Feladatmegoldás

Két szálon fut ez a történet, egy némafilm, amihez slejfnit használ az alkotó, a slejfni az a fogalom, amit pl. szinkronizálásnál is használnak, amikor egy-egy színész a háttérbe valami miatt fontos hogy mint egy Möbius-szalag, alatta valami folyamatosan visszatérve szóljon. Nevetéseknél a legnehezebb ezeket létrehozni, mert abban mindig vannak dinamikák, és itt is hallható, hogy a nevetés, amit alákever az alkotó, az többször újraindul. Erre első meglátásból azt kellene mondani, hogy a cica egy színpadon van, és nem érti, mint színész, fent a porondon, hiszen alsó gépállásból filmez az alkotó, és ez jó, nem érti a cica, hogy ő mint színpadi színész miért lesz komikus. Tehát ezek a bizonyos megszakítások a szőnyeghangban elvileg rosszaknak kellene, hogy legyenek. És az is – de nem ezért, és érdemes lenne Árpád annyit megnézni, hogy a cicának vannak ezek a hirtelen gesztusai, pl. történik valami a szobában, a filmezéstől függetlenül, és a macsek ott oldalra néz, nem tudom, ott elmegy egy egér, vagy mi, időnként kinéz a képből, és csinál ilyen gesztusokat. Ezeket a gesztusokat a némafilmben össze kellene gyűjteni, és filmes szlenggel rá kellene húzni a hangot. Azaz ahol a nevetésben van egy apró sikkantás, vagy höhö, vagy valami akkor annak a kezdőpontjára, vagy a ritmika ahol megkívánja ezt oda kellene húzni. Mert abban a pillanatban a nevetés nem válna el a képtől, mint most, hogy van a cica, aki csinálja a dolgát, és van a közönség, aki meg nevet, de nem a cicán nevet, hanem valahol máshol, és ismétlődik is, mert nem volt elég a hang. Tehát igazából meg kellene próbálni ezt a külön működő hangot aláhúzni a képeknek. És igazából nincs lezárása a filmnek, nincs befejezve, nincs csattanó. (szőke) értékelés:

Fraktál

Igazából a fraktálokról azt tudjuk, hogy a számítógépekkel generált, öngerjesztő formák a fraktálok. Valójában a valós elődjei a természeti jelenségekben kereshetők meg elsődlegesen, a csigáktól a felhőkig, a természet az, ahol előfordulnak, pl. a kristályok használnak fraktálokat [csak érdekességképpen mondom, hogy az Internet maga az egy tökéletes, komplex fraktálstruktúra a matekos szociológusok szerint - a szerk.], az ős-alapképletekben ez ott van, és ezért érdekes a Vera képe, mert ő talált egy olyan akácfát, aminek a levelei átvilágítva meg megvilágítva tényleg egy ilyen koncentrikus geometrikus formát adnak. Én szeretem még ezeket a kacskaringókat, amik az ágak, ezt a kupolaívet ott, és ez a fraktáljelleg is a többi, életlenben tartott dologgal együtt jön ki, tehát azok az ismétlődések itt kezdenek el mozogni, azaz egy nagyon jó meglátás a kép. Itt hogy ha megint lehet adni segítséget, ha már szecesszió, akkor Alphonse Mucha képei, ahol a geometrikus formák, növényi indák, ornamentikák, a plakátfestészetében ezek nagyon szépen jelennek meg. (szőke)
értékelés:

Száj
Szürrealista fej

Hát, ezzel a képpel nekem van gondom. Az előző is egy konstruktivista megoldás, ahol idéztük Deim Pált és nagy elődöket, és nagyon jó meglátás volt, ahogyan a színekkel és ritmusokkal játszott az alkotó. Itt ebben a formában látszik az, hogy ez egy gyerekjátszó hintánál vagy minél ad ki egy szájformát, amiben van ez a kis levél, de igazából ez azért nekem egy picit erőltetett, mivel az élesség nem a kék formán van, hanem a talajon, ezen a betonpadlón, mivel nem oda fókuszál, ahol ez az absztrakció megjelenhetne, hanem a realitásra, így az absztrakció nem is tud megjelenni, nem tud mihez kapcsolódni. Ráadásul itt üres a tér; nem látom azt a formai játékot, azt a színjátékot, amit az előbb, ami az előző képet dinamizálta, úgyhogy a Bara mostanában begyűjtött éppen elég citromdisznót, így most én ezt a leckét visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Pillanat

Én azért vagyok nehéz helyzetben most a Bara képeivel, mert miközben kategóriákra érkeznek, teljesen egységes gondolatvilágot, szellemiséget érzek, majdnem azt mondhatom, hogy ha most nem az estiskolán lennénk, hanem a Barával együtt dolgozhatnék, akkor azt mondanám, hogy a Barának most kezd kialakulni egy kiállítási anyaga, és arra azt szokták mondani, hogy az oeuvre. Itt most van egy témakör, amiben nagyon szépen, módszeresen haladva feldolgoz egy egész összetett történetet. Vannak modelljei hozzá, a hozzá közelállók, akiket ő szeret, ismer, de valójában ezek a Bara történetei. A balettáncos, a kis piruett, a rebbenő szoknya, a régi fürdőmedence csempe, ami talán a metrólejáróhoz tartozik, az időutazások, a tejeskocsi, a zacskós tej, a csemege és édességbolt világító feliratai és minden, ami érdekes módon – a kivágásai miatt merem mondani, hogy Bara valószínűleg Budapesten él most, de az, hogy mit emel ki, hol kattintja el a gépet, a modellje ha ő, ha más, hol áll a gép elé, az nem véletlen. És az utóbbi talán hat-nyolc kép mind-mind egységesen egy nagyon szisztematikus identitáselhelyezés – ha most a Tilos rádióban lennék, rögtön feltennék egy Lou Reed lemezt – így tudnám ezt mondani, ezek tulajdonképpen kis dalok, pici kis szólós hangzású, balalajkás zenék. És ez is egy zene, amit most látunk. Lehet arról beszélni, hogy a fémlap miért van ott a jobb felső sarokban, de nem lényeges. Lényegesek a kis virágok azon a kis lábbelin, az árnyékok, a combocskák, a szoknya, ahogy megrebben, ezek a csempék vagy műkő a háttérben – én azt gondolom, hogy ez is egy háromdisznós kép, mert ott van mögötte az ember, Medvegy Bara lenyomata. Ezért is vagyok nehéz helyzetben a kategóriákkal, mert ez lehet önportré, lehet portré, gyónás, nagyon szépek az üzenetei. Nagyon szépen köszönöm. (szőke)
értékelés:

Égi

Na István, most jön neked a vég! Mert aki ilyent képes iderakni, így foglalkozik a fénnyel és az árnyékokkal, ezzel a csont tégellyel, ami faragva van, és egy merkaba-forma ősmagyar jelkép meg van jelenítve, és benne van ez a sasturulmadárnak tolla, és ez a kis mese – de aki képileg így fogalmaz, az mit csinált eddig? Vagy mit fog eztán csinálni? Mert aki így tud fogalmazni, és aztán mást csinál, akkor nagyon nagy baj lesz, mert sajnos István az a probléma, hogy te látsz, és érzékelsz és fogalmazol, és képes vagy érzékeny lenni, nőies lenni és ezt így idetenni nekünk.
Annyit még hozzátennék a többieknek, hogy itt egy jobbról érkező főfénnyel dolgozik az alkotó, ez egy viszonylag határozott fény, de nem túl erős, és távol helyezkedhet el ettől a tárgytól. És ez a tárgy vetett árnyékokat hoz létre a falfelületen, és ezek a vetett árnyékok teszik izgalmassá a kompozíciót, hogy mint egy szabadság madara, úgy repül el ez a toll, mintha egy olajágra a békegalamb, de mindenféleképpen egy repülés, lebegés jön ezzel létre. Én azt mondom az Istvánnak, hogy nagyon szeretjük a humoros animációit, amiket szokott küldeni, de mégis, azért ez az az út, ami a mi célunk ezekkel a leckékkel, azon kívül, hogy megmutatjuk magunkat, hogy a zavarunkat humorral próbáljuk palástolni, azon kívül azért a mi kis lelkünket nagyon megmelegíti, amikor egy alkotó elérkezik a közlésnek erre a koncentrált fokára. Úgyhogy nagyon örülünk, és nagyon szépen köszönjük. (szőke-hegyi)
értékelés:

Illúzió

Valamilyen autó lehet ez, amin átlátunk itt? Ez a rakpart lehet, ezekkel a nagy vaskorlátokkal, és úgy sejtem, hogy itt valamiből kilátunk, valamilyen üveglap van itt, amin tükröződik a szemben lévő utca, a forgalom, és van itt egy kisgyerek, kis kalapban, napszemüvegben itt kapaszkodik, és boldogan mosolyogva néz valahová. A képet azért szeretjük, mert – noha lehetne mondani, hogy persze, kisgyerek van lefotózva, gyermekkor leckére, kész, érthető, de éppen a tükröződésektől és az átsejlő formáktól az egész ugyanazt a lebegést hozza, amit a május elsejei felvonuláson, a Hősök terénél, a léggömbök az utazás, a kisvasút, és ezerfélét mondhatnék, az egész olyan ettől a tükröződéstől, a félrecsúszott kalaptól a fura napszemüvegtől, mint talán az enyém, a tiéd, a Zsolt gyerekkora volt – valahol ott van benne egy időtlenség, egymásra másolódó emlékképek, és ettől a szendvicsformától jön vissza az időutazás, ami innentől fogva nem csak arról a kisgyerekről szól, aki a modellje ennek a képnek, hanem az asszociációról, ami bennünk is megbúvik a felnőttkori szerető, férj, feleség mellett, minden mellett ez ott van ránk rétegződve, mint egy rétes, ott van, és mélyen, szellemképesen rezonálva jön elő a múlt, mint egy régi tévéképernyő, amiből néha ilyen kristálykőként egy-egy emlék néha tisztán felbukkan. Nagyon érdekes, amikor idős emberekkel beszélgettek, hogy ők ahogyan visszaemlékeznek, akkor abban érezni ezt a furcsa rétegződést, ezt a selyempapírt, ezt a celofánt, ahogyan az emlékek egymásra rétegződnek, az idők elcsúsznak, nevek, helyek, de ugyanakkor néha egy négyéveskori, a szilvát a kerítésnél hogyan loptam el, az tűpontosan megjelenik egy nyolcvanéves embernek a történetében. Ez az, és ez a kép erről szól. És olyan erővel szól erről, hogy mellékessé válik, hogy alul lehetne több, mert fuldoklik a vágástól a fej, vagy hogy fent az ég miatt vissza kellene tartani tónusban, maszkolni. (szőke)
értékelés:

Csendélet

Egy enteriőrben készült képet látunk, egy kerek asztalt látunk, rajta egy irkafüzetet, egy toll, tintabetéteket, cukorpapírt, valami izé is belóg jobboldalt, meg látjuk talán a kockakövet is. Ez egy helyzetjelentés és egy leltár; most egy leltár, azokkal, amiket felsoroltam. Szerepel még rajta a fény, és ez a fény egy talán késő délutáni napfény, ami játékossá teszi a kompozíciót az árnyékok miatt, de azt kell, hogy mondjam, hogy megint ugyanoda térek vissza, hogy nincs eldöntve a kép: ahhoz, hogy leltár legyen, ennél tényszerűbben kellene komponálni, nem lóghatnak össze a formák, ha viszont szubjektíven akarunk közvetíteni egy érzést vagy hangulatot akkor ennél közelebb kellene tudni menni, mivel nagyon nagyok az üres terek, amiket nem tudtunk mozgásba hozni, tehát igen, kezdjek el foglalkozni, hogy füzet, toll, tinta, és pl. nem biztos, hogy kellenek az eldobott cukorkáspapír, nem kell belógnia a fekete izének, az asztalt most vágja a fény-árnyék határa, ha ezt odébb mozdítom már jobb lehetne, vagy úgy komponálok, hogy azt ki lehessen vágni, és akkor az árnyékokkal már tudok kezdeni valamit. Most ez se nem leltár, se nem hangulat, a kettő között pilinckázunk, úgyhogy én ezt visszaadom, ne sértődj meg Vera. Sejtésem szerint talán ez a naplód lehet, amit írsz, szeretnék látni ebből képeket. (szőke-hegyi)

Dörögdi Blues

Dédi

Egy családi program, talán szülinap főszereplőjét látjuk, és itt készült egy felvétel. Nagyon szépek, plasztikusak a fények, és nagyon jót tesz a modellnek is, hogy ilyen szórt fényben van ábrázolva, amit szeretnék megjegyezni, az az, hogy a mélységélesség azért van, hogy ami fontos nekünk, azt kiemeljük, és a többit a háttérbe állítsuk. Ennél a képnél én nem nagyon tudom, hogy hol van az élesség, hogy ez attól van-e, hogy bemozdult a kamera, vagy más miatt, azt nem tudom. Itt a fejen, az arcon kellene lennie az élességnek és máshol pedig nem. A másik pedig az, hogy itt van a hölgy előtt egy pohár, ami azért hát, zavaró. Ezt észre kell venni, és kivenni a képből. Lehet, hogy ha jól látom, akkor itt a jobb alsó sarokban ez egy kéz valamilyen formája, akkor lehet, hogy ő ezzel koccintani szeretett volna a kamera mögött álló személlyel, ezt is el tudom fogadni, akkor viszont a gesztust kellett volna ábrázolni, és nem levágni a kezét. Tehát vagy akcióba hozom ezt a poharat, vagy ne legyen a képen. Egyébként a kép maga nagyon visszafogott és nagy tisztelettel készített kép, és én ezt értékelem; két disznó. (szőke)
értékelés:

Szabadság

Mit csináljak, ezt is szeretjük. :-) Bara valami nagyon fontosat kezd megtalálni a saját kommunikációban. Azt, hogy könnyed eszközökkel is nagyon súlyos üzeneteket tudunk küldeni. Dethlefsen azt mondja, hogy amikor pl. a betegség, fájdalom fogalmáról beszél, hogy az egy nagyon fontos dolog az ember életében, mert kényszeríti arra, hogy az állapotával egyedül maradjon, miközben nem szeretjük ezt a szituációt, de a betegség kényszerít minket arra, hogy magunkkal foglalkozzunk. És azt mondja erre, hogy vannak olyan lépések, amiket a mindennapok sodrásában – mert ez a feladat, az a feladat, ki kell fizetni, tovább kell menni, meg kell venni – tehát pörög előttünk egy lineáris idő, aztán egyszercsak jön egy pont, amikor nem vesszük észre, hogy sok mindent félreraktunk, és a betegség ilyen, hogy akkor elkezdünk magunkkal foglalkozni, történéseket, helyzeteket átgondolni, letisztázni, sűrítés. És ez másfelől azt is jelenti, hogy az elválás, a történetek visszatekintése az egyrészről egy fájdalommal teli, melankóliával teli, másfelől egy új szakasz kezdetét, egy új életet is jelenti. Ha ezt a képet tekintjük, akkor a szellemiség sűrítését is, hiszen egyértelmű, hogy most a Bara képeiből, hogy valamilyen szemléleti és hozzá kapcsolódóan valami minőségi változást jelentkezik. Mert lehetne itt is mondani, hogy de nincs is annyi tárgy, ott az a kerítés, meg a lépcső, amin az előbb ült, de érdekes módon az, hogy ezek a tárgyak más-más szemszögből rögtön egy új üzenetet kapnak és egy új történetet mesélnek, mert van története a Barának. Ezek a képek attól erőteljesebbek, a pihenő, lépcsős a szabadsághoz is kapcsolódhat, nagyjából ugyanott lehettek ezek fényképezve, és teljesen másfajta rendszerrel, de mindkét kép nagyon sűrített, mert van mit mesélnie magának és nekünk is. És ez a sűrítés ez nyilvánvalóan egy drámai helyzetből fakad, hogy szembesülnie kell saját magával, és értelmezéseket hajt végre saját maga és az élet viszonylatában. Van egy grafikus, Orosz Istvánnak hívják, aki a térnek ezekkel a furcsa játékaival foglalkozik, a lépcsőkkel, ahogyan egymásból nyílva egészen más struktúrákat adnak, mint egy Möbius-szalag, és itt is nagyjából azért látjuk, hogy van itt egy lefelé haladó lépcső, ennek van egy árnyéka, ezen ül egy madár, egy érdekes térjátékot látunk, de ez nem Orosz Sándorral kezdődik, volt ez az Escher nevű alkotó, aki ezeknek a lehetetlen térszerkezeteknek, tér és perspektívajátékoknak az atyja. És ne felejtsük el, hogy ez a lecke a gyermekkorra érkezett, és a szabadság a címe. Van egy zárt terük, amit keretezünk a korláttal és a lépcső árnyékával, és van egy árnyékunk, és az árnyékot megformáló alak ezen a kereten kívül van, és ez a szabadság üzenetét adja, erősíti, és a gyerekkorból is ez az érdekes, hogy az emlékezetünkben már csak egy tűnő árnyék, vagy egy gondolatként jelenik meg, és ez nagyon jól meg van fogalmazva ezzel a képpel. (szőke)
értékelés:

Pihenő

Én nagyon szeretem ezt a képet. Egy külső felvételt látunk, egy oszlop tövében talán kávéházszerű székekkel, ahol az alkotó mint egy vándor megpihen, leteszi a kis táskáját, és átöleli saját magát. Tehát nagyon sok fontos jelzés van a képen. Pl. üresek a székek, ő mégis lent ül a lépcsőn; ez a kívülállás, a nem kerülhetek oda, nem jutok oda fel, nem ülhetek a székben, nem iszom egy kávét, nem nyugodtan pihenek. Aztán egy másik ez az átkarolás, amikor az ember nem fázik, nincs hideg, hanem egyedül vagyok, és ebben az egyedüllétben saját magam támasztom meg magamat, magamnál keresek megnyugvást vagy gyógyírt. Ezt erősíti a modell azzal is, hogy a modell nem a csomagjait nézi, nem a kamerába néz, hanem valahová a semmibe néz, a lépcsőre maga mellé. Aztán az, hogy a fekete fehér kép tónusban tartásában a főszereplő és a hozzátartozó tárgyak vannak drámai sötétben tartva, mint három pont egy mondat végén, az összes többi az egész struktúra az mögötte egy lebegő, illékony, holott óriási súlyos tárgyak ott, és mégis itt az ő története az, ami hangsúlyos. (szőke)
értékelés:

Kilátás

Én azt gondolom, hogy ezekből az utcákból, szűk középkori valóságokból egy egészen komoly virtuális várost összehozhatnánk; a Vera követi azt a határozottan működtetet vonulatát, hogy megpróbál naivan, vizuálisan rácsodálkozni a külvilágra, és itt az izgatja különösen, hogy két sokemeletes régi épület között itt kikukkant az égetően fehér ég felé ebből a környezetből, amiben mi mozgunk, és az a képválasztása, amit elküld nekünk azzal is játszik, hogy olyan szinten zsugorít és választ el fényfolt és falfelület a dolgoktól, hogy a kép baloldalán azokat a nyitott ablakokat eltüntetnénk és nem látnánk a kép címét, akkor nem biztos, hogy nézőként rájönnénk, hogy itt régi épületeket látunk alulnézetben. Megmutat tehát egy olyan perspektívát, ami nem a megszokott tradícióink alapján működik. Amit én tennék, az az, hogy a kép baloldalán egy picit az elvágott zsalugáter, vagy felül a félbevágott zsalugátert kompozícióban nyithatóvá lehet-e tenni, vagy picit szűkíthető. Nekem egy nagyon fontos üzenete a képnek az, hogy ugye két épületet látunk, és az egyik az egy pusztulófélben lévő, a másik meg egy viszonylag jó állapotú épület, és ő a pusztulót választotta hangsúlyosan, kétharmadáig nagyobbra, mint a másik, újabbat, tehát nem az ég érdekli, nem az ami az új és szép, hanem a kettősség, de úgy, hogy a pusztulón van a hangsúly. De azért az is ott van, hogy a kép címe az a kilátás, és hát itt nincsenek jó esélyeink a kilátásra, azért valljuk be erről a képről, és sok minden ott van ebből az alkotói üzenetről. És ha ez így van, ha ez akar az üzenet lenni, akár azzal is, amit a Zsolt mondott, akkor én még határozottabban csinálnék valamit a baloldallal. Nyitnám vagy szűkíteném, de pontosabban kellene fogalmazni; ott fentről jön le a fény, itt lenn szaladgálnak a picimicimackók és pont. Picit pontosítanék, ezért két disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Jó étvágyat

Verától láttunk már egy hasonló megoldást, egy ilyen króm tükröző felületen, ami talán valami sterilizáló berendezés volt, amiben ő maga mint alkotó jelent meg, most pedig ezt a tükröződést arra használja az alkotó, hogy egy viszonylag nyugodt kompozíció, tehát látunk egy teáskancsót, egy kis kiöntőt, egy poharat, egy kenyereskosarat, benne egy zsemlével, egy tányér részét és valamit az asztalból is, tehát a kompozíció viszonylag nyugodtnak mondható, és ezen a tükröződés az, ami megbolondítja, ami izgalmassá teszi, hogy a tükröződésben látjuk ennek az egésznek egy másik vetületét, egy sokkal dinamikusabb táncát. Szerintem ez a meglátás, ez a kettősség nagyon jó, ennek egy fajtája a tükör anamorfózis, amikor a rajzolt, vagy festett felület egy általában fémhenger palástjára vetülve adja ki az eredeti, torzításmentes képet - ilyet talán már Leonardo is használt, később sok festőt, grafikust megihletett. Tehát, hogy ez a meglátás nagyon izgalmas, ugyanakkor ez nem negligálja azt a szabályt, hogy az elsődleges kompozícióra figyelni kell, tehát ha az asztal szélén a feketébe kifutó rész le lenne vágva, ha ez a belógó tányér itt a bal alsó részen határozottabb lenne vagy nem lenne itt, ha ez a kis szószos pohár nem ilyen csökevényesen lenne benne, akkor még erősebb lenne ez az ellentét. (szőke)
értékelés:

Vallomás
Régi énvilágomból kilépve újra gyúrom önmagam.

Különösen örülök, hogy a fotós árnyéka hosszan elnyúlva a kép jobb oldalán megjelenik, és ugyanezekkel a formákkal a baloldalon is dolgozik, belehelyezve a szemüvegét ide, ebbe a fatörzsbe, így a képnek egy erőteljesebb bal olvasata, és egy hosszanti jobb olvasata is van, és nagyon jól aránylik ez az 1/3-2/3 arány egymáshoz is. Igazából a portré kategóriában az alkotó jól hozza létre a mondanivalót, és jár a három disznó rá. Az elemzésen túl csak annyit szeretnék megjegyezi, hogy ha már foglalkozunk az árnyékokkal, folthatásokkal, ha megnézzük itt a képen, a női alak árnyékát, és ha már álmodozunk, fogjuk a képzeletbeli tollunkat, és az árnyékalak körülötti fényfoltban egy másik alakot is észrevehetünk, aminek itt, ebben a fényfoltban van a karja, és a fotós felett megjelenik egy arc; ez az arc eléggé szomorú, de egy női arc, két szem és egy száj, valójában a bokrok tónusai, de eléggé misztikusan belesejtetnek – ezt hívják a kép önálló működésének – a természet játékossága, humora, az néha odafigyel az alkotóra, és beletesz még üzeneteket a képbe. (szőke)
értékelés:

A viz útja, az ember útja
Ember nem szabhat gátat a természet erőivel szemben...

Azt rögtön leszögezném, hogy a házi feladat kritériumait a felvétel teljesíti, egy érdekes helyzetet látunk, ahol az alkotó valamilyen forrás vagy kút vizének útjába nyújtja be a kezét, és ezzel a vízzel való kapcsolatát akarja nekünk megmutatni, és hát gondolom izgatta ez az optikai játék, ahogy a gyöngyöző víz felszíne alá tesszük a kezünket vagy más tárgyat, és ez a torzító felület módosítja a test struktúráit. Ugyannakkor azt mondom, hogy e téren megvagyunk, de biztos, hogy a legjobb pillanatban történt-e az expozíció; merthogy most a csuklóig, amíg a víz alá merül a kéz, egy jól követhető formavilágot látunk, de a víz alatti világ nagyon kusza, szabdalt struktúra, és nem vagyok meggyőzve, hogy ez volt a cél, vagy csak véletlenül így sikerült. Merthogy nem látom át a kapcsolódást a kővel, a vízzel, nem látok olyan egyértelmű gesztust, ami engem, mint nézőt meggyőzne vagy előre tudna vinni az értelmezésben. Úgyhogy azt mondom, hogy ha Anitát érdekli ez a víz tükröződéses játék, akkor azt mondom, hogy ezzel több időt kell még eltölteni, hogy ezt biztosan tudja használni. (szőke)
értékelés: