Feladatmegoldás

Balla Demeter (1931-2017)

86 éves. És már nem lesz 87. Szerettem és szeretett. Nem atyaként, nem fiúként, nem a huszadik század magyar fényképművészetének egyik meghatározó alakjaként és nem a fotóival sokat foglalkozó fotómuzeológusként. Hanem Balla Demeterként, aki bonyolult, összetett személyiségének olyan részébe engedett szabad bejárást KK-nak, ami sokak előtt zárva volt. Ebben a részben a féltés, a szeretet, a minőség tisztelete, a bizalom és a feltétel nélküli elfogadás lakott, és ahová nekem hosszú ideje saját kulcsom volt. Most tompán és zsibbadtan ülök, mantrázom magamban, hogy elveszett az életem egyik meghatározó embere. Évtizedekig láttam, hogyan él, hogyan lesz azzá, aki lett, hogyan lesz belső világa egyre zártabb és ugyanakkor letisztultabb, s ez miként jelenik meg időskori fényképeiben. Olyan fotókat csinált ekkor, melyek a természet által létrehozott formák nyers erejét, esztétikumát, szépségét voltak hivatottak megmutatni mindazoknak, akik tudják, sejtik, hogy az ember – bármely sokat is gondoljon magáról – mégis csak a természet része, annak kreálmánya, csak azzal együtt élhet, s azzal együtt fog elpusztulni is. Balla Demeter egyike azon nagyon keveseknek, akik ezt a fényképművészet eszközeivel képesek elmondani. Messziről jött, sokat látott, és fényképeivel mindent megmutat, amire csak van szemük a látóknak. Talán még annál is többet, mert képein nem minden látszik, de annál több érződik. Gigantikus életművet hagyott maga után. Maga után? De hát tegnap még élt, beszélt és ma már csak a múlt idő és a hagyaték? Rossz ebbe belegondolni.
Belülről kifelé sugárzó személyiség volt, s ha valaki megtanulta dekódolni akadozó beszédét, olyan tudáshoz juthatott, olyan emberi mélységekbe pillanthatott be, hogy beleszédült. Még élete utolsó heteiben is nyitva állt háza mindazok előtt, akik meg akarták tölteni saját félig telt korsójukat Demeter kiapadhatatlannak látszó kútjából. Ennek vége. Ennek vége? Talán valamennyi átmenthető különféle áttételeken keresztül fotográfiáiból, könyveiből, verseiből, de azt már nem ő adja, hanem nekünk kell elvenni mindabból, amit itt hagyott.
Demeter. Köszönöm, hogy voltál, hogy adtál és elfogadtad, amit adtam.
(Kincses Károly)

Virágaink

Próbáltam olyan személyes tárgyakat találni, amiknek összerendezése is ad valami érzelmi töltést a képnek. Ezt a két vázát nagyon szeretem, mert a szögletes és kerek formáik a férfi-nő párosát adják vissza. Színükben és méretükben is harmonikusak, viszont a rossz fényviszonyok miatt nem jöttek ki a színek, ezért változtattam fekete-fehérre.

Első önarckép

Gondoltam, hogy könnyű lesz, de nem. A kanapén ülve készült a kép, állványról időzítővel és az összes lámpa felkapcsolása mellett. Nem akartam teljesen frontális igazolványképszerű képpel indítani, ezért kicsivel fejmagasság fölé állítottam be az állványt, hogy felfelé nézzek. Nikon D70S gépem van 18-55-ös obival.

Kiss János doktor

Ő az ORVOS, csupa nagybetűvel, aki a kezem operálta, és akiről az Operációm története című műsoromban meséltem már. November 7-én élőben beszélgetünk, bemutatom őt a Garázsmenetben.

Reggeli hangulat

Kedves feleségemet kaptam lencsevégre. A reggeli órákban szokta hívni édesanyját rögtön ébredés után. Néztem az arcát és a fényképezőgépért nyúltam. Este le nem mosott smink szépen kenődve a szeme körül. Haja még kedvesen kócos. Na mindegy én csak szerelmeset szépet tudok írni róla... Az arcát a telefon kijelzője világítja ahogy éppen a híváslistát böngészi (hála istennek nehezen találta a számot így volt időm fókuszt találnom).

lépcső a ...

Egy templom tornyába vezető lépcsőházban készült kép. Elég nehéz volt függőlegesen tartanom a kamerát ezért lett olyan magas iso-n készítve, amúgy sem sok szín volt jelen ezért került szürkeárnyalatosba.

Idő

Egy régebbi képem. Újra elővettem, átgondoltam és szerkesztett. Egy kicsit vágtam majd “kibontottam”. Szines volt de nem annyira hogy érdemes legyen megtartani a szineket, így fekete fehér lett.