójában egy konyhában van, egy ablak előtt, még a háttérben valami köntöst is ki tudunk venni, de akkor is, ez egy műtermi helyzet, ahol a tárgyak az alkotóhoz kapcsolódnak, tudjuk, hogy ő készíti őket, egy erős kapcsolata van velük, azaz ez egy bemutatkozás az általa kreált világ és az ő jelenlétével. Hiszen a portréját, az arcát lehet látni a képen. A kis lovacskák a sörényükkel az Anita felé vannak beállítva, és ő maga felénk néz, és én nagyon szeretem ezt a képet, ugyanakkor amit eddig, az előzően beküldött anyagokkal kapcsolatban említettem, hogy jelen legyen az alkotó, hogy átszűrődjön azon, itt aztán rajta van, ott van, néz bennünket, odaguggolt, és küld egy üzenetet nekünk. Ugyanakkor ha a kéz gesztusát, tartását, az áll elhelyezését nézzük, akkor egy erősen beállított, elvárt pozícióban látjuk őt, aminél formailag jelen van, ott van velünk, de ott van az a védekezés, az a maszk, ami a gesztusból, a testkódból, a kulccsont környékén vágott beállításból is következik, azaz itt most olyan, mintha az alkotó maga is egy kiállítási tárgy, egy szoborportré lenne, ami a két másik tárgy mellett egy műtermi környezetben ránktekint. Tehát bátorítanám Anitát, hogy ez az út jó, és nyugodtan merjen bátrabb lenni. (szőke)
értékelés:

Eldőlt az öreg fakereszt
A temetőben nem találtam meg a keresztet, amiből csendéletet kértetek. Most találtam Úrkút előtt egy elhagyiott temetőben egy másikat.

A képet teljes egészében a kereszt uralja, egy régi temető kidőlt fakeresztje. Elfogadható, még azt is mondom, hogy számomra érthető ez a fajta attitűd, amit Anita ott ezzel a történelemmel folytat, mert én is a saját területemen foglalkozok temető-felújításokkal. Ugyanakkor akár a csendélet kategóriájában, akár ebben a rendszerben amiben már jó ideje dolgozunk ezen az oldalon, és az ő munkáiban is van erre példa, nem tud a kép túllépni azon az egyszerű tényen, hogy a kereszt le van fényképezve, nincs benne az a fontos festékszín, amitől megkerülhetetlenül az Anita képévé válik ez az alkotás. Tehát én leginkább visszaadnám ismétlésre ezt a képet, mivel azokat a szinteket, amit Anita önmagához képest meg tud lépni, eddig is kerestünk. Tehát ezt a házifeladatot is kérjük, hogy anitásodjon, mert jelen pillanatban a kép alapján se az alkotónak, se a nézőnek nincs semmi köze ehhez a kereszthez. Ismétlés. (szőke)

Eltűnt falu elfelejtett temetője
Egy falut porig romboltak, hogy bányát létesítsenek a helyén. A kép a falu temetőjében készült. Kapuja nyitva maradt. Valaki virágot hozott egy sírra egykor. Aztán elment... Nincs már kéz, ki a kaput gondosan bezárja.

Anita képeiben, a körülötte lévő világban, környezetben, ebben az erősen múlthoz kapcsolódó térben nagyon fontosak ezek a megfigyelések, hogy a természeti értékek megérintik, és ezzel kapcsolatban nagyon sok alkotást küldött be. Ez az irány nagyon jó, ami alapvetően ugyanakkor a leiratban is elhangzik, és továbbra is ezt kérem az Anitától, hogy mindezt, ami benne lezajlik, és látunk egy talán keresztény temetőnek egy obeliszk egy darabját, és egy sírkert-kaput, és ennek a kettőnek a véleményem szerint jól komponált, jó ritmusú fényképét, valahogyan próbálja ebbe az egészbe saját magát beleépíteni, nyomot hagyni rajtuk, anitásítani őket, és ha ez megtörténne, akkor nem lesz szükség mankóra, a leiratok kapcsán. Tehát a kép önmagában egy dél-alföldi vagy országos fotótárlaton bárhol szépen, tisztességgel tudna szerepelni, de nyilván ezt az oldalt, és az oldalon lévő helyzeteket azért próbáljuk együtt csinálni, működtetni, hogy ne egy képmegosztó képeit rakják ki az alkotók, hanem keressük a képeinkben a válaszokat saját magunkra és magunkon keresztül a világunkra. Én ezt kérném, hogy ha tud még foglalkozni ezzel a házifeladat-sorral, akkor mindig tekintse saját magát egy fontos elemnek, hiszen ő az alkotó. (szőke)
értékelés:

Bár átlagban kijönne a 3 malac, de önkritika is van, úgyhogy legyen egy malac. értékelés:

Vágy
Nem rég nézegettem a képeimet, és akkor bukkantam erre a fotóra, ami szerintem az 5. leckéhez passzolna. Mivel ez nem az én vágyam, ezért gondoltam, hogy szorgalmiként küldöm el.

Szorgalmi lecke, írja Mariann, mert nem az ő vágya. Jó. Ha ez egy szorgalmi, akkor ez egy képeslap, nemtudomén Tápiószecsőn a melegvizes strand mellett, vagy Velencén, de jó a gesztus, hogy valaki vagy ül ebben a hajóban, vagy mellette van, vagy valamit csinál, szegény, talán be akar menni a vízbe, bár nekem úgy tűnik, mint aki éppen a szükségét végzi, elég nehéz ekkora méretben ezt kivenni. Máshogy mondom, hogy ne legyen bántó, mert én is szoktam modortalan lenni reggel. A vágy cím igazából verbálisan közelíti meg a képet, tehát ki lehet sakkozni, hogy az az ő vágya ott, hogy abból a homokból betolva a kajakkenut ezt az eszkimókajakot, betolja a vízbe, de most még a nehéz talajon tolja a hajót. Csakhogy a képen nem ez van, a képen az van, hogy egy tengerpartot lefotóztunk, bár a kompozíciós rendje nem 100 %-os, mert a klasszikus tengerpartfotókon ott többnyire tajtékzik, tarajosodik a hullám, akkor ezeket a furcsa hullámokat, ahogyan a víz kijön, és visszahúzódik, ezt szeretik a festők nagyon ábrázolni, meg a fotósok, meg hátul ott vannak az öltözőkabinok a mólónál, és ebből szoktak valami kompozíciót rendbehozni, egyszerűbben mondva ez a fajta képeslapkép nem tartalmaz olyan nagyon erős vizuális élményt azon kívül, hogy egy lenyomat, hogy 1998-ban valahol ezen a tengerparton ott voltam. És ebbe a szürkés hangulatba, mert alapvetően a szürkék dominálnak a képen, ebben van egy vörös forma, a kajak, vagy kenu és ehhez kapcsolódik egy vörös öltözetben egy ember, aki ezt a kajakot húzza be a vízbe. Igen, ennyi és nem több a kép. Mert fontos lenne, hogy attól, hogy szorgalmira érkezik be egy kép, ugyanúgy meg kellene próbálni átszűrni és felerősíteni azt a fajta minőséget, ami pl. a Mariann első képét jellemezte, vagyis a szorgalminál is ugyanazt a hozzáállást kellene keresni, hogy mitől válik ez ’mariannos’ képpé? Most ez egy képeslap. Ha a Mariann közelebb megy a vízhez, ha legugol, már jobban érezhető lenne az, hogy mi az a helyzet, ami ott létrejött, miért nincs ő a vízen, mi ebben a vágy. Tehát lehetne koncentráltabb az üzenet. Ha az alkotó nem fél attól, hogy vizes lesz a ruhája, akkor oda kellett volna menni, egészen, ahol a víz felcsap, belefeküdni, hogy a ruhája, mindene, homokos legyen, és az ugyan megalázó lenne a fotós számára, de minket a képpel együtt odavinne, és odahívna, ahonnan értelmezhető lenne, hogy miért küzd az az ember ott a homokparton. Itt, most a fényképezőgép egy szalonképes helyzetben van, és ezért sem tud a kép erős lenni, merthogy pont a fényképezőgép nem tesz meg mindent, amit ez az állapot kíván, hogy ez a cím látszódjon a képhez. Tehát néha a fotósnak azért, hogy a kép létrejöjjön, mondhatni veszélyeztetnie kell magát, olyan helyzetekbe is bele kell menni, ami nem fog látszani konkrétan soha a képeken, de az eredménye érzékelhető lesz, az üzenet a képen keresztül is átjön. (szőke)
értékelés:

zsebi a száná
Nem lett volna igazságos, ha szívemhez közelálló Szuszu kutya hű barátnője nem kerül fel erre a kiváló üzenőfüzetre. Zsebi, aki szintén az utcakutyák életét élte, majd pedig egy hanyag gazdát kapott, akkor került hozzánk, mikor albérletet váltottunk. Az első acsarkodás után, igazi társra leltek egymással Szuszuban, akivel azóta is osztoznak a mindennapok napsütésében és csaholásában. Itt éppen a nappali kúszó gyakorlat pihenője során, a kiválóan lazító testhelyzetben kaptam el kedves mosolyát. Talán nem túlontúl erotikus a képernyő előtt székelő kanok számára, hogy a fókuszt az autómata az elüllévő hátsóra állította.

A cím megfejtése az ászáná, ami jógapozíciót jelent. Tehát egy jógapozícióban fekő kutyát látunk, és így már értelmezi a cím, hogy miért azt látjuk, amit. Ha ez volt a cél, akkor erre a helyzetre ez szinte egy jó megoldás, annyi csak, hogy én a kutya lábait szeretem, azokon fut, tehát fontos az az alkatrész, tehát legközelebb, ha ez a helyzet előfordul, akkor ezt kérném nem csonkolni, kettő disznó. Viszont ha még a Csaba nem csinált házi kedvenc leckét, akkor én ezt a vágyból áttenném abba a leckébe, mert ez már nem vágy lecke, a vágy leckéről ennél azért többet gondolunk szükségesnek magunkból adni. (szőke)
értékelés:

Társasjáték
Mivel megint nincs fényképezőgépem - ami az elmúlt egy év kivételével mindig is így volt, ezért abból az időszakból válogatok, amikor még volt. Kicsit remixelve küldöm ezt a képet. András korábbi képeimre adott segítő és őszinte szavai igazán bátorítóak. Őszintén szólva, arra buzdítok mindenkit, hogy fényképezzen - téged pedig, ha még nem vagy tagja az estiskolának, hogy jelentkezzél, hiszen az olyan amatőrök mint én és te, itt jól tudják érezni magukat az őszinte szavaktól áthatva. Legyen az akár kritika, akár dícséret. Előre is köszönet érte - mert ez (az iskola) ilyen szép kezdeményezés, ahol az ember mindenképpen visszajelzést kap az ő világlátásáról is.

A vágy témakörre kaptunk egy képet, és örülök neki, hogy nem a házi kedvenc leckére kaptuk, mert így egy elvonatkoztatás akar lenni, és mint ilyen, egy nagyon pontos üzenetet kapunk. Egy A-B verziót látunk, a kép kétfelé van osztva, az egyik része egy képi, a másik egy verbális üzenet, és ez a kettő nagyon jól fut egymás mellett. A szöveges részt én nem is szeretném külön elemezni, merthogy az egy nagyon pontos üzenet, a képi részre pedig azt tudom mondani, hogy szintén egy nagyon jó megfogalmazás, annyit azért még hozzáfűznék, hogy a szereplő, azzal a labdával vagy almával, vagy micsoda az, mert nem tudom kivenni, szóval azzal a vörös gömbbel azért sikeresen kitakarja a kutya orrát meg az arcát, tehát ha pl. picit lejjebb került volna ez, akkor a kutyából talán kicsit többet értelmezhetünk, de egyébként maga a gesztus az érthető, és jó. Ha lejjebb lenne ez a gömb, akkor egy jó háromszöget kapunk, és ugye a kompozícióknál nagyon fontosak ezek a háromszögek, és itt a szereplő feje, a kutya feje és a gömb között jönne létre. Még egy észrevétel, hogy ha ezt az A-B verziót, tehát a szöveges és a képi mondanivalót nem 50-50 %-ban szerepelteti az alkotó, akkor lehet, hogy még erősebb lenne ez az üzenet, láttunk már erre példát más alkotónál is, és tőlünk is egy utalást erre, ahol a Szőke egy korai festményét mutatja, ahol szintén arról beszél, hogy mit látunk a képen, tehát ez egy pontos megfogalmazási helyzet, de ha a szöveges rész kisebb, akkor a kép nagyobb erőt, hangsúlyt tudna kapni. (szőke)
értékelés:

Hintaidő

A gyermekkor kapcsán Dénes küldött már be alkotást, és azt hiszem, az én véleményem szerint erőteljesebb ez a fajta összefoglalás a gyermekkor lecke kapcsán. Ugye itt valamilyen borókabokron keresztül, kiégett, napsütéses időben, de választva a fekete-fehéret, kvázi múltidézően látunk egy hintázó, ha jól látom kislányt. Van az egésznek egy anzixszerűsége, és szerintem a kép nem többet és nem kevesebbet akar vállalni. Ezt a vállalást, ezt az anzixszerűséget teljesíti is a kép, talán egy picit mintha ebben a ragyogó-vakító-álomszerű fehérben, amire javaslatként tudnám mondani az estiklopédiában Ingmar Bergmann Kígyótojás című filmjében van egy elég fontos jelenet, amit érdemes lenne megnézni, ezt a jelenet, ami nagyon fehéren kiég, ezt az egészet körbeágyazza maga a film, a film szerkezete, drámaisága, tehát egy picit a sötéteket, az ellentéteket hiányolom ebben a borókában, tehát hogy még erősebb, még dialektikusabb lenne a választási mód, ha a szürkék helyett valami drámaibb sötét megjelenhetne. Nekem ez a kép a japán metszeteket juttatja eszembe, azokat az egyszerű formákat, ha pedig kompozícióban kellene néznem, akkor ha a Dénes egy 1,5-2 centit még lejjebb ment volna, akkor még többet kapnánk a kislány fejéből – de ez nem biztos, hogy kellene. De ha már a japán metszeteknél tartunk, és itt nagyon sokszor irodalmi megközelítések is vannak, akkor ez a kép, nem vizuálisan, hanem a vers nyelvezetével a haikuk fogalmához kapcsolódik, nagyon híres haiku-költőink, fordítóink vannak, érdemes vele megismerkedni, Terebess Gábort pl. említhetnénk, hiszen Magyarországon most ő a legfontosabb képviselője az ázsiai kultúrának, egy olyan mecenatúra van mögötte, hogy elhivatottan segíti ezt; vagy Veöres fordításait is említhetném. (szőke)
értékelés:

Korlátok

A cím többrétű, mert nyilvánvalóan egy tükröző üvegfalon tükröződő lépcsőkorlátra a belógó fényszerkezetekre is utal, és utal mindama küzdelmekre is, amik az alkotóban is lezajlanak. A 13 lecke kategóriájába nagyon jól illeszkedik, mert tényleg egy olyan teret látunk, ami lakott is, gondolom valami intézmény folyosója, valami beszélgetősarok és az épület lépcsői mixelődnek össze. Itt az állapítható meg, hogy nem egy számítógépes mixelésről beszélünk, hanem a valóságban megfigyelt képi összekapcsolódásokat látjuk, ezt én fontosnak tartom, mert nem az alkotó manipulál bele a képbe, hanem a valóság játékos manipulációit figyeli meg, tehát itt nagyon fontos a rácsodálkozás és az azon keresztüli alázat. Mert szerkesztve van az egész kompozícióban, és a rácsodálkozásból eredő megfigyelés, összegzés nagyon fontos lételeme ennek a képnek. A szerkesztettségről még annyit, hogy ahonnan az alkotó fényképez, sejtelmesen még az árnyalakja is látható egy picit a kép baloldali részén, szóval a lépcső, a lépcsőbe beleilleszkedő, másik térben lévő koptató korlát és a formák erre a meghatározhatatlan képre utalnak, ugye azt tudjuk a képekről, ha megint René Magritte alkotásait nézzük, hogy ő szeretett a síkkal úgy játszani, hogy a terek kiszakadnak, és egy újabb térbe és egy újabb térbe visznek el bennünket, ablakokkal, ajtókkal játszva ezt, és itt is, ez a kép elsődlegesen, klasszikusan értelmezhetetlen, mert magában a tükröződésben valamilyen radiátor, vagy valamilyen a kamera mögötti plusz tér még egyszeresen tükröződik, a kép belseje absztrakttá válik, és mégis a lépcső ebbe a falon lévő fotóba, festménybe visz, mert a képkeret elég jól megközelíthető, és ez közel azonos szinten van, mint ahol az alkotó feje, vagy az általa használt horizont. Belekomponálta a képbe, egy új képet hozott létre ezzel a kereten belül, ami ráadásul még ki is lóg, és folytatódik tovább, tehát kitágította a falon lévő kép kereteit. Tehát én ezt a képet nagyon jónak tartom, és örülök, hogy nem külső manipulációval hozta létre az alkotó, hanem figyeli a körülötte lévő világot, és magán átszűrve közvetíti ezt a jelenségrendszert. (szőke)
értékelés:

Mindenki... csinálja...

Kisjátékfilm a kategória, és erről is beszéltünk már, és azért ez, mert teljes egészében szerkesztett, nem dokumentum, hanem szerkesztett filmet látunk. Ugyanis olyan elemei vannak a történetnek, amelyek előkészítés nélkül, próbák nélkül nem hajthatóak végre. Az előkészítés és a próbák sejtetik azt is, hogy az alkotás folyamatában visszafelé építkező filmet látunk, tehát ha nem is papíron, de fejben megírt forgatókönyves filmet látunk. Mert a film elején látunk egy tavaszi kert-közelit, ahol a kamera a fű felszínében szinte megbúvik, és az első másodpercekben nem történik túlságosan semmi, amiből az ember azt érzékeli, hogy itt valami majd történni fog, és meg is érkezik az első részben két láb, amelyhez a hang a narrátori hang elmondja hozzá a hívószövegeket, és egy fredaszteri táncbetétet látunk. És itt a néző azt gondolná, hogy ez egy kedves gesztus, és ezzel be is fejeződik a film, hiszen maga ez a házifeladat céljai szerint, sőt 100 %-osan, erősen egy gesztustörténet, üzenet volt, már az első felvetésénél, attól az alkotótól akinek a filmje elindította ezt az egészet, és azt gondolhatnánk, hogy itt is ez történik. Ugyanakkor a következő pillanatban a láb megemelkedik, látjuk, hogy valami még történik a láb megemelkedése előtt, noha akkor még ezt nem tudjuk, de van ott valami, egy technikai eszköz, talán porolóvas, vagy gyerekhinta kapaszkodója, valami, amit sosem fogunk látni, hacsak Gábor el nem árulja nekünk, ahová neki, mint színésznek közben már meg kellett próbálni felkapaszkodni, vagy felkötni magát, vagy nem tudom, mert nem látszik a képen, de ez az előkészület ez játék közben is zajlik. Még egyszer mondom, hogy ezeket ki kellett próbálnia, meg kellett néznie, pont ezek a játékfilmes helyzetek nagyon nehezek, van egy másik film, amit régebben láthattunk itt, az estiskolán, ahol az egyik szereplő elképzelte, hogy egy kis kertben szaladgál, és nem tudta, hogy az előkészítés előtt mások, akik ugyanabban a környezetben élnek, elhelyeztek egy fűnyírót vagy kertikapát azon a játékfilmes úton, tehát az élet vagy a véletlen improvizációs lehetőségeket hozott, és óriási puffanásokat és majdnem emberhalált ábrázolt az az alkotó a filmen, és nem összehasonlításként, ott is, itt is nyilvánvalóan a forgatás előtt végiggondolták az alkotók, hogy hogyan fognak egy történetet elmesélni. És itt a végrehajtás is jól működik, mert nem számítunk rá, hogy a következő pillanatban megemelkedik, elemelkedik, elrepül onnan az a láb a talajtól, és ráadásul itt is azt gondolná a néző, hogy jó, itt is volt egy geg, és már csak befejeződik ez a film, miközben nem, még egy újabb szintet is ráemel, hozzávarr a filmkészítő, felülnézetből egy nagyon egyszerű, de nagyon pontos, már az eredeti kiinduló filmhez kapcsolódó gesztusmondatot mond a végén, visz minket is magával az égbe, tehát teljes egészében szerintem az indulástól a bezáródásig ez a kisjátékfilm konzekvensen viszi végig a logikai menetét, személyes is, nagyon is benne van az a rejtőzködő személyiség is, ami az alkotót időnként jellemzi, de benne van az a fajta határozottság is, ami szintén belőle ismerhető. Ez egy ötdisznós film. És ne feledkezzünk el a zenéről se, mert nagyon jó a zeneválasztás, ehhez a lírai üzenethez nagyon jól alájátszik, nagyon pontozza azt a meditatív gondolatot. (szőke) értékelés: