Írás

Azért hívtál, hogy beszélgessünk.
Egy kis tó partján ülünk, karnyújtás a végtelen.
Kilenc hónapja láttalak utoljára.
Jól nézel ki. Kigömbölyödtél, új frizura,
összeszedettnek tűnsz, határozottnak;
úgy látszik, jót tett a vizsgálati fogság.
Pedig Baracska nem ajándék, még
ha nem is Kőhida vagy Márianosztra,
de harminc négyzetméter x belmagasság,
mínusz kübli, osztva nyolccal, mínusz te,
az kábé tizenhatezer álcázott sóhaj
szorozva öt és fél év
egyenlő abszolút érték halál.
Hatvanöt fájó látogatás, hatvanöt meg-nem-kapott csomag,
nyolcvanhárom teljes nap a futkosón,
térdhajlítás önszorgalomból a szóládi hentessel nyakadban,
és fekvőtámasz, összesen vagy félmillió,
négyezer szelet kenyérhez száz kiló zala felvágott
öt mázsa alma és egy köbméter lisztfőzelék.
Kicentizett pszeudo-létezés, kettő, három, fal és vissza,
Chronos halott, és élvezi.
Annyi, de annyi mindent mesélhetnél,
de te meg sem szólalsz, csak ülünk egymás mellett,
két távolodó kontinens.

2015-05-07

Íme, szétpattan a reggel, jó, sietsz
megint - félkortynyi csók, a kabátzsebben
megcsörrennek a kulcscsomók, átlebben
sáladdal illatod, és karod kimetsz
még egy kis darabot belőlem. Talán
a megszokásnak, de talán csak neked,
- hogy megkötözd a gyülemlő éveket
a hétköznapok szalag ravatalán -
míg munkahelyedre be nem érsz velem,
és fiókodba el nem rejtesz estig
melyből az iratok el nem eresztik
hozzám a gondod. Megért a türelem.

Jaj! Kipattant ismét egy metsző reggel!
Űznöm kell az álmot rohamléptekkel.

(eposzpótló)

fellelkesülve állt ki az emberünk
félelme odvát hagyta örökre el
      s a hegyre érve égve kérte
            már emelődjön az ég felé fel

elhagyta gödrét, s míg tenyerét - a jót -
tisztára mosta, senki se szólt neki:
      reménye múlt, ha sárban állva
            maskara-álca után kapargált

hiába hitte, mit sose tudhatott
rejtekbe rejtve (úgy, ahogy istenét)
      a szíve bordarácsban ülve
            színe alatt robotolva hűlt le

és fenn, a szárnyát bontva tovább dobált
rémült sötéttel szórta az éjszakát
      (ki felhevülve hajdanán az
            önmaga árnya hegyére állt ki)

Azt álmodtam, ébren vagyok,
s barátaim már mind nagyok,
egynek sem kell csecsebecse,
mindnek van már kisgyereke,
mindnek éppen azt mesélik,
elélnek majd százhúsz évig,
mindegyik lesz öregember,
szakálluk is, mint a tenger,
s ha lehunyják a szemüket,
összefut majd a kerület,
horkanthatnak ennek-annak,
s azt álmodják, ébren vannak.

Elül a zöngés a szóban.

Elhallgat a bú gregorián hangsora.

Kályhába bújt kósza szél sipegésén

nem mereng el éji kaloda.



Tolvaj neszeket nem ejt a tüdő,

éh sem kaparász a gyomor falán,

tétlen kézben íz nem ropog, toll sem fog,

csak a csend! jaj, égető csalán.



Óra nem lüktet osztott időt,

lábujjon szökik összes elektronja,

míg a zsebre vágott negyven évem

régóta a süketséget ontja.



És mindig hittem, hogy bűnöm nem volt soha,

talán titkom is csak alig,

ha elmesélném minden nyaram, 

ki sem tartana éjféltől hajnalig.



Tagadjam? Nem kerestem, s nem találtam,

ajtóm menedéken állt őrt lám!

Nem hallottam meg aki szólt,

kivált, ha csendes volt.

Bocsáss meg, apám!

napok óta egy idióta
kis dallam motoszkál
a fülemben
nyílik, szalad fel,
beáll a zuhany alá,
ringat éjjel

de nem tudom
miféle zaj a másik.
egy disszonáns fele?
vagy egy hörgő egész?
mért kattog vele
agyhártyám hangfala?

talán bennem
esett szét egy melódia,
és hangjegyei
kövön kopogó
fekete gyöngyök

vagy az átmulatott éj
utáni torzan lüktető zene
kábult emlékezete,
ahogy előlopakodott az élet
feltekerni a zenegépet
hogy nyomja,
csak nyomja agyamba a dalát

És? tessék, na tessék!
arcomon ismét
bohócfesték
ahogy kerestem:
mégis? ki lehet odaát?

"Szeretlek, mint anyját a gyermek..."

Már hallottam!
Szíveim ráismernek!
hisz én voltam,
csakis én vagyok neked
Pont,

ahogy hangjegyet támasztó
egyenes egy reménykedő zsoltárban,
mely hitében ismét nyár van,
színében ősz,
de benne a kristály tél
beszél,
csak beszél hozzám,
míg az új tavasz ujja alatt az
ideg kegyelme meg nem rándul,
és eldörren a nesz megint,
és megint csattan,
ahogy szokott az az
istenverte átkozott!

***

Most még
nyelvet harap a fog,
hogy csendet élvezzen az elme,
míg paránnyá zsugorodik
a múlt nagy monolitja,
és benne újra meghasítja
magházát a nóta.
Az a kis idióta.

A tudomány, az tudomány! - suttogta a gyermek, és két tenyere közé fogta a vázát. Óvatosan fellépett a kis sámlira, az megbillent a lába alatt, de mielőtt eldőlt volna, a legényke már a karosszékre szökkent. Az üvegváza a gyermek arca előtt megcsillant, kékes fátyollá terítette a redőnyréseken átszúró napsugarakat.
   Eljött a pillanat! – gondolta a fiúcska.
   Ujjait nyitotta ki először. Vigyázott, nehogy idő előtt megkezdődjön a zuhanás. Kivárt kicsit. Apa mondta, hogy az összpontosítás a lényeg. Ő pedig látta, hogy összpontosításkor várni kell! Ezért várt még. Majd amikor úgy érezte, itt az idő, egy határozott mozdulattal széttárta karjait. És a váza szabadesett. Mindvégig követte tekintetével.
   A magatehetetlen üvegtest elérte a padlót, és csilingelve robbant szét. A fiúcska szeme éppen hogy csak megrebbent az éles zajra. Tudta, hogy ez fog történni, felkészült rá. A váza rengeteg parányra tört, beterítette az egész szobát. A gyermek finom mozdulattal lelépett a szilánkok közé, cipője alatt meg-megroppant egy-egy. Leguggolt, és körbekémlelt. Óvatosan mozgott, mintha attól tartana, hogy egy hirtelen mozdulattal elriasztja a darabkákat. És számolt.
   Először a tenyerébe gyűjtötte a parányokat, de mikor megvágta ujját, a kibuggyanó vércsepp megriasztotta, és ijedtében lerázta az eddigieket is. Ujját bekapta, ahogy anya is, amikor a szeletelővel vágta meg. Aztán töretlen buzgalommal tette tovább kötelességét. Számolgatta a szilánkokat, de már meg nem fogta volna őket!
   Csakhogy a félhomályban mindig elvétette. Összekeveredtek előtte a darabok, nem tudta melyiket számolta már, és melyiket nem. A távolabbiakat pedig alig látta. Végül felállt, és arra gondolt, hogy mi van, ha száznál is több darabból áll egy váza? Száznál tovább pedig nagyon nehéz számolni.
   - Ez lesz a módszertan! – suttogta – Száznál is tovább tanulok számolni, és ha kell, ezernél is!
   A módszer is nagyon fontos, olyan fontos, mint az összpontosítás! Apa mondta, hogy módszertan nélkül tudományok nem is léteznének. Igen, módszertant mondott, és az biztos, hogy tanulást jelent.
   Majd anya jutott eszébe, aki nemsokára hazaérkezik. Addigra fel kell takarítania a szilánkokat. Úgy döntött, hogy egy szatyorban rejti el őket az erkélyen.
   Majd a nagyira gondolt. Valamit ki kell találnia arra az esetre, ha a nagyi átjön, és keresi a vázát. Azért keresheti, mert tőle kapta anya. De anya biztosan nem keresi, mert nem szereti ezt a vázát. Apa talán igen, mert volt egy hasonló kék vázája a nagyinak. Apa mindig elmondja sóhajtozások közepette, hogy az valahogy eltörött. Apa amúgy mindig elfoglalt, nem fogja keresni mégsem, miért is keresné? De a nagyinak mit mondjon? Töprengett.
   - A nagyi kap egy puszit, ha véletlen szóba hozza – gondolta, és kihúzta magát. Majd körbenézett - Hogyan szedjem össze ezt a szemetet?

Tonika

Már hosszan ég az éjben a szénsötét,
S az Androméda szép szeme folt titok,
fátylak között a hold veti fény övét,
   s magvain áll a diófa amott.

Embernyi nyár került odakintre most,
a perseúsi fény mi picurka láng!
ablakba dől a gondolat - esti poszt
   lobban, üveglenyomatnyi magány.

És őrzi majd az álmot a szénsötét,
az Androméda szép szeme is marad,
rostok között a fény veti majd övét,
   és hasadás neszel ősz fa alatt.

Szubdomináns

Hosszan lobban éjfeketében
Mélykék szépség - esti világ
Fátylán átlát holdanya éppen
s vén fám némán magvakat ád.

Ősz lép, s ősz lop rozsdavirágot,
Él itt áldott hősi parány,
Homlok pontok ablakon ülnek
s csurran-cseppen gyáva magány.

Domináns

Az őszi fény ez éjjen is oly csodás,
az Androméda fenn, magasan ragyog,
   a hold meg ím, a fátylas íven,
      éppen a kerti dió felett jár.

Ma elszaladt a nyár. Menekült, ahogy
szaladt az év is, évek is egyre túl
az ablakon, s merengve nézem:
      nyomvonalukra aszott levél hull.

Az éjszakát takarja az álmom is.
A megmaradt egy. Éberen ülsz te majd,
   s megőrzöl égető parázson,
      míg a mag újra kisarjad ott lenn.

szótlan alakok
az igekötő múltban
- tékozolt melléknevek -
melyek kísértek
keresztutakon
és szaguk lassan
átitatott míg
lemoshatatlanul
mind én lettem:

- imára zárt ujjak csomója
- gubó szálfa szavakon
- sziklagöb kopár hegyen
- egy kötelékbe zárt alakzat
valamely égboltozaton

hova feladnám magam
csak a bélyeg elég legyen!

A tűz a fákon, és az éjszakákon,
a víz a földön és az égen át,
a hang a csenden (egy vitorlavászon),
a könny a szemben tudja meg magát.

A szél az úton, és a múlton ébred,
a nő ma még a férje oldalán,
magokba bújik el a gyáva élet
s hajolnak élők minden holt után.

A lélek álmon, alvó éjszakákon,
a sóhaj tenger szagú mélyen át,
a csend a szívbe szúrva gólyalábon.
(A fény a porba űzte önmagát.)

Ujjam ajkadon csend, halk szó elől menekvő
marionett a pillanat kusza kötelén.

Ajkad a pillanat halk szava, menekvő csend
kusza ujjaim marionett kötelén.

Felizzik egy sóhaj.

Láttam, amint állt az ablaknál.
Áttetsző alakja, mintha
a függöny mátrixa lett volna,
kaptáraiba fogta a fényt,
hogy aztán kötegbe kösse
gravitációja.

Láttam, amint ott állt az ablaknál,
és kerengésre ítélt lomha fotonok közt
vonalai lassan feloldódtak.

Láttam, amint pasztelljében
foltokra maszatolódott az idő,
és síkra meztelenedett a tér körötte,
mely síkba e pillanat nyomata
vésődött örökre.

„Ez is csak egy állapot”, mondtam
zavart, szeretetteljes mosollyal. Szép, őszi délután volt,
zsibbadt meleg, halk függönyhullámzás. Rajtam rövidnadrág,
benned katéter. Anyám ágyad szélénél ült, a kezedet fogta -
már hetek, hónapok óta. Én ezúttal sem maradtam többet pár percnél.
Ennyit, csak ennyit mondtam, nem tudtam, mi mást lehetne még.
Megsimogattam arcod, te azt mondtad, puszit ne adjak,
- nem mintha el lehetne kapni a rákot - aztán eljöttem,
ki a kórteremből, hátra se nézve, liftre se várva, le a lépcsőn kettesével.
Szabadulni akartam, nem belegondolni, soha visszamenni,
mert akkor még nem tudtam, hogy minden vég egy újabb vég kezdete,
hogy eztán ahány év, annyi halott, először ők, majd ti, sorra, egyesével,
ugyanabban az épületben, ugyanazon a délutánon, vagy egy hasonlón,
és nekem még mindig nem jutott semmi jobb az eszembe.

(2014-04-08)

E tétova csendben a pillanat álmatag áll most,
félénk csókod az ajkamon ébredezik még,
íze a lelkemen átszalad, és puha fáklyavilágot
tartanak álmok az éjszaka arca elé.

Itt vagy a keblemen, így vagy e hajnali mátkám,
itt vagy, s most ugye mélyen szunnyad a kérdés?
De fájó reggelig elrepül életeink sokaságán
mind, ami volt, s ami lenne - ha lenne elég.

kapva tűzött
bomló hajfürtöd
mögött kerestem
a fekete parazsat
nyúltam felé
a sík múltba
s ujjamra
égette a pillanat
ajkad derengő ízét
és egyre csak
hullott a pernye
szerteszét