Elemzés

Az állami támogatást felittuk, a 3. reklámfilm helyett most a filmet vetítjük. Köszönet és hála Pankának, Molnár Norbertnek és a Pap Árpád & co.w stúdiónak munkájukért. Filmrészletek: Borsay Márti-Beteljesülés Zenék: Leningrad Cowboys and Red Army Choir, Napra, Macskajaj filmzene. A lemaradt feliratozás: Vologya, Vologya! Nézd ez a lány! Asszony. Asszony?! 42! Add a kucsmát! Add az órát! Adj vodkát! Vologya diktálok piszmogjad! Ez utca... Nem, Iván nem!

Ez a kisfilm egy, a tavasz leckére beküldött film, a címe a miniatüra, ami nem tudom, hogy mire utal ez, talán valami szójáték, de én nem tudtam rájönni, hogy mi ez. Nagyon nagy vállalkozásba fogott Dénes, ez tulajdonképpen egy kisjátékfilm, és nem is egy egyszerű történet, egy team jelenik meg, hiszen az estiskolából mások, családtagok is részt vettek a film elkészítésében, azaz ez egy ízig-vérig kisjátékfilm. Nagyon sok irányból próbál a film meríteni, pl. egészen komoly, nagy, hosszú némajáték, elsősorban arcmimikával eljátszva uralják a film első harmadát, ez egy nagyon nehéz feladat ennyi időn keresztül az arccal, a tekintettel fenntartani a néző érdeklődését, de erre is vállalkozik ez a film. Majd a szereplő számára olyan szövegeket írnak, amelyek orosz nyelven értelmezhetőek. Mivel a leiratból következtethetünk, hogy talán egy másik estiskolás filmre utalhat, a zene miatt is, az oroszos hangulat, úgyhogy ehhez próbáljuk kapcsolni. Ugyanakkor a film középső része, ahol vezényszavakat hallunk, és talán egy hétvégi telken járhatunk, a különböző tárgyi anyagok, amelyek óhatatlanul is látszanak a képen nekem egy picit szervezetlennek, vagy inkább ad-hoc jellegűnek tűnnek, mondjuk ahhoz a dramaturgiához képest, hogy az orosz nyelvű szöveg teljesen egy klasszikus játékfilmes módot próbál követni, létrehozni. Lehet, furcsa lesz, amit mondok, de a 70-80-as évek amatőrfilmezésére volt ez részben jellemző, hogy a körülöttünk lévő tárgyakból amiket be tudtunk szerezni, próbáltunk egészen realisztikus képi világot létrehozni, és volt amikor egy picit a szürreálisba vagy inkább a káoszba mozgó abszurd helyzetek jöttek létre, attól függően, hogy egy kis jelenethez éppen hol tudtunk éppen egy egységes belső teret, pl. egy mozit, ami éjjel használható volt és volt egy egységes belső tere, hangulata. Tehát itt, ebben a középső részben azt érzem, hogy miközben próbálunk követni egy fikciót, az a fikció valamilyen múltidézésbe is, a szövegei, a mozdulatai, a gesztusai, a vodkaivás miatt is kapcsolódik, közben pedig erőteljesen érezni a privát mai környezetet is. Ebben érzek valami pontatlanságot, mivel úgy sejtem, hogy a filmnek erős üzenetrendszere van, ami teljes egészében a főszereplőn nyugszik, az ő színészi tudásának kellene elvinni az egyéb eseményeket. Ezt én úgy érzem, hogy nem 100 %-osan működik minden szituációban. Hegyi: Szerintem az egyik fontos meglátás az, hogy nagyon jól előkészített egy munka, mert ez nagyon fontos egy filmben, hogy meglegyen minden, ott legyenek a kellékek, ki legyen találva a helyszín, a szereplők mozgása, szövegi helyzete, aztán ebből lehet improvizálni, meg nem minden történik úgy ahogyan kitaláltuk, de legalább felkészültségben eljut odáig a dolog, hogy nem kell azért megalkudni, hogy elfelejtettem a nemtudommicsodát, és ezt fontosnak tartom. A Dénes korábbi filmjeihez próbálnék visszanyúlni, amiben mintha egy monolitot néznék, a témától függetlenül volt egy nagyon erős közlési vágy, a saját filozófiai, olykor pszichés világából, és mindehhez képest ebben a filmben a játékfilm felé elmozdulás abban is tetten érhető, hogy kevésbé ragaszkodik az alkotó, hogy az üzenetet másfél percben próbálja áttolni, átpréselni, hanem hagy mozgásteret a befogadónak, szusszanásnyi időket, hogy tudjunk azonosulni ezzel a munkával, sőt, és ez nem szégyen, hogy szórakozhassunk, örülhessünk ennek a munkának. Szőke: Én három disznót adnék, mert noha látszik, hogy sok munka volt a filmmel, és ez látszik is, sőt még valamiféle forgatókönyv-kezdemény vagy snittlista is volt, azért a filmre is érvényesek azok a szabályok, hogy egészében kell mérni, és egy kicsit a közepe tája, de méginkább a befejezése, amit én nem érzek elég súlypontosnak azzal, hogy a főszereplő elindul ott a lejtős részen, talán vízpart? És aztán egyszerűen ott elesik, ugye van a kerettel is egy játék, de igazából nincs egy olyan lezáró súlypont, olyan erőteljes dramaturgiai pont mint az elején, ahol szinte sokkolóan látjuk ezt a némajátékot a szereplővel, azaz nekem nincs lezárva a film. Mert a vége főcím az ezt a vicces helyzetet nem zárja le. Hegyi: Nekem ott egy kicsit érthetetlen, hogy már a vége főcímmel lezárja, aztán visszahoz valamit, és hogy ott mi van. (szőke-hegyi) értékelés:

Retro kicsi én
Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy milyen egész alakos képet küldjek be magamról. Ez jutott az eszembe. Miből lett a cserebogár. :)

Egy olyan egészalakos portrét látunk, ami a múltban keletkezett, és ezt megerősíti a felirat is. Ráadásul valami állatkerti vagy állatsimogatóban készült kép, egy pónilovon látjuk a főszereplőt. Érdekes maga az a dolog, hogy valaki egy ilyen, a múltba visszanyúló képet küld valaki, ami nem tilos, de egy picit a feladat megkerülése, mivel nem kapunk a jelenre vonatkozó jeleket, csak utalásszinten, mert nem tudhatjuk, hogy egy a kislány ma is szeret-e lovagolni, vagy így hordja-e a haját. De a kép elemzésébe ennél mélyebben nem szeretném megtenni, ez egy kedves kép a családi albumból, de arra biztatnám Ritát, hogy kezdjen el a jelenben dolgozni, foglalkozni a feladatokkal, és küldje a megoldásokat, és arra adnék neki disznót is, ha majd ez a jelenben történő megfogalmazás megtörténik. (szőke)

Családiasan 2 alá portré
Az első valóban egy hibás feltöltés eredménye volt. Itt van az, amit szerettem volna feltölteni. A hibázás a tanulás kulcsa, ezért külön örülök, hogy módja nyílt Andrásnak elmondani azokat a fontos dolgokat, amelyek a képet jellemezték. Állok most elébe (amint látható is) az újabb kritikának.

A képen ezeket a festett orosz figurákat látjuk, sokat és még tükrök is vannak mögöttük, ami megkettőzi őket. Olyan ez, mintha a négygenerációs nagycsalád összegyűlt volna a nagypapa születésnapjára, mindenki itt van, a Zsuzsi, a Panni, a szomszédból az Editke, mindenki, és a babákon kívül egy férfi is, aki egy picit takarásban látszik, de a tükröződésből azt lehet kivenni a tekintetéből, hogy valami boldog várakozás vagy figyelem van benne, de azért itt a hölgyek a főszereplői a képnek. Ha megnézzük a babák arcát, meg a kirúzsozott, csókra csattanó szájukat, így nagyon fontos szereplői a képnek, még így kaotikusan. Szerintem a képnek elsősorban ez a fókusza, hogy a molett hölgyek, a kisebb molett hölgyek és az egészen kis babák is együtt vannak, és ebbe a csapatba, ebbe a közösségbe bújik meg a tükröződésen keresztül az alkotó félig látható arca. Szerintem jó ez, ahogyan együtt vannak, az asszonyok és ő. Bennem az vetődik fel, hogy ez valamilyen kiállítási tárgycsoport, belógnak még balra fent valamilyen tükördarabkák, amiben szintén tükröződnek ilyen festett fadoboz-asszonyok, de az annyira szélen van, hogy pontosan nem lehet megállapítani, hogy mit tükröz, honnan. A kép mostani keretszerkezete nem erősíti a lenti csapatot, hanem a felső rész egy picit a káosz felé mozdítja a képet. Ezt erősíti a ferde horizont vagy tengelypontok is. Szerintem ha a felső vízszintes felületből valahol ott a babák környékén elvágnánk, még sűrítettebben lenne jelen ez a szürreális nagycsalád, a háttérben látszódó családtaggal, és még sűrítettebb lenne a mondanivaló. És egy picit megnyugtató lenne, ha a horizont egyenes lenne, mert most olyan, mintha Csaba lökné fel őket valahonnan a mélyből. (szőke)
értékelés:

Tánc
Hmm, hol kezdjem? Tudom, hogy ez egy színházi fotó, ami mint kategória nincs is, de talán a mozgásba is befér, bár mozgást elmosódottsággal ábrázolni már-már nem illik, de hát most van Veszprémben a sokadik táncfesztivál (ez a kép is ott készült hajdanán, kis város, kis kultúra, filmklub is csak egy-kettő van) de aki erre jár nézzen be mert érdemes. 05.20-05.24.

Ha elolvassa az ember a hozzáfűzött szöveget, az egy segítség, hiszen Jóska az életteréhez közeli helyszínt ír le; viszont a kép szempontjából rögtön látszik, hogy ez egy színházi fotó. Ritkán látunk ilyen fényeket; itt valószínűleg a színpad fölött egy szpotlámpa van elhelyezve, ahol a táncosokat, talán kettőt, és hosszabb expozícióval, vagy négyet, de nyilván a kevés fény miatt elmosódottak az alakok. Nagyon jó a ritmusa. Klasszikus értelemben mint fotót nem is tudnám igazából semmilyen módon megkritizálni; jó a ritmus elhelyezése, éppen annyira követhető rajta az emberi alak bizonyos testrészeinek az azonosítható formája, mint amennyire a fények, a drapériák, az elmosódott világos és sötét felületek kapcsolódnak egymáshoz. Az estiskola szempontjából még azt is el tudom képzelni, hogy azért kapunk Kepes Józsitól a mozgás kategóriára egy táncszínházi élményt, mert ő ezzel világgal, ezzel a fajta fényrendszerrel, varázslattal közeli kapcsolatban van. Emiatt talán csak annyi a problémám, hogy ez a kép így most oly módon jelenik meg, ahogyan többezernyi mozgásszínházi fotót, képet láttunk már, Eiferttől kezdve nem tudom, nagy neveket is mondhatnánk, tehát bárhol megférne ez a kép, mint táncszínházi fotó, de akkor az vetődik fel bennem, hogy hol van ebben a képben Kepes József. Mitől az övé ez a kép?
A kérdés jogos, mondja Hegyi, ugyanakkor az a része, hogy akár Eifert nevével fémjelzett fotókhoz képest én látok egy lényeges különbséget, azt, hogy ez nem akar táncszínházi fotó lenni. Ugyanis én azt érzem, hogy a fotósnak nem az volt a célja, hogy korrektül bemutassa egy tánc jellemző lépéseit, vagy egy jellemző gesztust, azaz nem ismerhető fel, hogy éppen milyen darabból milyen jelenetet látunk, és nem a hosszú expozíció miatti bemozdulás miatt nem, hanem azért, mert szerintem univerzálisabb maga az a mozdulat, az a robbanás a képen.
Akkor fogadnám ezt el, válaszolja Szőke, ha... most vegyél a kezedbe egy papírt és takarjál bele a képbe, amíg a színpadi fehér csíkig érsz, a baloldali nőnek a talpa éppen benne legyen. Mit látunk most? Abban a pillanatban ez egy őrületesen izgalmas ügy. Mert elvettük belőle a színházat, a kapaszkodót. Ez van a kék szobában. Azért furcsa az a szoba, mert az egy színház, és azért színház, mert a szabadkémény fényforrása fent van. Csak ha ez az egész történet a kék szobában van (próbálkoztunk is ilyennel), akkor nem keressük benne a táncszínházat, mert a miénk. És ha ezt a csíkot elveszed erről a képről, akkor ez bárhol lehetne egy ilyen furcsa fényben, látjuk a Muybridge (lásd Estiklopédia) mozgásanatómiáját. És akkor meglenne a három disznó, így két disznó. Vagy három disznó, amennyiben ezt az utolsó véleményt elfogadja, és megpróbál csinálni otthon egy ugyanilyen verziót ebből. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ez most már talán elmond rólam ezt-azt. ha érdekel, itt megnézheted nagyobban. Ja és a bal válamon ott ül a barátom a kasszás, amit egy Banksy néven alkotó angol street art alkotótól sajátítottam ki.

Az alkotó elküldte a képet nagyobb méretben is, és azt kell, hogy mondjam, ennél ennek van is értelme, mivel ebben a kollázs-technikával (az estiskolán erről vannak anyagok, különös tekintettel Max Ernst munkáira) készült portréban vannak szöveges üzenetek is, amelyek ebben a méretben nem tudnánk elolvasni. Utal a szövegben a Banksy nevű street-art alkotóra is, aki egy nagyon fontos alkotója a kortárs – mondhatjuk – képzőművészetnek, mivel ezt az utcai művészetet be tudta emelni a kiállítások, a műtermek és a gyűjtők világába, és tudjuk, hogy ma már egy Banksy-grafittinek micsoda értéke van. Tehát visszatérve a képhez, millió kódot találhatunk ezen a képen, és kezdhetjük ezt megfejteni úgy is, hogy elkezdjük olvasni felülről lefelé, mivel egy emberi test formája adja az alakot, ez az alkotó maga. Tehát fentről lefelé a fejnél jelzésértékűen meg vannak hagyva a fényfoltok, de egy villanykörtét látunk, amire a ’figyelj oda, hogy mit teszel’ van írva, ezt már egy filozófiai üzenetként vagy kiáltványként is felfoghatjuk, majd ami még könnyen dekódolható az a szív, mint egy darts tábla, és a közepébe dobott tizes, aztán a gyomornál a recyclingnek, azaz környezettudatos, újrafelhasználható dolgok jelét láthatjuk, mint az emésztésre utaló helyzet, majd a veséket két tojás jelzi, a két kart ha megnézzük, ezek szakmai, vagy cselekvésre történő utalások, az egyik egy snitzer, a másik tollban és ceruzában végződik, a genitáliákat is megjeleníti az alkotó, majd a lábnál egy egészen más világot bekapcsolva egy buborékos hátteret használva fejezi be ezt az üzenetet, ezt a verbálisan is felfogható üzenetet a készítő. Szerintem maga a helyzet az számomra értékes és fontos, és nagyon örülök, hogy valaki ezzel foglalkozik, és merész dolognak tartom, hogy valaki egy ilyen bemutatkozást, portrét küldjön magáról, mivel valószínűsíthető, hogy számára ezek az üzenetrészek fontosak, és jelentéssel bírnak, és dekódolhatóak. Ami számomra kérdése, az az, hogy ezt a figurát nagyon élesen körbevágta, és nincs is semmilyen térbeli kapcsolata, tehát a figura körüli tér egy fehérben tartott háttér, egy papírlap. Ez kérdést vet fel bennem, hogy ez is az üzenet része, ez a kivágottság, kiemeltség, egyedüllét, vagy pedig ez csak azt jelzi, hogy a háttér nincs befejezve. Mivel ez a kép – főképp hogy ha erre a Banksy-ra is utalunk – akkor azért fontos lenne, hogy akár más technikákat is bekapcsolva, pl. festést, rajzot, vagy sprayt vagy bármit, össze legyen egy kicsit dolgozva a figurával, mivel így én nem tartom 100 %-ig befejezettnek ezt a munkát. (szőke)
értékelés:

Annátol és az osztálytól - mindenki csinálja azt, amit akar.

Vannak gondjaim ezzel a filmmel, elsősorban a hanggal, egy idézetet hallunk a legelején, ezt a bizonyos klasszikus, nagy hullámot elindító mondatsor, Márti filmjének a kultuszmondatai, de ezt nem nagyon érzem kapcsolódónak az első képekkel. Aztán később értelmet kap az egész, hogy egy anzixot látunk megint, és azt jónak tartom, hogy ebben a matekfeladvány, a tábla, az osztály élettere, hála istennek a film második harmadában megjelennek az arcok, a gesztusok. Nagyon jó azt látni, hogy egy magyar nyelven készülő, magyarul íródó és működő oldalon, egyre jobban bejönnek olyan fiatalok üzenetei, akik ezt a nyelvet, ezt a kultúrát nem ismerik, csak közvetetten, de az a felszabadultság, az a gesztus, ami az utolsó snitteket is jellemzi, ami ott ki is merevedik egy pillanatra, az mégis azt jelzi, hogy hozzátok tartozunk, veletek együtt játszunk, és ez feledtet mindenfajta más filmi bizonytalanságot, azaz itt is jár szerintem a három citromdisznó a Márti leckéjére készült kanadai filmre. Mivel itt van alkotó, Pesovár Anna névvel érkezett be a házi feladat, és én őt kérném, hiszen nekünk nagyon fontosak az ottani világ ottani hangjai is, hogy ha rá tudja venni a csapatot akkor fordítsa le ezt a mondatot angol nyelvre, és erre a házi feladatra tudna még ismételni ezzel – nem azért, mintha ezzel valami baj lenne, hanem mert ebben még van lehetőség. Tehát megvan a három disznó, de nagyon várnánk, hogy az ő anyanyelvükön, ami lehet akár indián, akár angol, akár francia, szólaljanak meg ezek a mondatok; hogy ’Mindenki csinálja azt, amit akar!’. (szőke) értékelés:

Meg kell, hogy valljam, természetesen vannak gondjaim a filmmel. De ennél fontosabb az, hogy gyakorlatilag a világ furcsaságait, fantasztikus ötleteket felsorakoztató sorozatunk talán egyik első epizódját látjuk itt, ráadásul büszke vagyok arra, hogy az estiskola mennyi mindent rejt még, hiszen Lacipapáról mindent elképzeltem, de hogy egyemeletes házba egy komplett, korrekt liftet készít... Amikor először láttam, azt hittem, egy fura szauna, aminek ki van lyuggatva az oldala, de hogy egy lifttel indítunk, majd egy teljes, Schobert Norbit is elérzékenyítő, és ez konkrétan el is hangzik, hogy karizom és farizomerősítő gépet látunk, miközben a kamera Lacipapa bal válla fölül lefelé néz így az ő tévénéző izma is előkerül, egyértelművé válik, hogy maga az alkotó, aki a feltaláló az elsősorban feltaláló és nem hasznosító, és elsősorban Lacipapa környezetének jelenthet sokat, és a tévénézőizmon keresztül látjuk ezt a kar-, és farizomerősítő szerkezetet, szóval ezeket a fantasztikus dolgokat itt láthatjuk, és ehhez kell Kovács Tamás szeme, és az ő riporteri érzékenysége, ugyanis ez egy riportfilm. Nagyon jól kérdez, meg lehet figyelni az eszközöket, amiket használ, ugyanis egy álszínházat játszik, rácsodálkozik, átéli, elérzékenyül a kamera mögül, és a film úgy teljes, hogy a riporter jelenlétét, rácsodálkozását is látjuk, ebben a privát dokumentumfilmben, mert vele együtt megyünk mi is képről képre, és fontos az is, hogy Tamásnak arra is van ideje, hogy kimondja, hogy összeismertesse velünk a helyszínt, ami tényleg az alapköve volt az estiskolán a kezdeti időszakokban a beküldött képanyagoknak, hiszen Lacipapa híres tornagyakorlatai itt, ezen a színtéren voltak láthatóak. Tehát betekinthetünk a nagy elődök műhelyébe, és bár jó a címválasztás, mégis akár azt is mondhatnám, hogy ez Lacipapa titkos világa, ami tényleg fantasztikus dolgokat mutat. Úgyhogy én megítélnék Lacipapának három citromdisznót, és Tamásnak is hármat; ez egy nagyon jó dokumentumfilm. Generációkat átívelő üzenet ez itt Tamás és Lacipapa között, abszolút a barátom leckébe beletartozik. (szőke) értékelés: +

Szemtől szembe

Az előző képem (Szem/pilla) értékelésében Szőke azt írta, hogy van "benne egy iszonyú erős, határozott birtoklás is, hogy ennyit, és nem többet adok nektek”, hát most többet adok, ahogy azt a feladat is megkívánja. Valamint azt is írta, hogy „folyamatosan próbáljuk a horizontális és a vertikális jobb oldali, függőleges keretrészt, és az alsó keretrészt nyitni, húzni, hogy valójában belenézhessünk ennek az embernek a szemébe, és ez nagyon erős feszültséget gerjeszt a képben”, most igyekeztem ezt a feszültséget feloldani. A háttérben látható maszkról csak azért nem mondanék semmit, mert kíváncsi vagyok, - anélkül, hogy bármi információt is adnék arról, miért is került oda – kinek mi jut eszébe róla.

Egy portrét látunk, egy nagyon erős, nagyon szép, érzékenyen beállított és világított portré, amiről teljesen leválik a háttér, és az ott lévő maszk, ami ráadásul ezzel a színezéssel jelenik meg, amit rövid időn belül már láttunk az estiskolán, amit nem indokol semmi. A természetben sem nagyon van ilyen helyzet, és esztétikai helyzetből is kiindulva, hogy egy fekete-fehér képben csak ilyen kis zöld foltocskák legyenek ott, ennek nincsen indoka. De. Felejtsük el a maszkot, és aki nézi, javaslom a tenyerével takarja is le a képnek azt a részét – és egy gyönyörű portrét kap. Egy nagyon őszinte, nagyon szép portrét látunk, mondja Hegyi. Én máshonnan közelítem meg, - így Szőke - azt mondom, hogy a képnek két része van, de nem ez vele a probléma. Hanem az, hogy a Mariann önarcképe, portréja nagyon erős, hiteles, pontosan értelmezhető, vállalható, és ezért nincs semmi ok az aggodalomra. Nincs szükség hozzá pótlékra, nem kell túlmagyarázni, a maszkot a maszk nélkül is lehet érteni. Mindaz, ami a kép jobb oldalán van, az a bizonytalanság. Ezért zavarja meg, és ritmizálja át a képet jobbfelé ez a neonzöld, miközben a baloldalon ott van minden, és ott érett üzenetként ott van a figyelés, a kétségek, a várakozás mind ott van, és csak megnyugtatni szeretném az alkotót, hogy nincs szükség mankóra, nem kell feliratozni a képet pluszban. Tehát nem a jobboldal formavilágával, a velencei karnevál hangulatával, szürrealizmusával, táncszínházi, és összetett üzenetével van a gond – csak nem kell. Tökéletesen működik a kép bal fele anélkül is. Két disznó, és szeretnénk bátorítani a Mariannt, hogy ebben a regiszterben maradva lépjen tovább, és ismételné meg ezt a portrét. (szőke)
értékelés:

Egy abszurd dokumentumfilmet látunk, megemlítenék egy régi anyagot, a Közgázos brigád Töpörödő című filmje, nem tudom, hogy ez az estiskolának megvan-e vagy nincs, (megvan, hamarosan felkerül a Filmklubba, mondja Hegyi) ahol egy zsugorodó emberről beszélnek a barátnő, a szomszéd, az orvos, stb stb, fikcióként. És itt is valami hasonlót érzékelünk, ami egy nagyon nagyon jó dramaturgiai ötlet. De véleményem szerint túl bőbeszédű, mármint a rendezői részről, és ez okozza azt, hogy bizonyos snittek, szövegimprovizációk hosszabbra vannak hagyva, és emiatt lebukik a szereplő az improvizációjával, tehát nagyon is hitelesnek tűnnek ezek, sűrítettebb, rövidebb szakaszokban. Vagyis ha szőrösszívűbb lett volna az alkotó a szereplőivel, akkor pregnánsabb lenne az a fajta abszurd, amit a film megcéloz. Talán emlékeztek arra a cseh dokumentumfilmre, az olajfalókról, amelyek nem léteztek valójában, de amiről nemcsak Csehországban, de máshol is elterjedt, hogy vannak ilyen olajfaló élőlények, az urbanizáció miatt így táplálkoznak. Tehát létezik ez a stílus, csak nagyon patikamérlegen kell mérve lennie a pici kis mérgeinek, ami a néző számára valóságossá teszi a dokumentációt, hovatovább a legtöbb kereskedelmi TV is kvázi dokumentumfilmeket készít, amikről ha lecsupaszítanánk a körítést, kiderülne, hogy álhírek, nincs konklúzió, nem valós helyzetekből táplálkoznak. Meg kell még jegyezni, hogy a filmben van egy zseniális gépállás, amikor a kamera felső gépállásból veszi a riportalanyát, és látjuk, hogy a riportalany valahová beszél, de nem a kamerába. Ennek megvan az elidegenítése, a szarkazmusa ennek a snittnek, nagyon emlékezetes. Ugyanakkor ha egy film egészét nézzük, és abból kiemelhető egy snitt, mint karizmatikus helyzet, akkor ott mindig a film egészével valami baj van, mert film onnan, hogy elindul, főcím, történet, vége főcím, így egészében kell, hogy nyomot hagyjon bennünk. Jó a film, de max. két disznót adok. (szőke) értékelés:

Mag

Valamilyen termés van középen, és talán valamilyen paplan, és egy lepedő, ami fellebben, vagy talán egy testfelület felül? A magon kívül igazából nem sokat tudok azonosítani, asszociációim vannak, de az nem biztos, hogy célravezető. A köldök leckére küldte Nóra ezt a munkát, és azt kell, hogy mondjam, maga az ötlet, az jó, a forma, amit itt látunk jó és intim, és az asszociáció is megvan rá. Annyira elvonatkoztatott ez az egész, hogy az egyetlen beazonosítható dolog ez a mag, ami bár jellegzetes, számomra mégis nem felismerhető, hogy minek a magja lehet. Ezért elvesztettem a tájékozódásom, mint amikor bekötött szemmel megpörgetnek egy szobában, és nem tudom, hogy mi merre hány méter. Ez azért zavaró, mert nincs koordinátarendszer, nem tudom hová tenni a dolgokat, nem tudok érzelmileg közel kerülni ehhez a történethez. Ahhoz, hogy egy történetet fel tudjak dolgozni, magamon át tudjam szűrni, megfeleltetni vagy elutasítani vagy bármilyen viszonyba kerülni hozzá, ahhoz ennél több segítségre van szüksége a nézőnek. Maga a formák is szépek, a lenti lehet egy paplan akár vagy bármi ilyen dolog, tehát nagyon érdekesek ezek a formák, de van egy gyanúm, hogy ez egy picike mag, tehát nem ilyen nagy formákról van szó. De ennél nem tudok tovább jutni. Valami olyant sejtet a felső felület, mintha akt lenne, és ha valóban van ilyen utalás, akkor az a baj, hogy ennek az országhatárán jár ez a történet; eldönthetetlen, hogy errefelé halad-e ez a történet, akár a születéssel, megteremtődéssel kapcsolatban, vagy rossz-e az út, amire mindketten gondolunk. Tehát ezt a leckét szerintem ismételni kellene, ha elfogadható ez mind, akkor akár egy testfelülettel. A textil és a testfelület, a fény-ellenfény viszonya, de egy picit több konkrétummal. (szőke)

Kiskondás születik?

Az Istvántól már megszokott geget, animációs játékot látjuk, annyiban tér el a megszokottól, hogy egy új figurát kapcsol be, és a népmeséből ismert kisgömböc történetét meséli el, a nyitóképen is látható kis formából először egy félelmetes kés bújik ki, először azt gondolnánk, hogy az orra az, és itt nagyon jól használja a figyelemfelkeltést az alkotó, majd ez a kés kettévágja a formát, és ebből kiugrik, kipattan egy figura, aki elkezd nekünk itt mesélni, vagy zenélni. Ami nekem egy kérdésem István felé, hogy ugye István el fogunk jutni oda, hogy ezekből a kis snittekből egy összetettebb történet is összeáll, mert az lenne a következő lépés. De a film az így is nagyon jó, és nagyon sok munka, tudom, hogy fél percet összerakni így animációban mennyi munka, úgyhogy ezt nem azért mondtam, hogy degradáljam a munka mennyiségét, csak hát a következő lépés az ez lenne. A szorgalmira az egy disznót mindenféleképpen megéri. (szőke) értékelés:

Viz alatt
Szerintem nagyon is jól érzékelhető a valós világból, a megszokott viszonyrendszerekből való visszahúzódása az alkotónak, ebbe a mesei, misztikus történetbe, ilyenek az akváriumok, ilyenek a különböző makrófelvételek, ágyakban, szőnyegeken, kertben, nyilván az univerzum, az egész tér itt más szabályrendszerekkel tágul ki. Szóval ez egy jó irány, még az is, hogy a víz áttetsző felületét, ezeket a növényeket benne, ellenfényesen, egy sárgás lámpával szembevilágítja, és ettől ez még furcsább, meglepőbb, varázslatosabb lesz mindaz, ami ebben a mikrovilágban sejlik ahová el lehet menekülni az emberek valós létezési rendszeréből. De ennek ellenére mégis azt mondanám, hogy ha ezt a képet szeretni akarjuk, ahogyan az alkotó is, hiszen választotta ezt a kompozíciós rendet, talán az alap, konzervatív megközelítéseket kellene tartani, hogy valahol egy élességet, vagy egy kompozíciós ritmust az élességen keresztül meg kellene tartani. Tehát ez egy izgalmas irány, amit most elkezdett a Nóra a saját történetében keresgélni, de kezeljük ezt ugyanúgy, ahogyan egy portréval, csendélettel tennénk, azaz legyen élesség. Ez lenne az egyik út. A másik az, hogy amint ez elhangzott a táborban is, és több képnél is említve lett, azzal, hogy teret adunk, behozzuk a mélységélesség fogalmát is, vagy behozzuk az előtér-középtér-háttér fogalmát, itt a háttér az a falfelület, ami hátul látszik, a középtér ezek a vízinövények, amikből egy amorf forma jön ki, de én keresem az előteret, ami az üzenetet is kontextusba helyezné. (szőke)
értékelés: kiscsillag

Barátom

Egy kettős portrét látunk, az egyik személy Anita, a másik az, akit bemutat nekünk. A kép egy őszinte üzenet, de mégis van vele egy kis problémánk, és ez abból adódik, hogy a fotósnak bizonyos szempontból néha nem szabad fotóznia. Ez nagyon furcsán hangzik, amit mondok. Ugyanis vannak olyan személyes helyzetek, ahol nem tökéletesen vagyunk kontrolljában annak, hogy éppen mi történik velünk, mert éppen annyira boldogok vagyunk, vagy annyira elkeseredettek, tehát a skála elég széles lehet, de a felfokozott érzelmek nem mindig úgy jelennek meg a gesztusokban vagy az arcokban, hogy az a fotográfiát erősíti. Ezen a képen két olyan embert látunk, akik nagyon boldogok és nagyon örülnek egymásnak, de ha a fotográfia időtállósága szempontjából nézem, akkor ha ez a boldogság 10-20 %-kal kisebb, akkor is megmarad, és átjön a néző számára, de talán a szemekből többet látnánk, mert annyira erősek a nevetés arcmimikai gesztusai, hogy a szemek csak résnyire látszanak, azaz ezekre egy picit jó odafigyelni, hogy nem biztos, hogy az örömet a legjobban az fejezi ki, ha ennyire szélesen mosolygunk, ráadásul ebben felmerül az is, hogy ha valami ennyire erős, hogy vajon tényleg, valóban ez történt meg? Szóval a nézőben felmerül a kérdés, hiszen nincs beavatva, hogy valójában min nevetnek ennyire, és furcsán érzi magát, hogy lehet, hogy rajtam nevetnek, aki a fényképet készítem, vagy rajtam, a nézőn? Még egy dolog, hogy Anitának látjuk a kezét félig, a barátnője vállán, és nem érzem indokoltnak a vágását. Mert vagy ne legyen rajta, vagy ha szerepel, akkor azt jó látni. Szerintem a gesztust is erősíti az, hogy magamhoz ölelem, magamhoz szorítom azt a másik embert, ez az érintés kapcsolat nagyon fontos. (szőke)
értékelés:

Pista 2
Fel a fejjel.

Nehéz ezekről a helyzetekről beszélni, ugyanis, akárhogyan is nézem, egy bajszos, kalapos ember agyagportréját látom ami vagy gipsszel le van kenve, vagy maga egy gipszszobor, ugye azt látjuk, hogy ez megint egy szobor, de oly erős, nyilvánvaló a hasonlóság az alkotó, a szobrász arcával, hogy valójában a Pista 2 egy kettőződésként is értelmezhető. Ha ez elfogadható, akkor a kép valójában ketté is válik, színeiben is, ugye a szobor jobboldali, szinte sziluettes szemöldökcsont, járomcsont, állkapocsrésznél elválik, mert egy nagyon erősen színes, életteli – de azért én nem merném 100 %-ra mondani, hogy vidám – de kamerába tekintő arcot látunk és a többieknek mondom, hogy a szemét nézzétek, és láthatjátok az üzenetet, ugyanakkor az is érdekes, hogy a valós személy, a fényképész olyan, mintha a kistestvére, az öccse, gyermeke, fia lenne ennek a büszke fejtartású szobornak. Mégis, a nagy hasonlóság miatt mintha ugyanaz a két személy lennének. Mintha a lélek két különböző belső utcájába jutnánk el, miközben a kettősségben ott van az élő és a halott felület, hiszen a szobor még ha szól is az élet dolgairól, azért élettelen anyagokból van létrehozva. Tehát ezt a kettősséget érzem én itt nagyon fontosnak, és nagyon zavarbaejtő vállalkozásnak, mert ebben őszintének érzem ezt a munkát. Ugyanakkor ha ez kimondható és elfogadja az alkotó, akkor azt mondom, hogy az exponálás előtt ha ez sűrített módon önmaga számára megfogalmazódott, akkor nyilvánvaló lett volna, hogy esetleg a kompozíción megint kellene egy picit változtatni. Miért? Hiszen iszonyatosan sokat dolgozott ezen a szobron, nagyon sok időt, fáradtságot, örömet, élvezetet jelenthet egy térbeli alkotás létrehozása, sok munkája volt vele, a kalap tetejével is, a kalap karimájával is, a haj tincseivel is, amik a baloldali tarkórésznél vélhetően láthatóak. Abban a térben, ahonnan az üzenet jön, ebben a térben metszve van a jobboldali függőlegessel a szobor egy része, és metszve van a kalap felső szakasza. Aztán az élességet is kérdezném. Ha elfogadjuk azt, hogy István ezt mobiltelefonnal fényképezte, mert biciklit vett fényképezőgép helyett, akkor én az élességbe én nemigazán kötnék bele. Viszont mondok egy másik fontos dolgot. István szobrokat készít. Tisztában van azzal, hogy mitől lesz egy szobor térbeli, hogy hogyan kell mondjuk agyagból megformálni valamit, és azt térben, anatómiailag is helyesen jól megmutatni. A fotográfiánál sincs ez másképp, itt ehhez az eszközünk a fény, a világítás, és erre egy picit jobban kellene figyelnie, mert ezen a képen most ha megnézzük csak a szobrot, akkor a kép jobb oldala, ami a szobor bal arcfele, szinte részlet nélkül marad, ott már nincs húsa, nincs tere az arcnak, míg a másik oldal szinte kiég, tehát a felület plasztikussága kevésbé érvényesül. És ez világítással, derítéssel, árnyékolással oldható meg, tehát ezzel picit dolgoznia kellene; az, hogy az eszköz csak egy mobiltelefon, ebben ne akadályozza meg. Én még egy dolgot műveltem, ahogy itt nézegettem a képet, a kezemmel letakartam merészen, szemtelen módon az István fél arcát, sőt akár a szoborból is, a szemöldök sarkáig, iszonyatosan erőssé válik az a kiégett szobor, és nagyon erős kapcsolatba kerülnek ők ketten, nagyon sűrített lesz mindaz, ami így is érzékelhető. Egy disznó és kérnénk ismétlést, mert nagyon érdekes ez a párhuzam, és nagyon jó lenne ha ez a legjobb módon adódna át az estiskolásoknak. (szőke)
értékelés:

Pista 1
Dávid képének hatására inkább bicajt vettem,és mobillal fotózok.

Számomra a kép örömteli dramaturgiája az, hogy az alkotó, Berecz István keze egy pillanatra megjelenik, ahogy megérint egy élettelen felületet. Azt már a többi alkotásából sejtjük, hogy ő maga az a szobrász, aki ezekből a halott anyagokból, száraz fából, alaktalan agyagformákból mágikusan életet lehel, és megjelennek ezek az emberi arcok, fejek, portrék, animációk. Tehát a mágus kezét látjuk itt a kép alsó szélén. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy ha ezen az úton indult el a fényképész, akkor szerintem több súlypontot kellett volna erre a mágikus kézre tenni. Mert ez a mágikus kéz kattintja el a fényképezőgépet, ez aki létrehozta számunkra ezt a térben elforduló, áthajló, összetett formájú, profilban látható, majdnem életnagyságú szobrot, tehát ő az, aki itt elsősorban a főszereplő, és a mágus eszközét látjuk itt, ami nem más, mint a szobor. Tehát miközben a kép majdnem középpontjában az emberi fej faragott szobra látható; ha tisztázottabb lett volna az üzenetrendszer, akkor a kép arányait, a kompozíciós arányokat kéz felé is elvittem volna. Picit többet hagytam volna a vágyakozó, köszöntő módon érintő kéz felé, másrészt viszont egy picit a kameraálláson változtattam volna, hogy a faszobor orrából ne a négy nagyfeszültségű zsinór áramoljon ki, és a esetleg a fenyők, a kertkapu picit rendezettebb lehetne. Ugyanis most ha hunyorítok, a tóusértékei az állkapocs mögötti fenyőnek hasonlóak, mint a talán reggeli vagy délutáni napsütésben, ettől olyan erősek az árnyékok, az árnyékok nagyon hasonlóak, mint a háttérban lévő fa.
Még annyit tennék hozzá, mondja itt Zsolt, hogy a táborban is, a fórumon is beszélgettünk a színes és fekete-fehér képek közötti különbségről, és azt mondtam, hogy ha tehetném, nem engednék fotózni csak fekete-fehérben legalább egy évig. És erre ez itt egy jó példa, mert ha áttesszük a képet fekete-fehérbe, akkor a háttérben a fenyőkkel, amiről András beszélt, az egyértelműen látszik, hogy egybemosódnak ezek a formák, csak a színek elvisznek, becsapnak bennünket, és elhitetik, hogy hát az egyik zöldes, a másik sárgás, de igazából a tónust a fekete-fehéren kívül lehet jól megérteni. (szőke-hegyi)
értékelés: