Feladatmegoldás

Szemtől szembe

Az előző képem (Szem/pilla) értékelésében Szőke azt írta, hogy van "benne egy iszonyú erős, határozott birtoklás is, hogy ennyit, és nem többet adok nektek”, hát most többet adok, ahogy azt a feladat is megkívánja. Valamint azt is írta, hogy „folyamatosan próbáljuk a horizontális és a vertikális jobb oldali, függőleges keretrészt, és az alsó keretrészt nyitni, húzni, hogy valójában belenézhessünk ennek az embernek a szemébe, és ez nagyon erős feszültséget gerjeszt a képben”, most igyekeztem ezt a feszültséget feloldani. A háttérben látható maszkról csak azért nem mondanék semmit, mert kíváncsi vagyok, - anélkül, hogy bármi információt is adnék arról, miért is került oda – kinek mi jut eszébe róla.

Egy portrét látunk, egy nagyon erős, nagyon szép, érzékenyen beállított és világított portré, amiről teljesen leválik a háttér, és az ott lévő maszk, ami ráadásul ezzel a színezéssel jelenik meg, amit rövid időn belül már láttunk az estiskolán, amit nem indokol semmi. A természetben sem nagyon van ilyen helyzet, és esztétikai helyzetből is kiindulva, hogy egy fekete-fehér képben csak ilyen kis zöld foltocskák legyenek ott, ennek nincsen indoka. De. Felejtsük el a maszkot, és aki nézi, javaslom a tenyerével takarja is le a képnek azt a részét – és egy gyönyörű portrét kap. Egy nagyon őszinte, nagyon szép portrét látunk, mondja Hegyi. Én máshonnan közelítem meg, - így Szőke - azt mondom, hogy a képnek két része van, de nem ez vele a probléma. Hanem az, hogy a Mariann önarcképe, portréja nagyon erős, hiteles, pontosan értelmezhető, vállalható, és ezért nincs semmi ok az aggodalomra. Nincs szükség hozzá pótlékra, nem kell túlmagyarázni, a maszkot a maszk nélkül is lehet érteni. Mindaz, ami a kép jobb oldalán van, az a bizonytalanság. Ezért zavarja meg, és ritmizálja át a képet jobbfelé ez a neonzöld, miközben a baloldalon ott van minden, és ott érett üzenetként ott van a figyelés, a kétségek, a várakozás mind ott van, és csak megnyugtatni szeretném az alkotót, hogy nincs szükség mankóra, nem kell feliratozni a képet pluszban. Tehát nem a jobboldal formavilágával, a velencei karnevál hangulatával, szürrealizmusával, táncszínházi, és összetett üzenetével van a gond – csak nem kell. Tökéletesen működik a kép bal fele anélkül is. Két disznó, és szeretnénk bátorítani a Mariannt, hogy ebben a regiszterben maradva lépjen tovább, és ismételné meg ezt a portrét. (szőke)
értékelés:

Egy abszurd dokumentumfilmet látunk, megemlítenék egy régi anyagot, a Közgázos brigád Töpörödő című filmje, nem tudom, hogy ez az estiskolának megvan-e vagy nincs, (megvan, hamarosan felkerül a Filmklubba, mondja Hegyi) ahol egy zsugorodó emberről beszélnek a barátnő, a szomszéd, az orvos, stb stb, fikcióként. És itt is valami hasonlót érzékelünk, ami egy nagyon nagyon jó dramaturgiai ötlet. De véleményem szerint túl bőbeszédű, mármint a rendezői részről, és ez okozza azt, hogy bizonyos snittek, szövegimprovizációk hosszabbra vannak hagyva, és emiatt lebukik a szereplő az improvizációjával, tehát nagyon is hitelesnek tűnnek ezek, sűrítettebb, rövidebb szakaszokban. Vagyis ha szőrösszívűbb lett volna az alkotó a szereplőivel, akkor pregnánsabb lenne az a fajta abszurd, amit a film megcéloz. Talán emlékeztek arra a cseh dokumentumfilmre, az olajfalókról, amelyek nem léteztek valójában, de amiről nemcsak Csehországban, de máshol is elterjedt, hogy vannak ilyen olajfaló élőlények, az urbanizáció miatt így táplálkoznak. Tehát létezik ez a stílus, csak nagyon patikamérlegen kell mérve lennie a pici kis mérgeinek, ami a néző számára valóságossá teszi a dokumentációt, hovatovább a legtöbb kereskedelmi TV is kvázi dokumentumfilmeket készít, amikről ha lecsupaszítanánk a körítést, kiderülne, hogy álhírek, nincs konklúzió, nem valós helyzetekből táplálkoznak. Meg kell még jegyezni, hogy a filmben van egy zseniális gépállás, amikor a kamera felső gépállásból veszi a riportalanyát, és látjuk, hogy a riportalany valahová beszél, de nem a kamerába. Ennek megvan az elidegenítése, a szarkazmusa ennek a snittnek, nagyon emlékezetes. Ugyanakkor ha egy film egészét nézzük, és abból kiemelhető egy snitt, mint karizmatikus helyzet, akkor ott mindig a film egészével valami baj van, mert film onnan, hogy elindul, főcím, történet, vége főcím, így egészében kell, hogy nyomot hagyjon bennünk. Jó a film, de max. két disznót adok. (szőke) értékelés:

Viz alatt
Szerintem nagyon is jól érzékelhető a valós világból, a megszokott viszonyrendszerekből való visszahúzódása az alkotónak, ebbe a mesei, misztikus történetbe, ilyenek az akváriumok, ilyenek a különböző makrófelvételek, ágyakban, szőnyegeken, kertben, nyilván az univerzum, az egész tér itt más szabályrendszerekkel tágul ki. Szóval ez egy jó irány, még az is, hogy a víz áttetsző felületét, ezeket a növényeket benne, ellenfényesen, egy sárgás lámpával szembevilágítja, és ettől ez még furcsább, meglepőbb, varázslatosabb lesz mindaz, ami ebben a mikrovilágban sejlik ahová el lehet menekülni az emberek valós létezési rendszeréből. De ennek ellenére mégis azt mondanám, hogy ha ezt a képet szeretni akarjuk, ahogyan az alkotó is, hiszen választotta ezt a kompozíciós rendet, talán az alap, konzervatív megközelítéseket kellene tartani, hogy valahol egy élességet, vagy egy kompozíciós ritmust az élességen keresztül meg kellene tartani. Tehát ez egy izgalmas irány, amit most elkezdett a Nóra a saját történetében keresgélni, de kezeljük ezt ugyanúgy, ahogyan egy portréval, csendélettel tennénk, azaz legyen élesség. Ez lenne az egyik út. A másik az, hogy amint ez elhangzott a táborban is, és több képnél is említve lett, azzal, hogy teret adunk, behozzuk a mélységélesség fogalmát is, vagy behozzuk az előtér-középtér-háttér fogalmát, itt a háttér az a falfelület, ami hátul látszik, a középtér ezek a vízinövények, amikből egy amorf forma jön ki, de én keresem az előteret, ami az üzenetet is kontextusba helyezné. (szőke)
értékelés: kiscsillag

Riport egy érdekes emberrel a környezetünkben, bemutatása egy helyzetnek, történésnek. Téma lehet akár a balatoni vitorlásverseny, vagy egy új fa ültetése a szomszédnál, de akár a környezetetekben megismert számotokra érdekes ember, és az ember történetének elmesélése, bemutatása. A lényeg, hogy a cselekménysor, a történet érthető legyen, hogy bemutassatok valakit, vagy megismertessetek egy helyzetet. A riportnak van eleje, azaz témafelvezetése, közepe, azaz a téma kibontása és vége, vagyis egyfajta konklúzió, összegzés, lezárás. A riporter felderít, értékel, illetve általánosít. Az esemény mellett a helyszín és a szereplők is fontosak.

Egy kép nem kép, a riport mindig képsorozat. A fotóetűd, vagy a riport képi nyelven, a fénykép eszközeivel és lehetőségeivel kell, hogy elmesélje azt a történetet, amit be szeretnénk mutatni. A téma feldolgozásához, a történet fontos pontjainak vagy lírai elemeinek bemutatásához több képet készít az alkotó és a képek egymásutánisága, kapcsolata segíti a nézőt az értelmezésben.

Amikor másokat fotózunk, filmezünk, fontos, hogy az elkészült munkát megmutassuk a modellnek, és beleegyezését kérjük a megjelenéshez. Ez védi az alkotót éppúgy, mint a modellt. Az oldalról letölthető (doc és pdf) Hozzájárulói Nyilatkozatot érdemes két példányban kinyomtatni, és a modellel aláíratni.

Kattints ide a feltöltéshez!

Barátom

Egy kettős portrét látunk, az egyik személy Anita, a másik az, akit bemutat nekünk. A kép egy őszinte üzenet, de mégis van vele egy kis problémánk, és ez abból adódik, hogy a fotósnak bizonyos szempontból néha nem szabad fotóznia. Ez nagyon furcsán hangzik, amit mondok. Ugyanis vannak olyan személyes helyzetek, ahol nem tökéletesen vagyunk kontrolljában annak, hogy éppen mi történik velünk, mert éppen annyira boldogok vagyunk, vagy annyira elkeseredettek, tehát a skála elég széles lehet, de a felfokozott érzelmek nem mindig úgy jelennek meg a gesztusokban vagy az arcokban, hogy az a fotográfiát erősíti. Ezen a képen két olyan embert látunk, akik nagyon boldogok és nagyon örülnek egymásnak, de ha a fotográfia időtállósága szempontjából nézem, akkor ha ez a boldogság 10-20 %-kal kisebb, akkor is megmarad, és átjön a néző számára, de talán a szemekből többet látnánk, mert annyira erősek a nevetés arcmimikai gesztusai, hogy a szemek csak résnyire látszanak, azaz ezekre egy picit jó odafigyelni, hogy nem biztos, hogy az örömet a legjobban az fejezi ki, ha ennyire szélesen mosolygunk, ráadásul ebben felmerül az is, hogy ha valami ennyire erős, hogy vajon tényleg, valóban ez történt meg? Szóval a nézőben felmerül a kérdés, hiszen nincs beavatva, hogy valójában min nevetnek ennyire, és furcsán érzi magát, hogy lehet, hogy rajtam nevetnek, aki a fényképet készítem, vagy rajtam, a nézőn? Még egy dolog, hogy Anitának látjuk a kezét félig, a barátnője vállán, és nem érzem indokoltnak a vágását. Mert vagy ne legyen rajta, vagy ha szerepel, akkor azt jó látni. Szerintem a gesztust is erősíti az, hogy magamhoz ölelem, magamhoz szorítom azt a másik embert, ez az érintés kapcsolat nagyon fontos. (szőke)
értékelés:

Pista 2
Fel a fejjel.

Nehéz ezekről a helyzetekről beszélni, ugyanis, akárhogyan is nézem, egy bajszos, kalapos ember agyagportréját látom ami vagy gipsszel le van kenve, vagy maga egy gipszszobor, ugye azt látjuk, hogy ez megint egy szobor, de oly erős, nyilvánvaló a hasonlóság az alkotó, a szobrász arcával, hogy valójában a Pista 2 egy kettőződésként is értelmezhető. Ha ez elfogadható, akkor a kép valójában ketté is válik, színeiben is, ugye a szobor jobboldali, szinte sziluettes szemöldökcsont, járomcsont, állkapocsrésznél elválik, mert egy nagyon erősen színes, életteli – de azért én nem merném 100 %-ra mondani, hogy vidám – de kamerába tekintő arcot látunk és a többieknek mondom, hogy a szemét nézzétek, és láthatjátok az üzenetet, ugyanakkor az is érdekes, hogy a valós személy, a fényképész olyan, mintha a kistestvére, az öccse, gyermeke, fia lenne ennek a büszke fejtartású szobornak. Mégis, a nagy hasonlóság miatt mintha ugyanaz a két személy lennének. Mintha a lélek két különböző belső utcájába jutnánk el, miközben a kettősségben ott van az élő és a halott felület, hiszen a szobor még ha szól is az élet dolgairól, azért élettelen anyagokból van létrehozva. Tehát ezt a kettősséget érzem én itt nagyon fontosnak, és nagyon zavarbaejtő vállalkozásnak, mert ebben őszintének érzem ezt a munkát. Ugyanakkor ha ez kimondható és elfogadja az alkotó, akkor azt mondom, hogy az exponálás előtt ha ez sűrített módon önmaga számára megfogalmazódott, akkor nyilvánvaló lett volna, hogy esetleg a kompozíción megint kellene egy picit változtatni. Miért? Hiszen iszonyatosan sokat dolgozott ezen a szobron, nagyon sok időt, fáradtságot, örömet, élvezetet jelenthet egy térbeli alkotás létrehozása, sok munkája volt vele, a kalap tetejével is, a kalap karimájával is, a haj tincseivel is, amik a baloldali tarkórésznél vélhetően láthatóak. Abban a térben, ahonnan az üzenet jön, ebben a térben metszve van a jobboldali függőlegessel a szobor egy része, és metszve van a kalap felső szakasza. Aztán az élességet is kérdezném. Ha elfogadjuk azt, hogy István ezt mobiltelefonnal fényképezte, mert biciklit vett fényképezőgép helyett, akkor én az élességbe én nemigazán kötnék bele. Viszont mondok egy másik fontos dolgot. István szobrokat készít. Tisztában van azzal, hogy mitől lesz egy szobor térbeli, hogy hogyan kell mondjuk agyagból megformálni valamit, és azt térben, anatómiailag is helyesen jól megmutatni. A fotográfiánál sincs ez másképp, itt ehhez az eszközünk a fény, a világítás, és erre egy picit jobban kellene figyelnie, mert ezen a képen most ha megnézzük csak a szobrot, akkor a kép jobb oldala, ami a szobor bal arcfele, szinte részlet nélkül marad, ott már nincs húsa, nincs tere az arcnak, míg a másik oldal szinte kiég, tehát a felület plasztikussága kevésbé érvényesül. És ez világítással, derítéssel, árnyékolással oldható meg, tehát ezzel picit dolgoznia kellene; az, hogy az eszköz csak egy mobiltelefon, ebben ne akadályozza meg. Én még egy dolgot műveltem, ahogy itt nézegettem a képet, a kezemmel letakartam merészen, szemtelen módon az István fél arcát, sőt akár a szoborból is, a szemöldök sarkáig, iszonyatosan erőssé válik az a kiégett szobor, és nagyon erős kapcsolatba kerülnek ők ketten, nagyon sűrített lesz mindaz, ami így is érzékelhető. Egy disznó és kérnénk ismétlést, mert nagyon érdekes ez a párhuzam, és nagyon jó lenne ha ez a legjobb módon adódna át az estiskolásoknak. (szőke)
értékelés:

Pista 1
Dávid képének hatására inkább bicajt vettem,és mobillal fotózok.

Számomra a kép örömteli dramaturgiája az, hogy az alkotó, Berecz István keze egy pillanatra megjelenik, ahogy megérint egy élettelen felületet. Azt már a többi alkotásából sejtjük, hogy ő maga az a szobrász, aki ezekből a halott anyagokból, száraz fából, alaktalan agyagformákból mágikusan életet lehel, és megjelennek ezek az emberi arcok, fejek, portrék, animációk. Tehát a mágus kezét látjuk itt a kép alsó szélén. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy ha ezen az úton indult el a fényképész, akkor szerintem több súlypontot kellett volna erre a mágikus kézre tenni. Mert ez a mágikus kéz kattintja el a fényképezőgépet, ez aki létrehozta számunkra ezt a térben elforduló, áthajló, összetett formájú, profilban látható, majdnem életnagyságú szobrot, tehát ő az, aki itt elsősorban a főszereplő, és a mágus eszközét látjuk itt, ami nem más, mint a szobor. Tehát miközben a kép majdnem középpontjában az emberi fej faragott szobra látható; ha tisztázottabb lett volna az üzenetrendszer, akkor a kép arányait, a kompozíciós arányokat kéz felé is elvittem volna. Picit többet hagytam volna a vágyakozó, köszöntő módon érintő kéz felé, másrészt viszont egy picit a kameraálláson változtattam volna, hogy a faszobor orrából ne a négy nagyfeszültségű zsinór áramoljon ki, és a esetleg a fenyők, a kertkapu picit rendezettebb lehetne. Ugyanis most ha hunyorítok, a tóusértékei az állkapocs mögötti fenyőnek hasonlóak, mint a talán reggeli vagy délutáni napsütésben, ettől olyan erősek az árnyékok, az árnyékok nagyon hasonlóak, mint a háttérban lévő fa.
Még annyit tennék hozzá, mondja itt Zsolt, hogy a táborban is, a fórumon is beszélgettünk a színes és fekete-fehér képek közötti különbségről, és azt mondtam, hogy ha tehetném, nem engednék fotózni csak fekete-fehérben legalább egy évig. És erre ez itt egy jó példa, mert ha áttesszük a képet fekete-fehérbe, akkor a háttérben a fenyőkkel, amiről András beszélt, az egyértelműen látszik, hogy egybemosódnak ezek a formák, csak a színek elvisznek, becsapnak bennünket, és elhitetik, hogy hát az egyik zöldes, a másik sárgás, de igazából a tónust a fekete-fehéren kívül lehet jól megérteni. (szőke-hegyi)
értékelés:

Önarc (május 10)

Nem tudom, hogy a Józsi elküldte-e annó a második leckét, vagy ismétel-e, de az biztos, hogy a címben jelzett időpont egy nagyon fontos lépcsőt is jelez, hiszen május 10.-én mi a táborban voltunk. És a táborban nagyon sok minden történt, beszélgetések, helyzetek, és nagyon sok minden nem táródott fel, mert rettentően kevés időt tölthettünk egymással. Nagyon sok kérdésre érkezett válasz és sokra viszont nem fogalmaztuk meg a választ. Egymás előtt. De úgy sejtem, hogy itt óriási küzdelmek zajlottak le a függöny mögött - akár emögött a függöny mögött is, amit itt látunk, mert úgy tűnik, hogy az az elmosódott forma valamilyen vásznat szimbolizál, lehet, hogy az volt a vetítővásznunk, amire vetítettük éjszakánként a fotókat, filmeket, a színpadi terünk, ahol megelevenedtek esténként a különböző produkciók. És ez elé a színpadi tér elé ült le Józsi, ahol nyilvánvalóan nem csak önmaga számára, hanem a nézők, az internet előtt, a mi kis képtáruk elé leülő idegenek számára is egy jelentést szeretett volna küldeni. És ez a jelentés nem véletlen, hogy a címben május 10-ét jelöli, ahol az emberi történetekkel kapcsolatban a fényképeken keresztül nagyon sok minden elhangzott. Az egy most egy nagy segítség volt, amit a Hegyi Zsolt nemrég megjegyzett, hogy ez a kép a Kepes József jelenlegi, eddigi látott mérnöki precíz, pontos rendszereiben, ami még akár a Macsek című képnél is megjelenik, szóval abban az átgondolt, rendes rendszerben, nem objektumokat, nem formákat, nem utcákat, fényjátékokat jelez, hanem saját magát használja felületként, és azt az állapotot jelzi, amiben most van, amiben az elmosódottság, nem csak egy technikai trükk, hanem mindazt az illékonyságot is ami a Józsiban jelen van, de nagyon nehezen megközelíthető, mert benne van egy csomó lágyság, finomság, ami ezzel az elmosódott, elmozdult hosszú expozícióval egy sokkal összefogottabb üzenetet küld, mert nem akar pontosabb lenni, vagy éles. Nagyon jó helyzetjelentés ez, lehetne ez is a címe a képnek. Nagyon jó helyzetjelentés arról, hogy az embernek vannak az életében dátumok, amiket így feljegyez, hogy ekkor volt a születésnapom, ekkor a házassági évfordulóm, és ezeket így dátumra tudja, hogy ez ekkor volt. És nagyon pontosan fogalmaz, és nem csak a címmel. Igen, ott, május 10-én ami a kép tanúsága szerint, és a képen nagyon jól látszik a változás, és itt nagyon fontos, hogy összehasonlítsuk vagy megnézzük, hogy milyen képek, milyen megfogalmazási rendszerek jöttek eddig, és ehhez képest ő elindult egy úton, vagy kinyitott egy ajtót. Nem látunk még bele ebbe az útba, ő maga sem látja, most nyitja ki ezt az ajtót, és ebben ez az ajtónyitás, ez az útkeresés, pontosabban az útkeresésen már túl vagyunk, és ekkor jött egy döntés vagy elhatározás, hogy lesz, ami lesz, én ezt az ajtót kinyitom, találom amit találok mögötte, de én ezen az ajtón át fogok menni. Ennek a lenyomatát látjuk. (szőke)
értékelés:

Hoppá
Egy kirándulás pillanata

Háromszereplős képet látunk egy élethelyzetben, amikor egy kisgyereket a szülők átsegítenek egy vízfolyáson. Ez a történet lényege, ha a konkrétságában nézzük. Ha a kompozíciót nézzük, akkor kép jobb és bal oldalán egy-egy fekete formát látunk, a közepén pedig egy fehértől a szürkéig terjedő tónusú másik formát, egy jó beosztású, tömegében és dinamikájában is jó eloszlású képet láthatunk. De miért nem három disznós ez a kép, kérdezheti majd Feri, amikor látja, hogy ez csak kettő. Azért, mert a kompozíciónál nagyon jól megfigyelte ezeket a formákat, azaz nagyon jó az anyának a képből kisiető lábát felhúzó forma - csak nagyon szűk. A bal oldalon szűkre vágta, nagyon elvékonyodik ez a forma, nagyon kikönnyül. A másik oldalon, ahol feltételezzük az apafigurát látjuk, szintén nagyon jó a meglátás, hogy ő még a vízfolyás másik oldalán van, tehát a képnek van egy dinamikai előtere és háttere, és ezzel a dinamikai mozgás, a térbeliség az megvan a képen, ugyanakkor megint itt a kép tetejénél is a vágással van baj, a kislánynak a térdébe belevágtunk, és ettől a vágástól nincs összekötve a három forma. Nem arra gondolok, hogy lássuk a kezeket, hanem arra, hogy a tömegek kötődése, vagy a tömegek súlyozása jelenjen meg. És ezért két disznós ez a kép. (szőke)
értékelés:

Én és a barátom
Latex Nyugtató Cumi 16 Hónapos Kortól

Egy portrét látunk, és ezen a fotográfus – egy anyuka - önmagát egy cumival a szájában ábrázolja, és erre a cumira mint humorforrásra, a leírás még rá is erősít, másrészt az alkotó is azzal, hogy a képet fekete-fehérbe emelte át mindenütt másutt, mint a cumin, sőt a cumi színéből még jut az ajkaknál körbe lévő felületre is. És én ezzel nem értek egyet, bátortalannak érzem magát ezt a színezést, vagy ezt a színesben hagyást. Ha a kép fekete-fehérbe kerül át, az egy jó döntés, de akkor a teljes képnek így kell megjelennie. Ismerjük azt a történetet, amikor az anyuka a kisgyerekkel utazva nem a megszokott környezetében van, nincs egy polc, és a cumit valahová tenni kell, és akkor az anyuka a szájába veszi a cumit, mert az egyetlen biztonságos hely, ahol nem kerül rá semmilyen baktérium vagy fertőzés, mert az anya ilyen szempontból ugyanabban a rendszerben van, mint a gyereke, tehát ez egy nagyon fontos üzenet ebből a szempontból, emellett egy teljesen külön üzenetet sugároz felénk a tekintet, a szemek, a félrebillent fejjel együtt, talán egy autóülésnek lehet támasztva, tehát ez a két dolog nagyon fontos üzenet, aminek a hatását ez a humorforrás gyengíti. Éppen elég szerintem, hogy a szádban van ez a cumi, nem kell még ráerősíteni. (szőke)
értékelés:

jin-jin
A jin negatív, de két negatív az már pozitív. :) Lehet, hogy kikapok a torzításért, de úgy éreztem, így jobban visszaadja azt az érzést. Meg lehet, hogy ezt a következő leckében kellett volna, nem tudom. Amikor magamat fotózom csak, valahogy mindig olyan egyedül vagyok a képen. :)

A két emberi alak tulajdonképpen egyként értelmezhető, és az a biztonságos mosoly, az egymás felé hajlás is azt jelzi, hogy együvé tartoznak. A leírásban elhangzik egy kis védekezés, hogy a torzításért lehet, hogy az alkotó kikap. Miközben ha fognék egy darab papírt és ceruzát, és a két emberi alakot, akik egymásba olvadnak, de ettől függetlenül a formájuk balra nyitódik, az első alak meghajlásával, a második alak rásimulásával, tehát az egész balra nyitódik, és a tóparton a baloldali felületen valójában egy jin-jang torzulás jön létre, mert ha ezt az egészet nem felhőnek, nem vízpartnak, hanem egy ilyen kis spirális lencsének fogom fel, akkor az derül ki, ahogy rajzolgatok a kis papíromon, hogy a jin-jang forma eggyé válik, és ez az egyszerű, és könnyen hozzáférhető trükk nagyon is dramaturgiailag beleilleszkedik a játékosságával ebbe a képbe, hiszen a képnek nem jin-jang, hanem jin-jin a címe, és erről talán az Estiklopédiában tudunk többet találni, hogy a jin, illetve a jang kifejezés mit tesz. Nagyon szép a karok játéka, az az összefonódás, hogy nem csak ráhajolunk egymás testére, de érinteni akarjuk egymást, még az első figura is ezt az érintést mutatja, és ez az együvé tartozás, a bizalom jele. És ezért fontos a torzítás, mert a jin-jangban ez az egység jele, azt a cseppformát, ami a körben záródik, az egység jeleként használják. A leiratban is benne van, hogy ha egyedül fotózza magát, akkor olyan egyedül érzi magát, és ez egy nagyon fontos, és nagyon szerethető közlés. Úgyhogy ezt a képet én helyénvalónak, nagyon jónak tartom, ráadásul az ellenfény, illetve a világos fényhatások ellenére is kapnak az arcok némi szórt fényt, látható a gesztus, látható a békesség a képen, azaz én ezt három disznós képnek gondolom. (szőke)
értékelés:

Családiasan
A pedellus már annyira rugdosott, hogy nem bírtam tovább. A kedves, ám kissé fájó felismerés eredményeképpen a hosszú csend után egy buddhista szerzetes által a szibériai területre vitt babák egy prágai utcán. Szépülésünkre!

Én ott kezdeném, hogy attól függetlenül, hogy ezek a szláv kultúrában nagyon jellegzetes, szimbolikus kulcsfigurák, a Matrjoska babák, azért elég sokkolóak a egzotikus színeikkel, a hasukra festett történetekkel - még nem kellene ettől megijedni. Mármint ha az ember fényképészként rácsodálkozik ezekre, hogy igen, neki ezek a család szimbolikáját hordozzák, hiszen ezek a bábuk egymásba rakhatóak, tehát ha merek eljutni oda, hogy én ezeket a bábukat lefényképezem, megmutatom, elküldöm a többieknek, akkor tulajdonképpen már megtettem az első lépést, hogy nem csukom be a szemem, nem fordulok el, hogy ez őrület, hogy itt mi van. És akkor kellene annyi bátorságomnak vagy önbizalmamnak lenni, hogy merjem ezt elfogadni, igen, én róluk készítek családi képet. Ha ez a bátorság megvan, akkor megnyugszom a fényképezőgép mögött, és nem akarok plusz dolgokat keresni, dönteni a kamerát, vagy azáltal, hogy döntöm a kamerát kibuktatni és jobbra, a képen kifelé nézetni a bábukat. Meggyőződésem, hogy nincs szükség erre a döntött formára, és ez csak azért van jelen, mert nem bíztál abban, hogy ezek az egésze furcsa, abszurd termékenység formák ezek megállják a helyüket akkor is ha klasszikus módon fényképezed őket. Lehet, hogy a mögöttük lévő tükör miatt van a döntés, hogy ne látszódjon benne a fotós maga. De akkor oda lehetett volna tenni valamit mögéjük, vagy feltételezve, hogy ez a tükröződés volt a döntés oka, még mindig lettek volna mankóid. Ilyen mankó a polc, amihez képest megintcsak létre tudsz hozni egy viszonyrendszert. A bal alsó sarokban látszik az üvegpolc, a jobban nem, tehát kvázi nincs párhuzamos. Ha ott lenne egy párhuzamos, akkor ahhoz képest tudunk viszonyítani. A másik, hogy a kép bal oldalán van egy információval nem bíró lyuk, míg a jobb oldalon belevágtál az egyik baba fejébe. Ezt sem indokolja semmi. Tehát lehet keresni, kis türelemmel és itt is az időt tudnám mondani, hogy szánd rá az időt, nem kell rohanni, hogy lekésem a buszt vagy a repülőt, hanem igenis, ezt a fél percet szánd rá, hogy mozdíts a kamerán, hogy megkeresd azt a helyzetet, ahonnan ez a kép jól megfotózható. Az ötlet tehát jó, ezért egy disznó. (szőke)
értékelés:

Barát(ok)
A 3. leckém még nincs meg, de az is jön hamarosan...

Egy külső térben készült képet látunk, a cím alapján egy baráti társaságról, akik valamilyen kerti partin vagy stégen ülnek. Maga a ritmus, a képen látható szereplők ritmusa egy jó ötlet lenne, mint a kottán a hangjegyek, nagyon szépen látszik ez a kép, ugyanakkor a kép pont itt, ami az erőssége lehetne, itt csúszik el, mert a képen szerepel két olyan manifesztum, ami ezt bezavarja. Ez pedig két szék. Van az előtérben egy fehér és egy barna műanyag szék, ami összekuszálja ezt a ritmust, ami komolytalanná, esetlegessé teszi a képet. Itt ugyanazt tudnánk mondani, mint néhány képpel ezelőtt, hogy ilyenkor a fotósnak kötelessége, hogy odamenjen, elvegye azt a két széket, és mondja a többieknek, hogy várjatok, még ne menjetek, még ne ugorjatok bele a vízbe, ne menjetek el fagyizni, ezt én még szeretném megcsinálni. És ezt el kell tudni érni. A képnek egyébként a bal oldalán is van egy kis rendezetlenség, de ez még jó is lenne, hogy ez a fa zárja le a történetet, de ott egy test nekidől a székkel a fának, és nekem kell ott az a lezárás, de szólni kell ott a Bélának, hogy Béla dőlj vissza előre a székkel, mert belelógsz a képbe, és máris helyére kerül ez a dolog. A másik része pedig az, hogy egy technikai probléma is van a képpel, nem tudom milyen gépet használsz, például ha ez egy mobiltelefonnal készült, akkor elfogadom és csodálatos, mert egy mobiltelefonnal nem kötelezően lehet ennél sokkal jobbat csinálni; de ha nem, akkor a tónusokra, a fényekre figyelni kell, a tónusrenddel bajok vannak, ennek a képnek nincsenek meg a feketéi, elmosódások vannak, és képkódolási hibák is, tehát ha a lehetőségeidnek a technika nem szab határt, akkor ezzel foglalkozni kell. Én egy disznót azért megadnék, mert a meglátás, ahogyan az emberek állnak, ülnek ezen a mólón, az szép lenne. (szőke)
értékelés:

Munkámból kifolyólag gyakran járok lerobbant, lebontásra váró, vagy akár összeomlott épületekben, azok közelében. Mindig, kivétel nélkül megérint, ahogyan ezek a hajdan büszke épületek megadják magukat az idő vasfogának. Ez a vasúti talpfa annyira szinte küzd az elmúlása ellen, annyira áll még, holottt ő aztán sosem állt életében, hogy egyszerűen muszáj volt lefényképezni. Ő mintha új életet talált volna magának, ezt a furcsa totemoszlop-szerepet ott, a romok között.

Két meghatározó formát látunk, egy hidroglóbuszt, és egy valamiféle talán útjelző betonoszlopot, nem tudom mi lehetett a szerepe valójában, de ez talán nem is fontos. A kompozíció is nagyon érdekes, hogy van egy átlós tömegünk az egyik irányban, de ez az átló megjelenik a háttér zöld tömegében a másik irányban is, és a tömegjáték is nagyon érdekes, mert ez a ferde oszlop is képvisel egy tömegértéket, és ezt visszahúzza ez a hidroglóbusz. Egy problémám van, ha ennek a hidroglóbusznak ha meghosszabbítjuk a nyakánál a fák mögül is kisejlő tengelyét, akkor az nem függőleges. Márpedig akkor lenne igazán helyén ennek a felkiáltójelnek a pontja, ha függőlegesben tudtuk volna tartani. Akkor is megmarad ez a dőlés, vagy ha a kamerát hátrafelé döntjük, nem oldalra, akkor is visszább dől ez a hidroglóbusz, tehát ezzel többféle játékot lehetett volna csinálni. De ettől még nagyon jónak tartom ezt a képi ötletet, és nagyon egyszerű eszközökkel dolgozik, tehát az épített környezetre, mint leckére, ez egy nagyon könnyed utalás, tehát a két disznót azért megadnám. A könnyedségről mondanék még egy mondatot, mert ez nem mindenki számára érthető. Ha Renoir képeit megnézzük (az Estiklopédián is megnézhetitek az impresszionista stílussal kapcsolatban), akkor nagyon sokszor találkozhatunk könnyed technikával. És ezek a könnyed technikák, mint egy akvarell vagy egy porpasztell módszer csak akkor jöhetett létre jó alkotás, ha azok a festőművészek tökéletes technikai vagy tárgyi tudással rendelkeztek. Ugyanis például az akvarell az pár, akár tíz perc alatt elkészíthető kép, azért, mert maga a technika olyan, hogy a víz és az englipapír miatt ami nagyon gyorsan felszívódik, tehát ezzel csak gyorsan lehet dolgozni. Jó ritmusú, arányos, jól elkészített képet pedig gyorsan elkészíteni akkor tudsz, ha mögötte rengeteg apró megfigyelés van, rengeteg szakmai tudás. Tehát a könnyed dolgok mögött mindig hosszú évek megfigyelései állnak. (szőke)
értékelés:

Börtön

Egy enteriőrt látunk, ez egy speciális helyzet, amit a cím is erősít, a dupla rácsozat, a vastag, négyzetvasból hegesztett ajtók is ezt mutatják, hogy ez egy börtön. Ugyanakkor ezek az ajtók a képen nyitva vannak, az egyik sarkig, a másik csak résnyire, de nyitva van. Látunk egy figurát is a képen, aki vélhetően, bár ez nem egyértelmű, de talán a sarkig tárt ajtóból jöhetett ki. Azért is vagyok ilyen bizonytalan, mert nekem a figura elhelyezése tűnik határozatlannak, meg az ajtók is, annyira rendezetlen az egész, noha értem én, hogy perspektivikusnak kell lenniük az ajtóknak, de ha hunyorítva nézem, annyira zavaros az egész, dől is jobbra, meg nincs igazán ritmusa sem az egésznek. Úgy érezzük - és Gábor cáfoljon meg, ha nem így van - hogy Gábor bekerült egy helyzetbe, ahol a helyzet újdonsága, vagy a helyszín intimitása, szokatlan volta egy hatást tett rá, és ez a hatás túlnőtt rajta, nem tudta feldolgozni, nem tudta belesűríteni egy képbe. Nem egészen olyan, mint egy turistafotó, hogy bent voltunk a börtönben és készült egy kép, mert ennél azért tovább próbált menni, de még nem sikerült eljutnia arra a pontra, amikor kellő távolságtartással, ugyanakkor kellő realitással ábrázolja ezt a helyzetet, és onnan formálja meg a maga üzenetét. A figura elhelyezése esetleges, ha ő beljebb került volna, hogy a feje az ajtónyílásnál legyen, és mondjuk még fél vállal még bent van, már egy történet elindul, vagy több értelmet nyer, és a kép alján a vágás egy picit szűknek tűnik, tehát ebből még a mozdulat sem igazán derül ki. A kompozíció nem elég erős ahhoz sem, hogy dekomponáltnak mondhassam, amit ez a figura húzna vissza. Ha a képet kicsit hunyorítva nézzük, és a rácsokat összemosva, foltként érzékeljük, akkor a kép bal oldala lyukas, a kép a baloldalon kifut, nincs lezárva. Van egy ritmusunk, és ez a bal oldalon a végtelenbe elvisszhangzik. És a kép felső részén is ezek a formák nyitva vannak. Ezek miatt a vágás picit esetlegesnek tűnik, és a kép függőleges viszonyrendszere is dől jobbra, és ez sem húzódik vissza. Esetleg el tudom képzelni, hogy ez volt a Gábor célja, hogy ránkdőljön, ránk záródjon a kép, de nem ezt érte el. (szőke)
értékelés: