Feladatmegoldás

Kapcsolat

Próbáltam már korábban is megcsinálni ezt a képet, talán most sikerült olyannak, amit szeretnék elmondani.

A többieknek: ez a kép a második táborban készült. Azok a Szőke anyai nagyszülei, a Bíró nagyapa és a felesége ott a képen. Tehát. A kép egy kettős portrénak fogható fel, de igazából ez egy családi kép, egy négyes portré. Nagyon érdekesen dolgozik az alkotó egyrészt a térrel is, másrészt az idővel. Párhuzamos történeteket látunk a képen, egyrészt a falon lévő kép keretén belül, ami ha jól látom, egy esküvői kép, és mint ilyen egy romantikus, beállított helyzet, ráadásul ez a múlt század elején készülhetett, hosszú expozícióval, kar- és fejtámaszokkal megoldott helyzet, és ettől minden ilyen képnek van egy természetes lágy hatása, másrészt pedig egy időtlenebb, kortalanabb jellege is. Tehát az alkotó ezt a képet megkettőzte, és a mostani, valós időben szereplő két portréalany mellé elhelyezte, mintegy utalásként az időre. Azért érdekes ez a felvetés, ez az időbeli ugrás, ez a történetmesélés, mert nem azt látjuk, ami egyébként logikus lenne, hogy van egy fiatal korban készített házastársi kép, és aztán két öregember megöregedve, mert ez egy logikus irány lenne, hanem látunk két idős, öreg képet, ami előtt két fiatal ember áll, tehát kvázi mintha a nagyszülőket látnánk, és a mostani férj és feleséget látnánk ezen a képen, és a dolognak az a pikantériája, hogy van benne egy gelleres humor, hogy a háttérben lévő képek mindegyike ugyanazt a párt ábrázolja. Tehát még csak az az asszociáció sem indulhat el, hogy a képen látható Lajosnak aki a kis feleségével ott áll, ott vannak a nagyszülei, a képen látható Irénkének meg a nagyszüleit láthatjuk mellette, mert ugyanaz a két kép van mellettük. Tehát egy nagyon furcsa csavar van itt, lehetne persze a lány, és fiútestvér, de azért ezeket a régi családi fotókat nem szoktuk sokszorosítani, nem szokott egy lakásban két ugyanolyan esküvői kép lenni.
Az időben egy ugrást hajtunk végre, és ettől az utalás is többsíkúvá válik, mert ha onnan indulunk ki, hogy van egy századfordulós kép, és ehhez viszonyítunk, akkor mondhatjuk, hogy a képen ezeknek a keretbeli embereknek valamilyen leszármazottait láthatjuk, akik egy történetet mesélnek el. Mert ez a történet megjelenik, ugyanis a két modell nem egyformán szerepel, egyrészt nem egyforma méretben, másrészt nem egyforma a gesztus. A női alany szembenéz a kamerával, szinte vigyázállásban, hasonlóan ehhez a régi korhoz, akár meg is támaszkodik, hogy a hosszú expozíció létrejöhessen, egy nagyon tárgyszerű és nagyon konkrét arckifejezéssel, szenvtelen, kifelé érzelmeket nem mutató arcot próbál mutatni. A férfialany fáradtabban, szomorúbban, több érzelemmel, és mintegy véleménnyel erről az egész helyzetről, fordul is kifelé a kép középponti tengelyéből, és néz félre, a kamera mellé, alá. Ettől a két ember közötti kapcsolat problematikája kerül be a képbe. Ez a két ember nem egymással és nem velünk kommunikál egyszerre, hanem attól, hogy ez a kommunikációs helyzet el van egymáshoz képest csúsztatva, máris létrejön az ő történetük, ami egy nagyon erős történet, és innen kapcsolódnék vissza, hogy érdekes az idővel való játék, mert mintha azt akarná a fotós mondani, hogy volt egy régmúlt helyzet, ezek a nagyszülők éltek valamilyen életet, aminek volt egy következménye, és ezek a mai korban élő emberek akármennyire is akarnak változtatni vagy továbblépni, de ugyanebbe a történetbe lépnek bele, és ez a jelhagyás ennek a summázata, hogy ismételjük a szüleink, nagyszüleink által kódolt üzeneteket, hordozzuk ezt a karmikus utat.
De vannak egyszerűbb megközelítések is ezen a képen; például nem egyformán van fényképezve a két alany, az egyik közelebb van a kamerához, és ráadásul balra húz, a másik, a női szereplő pedig hátrébb van, és mintha méreteiben is kisebb lenne. Ebből az is következik, hogy a férfiszereplő van jobban kiemelve, a képen sejthető történet alapján, miközben pont a férfiszereplő nem néz a kamerába, hanem aki szembesülni akar velünk, az a női szereplő. Ettől a belenézéstől a női szereplő olyan, mintha a kísérője, hozzá tartozója, nem a szokott értelemben, hanem hozzá tartozik ehhez a férfihez, azaz valójában ez a férfi története, aki mellett mint tanú, vagy kísérő ott van mögötte a nő, mint iránytű, aki vele van. A férfi figura tartása, nézése miatt olyan, mintha egy szenvedő alanya lenne valaminek. Tehát ez a kép minden egyes porcikájával mesél, de alapvetően a férfi drámájáról szól. (szőke)
értékelés:

Talán egy csángó népzenét hallunk, ütőgardonon és furulyán, és tulajdonképpen az egyik zenész itt félig-meddig meg is jelenik, Szabó Pista bácsi, nagy bajusszal, kalappal. Az alkotó öniróniája, humora és interperszonális megközelítése is megjelenik, érzékelhető a képen, nemcsak a háttérben elhelyezett két zászlócskával, hanem a kreativitásán keresztül is, ugyanis egy normál gyufásdobozból egy gyufaszállal gardonozik Szabó Pista bácsi. Nagyon jónak tartom, hogy az animációban - egy bábanimáció - próbálja a hátteret és az előteret külön mozgatni. Tehát egyszerre a főszereplő - aki itt egy mellportréval van jelen a kamerához közel - vele is egy történet lezajlik, ahogy ő érzi ennek a zenének a ritmusát, és kvázi táncol, és a háttérben is a Szabó Pista bácsi a zene ritmusára a maga kis öreges módján ide-oda mocorog. Alapvetően itt a filmben egy lüktető, magába vissza-visszatérő ritmust hallunk, és ez segítséget ad a mozgásanimációhoz, azért meg kell, hogy jegyezzem, hogy ha jól láttam a hátsó bábu baloldali keze többször is mozog, tehát azt hozzá kell tenni, hogy ezeknél a gyurmaanimációknál ez nem egy egyszerű mozgatási módszer. Közérthetőbben: attól, hogy egy pici kis filmet látunk itt, ezzel még nagyon sokat dolgozott István, nagyon jó, ahogyan a végére lerántja a leplet az egész történetről, és a végén egy varióval vagy nyitókóddal megmutatja, hogy ez egy pici kis sámlin, két kis szelet papír előtt, parányi bábukkal történt, visszatükröztetve mindazt, amit az estiskolán is azzal a formával, amivel dolgozunk, létrehoz az ember időről-időre egy egy varázslatot, amikor elküldi a képét, tehát valójában ezeken a számítógépeken, laptopokon keresztül álmodunk. Tehát nagyon jó az, hogy van öniróniája a filmnek, és ez egy jó, egységes szerkezet, amit az alkotó itt elkészített. Itt is azt mondanám, hogy fontos az is, hogy ez a film is egy nem magyar anyanyelvű ember számára is érthető, átjön az üzenete. És ez nagyon jó, hogy elkezdtetek képben gondolkodni, vizualitásban gondolkodni, és ezeknek a kódjai közérthetőek. Szerintem azért ez a film a barát, barátok kategóriába nagyon is belefér, és ez lehetőséget ad arra, hogy ez a nem kis munka ne egy, hanem három disznót kapjon. (szőke) értékelés:

Lila akácos

Talán nagylátószögű az az optika, amit használ, vagy nagyon közel van a géphez, hiszen ez egy önportré, és megint a lila akáchoz kapcsolódóan tudott választani egy olyan ruhát, ami hasonlóan ritmizál az akácvirágokkal, és megint azt mondom, hogy itt egy görög színházi játékot látunk, a természeti tárgyak miatt. Itt is megfogalmaznám, hogy ebbe akkor a szemüveg, a nyaklánc nem kellene. Ugyanolyan színű drapéria, vagy a drapéria sem, valahogyan meg kellene oldani, hogy ne e kettő között legyen, hogy ne Vera Hityilova Egy faun megkésett délutánja c. filmjéből az egyik szereplő lépjen ki, mert valahol egy határvonalon mozog ez az egész. Szerintem ha egyszer kitalálok egy olyan történetet, hogy a fejemre teszek egy cseresznyefát, akkor az, hogy utána a fejemre teszem az akácfát, az nem ad többet, nem kevesebb, nem jobb. Tehát egy történetről egy bőrt lehet lehúzni. De ha én a fejemre teszem az akácot, akkor a mellemre is teszem az akácot, akkor nem fogok felvenni egy otthonkát, hanem vagy meztelenül lefotózom magam, vagy mindenütt akác van rajtam. És ez mind a két képre igaz, mert ez most így olyan, hogy mentünk a kiránduláson, a fejemre esett egy vödör akácvirág, és elkattintottam a gépet, mert ez jaj de vicces. Nekem ez a bajom vele. (szőke)

Nem is olyan rég...

Egy álló formátumú képet látunk, ahol talán egy apa és a kislánya ülhet egy asztal előtt, valahol egy lugasban, vagy hasonló kerti részletben, és az asztalon, ha jól látom, egy tükör vagy üvegfelületet láthatunk. Nem tudom igazából, hogy ez a tükör visszatükröztet a kamera mögülről, vagy egyfajta átlátást torzít az asztalfelületen keresztül. Majdnem középosztatú szakasz az az asztal, amin az apuka könyököl, és ez kettős üzenetté változtatja ezt a képet. Egyrészt nagyon izgalmas ez a torzított, furcsa, alsó régió, és nagyon érdekes a kép felső része, ami egy valamilyen emlékküldemény, ami attól válik a szokványos családi képekhez viszonyítva erősebbnek, hogy a kislány kommunikál a fényképezőgéppel. Nyilván nem a fényképezőgép az elsődleges oka ennek, ma már, ebben a korban a gyerekek is ismerik a számítógépeket, fényképezőgépeket, kamerákat, hanem a fényképész, aki a kamera mögött lehet, vele van egy olyan biztonság, egy olyan közös játék, egy közös kikacsintás, amiben a kislány, mint főszereplő tökéletesen tudja azt, hogy aki a gép mögött van - talán anya, vagy bárki, akivel jó kapcsolatban van - annak ő most megmutatja, hogy apát megpuszilja, és hogy ez egy üzenet lesz. Tehát ez egy nagyon szép, majdnem színházi helyzet, és ettől válik többé, mardandóbbá a kép felső része. Az alsó része pedig, mint ahogyan az emberi test a keleti kultúrában, különválik, mint ahogy a gyökércsakrát, a koronacsakrát, a szívcsakrát teljesen másként értelmezik, olyan, mintha egy alsó régió jelenne meg a kép alsó osztatában. Ott viszont egy rövidnadrágot, egy rövidnadrágos lábat látunk, egy kezet látunk, és a rövidnadrág úgy takarja, fedi az emberi testet, hogy azért ebben a tükröződésben vagy átlátásban azért a combok erőteljesen vannak jelen. Azok a testrészek, amelyek akár még a századelőn, vagy a II. világháború előtt a legkihívóbb, legzavarbaejtőbb testrészek voltak. Ma már másmilyen a világ, de mégis ott van ennek az egész érzelmi rész, majdhogynem azt mondhatnám, hogy az érzékisége. Ha esetlegesen efelé próbálunk elmozdulni a kép értelmezésében, akkor a kettős osztatnak vagy tudatosan, vagy tadatalatt az egyik megoldása az lehetne, hogy érzelmek-érzékek alsó régiója bújik meg a felszín alatt, és a valóságban látható történésekben a konszolidáltabb helyzetek, szituációk, amiben csak az vet föl kérdéseket, hogy a kisgyerek, aki pont a gyermekisége miatt nem a felnőtti létezés, a felnőtt világ része, mégis olyan érdekes szemkontaktussal, gesztussal fordul ide, mintha tudna arról, hogy a kép alsó osztatában egy ilyen furcsa tükröződést vagy átlátást látnánk. Ettől kap ez az egész kép egy nagyon nehezen megfogható de nagyon furcsa fülledtséget, aminél lehetne vitatkozni, hogy az odahelyezett cigaretta, vagy a fényviszonyok, az exponálás minősége, sok mindenről lehetne kérdezni, hogy tökéletes-e, de alapvetően ez a légkör, ez viszont jól körülhatárolhatóan jelen van. Én ezt a képet három disznóra értékelném. (szőke)
értékelés:

Ideiglenes megoldás

Nem tudom, hol van a kép, akár egy bakonyi faluban, de nálunk pont ilyenek a terméskő falak, az épített környezetben a terméskő felületben láthatnánk egy átlátást, amibe be vannak rakva szárazon a kövek, ugyanakkor az egész egy agyagba falazott kőfal. Szeretem ezeket a falakat, mert a falunkban ilyenek vannak, de mégsem tudok a képpel mit kezdeni, nem tudom, mitől személyes, mi az, amitől az alkotó ebben benne van, mi az, amit közvetít azon kívül, hogy elkattant ez a kép, megintcsak az az érzésem, hogy egy nagyobb képből szűkítődött le, ekkorára, erre a befalazott ablak című képre. De nem elég dekomponált ahhoz, hogy dekomponáltnak mondjuk, nem eléggé komponált, hogy ez egy szimmetrikus történet legyen, hogy legalább az legyen a kapaszkodónk, és még a felületek sem függőlegesek, hogy legalább azt lássam, hogy a geometriát keresi. Úgyhogy ismétlést kérek szépen, mert maga ez a struktúra és hely jó. (szőke)

Kint és bent

Úgy látszik ez az Estiskolán divatos, vagy sokak által szeretett, használt fényképezési helyzet, egy nagyon régi, valójában egy halott épület ablakmélyedéséből látunk kifelé, ahol egy bányászlámpa, egy karbidlámpa van az ablakmélyedés peremén, és kifelé látunk, erre a termésköves, szomszéd fal felé. Nyilván ez a kép az elmúlásról, az épített környezetről is szól, egy úgynevezett ferde, döntött kameraállásban fényképezték ezt a képet, amit manapság szintén előszeretettel használnak a fotós, de akár a filmes alkotók is. Én megkockáztatom, hogy maga az ablakmélyedés függőlegeseihez mérten igazából nehezen tudom eldönteni, hogy a jobbra dőlő felület dőlésszöge az azon a határmezsgyén belül van-e, hogy karakteres fellépésnek vagy dőlésnek fogadjam el, vagy azon a mezsgyén belül van, hogy csak megbiccent kicsit a kamera. Nem tudom ezt 100 %-osan eldönteni, és ez az érzet valószínűleg azért van meg bennem, mert maga a kamera kompozíciós rendje bele is vág ebbe az ablakmélyedésbe. Talán ha a mélyedésben lévő tárgy elmozdul jobbra, akkor erősebb lenne a kompozíció. Tehát egy kicsit úgy érzem, hogy esetleges a ferde kompozíció, ezáltal az árnyékok ritmizálása, például az ablakkivágából látható szomszéd fal árnyéka is nem 100 %-osan pontos. Ebből fakadhat az, hogy nem kap igazából fajsúlyozást az épületbelsőben leomlott falrész, az épületbelsőben lévő sötétség, ami itt egyfajta keretként szolgál, a kiégettsége miatt viszont az ablakon át látható rész sem kap elég súlypontozást. Nincs eldöntve, hogy hová fókuszál ez az üzenet pontosan; a belső világba, vagy a belső világ repedésén, kijáratán keresztül a külső világba. A kettő között hezitál az egész kép, és a ritmikai problémák énszerintem ebből a sramatirgiai bizonytalanságból áradnak. Ettől függetlenül az is egy picit a problémám, hogy keresem az alkotó és a jelenlévő üzenet közötti erős, szubjektív kapcsolatot és ezt nem 100 %-osan találom most. (szőke)
értékelés:

Szem/pilla
"Az élet csodáinak nagysága attól függ, hogy milyen szemmel nézzük azokat!" (Urbán Ferenc)

Fekvő formátumú, szuperközeli makrófelvétel, ahol olyan közelségben látunk egy emberi szemet, a jobb szem szélét, ha nem a test ezt a részét látnánk, hanem a test egy más felületét, akkor nem biztos, hogy első látásra meg tudnánk határozni, hogy milyen területen, milyen rendszerben járunk. Nagyon sokkoló, félelmetes, talán azért, mert az alkotó a szemgolyót az alsó keretezéssel szintén elmetszette, csak részben, majdhogynem a fele magasságában mutatja azt. A szemgolyó közepén csak a sötétségei érzékelhetőek, a felületen visszatükröződő szempillák, és a kölső környezet is látható egy picit. De nem tűnik ebben a közelségben nyugodtnak ez a szem. Olyan, mintha nagy erővel akarna a kép készítője üzenni nekünk, mégis lenne benne egy iszonyú erős, határozott birtoklás is, hogy ennyit, és nem többet adok nektek. Ettől, hogy a kép majdhogynem szűk marokkal van mérve, ettől viszont kap az egész üzenet egy súlypontozást. Nem tudjuk levenni a szemünket a képről, folyamatosan próbáljuk a horizontális és a vertikális jobb oldali, függőleges keretrészt, és az alsó keretrészt nyitni, húzni, hogy valójában belenézhessünk ennek az embernek a szemébe, és ez nagyon erős feszültséget gerjeszt a képben. Nyilván attól, hogy a fényviszonyai, ahogyan a testet megvilágítja, és a színes formátum választása a bőr, a hús felülete miatt valahol ebbe az egész furcsa tobzódásba az érzékiséget is belehozza. Nem egy elbeszélő történetet látunk, hanem olyan az egész üzenet, mintha az itt és mostról szólna, és arról az itt és mostról, ami megköveteli a figyelmet. (szőke)
értékelés:

Rózsaszin ágas én
Tavasz kívül-belül

Egy rózsaszín fa virágai alatt látható az alkotó, egy ciklámenszínű ruhában, nyilván a tavasszal függ ez össze, és a kompozíció, aminél a perspektíva, vagy a szem magassága az emberi alak alatt helyezkedik el, így a kamera egy kicsit felnéz a modelljére, ettől láthatóvá válik a modell körül a fa, amelyen virágokat látunk, amik felülről tulajdonképpen beborítják őt, és egy kis rózsaszín virágkoronával keretezik. Alapvetően ez a rózsaszínes hangulat határozza meg a képet, mert ugyanilyen kevert, fehérrel lágyított színek vannak a ruhán, a pici kis fényfoltokon, és ugyanígy fehérrel hígitott, gyengített a két fülbevaló is, ami egy világoskék színnel van jelen a bőrön, a nyak és a félprofilos arc állkapocs körüli részén. Ami formailag talán egy kicsit fura, noha tudom, hogy Anita szemüveges, hogy ez a kicsit színházszerű, játékos, 30-as évek szabad táncaira jellemző archaikus visszatekintés, mint egy kis görög nimfa, ebben a formavilágban én úgy gondolom, hogy a szemüveg nem megfelelő. Tudom, hogy ez a szemüvege, de lehet, hogy a kép kedvéért talán érdemes lett volna levenni, és ez az én szubjektív véleményem csak, de úgy gondolom, hogy ha Anita vonzódik az ilyenfajta játékokhoz, ahol próbál kicsit műtermibb, színházszerű beállításokat létrehozni, akkor érdemes mindezt akár egy vászonnal, amit maga köré teker, vagy olyan felülettel dolgozni, ami miatt nem fog a kép üzenete lavírozni egy klasszikus stílusjáték és egy mai, dokumentumfelvétel között, ahol az ember csak odaugrott a fa alá és elkattintotta a képet. Most egy kicsit én e kettő között érzem a határmezsgyét, és ha Anitának van kedve és ideje ezekhez a stílusjátékokhoz, akkor ezeket az archaikus helyzeteket érdemes ugyanúgy felfogni, mint egy filmforgatást, vagy egy klasszikus fotózást: rá kell készülni, és mindazokat a rekvizítumokat, ami rajtunk a XXI. századot jelzi, azt el kell tüntetni, vagy át kell alakítani, hogy a stílusa működjön ennek a tavaszvárásnak, az érzékiségnek, a nyitottságnak, és mindennek, ami a nőiségre utal. Meg kell hozzá keresni a megfelelő jelzéseket. Akár hagyni kell, hogy a vállak látszódjanak, vagy a civil és privát dolgok lekerüljenek ezekből a történetekből. Ismételni kell, hogy ez a görög nimfa működjön. (szőke)
értékelés:

Elmúlás

Fekvő formátumú kép, amin egy vakolt fal látszik a bal alsó sarokban, míg a kép jobb felén egy vaskazettás ablak, ahol egy rongydarab van berakva az alsó, kitört ablakba. Tehát egy műhelyépület frontfalát látjuk. A kép színes formátumú, és egy épített környezetet ábrázol, első ránézésre egy dokumentumfotónak tűnik. Az a kérdés vetődik itt fel, hogy az alkotó viszonylatában vajon azt kell-e értelmeznünk, a szubjektív kötődés miatt, hogy ez az ő műhelyépületének a fala, vagy a nagypapáé, vagy a kertből idelátunk? Sok-sok kérdést fel lehetne tennünk, de nem pontosan azonosítható a kép alapján, hogy mi a fotós személyes kötődése, üzenete ezen a képen keresztül; csak annyi, hogy a kamera, mint egy rácsodálkozó eszköz, lefényképezi ezt a sérült falrészt. Nem tudom ebben érzékelni azt sem, hogy mi a kompozíciós ereje, mi az egésznek a revelatív kommunikációja azon túl, hogy a múltat láttaja. Az elmúlást látni egy épületen, ami valamikor üzemelt, az 50-es, 60-as években, egy téglafalat látunk csak, leomlott vakolatot, de ennél többet igazából nem nagyon lehet kiolvasni, a kaszálatlan fű belógó felületein. Nem tudok ezzel a képpel mit kezdeni, úgyhogy igazából vagy ismétlés, vagy nem tudok rá disznót adni, ugyanis a néző számára a személyes érintettség, kötődés túl távoli és túl általános marad. (szőke)

Klastrom ablak
És ő vajon mit látott, ha itt kinézett?

Egy álló formátumú képet látunk a Klastromról, annak egy részletéről. Egy épületfotónál, mivel térbeli formákról van szó, nagyon fontos a megvilágítás megválasztása, vagyis hogy melyik napszakban készül a fotográfia, mert egy épület, egy falfelület teljesen más arcát mutatja kora reggel, délben és este. A fotós döntése, hogy az épületnek csak egy részletét vagy az egész épület formáját választja-e az ábrázoláshoz. Ezen a képen egy részletet látunk, ami jellegzetes részlet, de a kép nem tagozódik, nem ad térélményt, a falfelület mellett az egyetlen, ami egyáltalán létrehoz egy másik dimenziót az a távolban az ablakrésen át áltható erdőrészlet és az ég kékje. Azonban még ilyen esetben is van mód arra, hogy akár az előtérbe állított modellel, akár a rés mögötti térben olyan formai megoldásokat hívjunk be a képkereten belülre, ami segít abban, hogy a képnek térbeli kiterjedése is lehessen. Ami a kompozíciót illeti, nincs értelmező magyarázata annak, hogy miért tért el a fotográfus a függőlegestől, hogy miért dől jobb felé, pontosabban hanyatt a kép. Ezen kívül a már szokásos kérdés is újra felmerül, hogyan jelenik meg ebben az üzenetben a fotós, Anita, mi az, ami által érzékelhetünk kötődést, vagyis a kép bemutatása a technika és a fények miatt nem tárgyszerű, nem plasztikus, a személyesség pedig nem került a képre. Ha például egy ilyen épületromot fényképezünk, akkor három lehetőség is, három út is választható. Az egész közeli részletek megmutatása, a teljes épület bemutatása, vagy a falrészt díszletként használva női vagy férfi modellekkel a forma kontraszt megmutatása. Ez a kép jelenleg a háttér, de nem kerül kontextusba, nincs elindítva a történet. (szőke)

Ablakból
Majk

Az épített környezet lecke meghatározásánál nem kötöttük ki, hogy itt külső felvételekről vagy enteriőrökről van szó, mert mind a kettőt ide tudjuk érteni, és ilyen szempontból ez a kép egy jó meglátás és egy izgalmas felvetés, ahol ezt a két részt egyszerre oldja meg, egyszerre látunk egy belső térből egy árnyékjátékkal, egy ablakba helyezett virággal, és az ablakkerettel egy utalást egy belső térre, ahol állunk, és az ablakon kitekintve egy külsőbe, egy kis templomra egy parókiával, és a két meglátást, nekem külön még az is tetszik, hogy a kilátást szabdalja keresztirányban egy organikus forma, egy vadszőlő, ami felfutott a falra, tehát ez egy nagyon izgalmas kép. Ugyanakkor jó a kép, jó a kivágás is, jók az arányok is. Egyetlen egy problémám van ezzel a képpel, hogy van a képnek a határa, és a kép határai mindig vízszintesekből és függőlegesekből állnak, mint keret, és ehhez a kerethez képest most semmi nem párhuzamos semmivel, tehát hogyha én javasolhatnék ebben egy meggondolást, akkor azt mondanám, hogy ez a kép akkor lenne igazán dinamikus, és akkor kerülne igazán helyre, és akkor billenne helyre, mert most jobbra dől az egész, hogy ha a kép bal oldalán a képkeret bal oldala párhuzamost tudna adni az ablak bal oldalával, és ezzel kicsit nyugalmasabb lenne, lenne egy kiindulási pontunk, ahonnan a perspektíva érezhető, mert most innen, ezzel a perspektivikus ábrázolással, hogy minden dől, ezzel zavarba hozzuk a nézőt. (szőke)
értékelés:

Kerekeskút

Kis kút kerekes kút van a mi házunkba’
’riglizni!’
Kis kút kerekes kút van a mi házunkba’
’riglizni!’
című hangulatot látjuk itt, ahol a tavaszvárás van, mert a szépen meszelt barackfák alja nagyon jól látszik a fotoshoppal sötétített környezetben, és a felhők feltűnnek itt is. Ettől függetlenül ezt a képet szeretjük, nagyon mesei a Tapolcán készült öntött vasbeton kút a léces kis kerítéssel, a fehérek a fehérrel jól rímelnek, a korabeli Bramac cserép is gyönyörű szép, a kúttekerő vas is nagyon szép, nekem egy kérdésem lenne, hogy számomra most a kút objektuma - pont azért mert a cseréprész takarásában van, a tekerőre rá van lógatva - nekem most ez balra nyitódik, tehát balra néz. Mint egy portrénál, balra van az iránya. Ehhez képest az egész kút balra van komponálva, nyilván, hogy a barackfák is látsszanak, csakhogy mivel rajta van ez a lazúr, jobbról egy sötét tömeget látok, és a baloldali részen van a kút világos foltja, nekem most a kép, úgyhogy szeretem, és nagyon jó hangulatú - de balra bukik. Ha lehetséges, hogy az alkotó a helyszínre visszamenjen, bár már nem lesznek kopaszok a fák, de lehet, hogy újra tudja értelmezni ezt az épített környezetet, talán ha egy picit eltolja ezt a kompozíciós rendet, és a táborban játszottunk a világítással, a fényekkel, egy reflexet kellett volna a kerékre, ahogyan játszottunk a kis üveggolyóval, prizmával, oda kellett volna küldeni egy kis fényt, de az irány nagyon jó, hiszen nagyon jó, amit megtalált látványban, ha lehetséges, az alkotó menjen vissza, és ismételje ezt meg. Ha nem lehetséges megismételni, akkor viszont nem tudunk három disznót adni emiatt, pedig majd megreped a szívünk.
Kis kút kerekes kút van a mi házunkba’
Nagyon halkan Hegyi ezzel a nagyon besötétített képpel azért nem ért egyet, és Feri, ezen kívül Hegyi Zsolt azt mondja neked, hogy érti, hogy te miért akartad ezt ennyire sötétben és drámaiban tartani, mert megtetszett neked ez a vakító fehér formavilág, ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, hogy ennek most tónusértékben nagyon túlhúztad a sötét ellenpontját, mert nem maradtak benne részletek. Nem látom a fáknál az ágakat, a részleteket, még elgondolni sem tudom, csak a felhőknél a folytatását. Így Macbeth erdeje nem fog megérkezni hozzánk. Ismétlés. (szőke-hegyi énekkar)

Kazohinia

Az estiskolára látogatóknak megpróbálnánk beidézni, hogy a Kazohinia fogalma a mi értelmezésünk szerint körülbelül mi lehet.
A Kazohinia Szathmári Sándor 1935-ben írt műve, témája egy modern, XX. század eleji Gulliver utazása egy ismeretlen szigetre, a műfaja antiutópia vagy disztópia és egyben szatíra is. A történet: Az ismeretlen szigeten a lakosság nagyobb részét a hinek teszik ki, akik egy megvalósult kommunista társadalomban élnek, ami az anyagi világon kívül mindent elutasít, nem ismeri az emberi érzelmeket, a lelket pedig a legsúlyosabb betegségnek minősíti. Ebbe a tökéletes társadalomba beilleszkedni nem képesek a behinek, akik egy börtöntelepen építették ki a saját civilizációjukat, amely az ellenkező véglet, a társadalom tagjai értelem és racionalitás nélküli szabályok szerint élik az életüket.
Ha mindezt az információt megpróbáljuk összekapcsolni a kép számunkra értelmezhető jeleivel, fekete-fehér kép, álló formátumú, a pedellus sejtése szerint ez egy forgóajtó, én vidéken laktam, nem biztos, hogy forgóajtókkal találkoztam-e, nem mondanám azt, hogy 100 %-osan biztonsággal első ránézésre ezt meg tudnám mondani. Ettől még én nem érzem magam kevesebb embernek magam, mint a pedellus, egyszerűbben fogalmazva, vajon ez a kód, hogy itt egy forgóajtót látunk, fontos a kép szempontjából, akkor ez értelmezhető-e a nézőnek. A kérdésem az, hogy ha a néző nem tudja azonosítani, mert például még nem látott ilyen forgóajtót innen, ebből a látványból, mert nekem úgy tűnik, hogy felső gépállásos, nagylátószögű, vagy valamilyen torzított a kép, és a néző ezt a forgóajtót nem tudja értelmezni, ha a néző a Kazohinia fogalmát, amit az előbb felolvastunk - megmondom őszintén nem biztos, hogy tudtam volna, hogy a behinek mit csináltak a rabtelepen - nem ismeri, akkor értelmezhető-e a kép ezen a rendszeren keresztül? Azt sejtem, hogy talán nem. Azt is el tudom fogadni, hogy a kép címválasztásával próbál segíteni abban, hogy irodalmi anyagot is elolvassunk, abban is segít, hogy elkezdjünk a dekódolásáért melózni, utánamenni.
Ha a Haris képet elfogadtuk, mint utalást, ezt is elfogadjuk - aki a Haris Lacit nem ismeri, az éppúgy nem fogja tudni azt, hogy miről beszélünk, mint az, aki nem olvasta a Kazohiniát. Én azt mondom, hogy lehet ilyen utalást tenni, lehet arra sarkallni a nézőt, hogy nézzen utána hogy mi a fene történt velem, hova a fenébe keveredtem, mit akar mondani az alkotó ezzel a címmel. Merthogy ha a cím felől közelítjük meg, és tudjuk azt, hogy mi az a Kazohinia, akkor az irány jó. Tehát valamikor eljutok oda, hogy felfedezem, hogy ez a képen egy átjáró, egy furcsa, falanszterszerű helyre, mindazt tudom, amit a Kazohinia története jelent, és a képen, ami egy fekete-fehér kép, azt kimondhatjuk, hogy alapvetően vibráló, tengelyszerű formák vannak rajta, nem annyira részletgazdag, inkább ezeknek a fehér és fekete váltakozásaiból folyamatosan foltvibráció, de ez szögletes vibráció, és ezt hangsúlyozom, hogy nem hajlított formák, nem lágy formák, hanem szögletes, élekkel ellátott formák vannak, és ezeknek a nagy része függőleges irányú, vagy ferde egyenesek, amelyek lefelé tartanak, tehát az egész olyasmi, mintha egy mechanikus, gépi, épített környezetbe kellene beérkeznem. Ezek a szögletes, és elnyújtott és húzott egyenes formák feszültséget keltenek. A kép ezt is akarja közvetíteni. Feltételezem, hogy a Kazohinia történetrendszer, az egész vízió, az is ugyanígy nem a szép, új világba, nem egy örömteli történetbe, hanem épp ebbe a furcsa, falanszterszerű jövőképbe egy bejárat, és ez a kép ezt a bejáratot jelzi, amelynél ha nem tudom, hogy forgóajtó, ha nem tudom, hogy mi, azt mondom, hogy a bejárat zárva van. Ugyanakkor nagyon szűk a keret, talán pont ezért is nehéz értelmezni a bejárat fogalmát, tehát véleményünk szerint egy kicsit tágabbra kellett volna komponálni a keretet, nyitni, hogy a nagyobb térben még egyértelműbben lehessen látni, hogy itt középen van valami akadályrendszer, van valami szerkezet, amin át kell jutni. (szőke)
értékelés:

Óvodabalett

Dénes, megint azt mondom, hogy szuperszonikusan közeledsz egy olyan helyzetbe, ahol nagyon nehéz lesz neked, mert te magad rakod fel a mércét egyre magsabbra. A cipő története akár egy másfél órás filmé is lehetne, ami a bemozdulást, mint technikát használó képnél őrületesen fókuszálva a kis balettcipőre koncentrálunk, ami rengeteg mindent hoz, táncot, Renoir-t Laturec-et, a moszkvai balettet és a Szakasics Árpád úton lévő művelődési ház délutáni szakköreit, és a fekete-fehérsége miatt is nagyon sok mindent átölel az idő tekintetében is. Itt a mozgást az idő kimerevedésére és az időben való utazásra is használja. Annyira pontosan fogalmaz, hogy nem is keressük, ki az a kislány, ki az a kis angyalka, aki elröppen és egyetlen cipőlenyomatot hagy bennünk a testünkbe beleégetve. Azt hiszem, Dénesnek egyre nehezebb lesz, de egyre izgalmasabb is, hiszen ő maga nyitja ki azokat a kapuit, amiket eddig nem nagyon tett meg, filmben ugyan nagy utakat járt már meg, de a film nagyobb biztonságérzetet is adott, hisz mód van a narrációval a megerősítésre, ami itt a fotóin csak a fény, árnyék és kompozíció módszereivel nyomon követhető. Nagyon örülök, hogy ismétel és visszatér helyzetekhez. (szőke)
értékelés:

Család
Egy képen múlt és jövő.

Anita újabban beküldött képei között egy nagyon intim helyzetet látunk, akár a fáról, akár a kőszoborról beszélünk, még azt is megkockáztatom, hogy ezek a képek nagyjából egy időben készülhettek. De azt kell mondani, hogy ezzel a képpel azért tudunk nehezen mit kezdeni, merthogy megint az a történet áll elő, hogy kérdés, hogy mit akarok mondani. A képen látunk egy kisgyereket, egy idősebb férfit és sírokat. Egyértelműen dekódolható az üzenet. A kompozíció is dinamikus, ez is jól működik, sőt, intim is, ugyanakkor amíg az első képnél a sorozatból Anita fájdalma, gondolatai nagyon erősen átjönnek úgy, hogy a kép maga eszköztelen, egy fát és egy női arcot látunk, és ez az eszköztelenség sokkal többet tud elmondani, mint ennél a képnél, aminél nagyon könnyen adjuk a kezébe a nézőnek a kulcsot, nagyon könnyen dekódolja ezt az egészet és ez kikönnyíti a képet is. A család lecke értelmezésében ismétlést kérünk. (szőke)