Feladatmegoldás

Tomba

Egy vélhetően földalatti, régi barlangból vagy teremből láthatunk ki, ahol a fényforrás mintegy égi fény az álló formátumú kép alsó egyharmadának közepén csillan be felénk, és mivel reflexhatásként nagyon kevés fényérték jelenik meg ebben a belső térben, a nagyon furcsa ablakmélyedés, és a körülötte lévő fényfoltok határozzák meg a helyzetet. Egy amorf felület, ahol sejthetően térbeli formák vannak, de igazából a sötét és a benne megtörő ablaknyílás az, ahonnan beérkezik a fény, ezek határozzák meg a képet elsősorban. Ebből logikusan következik, hogy nem a realista ábrázolásmód, egy turisztikai kép a lényeges, hanem valamilyen absztrakt, egy ritmikai játék, egyfajta vallásos-meditatív érzülettel keverve, hovatovább akár egy egyházi és nem művészeti weblapon léve ez akkor félig-meddig az istenkeresés vizuális megfogalmazása is lehetne ez a kép. De visszatérve ide, ebben a kontextusban nagyon szépen építi át az építészeti üzenetet egy saját, megismételhetetlen, rá jellemző üzenetrendszerre, így szerintem ez a kép megérdemli a három citromdisznót. (szőke)
értékelés:

Önvizslálgat
a 2 kiskutyám közül az egyik

A házi kedvenc leckében mostanra már meg kell vallanom, hogy sokszor nem volt egyszerű elemeznem ezeket a képeket, hiszen nagyon sokan könnyen vették ezeket a leckéket, és nagyon sok úgynevezett home-fotó érkezett, miközben ezek a házi feladatok, amiket próbáltunk összeállítani picit hasonlítanak ennek a képnek a címéhez, az Orosz Sándor képének a címéhez, csak tárgyilagosabban. Az önvizsgálathoz. Ha végignézzük az estiskolán egy-egy alkotó képeit, házi feladatait, akkor egészen pontos képeket lehet kapni emberi állapotokról, emberi történésekről, úgy, hogy sokszor nem a szavak segítségét kéri az alkotó, hanem a vizualitáson, a képi nyelven keresztül fogalmaz. Azt a nyelvet fejlesztik az alkotók, amit a mindennapjainkban mindenféle helyről őrületes erővel ránkzúdítanak, csak mivel ez folyamatos, az ember azt hiszi, hogy immunissá vált, és nem fogalmazza meg a képi kódokat magának. Jelenti ez azt, hogy pl. a plakátokon lévő piktogramok, képi jelek ott vannak a mindennapjainkban, a televíziós műsorokban, csak nem biztos, hogy ezeknek a hatásait kimondjuk magunknak, és nem biztos, hogy ezeket az értelmezéseket, amelyek tudat alatt belénkszivárognak, helyén kezeljük; pl. hogy bizonyos vizuális pirulákat ne vegyünk be, hiába adják nekünk, bizonyos pirulákat meg folyamatosan használni tudjuk, és azokkal kommunikálni tudjunk. Ez a kép azért egy nagyon fontos üzenet, és azért olyan szerethető, mert látszólag Orosz Sándor egyik háziállata látható a képen, és a vizsla szabad térben látható árnyéka a kép témája. Amiért fontos volt nekem megjegyezni mindazt a hosszabb szövegrészt az az, hogy ha az ember elkezdi ezt a képet szakmai szemmel nézni, és megjegyzéseket tenni, hogy pl. a kiskutya mögötti bokros háttér fénypontjai, sötétjei nem eléggé válnak el a kutya sötétjeitől, az nem annyira lényeges, mint az a kettősség, ami az árnyéktorzulás és az árnyék adója közötti álomszerű kettősségben megvan, és ez egy következő lépcsőt hoz létre, azaz igazából egy olyan alkotóra utalnék, Dzigabertovra, vagy akár Eizensteinre is, ahol a különböző tanításaikban azt a szemléletet követik, hogy két információt, két képet egymás mellé helyezve egy harmadik üzenet jöhet létre, amit egy asszociációval egy harmadik eredményként tudunk használni. És ez a kép nem elsősorban ezt a filmes szemléletet követi csak, hogy egy A-B szegmensben két félre bontódik a kép, hanem ez a bizonyos harmadik üzenet, ami egy egyszerű délutáni séta eredménye, hogy a kutyámat lefényképezem, és odateszem mellé az árnyékot is, hanem ez az árnyék egyértelműen és karakteresen egy furcsa rajzfilmfigurának, egy egészen meglepő szinte tudatalatti-szerű kombinációnak az eredménye, és ami ezen a képen nem látszik az az, hogy ezt a beállítást, és mellette ezen a téglafalon ő árnyékot vet, ezt nem magától értetődően hozta létre a természet, hanem ezt valakinek meg kellett látni. Valakinek ebbe bele kellett látnia ezt a párhuzamot, és rögzíteni kellett. És azt a kiválasztást, amikor a fényképész exponál és a kompozíciós rend így áll össze, a kutya szépségével és az árnyék furcsaságával, és ez a cím nem elsősorban a kutyáról szól, hanem az emberről, aki eddig is küldte a maga önvizsgálatait, önértékeléseit, önszámvetéseit. És ez a lecke azért fontos a házi kedvenc kategóriában, mert egy olyan szintre tudott ez kerülni, ami akár a talp, a köldök vagy a barátom kategóriában már nagyon jó képeket eredményezett. Tehát ez egy abszolút háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Kompozició egyszerű formákkal

Itt elsősorban valószínűleg a reneszánsz egyes elemei vannak a falfelületen, amit a felújításkor meghagytak, majd a következő koroknak a különböző építészeti rekvizítumai látszanak a képen, ami ugyanakkor az ismert városi kultúra jelzéseit is mutatja ezen a pincelejárón vagy szellőzőn vagy légópinceajtón eredetileg itt egy kapubejáró lehetett. Tehát ezekkel a struktúrákkal játszik el az alkotó, az előtérben a macskakövekkel, ezekkel a felületekkel, és a kép jobboldalán egy függőleges esőcsatornával záródik. Az alapvető problémám a képpel az, hogy a megfigyelés és kiválasztás a rátekintés, a megtalálás érezhető, hogy ezek a struktúrák hogyan kapcsolódnak össze, ugyanakkor fényképészeti szempontból mégis azt mondanám, hogy vagy nem túl közeli, vagy nem elég távolságtartó az, ahogyan az épített környezet láttattatása jelenik meg, mert most olyan, mintha egy köztes állapotban lenne. Se nem túl személyesen, közelítve vagyunk benne a struktúrákban, se nem térképészeti távolságtartással nincs kezelve az egész, hanem valahol egy határmezsgyén látható a kép. Ettől igazból nem nagyon tudok érzelmileg mit kezdeni a képpel azon túl, hogy látom, hogy le van fényképezve egy városi struktúra, és az a baj, hogy csak annyi tudok rá mondani, hogy És? Várnám a 13 leckére a további munkákat, és arra biztatlak Bara, hogy jelenj meg valamilyen módon, gyúrjad ezeket a helyzeteket, és jelenj meg benne. Továbbra is egy falat érzek, egy falat, amin keresztül van egy szakmai rutinod, egy szakmai tapasztalatod, de a jelenlétedet nem érzem lenyomatként ezekben a képekben. Pedig úgy érzem, ennél többre vagy képes, ezért én ezt visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Visszanézve
Nem a naplemente a lényeg, azt hiszem. :-)

A kép tulajdonképpen a sokszor a balatoni festőknél látható tükröződésre épít, az ellenfényre, és az ellenfény játékára, az emberi alak és az épített környezet ellenfényes ritmusaival játszik az alkotó. Talán egy nagyon parányit lehetett volna még elmozdulni még a kamerával, hogy a kép jobb oldalán lévő árnyékosabb felület, ahol a hídpillér vagy egy csónak körvonala sejthető ott, de az a sötétebb tónus, valami belógó felülettel ott a jobb felső sarokban ellentételezi, ritmizálja az emberi alakot, aki sejthetően egy férfi, letekint a vízre. Itt is egy emlékképet látunk, és esetleg annyi lenne a hozzáfűzésem, hogy valami nagyon kevés, valami nem meghatározható, de valami az alkotóból a kézjegyéből egy picike hiányzik, ebben a kategóriában ha még készítesz, és beküldesz még képet, bele kellene csempészni. Valamilyen festékjegyet. Képzőművészeti utalással megintcsak Rembrandt vagy Dürer időnként azokat a csínytevéseket is megtette, hogy miközben egy historikus vagy ismert történetet megrendelésre feldolgozott, valahogy mindig belecsempészte a környezetbe egy tuskóra vagy egy kőre, valamire a kézjegyét, kvázi belelépett a képbe, sőt sok olyan festőt is ismerünk, akik akár a biblikus tárgyú festménybe is a tömegbe magukat is belefestették. Tehát egy picit a Nóra jelenlétét várnám ezekben a képekben; tudom, hogy érzelmileg ő ott van, de jó lenne, ha ez még határozottabban, még vállaltabban jelen lenne az alkotásban. De a két disznó az megvan. (szőke)
értékelés:

Camera obscura

Itt ha jól érzékelem, az optika valamilyen torzított vagy nagylátószögű optika, ami mintegy ilyen gúlaforma, a hegesztett, hajlított fémpad és a balról befelé dőlő lakótelepi, vasbeton épület és a szellemképszerű emberi alak egészen elmosódott fejrésze egy ilyen egészen furcsa kúpszerűséget hoznak létre, aminek a statikája természetesen nagyon jól komponálva a kép valódi keretének az alapzata is, amit továbbít és tovább stabilizál a láb. Ezek a sötét tónusok a kép alsó felén meg is tartják a képet és egy jó ritmizációt hoznak létre, és furcsa, időtlen, álomszerű élményt hoznak a sejthetőséggel, hiszen nem pontosan látható az emberi alak, a kézfeje, az arc, de pontosan láthatóak a bokrok, a tetőtérbeépítéses házak, egy urbánus környezetben ez a két filozófia jól harmonizál és érdekesen helyezkedik bele ebbe a képbe. Ha valódi camera obscurát látunk, abból következhet a felső részen a két sötét beszűrődés is, ami ezt a furcsa gúlaszerű képzetet vagy akár egy furcsa tojásnak is mondhatjuk, ezt az érzetet erősíti. Ez egy nagyon jó munka, egy jó megközelítés. A három disznó természetesen megvan, és kérem az Istvánt, hogy hasonló elmélyüléssel folytassa a házifeladatokat. (szőke)
értékelés:

Végállomás

Fekete-fehér képet látunk, amin egy régi vasúti sín látható talpfákkal és a tilefonnal, ezzel a bizonyos talpfacsavarral egy kavicsokkal ágyazott környezetben. A döntések mindig szabad döntések, hogy melyik házifeladatra külditek be a képeket – ennek nyilván van egy oka, hogy miért a vágy leckére lett beküldve egy olyan kép, amiben a befejezettség, akár valamilyen múlt lezárása – hiszen ez a vasúti sín nem folytatódik - kompozícióként megkeresendő. Anélkül, hogy a kompozícióról beszélnék, én tennék egy javaslatot; hogy ez a kép kerüljön át az épített környezet kategóriába, és a kisördög szól belőlem, de nyilván egy létállapot is szól abból a kiemelésből, hogy a vágy kategóriába miért ez az asszociáció érkezett ide, és ezzel az állapottal szeretnék egy kicsit harcolni is és azt mondani, hogy folytatódnak a sínek, lehet továbbmenni, haladni, közlekedni, és azt szeretném, ha a vágy kategóriára majd küldenél képet, és az épített környezet kategóriába ezt áttennénk, márcsak azért is, mert a munka az mindig egy jó gyógyír, tehát dolgozzunk azzal a vággyal, az érzelmekkel majd még tovább – ha elfogadod, hogy áttegyük ezt a képet, akkor azt mondanám, hogy nagyon érdekes és szép a kompozíciója ezeknek a különböző struktúráknak, jó a perspektívával való játék, talán azzal lehetett volna még játszani, hogy a felső horizontális szegése a képnek, ahol már ott valami fű vagy kisebb növényzet picit belátszik, ha még egy picit emelve és billentve a kamerát, ez a vasúti sín még jobban a jobb felső sarokba húzódna, és ez a fajta V alak, ami a sín és a talpfa perspektívája létrehoz a talpfa iránya is a jobb alsó sarokba ki tudna futni, és egy még összeszedettebb ritmikai játék létre tudna jönni, aminek a középpontja a kép szerint is majdnem középen lenne, ahol ezek a szerkezetek találkoznak, az elmúlást is szimbolizálva. Visszatérve a vágy kategóriára hidd el, mindannyian s én is szeretném, ha az asszociációk és a jövőképek pozitívabbak lennének, és remélem, hogy ez az oldal is segít abban, az itteni beszélgetések, a közösség hogy arra örömtelibb képek érkezhessenek. Nagyon köszönöm ezt képet és ha átkerül az épített környezetbe, akkor természetesen a három disznó megvan rá. (szőke)
értékelés:

Olyan könnyen nem szabadultok a tanulmányaimtól,:) bár ez már kezd az elképzelésemre hasonlítani. Ha valakit érdekel még, itt van nagyobb méretben.

Én itt utalnék az előző csendélettel kapcsolatos megállapodásra; jelen pillanatban azt mondanám, hogy abban a témában egy újabb kísérletet látunk, és azt mondom, hogy mivel volt egy javaslatunk, ezzel a csendélet-munkával kapcsolatban, én ezt oda datálom, és várom akkor ezt a harminc képes sorozatot, és utána beszéljünk a további munkákról. (szőke)

Vonalak

Itt azt hiszem ismétléseket látunk, hiszen az alkotó már küldött be házifeladatokat. Sejtéseim vannak, hogy itt ezek a vonalak az üvegkazettás ajtó előtti csempe csíkok, az ajtó szegélyei, az alsó szegélyvonalak, tehát ezek a keresztosztatú egyenesek a vonalrendszerek megközelítése, a másik pedig ezek a kecses, de összezárt női combok, vagy a miniszoknya ívei, amelyek egy másik kategóriát jelentenek, hiszen itt hullámzó, sokkal könnyedebb, szabadosabb vonalformák találkoznak. Mivel ez az első leckére érkezett a kép, én inkább azt mondanám, hogy az emberi testhez kapcsolódó szövetanyagok játékára koncentrálnék, erre a furcsa pózra, de akkor azt mondom, hogy ez a szociósított, összerugdosott ajtófelület, és ez a konyhakövezet és az egész környezet igazából nem segíti a női test szépségét, erotikáját, izgalmasságát. Az a hármas osztat, hogy felül egy egész sötét felület, majd egy sárgás-szürkés tónus halad végig, és mindebben jelenik meg a kép alsó felén elhelyezett női test, ennek a játéka igazából zavarosan jelenik meg. Én kérném, hogy az alkotó ismételje meg a dolgot, mert nagyon izgalmas a kiválasztás, de zavarja a háttér azt a játékot, ami itt a női testtel működik, olyannyira, hogy bennem még az is felmerült, hogy ez akár két ujj, két behajtott ujj is lehetne, arról nem is beszélve, hogy talán egy neon furcsa megvilágítása van jelen a képen, ami ezt a bájt, ezt az izgalmat egy furcsa orvosi váróvá, vagy nem is tudom milyen, keseredett, fád hangulatúvá teszi, miközben hát valljuk be, igenis van ebben izgalom, ahogy valaki egy olyan döntést hoz, hogy a saját testét így, ilyen formában tárja elénk. De a színek, a környezet folyamatosan dehonesztálja ezt az egész állapotot, és én hajlandó vagyok elfogadni, hogy ennek van valami oka, de a formajegyeket nem tartom konzekvensnek ehhez, mert a kép nem tisztán, kimondhatóan a nőiséggel való küzdelemről, a szexus elfogadás vagy nemelfogadásának megmutatásról szól, hanem ilyenformán a színek és formák miatt zavaros. Tehát én azt javasolnám a Verának, hogy ha lehet, ugyanebben a kategóriában, ugyanebben a pozícióban, a szoknyával, lehet azzal játszani, a combokkal is, összezárni, keresztberakni, széttárni, elhajtani, szorítani – rengeteg testkód van, amivel lehetne itt dolgozni. Tehát egy jó utat indított el az első lecke témakörében, és én megadnám az egy disznót, de azt mondom, hogy ismételjen, és legalább egy harmincképes házifeladatot küldjön el nekünk, amiből aztán ha úgy látjuk, akkor ennek a munkafázisát végig tudjuk nézni. Azért is mondom ezt, mert az alkotótól nagyon sok munkát láttam már, azt gondolom, hogy vannak olyan minőségek amik egészen csodálatosak, tehát az eddig látott anyagokból mondhatom, hogy jó az irány, mélyülj el benne, ne legyen csuklóból kirázva egy munka. Tehát egy disznó, és nagyon várom a képsorozatot. (szőke)
értékelés:

A lelkem tükre kicsit "hamis", hiszen jól látszik a kontaktlencsém ami egy réteg a szememen. Lehet, hogy a lelkemen is van egy ilyen?

Egyrészt köszöntjük Pétert az estiskolán, egy szuperközeli képet látunk, és ez egy nagyon fontos üzenet, abból a szempontból, hogy a szemmel foglalkozik, amire szokták is mondani, hogy a lélek tükre, gondolom ezért is ez a kép címe is. Találó, és van ebben a történetben – ezt a leiratból tudjuk - egy speciális helyzet, az, hogy egy kontaktlencsét visel az alkotó, és ennek a filozófiai kérdésével is foglalkozik, amit a képen próbál megmutatni. Egy dolgot tudnék azért a továbblépésre javasolni, hogy a megvilágítást, amikor ennyire tárgyszerű, naturális egy megfogalmazás, akkor arra figyelnünk kell, hogy a fény amit használunk, ami értelmezi és láthatóvá teszi a tárgyat, ez a fény milyen hatásokat kelt a felületen, mert most egy picit túl sok ez a fény, túl erős, és ettől a bőrpórusok, és egyéb struktúrák, amik megjelenhetnének, nem tudnak olyan jól érvényesülni. (szőke)
értékelés:

Portré
Ez csak egy portré...

Itt nem csak egy fénykép-portrét, hanem nagyon határozottan több, vegyes technikával készült, grafikai eljárásokat is felhasználó alkotást látunk, ami ha még a számítógép korszakát visszamenve nézzük, akkor talán a rostirón-filctoll vastag festékfelületek jelentkeznek itt a kép szélén; az analóg technikára utaló fénypászmák beszűrődések megjelennek a széleken, nyilván ezek már nem analóg technika, hanem arra utalóan egy archaikus, múltidézetet mutatnak, és még egy textúra-játék, valamilyen megint csak grafikai beavatkozás, mintha egy fotó-képeslap felülete megrepedezett, megtöredezett volna, és a felületen lévő portré egyszerűen az időtől, a tárolástól megsérült volna. Ugyanakkor a képen látszik, hogy ezek utólagos, tudatos beavatkozások, hiszen van olyan felület, ahol ez a grafikai játék akár olyannak is tűnhetne, mintha – elnézést a kifejezésért – ilyen bonctani munka, vagy baleset utáni arcrekonstrukciót is látnánk a képen, ezt erősíti a portré gesztusüzenete is, ami nem örömteli állapotot mutat, már ha csak a szájszegleteket vagy a szemeket nézzük is, és mindezt az 50-es évek felé húzza, emeli ez a furcsa, vallatásszerű, reflektorszerű fény, ami a homlokon és az orrnyergen jelentkezik, ami ettől olyan, mintha egy 50-es évekbeli fotó megtalálódott volna, és erre erősít rá a nehezen megállapítható, de talán hátrafésült haj. Ettől az egésznek van egy fura, múltidéző hangulata. Ráadásul talán még mintha több képből is lenne összerakva, vagy a tere valahogy ki van fordítva, kivasalva – itt a fülénél. Ettől függetlenül azt kell, hogy mondjam, hogy őszinte és mély üzenetet látunk, ami azt is jelzi, hogy nem feltétlenül csak vidám képeket, hanem nagyon mély emberi történeteket is beküldenek az alkotók. A portré lecke kritériumait a kép jól teljesíti, és bátorkodom azt mondani, hogy szabad ilyen történeteket is megjeleníteni nálunk, és remélem, hogy fogjátok a hozzászólásokat is folytatni ezzel kapcsolatban. A három disznót ezért a képért Sándor megkaphatja. Én nagyon fontosnak tartom még hozzátenni azt, hogy az utómunka itt nem önmagáért való virtus, hanem hozzáad a kép értékéhez. És ezt nagyon fontosnak tartom, hogy ha már egyszer bemegyünk ebbe a laborba, a képekkel dolgozni, akkor abból a kijövő termék az hordozza azt, hogy miért is töltöttünk el vele órákat ott. (szőke)
értékelés:

Tanulmány

A napraforgók ebben az időszakban nyilván a természetből is adódnak, sztárrá váltak az estiskolán, ez is egy napraforgós csendélet. Egy-két apróságot tennék hozzá, noha szeretem ezt a képet, de alapvetően ennek a képnek, a csendéletnek azok a szokványos gondolataink, hogy általában nyugalmat és harmóniát sugároznak. Ez a kép látszólag nyugalmas és harmonikus, de rendezettsége ellenére is, a bordó vagy ibolyakék, de tömött, erőteljes színű háttér a sötétbe átcsúszik és kiemeli a ebbe a virágos edénybe elhelyezett napraforgók formáit is – szóval ha mindezeket megnézzük, a napraforgók, a száraik, ez a kerámia edény vagy kancsó vagy váza, ezt az egészet csak egy tintaceruzával vagy grafitceruzával rárajzolnánk a monitorra, akkor egy hegyére állított háromszöget kapunk, aminek a stabil vízszintese a kép felső részén záródna. Magyarán olyan az egész, mint egy ék, ami belefúródik a képkeret talapzatába. A kép elsődleges vibrációját vagy furcsa bizonytalanságát – és ezt nem negatívan mondom - feszültségét ez a kompozíciós rend mozgatja titokban a háttérben, ez a kép attól nem nyugodt, hogy ez a háromszög folyamatosan borulni akar. Anélkül, hogy az ember kimondaná magának, állandóan rendezgetni akarja ezt a vázát, mert az az érzése, hogy a felső jobboldali napraforgó, ha véletlen kinyitják a műteremajtót, mert beszól valaki, hogy apa gyere, edd meg a bablevest, abban a pillanatban fel fog dőlni. Ugyanakkor ez már egy átszűrt állapotot jelez, az alkotó állapotát sejtésem szerint, hogy szerintem igenis bennevan egy létállapot a képben, az alkotó létezése, ami egyáltalán nem biztos, hogy most harmonikus vagy biztonságos. Számomra a kép nem nyugalmat, hanem egy bizonytalan feszültséget sugároz, mindenfajta szakmai trükkök ellenére, a meleg színek, a háttér nyugalmat sugalló sötétjei ellenére is, nekem ez a kép a feszültségről szól. Ez nem probléma, csak arról akartam beszélni, hogy hogyan jelennek meg egy képen keresztül a belső történéseink.
   Én is mondanám a magamét (szól közbe Hegyi) először is van egy nagyon fontos könyv, amit két év után megtaláltam, Johannes Itten, A színek művészete. Nekem volt valamelyik táborban egy mondatom, hogy ha tehetném, akkor egy évig nem engedném a fotósokat színesben fotózni. És engem most a Feri nem fog nagyon szeretni, mert én ezt a képet vissza fogom adni ismétlésre, és nem kap rá disznót, pedig ő biztosan azt hitte, hogy fog. Amit András elmondott, az egy nagyon fontos helyzet, de számomra nagy kérdés, hogy ez mennyire tudatos, és itt kapcsolódok a könyvhöz, amit említettem. Egyrészről ugye van egy nagyon erős háttérszínünk, meg egy nagyon erős színe a növénynek és a levélzetnek is. Ezekkel a színekkel dolgozik az alkotó, plusz a vázának a színével. Ez a váza színében és megvilágításában nemhogy konkurál, de agyonveri az egész történetet azzal, hogy erősebb és határozottabb, mint a növények.
   Ezzel én nem értek egyet - mondja Szőke.
   A másik része a dolognak - folytatja Hegyi - hogy van egy kompozíciós kérdés is, hogy a vázában van 8 darab virág, és ebből öt darab egy síkban található, a kép bal felső sarkától a jobb alsó sarkáig vezető vonalban. Ebből a csoportból mint két támaszték az alsó virág is megjelenik, és ennek kompozícióban ellentmondóan, ellenpontban lévő helyzetben, tehát a jobb felső sarokban helyezkedik el még egy virág. És ezek a virágok, mintha szégyellősek lennének, nem nagyon néz egyik sem a szemünkbe.
   Nem a virágok a szégyellősek, hanem a Feri! - így szól Szőke.
   Hegyi: Tehát egyrészt vannak a színrendben lévő kérdések, hogy minek a hangsúlyát jelenítjük meg, másrészt meg van a formáknak egy ilyen része. Én arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a képnek a jobboldalán lévő virág és a háttér, levélrész, ott egy nagyon finom fény-árnyék játék kapcsolódik be, az a tónusrend, azok a fény-zónarendszerek ott nagyon finomak és érzékiek – és ennek a finom érzékiségnek mond ellent az az erős és harsány megfogalmazás, ami az öt, egyvonalban lévő virágfejnél jelentkezik, és a vázán az erős vetett árnyék, az egy nagyon kopogós, kemény helyzet. Itt is az előtér-háttér kérdésében is van egy problémám, hogy a háttér ugyanolyan élességgel szerepel, ugyanúgy látom a gyűrődéseket a vásznon, a textilpórusokat is akár, mint a virágnál az előtérben. Tehát nincs mélységélességgel koncentrálva ez a helyzet, kétdimenzióssá redukálódik a formai játék.
   Szőke veszi át a szót: Én kérném, hogy ezekről a kérdésekről beszélgessünk még, kérem a többieket is, mert nagyon fontos kérdések ezek, a csendéletről végre el tudunk kezdeni beszélgetni, és nekem az a javaslatom, hogy kettő disznót kap ez a kép, a Feri nagyon jól tudja, hogy nála a három disznó mit jelent, és ez a két disznó akkor jár, ha a Feri fogja ugyanezt a stúdióhelyszínt, ugyanezzel a háttérrel, és ha lehet még napraforgót szerezni, akkor ugyanezzel kezdjen el foglalkozni más-más megvilágításban, de ugyanezzel a sötét háttérrel, mozgassa, forgassa, de ugyanígy a fénnyel kezdjen el dolgozni, és harminc darab képet várok a pedellushoz a belső raktárba, és abból ki fogjuk választani azokat a lépcsőfokokat, hiszen ez egy stúdiómunka, ezt érlelni kell, ezzel dolgozni kell, és a Ferinek kell ezt megcsinálnia, hiába adunk szakmai tanácsokat, ha ez az ő belső munkája. És a leporelló, a kollekció alapján tudunk majd továbblépni. Ezt azért is kérem, mert nagyon fontos amit elindítottál, hogy tudjunk segíteni a többieknek is a csendélet kategória bizonytalanságaiban, mert nagyon nehéz szavakban megmutatni a fiatalabbaknak, hogy mitől fontos a csendélet. Köszönöm, hogy küzdesz ezzel az egésszel, és ha küldöd a kollekciót, akkor jár a két disznó. Nyugodtan legyél még bátrabb, vállald fel, hogy szerethető, hogy szereted a csendéletet, és nyugodtan lázadjál vele, és harcolj a csendélettel. (szőke-hegyi)
értékelés:

Arcát a nap felé fordítja,
Mosolyogva ragyog.
Megtelik a szíved fénnyel,
Lelked szóval...
ha látod.
De ezt a csodát szóra váltani
sosem tudod.
Nyár, nap, napraforgó.

Ez amúgy egy szép kép, csak a fények egy kicsit... itt lapossá teszik ezt a formát. Itt pl. a kamera elhelyezése, tehát a vertikális szinten nagyon jó, a főszereplő, főhős Rigolettó figuráját a horizont szinte kettévágja, központosítja, egy nagy operaáriát látunk, mintha a főhős egy hosszú, kitartott hangot tátott szájjal ordítana felénk, és a háttérben a Nabucco szereplői lépkednek a zenére és nyomják nekünk a napraforgók ezt a nagyzenekari történetet. Ebben sokat segít pl. a jobb alsó sarkban árnyékban tartott levelek zöld sötétje, ami kiemeli a napraforgó levélkéinek ezt a mandalaszerű formáját. Jót tesz a képnek, hogy a súlypont jobbra került, ugyanakkor talán picit megint – hiszen ezek az üzenetek úgy érkeznek tőled, hogy nyilván járod a természetet, nyilván megfigyeled a világot, és aztán újra és újra, ahogyan egy konkrét téma előjön, hiszen most ez feladat, az estiskolának fotókat készíteni, beugrik valami és lefényképezed. Mégis érdemes lenne más napszakban, és megnézni, hogy tud-e fény valami más megvilágítással érkezni erre a főhős napraforgóra, amitől ez a kicsit szürkés hangulata ennek a szólónak megváltozna. Itt is az Estiklopédiát említeném, a rheimsi katedrálisról készült sorozatban a festő különböző napszakban festette meg a képet, és ez nem elsősorban ettől izgalmas, hanem a napszakok és színek változtatásával teljesen más üzeneteket hozott létre ugyanabból a pozícióból. Ezért revelatív ez a festménysor. Itt a leírással pont ellentétben van a főszereplő egy árnyékban, és a háttérben lévő összes napraforgó fényben van. Ebben benne van az is, hogy ez az Anita személyisége is, ő az, aki az arcát a nap felé szeretné fordítani, ő az, aki, ha megnézzük a képeit, folyamatosan küzd ezzel a történettel, csak akkor megint azt mondom, hogy egy döntés kellene. Hogy miközben az egész Nabucco serege van hátul ebben a ragyogó fényben, a főszereplő pedig egy drámai áriát énekel éppen, akkor erre mozdítsuk a képet; vagy ha a verset vesszük alapul, akkor arra. Nincs kijelölve rendesen a súlypont megint, miközben az ötlet ragyogó. Tessék súlypontozni, őszintén kimondani magadnak, hogy mire megy ki a fuvar. (szőke)
értékelés:

Azért szeretek bicajjal menni, mert így érzem, hogy teszek valamit - szemben azokkal, akik nem tesznek semmit. "Ne próbáld ... tedd, vagy ne tedd" (Yoda mester) Az első lecke után (ahol a kisujjam körme lett lefotózva) egy kicsit többet szerettem volna megmutatni magamból, egy jellemző vonást: a FÖLD szeretetét. Ez nálam (többek között) abban nyilvánul meg, hogy busz vagy kocsi helyett biciklivel járok dolgozni. Ha esik, ha fúj bicajjal megyek - kivéve néha, amikor a munkába menetelt összekötöm a nagybevásárlással.

Ennek a kisfilmnek azon túl, hogy egy rövid, vallomásjellegű darab, az a nagy előnye, hogy valamilyen módon a kamerát rögzítette a bicikli kormányára, és ezáltal egy egészen speciális, alsó gépállás jött létre, és örülök, hogy tudatosan egy olyan környezetben zajlik ez a biciklis fahrt, hogy fák vagy épületek nem lógnak be, és ettől szórt fényes, felsős háttértől adódóan az emberi alak a jobb alsó sarokba egy egészen különleges kivágást, egy sziluettet hoz létre, elnézést Balázs, hogy az asszociációimat próbálom mondani, de a Teknőc Ernőnek voltak ezek a fajta nyakgesztusai, vagy Ruszlan Magovedov, ahogy megy az utcán a vasöntödébe dolgozni, van az egésznek egy ilyen oroszos-régi némafilmes hangulata, talán ebbe ez a csíkos ing és a simléderes sapi is belesegít, és pont ettől a mozdulatsortól, ami a biciklizésből adódik, egyfajta hősiessé válik az egész üzenet, másrészt pedig a vallomás-része is igazából, az improvizáció is személyes, árnyal, megmutat belőled valamit, akárcsak azok a mondatok hogy igen, mások szép időben bicikliznek, én meg mindig, akár a postás. Nekem ez a kis etűd nagyon kedves, és azt érzem, hogy van eleje és lezárása is, a portré kategóriára a maximális disznó nekem megvan erre. Köszönjük szépen, és várjuk a további anyagokat. (szőke) értékelés:

Portré

Nagyon kedvelem ezt a képet, annak ellenére, hogy a Tom Cruise szemüvege fennmaradt, mégis ehhez a stílushoz, ehhez az Arizonához, ehhez a történethez, még ha nem is ott van, ez illeszkedik, van az egésznek egy Florida-paradicsom vagy Jarmusch más filmjeihez kapcsolódó hangulata, íze, és ebben a stílusban konzekvensen van tartva a kompozícióban, a döntött kamerával a kép, és ebbe a döntött kamerás-road-movies hangulatba még az is belefér, hogy az arc egy része a jobboldali képkeretnél vágódik. A portré kategóriát ez a kép teljesíti, színeiben, hangulatában, és ez a furcsa, szórt fény hozza ezt a melankóliát, köszönjük szépen, és várjuk István a további munkáidat. (szőke)
értékelés:

Barátom a Medve sajt

A barátom kategóriára megintcsak egy, a 60-70-es évek reklámfotózásából ismert képi humort látunk, sőt, valamilyen utalást Szabó Istvánra is a medvéken keresztül, ha jól sejthető ez, akkor a gépállás nem megfelelő, ugyanis a natúr, szőrös medve az egy fontos motívuma ennek a képnek, ezért nem nézhetem ezt a képet térképészetileg, felső gépállásból, igenis másznia kellett volna a valódi medvének le, itt a politúrozott asztalhoz, és máshogyan komponálni itt a CD lemez vagy mik, ezek, amik tükröztetik a medvesajt hátoldalát – én ezt igazából a csendélet kategóriába tenném, ha lehet, de még egyszer mondom gyerekek, nyugodtan le lehet mászni az asztalhoz, nyugodtan lehet szuszogni, a fotóst nem látja senki, de ez a legkönnyebb, hogy fogom a gépemet innen fentről és eldurrantok egy képet. Tessék egy kicsit küszködni ezekkel a dolgokkal, az irányok, a merítés jó, amit felvet, csak lustán van megoldva. Egy disznó, és ismétlés. És edd meg a sajtot. :-) (szőke)
értékelés: