Írás

Vágyom a szavaid frissítő zajára...
Szemeidből szórt üde lángok szavára.

      Szerethetem?

Percek az életből,
Percek a vágyból.

Lophatunk-e percet...
      Valaki... másból?

Hittem, egyszer boldog lenni
Élni, szeretni még jár nekem.
Téves hitem hová lettél.
A madarat meglelni?
Nem lelem.

Percnyi vágy volt,
Tán csak árnyék
Lebegni akartam veled
   A Föld felett.
Velem száltál?
   Ez is árnykép.
Szárnya szegett madár lettem hirtelen.

Elrepüljek?
Fáj a szárnyam.
Vonz a távol... hogy legyen?
Elrepülni sajgó szárnnyal,
   Vagy maradni,
      Csendben tűrni... idelenn?

Faur Anna és stábja látszólag egyszerű történetet vitt vászonra, még időben, mert talán a közönség emlékszik még a taxist brutálisan megrugdosó patacipős lányok történetére. Ez lehetett az alap ihlet, két külföldi színésznő a főszereplő, a Hunnia adott szárnyakat a vágyaknak... a képzelt vágyaknak. Ugyanis a legfőbb észrevétel a filmmel kapcsolatban, hogy szépeleg. A kitűzött cél gondolom egy női film lett volna, női szemszögből mutatni azt, hogy mi a szélekig sodródni, de talán épp a két külföldi főszereplő az, aki ezt lehetetlenné teszi. Más ott és más itt a szélen élni, és ha nincs pontos instrukciója, hogy mi a valóság ma Magyarországon, nincs miből merítsen a színész. Márpedig látva a képeket, azt kell mondjam, hogy olyan a film, mintha valaki mesélt volna a rendezőnek, hogy hogy is élnek a lecsúszott, senkinek se kellő, senkinek se hiányzó emberek, gyerekek, fiatalok. Mintha. De ez a mese másodkézből jött, ezért már benne van a mesélő is, a túlzás és a sablonok. Nehezen hiszem, hogy ne lehetett volna hitelesebb szereplőket találni a filmhez. Akik nem csak úgy csinálnak, mintha. Ez a minthaság az egész filmre rányomja a bélyegét. Hogy ez Sándor Pál prűdsége miatt van így, vagy Faur Anna nem mert mélyebbre menni, nem tudom. Lányok, akik túl öregek ehhez a szerephez, akiknél a dekadencia és lecsúszás csúcsa, vagy mélye az, hogy szájon csókolják egymást egy diszkóban. Lehet, persze, hogy van, akinél ez is már több a soknál, de hogy ez önmagában nem vezet el a brutalitáshoz, az biztos.
   Szerepelnek még taxisok is a filmben, valami seftelés is megy, de hogy mi, hogy miért törnek autókat, azt nem tudja meg a néző, hacsak nincs taxis ismerőse, aki rávezesse a megoldásra. De mondjuk ez mellékes, ettől még lehetne a film elfogadható. Azonban ahhoz, hogy ülve maradjak, hogy végignézzem a mozit, kell valami, ami húz, ami miatt érdekel, mi lesz a vége. Itt a film első tíz perce tökéletesen ugyanolyan, mint a közepe, vagy vége. Valahogy elvánszorgunk a végkifejletig, hogy a két lány elcsalja a sofőrt a senkiföldjére éjszaka, és ott végleg a tanácstalanság lesz úrrá a filmen. Nincs ötlet, nincs kitalálva, mi történhet ilyenkor, egyszerűen a látvány, a szövegek, a mese hiteltelen. Oké, hogy a két csaj eldönti, hogy nekik kell egy autó, és ezért akár meg is ölik a sofőrt, de amikor szembesülnek a helyzettel, amikor ott vannak a susnyásban, akkor legfeljebb odáig tudunk eljutni, mint feszültség, hogy az egyik csaj elveszti a láncát és keresi a sárban, aztán meg miután hosszan húzva a szemét közé viszik a hullát, beülnek a kocsiba és a kamera szemén át látva egy igen idegesítően béna ide-oda svenkeléses kvázi autóvezetést érzékelünk, aminek a rendőrök vetnek véget. És kész.
   Volt egyszer egy film, a miskolci boni és klájdról, és azt kell mondjam, hogy még az is izgalmasabb és hitelesebb volt, pedig beriarinál kevés manírosabb srácot lehetett volna találni ahhoz. És az mégis. Ez meg mégsem. Ha a cél a valóság, a helyzetábrázolás, akkor nem lehet úgy csinálni, mintha buli lenne - mellesleg nem hiszem, hogy egy házibulin szexfilmre onanizálnának a fiúk - nem lehet úgy tenni, mintha megdugnák, nem lehet úgy csinálni, mintha furujázna. Akkor ott szopás kell, kúrás és farokverés. Persze Sándor Pali kitért volna a hitéből, az lehet, de a kérdés, hogy a producernek csinálnak filmet, vagy a nézőknek? Mert nem mindegy. És még egy: el kell dönteni, hogy meglovagolják az alap sztorit, vagy se. Mivel a film végülis az újsághírre épül, kellett volna hozzá hiteles segítő, aki mondjuk elviszi a valódi éjszakába a rendezőt, az operatőrt, hogy ne nagypapáink sablonjait kelljen megfilmesíteni. Kár érte.

A lelkem sorszámozott, üres dobbanásait borzolja az idegenség, ismeretlenség, ellenszenves szabályokba rendezett, felvagdosott világ. Segíts eligazodni, hadd ismerkedjek meg a porszemekkel: ragadj meg a nyakamnál fogva, és gyömöszölj egy álnok, szánalmat kolduló hazug betegen bűzös lehelletébe, hagyd, hogy rámtapossanak! És ahogy döglötten fekszem a nyálkás aszfalton, magamon keresztül egyben látok majd mindent, minden szabályszerűséget, megállapodást, szándékot, de nem értek majd semmit. Szenvtelenül révedek az öntudatlan, magabiztos, éles mozdulataitok sorára. Ha eléggé figyelek, ha elég türelmes vagyok, ha eléggé hidegre fagy a saját hullám, és elég kicsi darabokra esik széjjel zavartalanul, ha le tudom vetkőzni rólatok magamat, egyszerre világos lesz már, hogy a közösségetek érthetetlen rendezetlensége csak látszólagos, nincs itt sem más, csak a Jóisten.

(Kovács Dénes: Barátom: Andrássy út leckéjéhez)

Nem tudom, mi a szerelem…

Talán az őrült, vad szex,
talán ha meghúzom a copfodat,
talán csak egy pillantás,
talán ha simítom a combodat,

talán ha szöges szókkal bántasz,
talán ha szemeidből méz csordul,
talán csak egy villanás,
talán ha egy harang megkondul,

talán ha gyermekké vetkőztetsz újra,
talán ha fizetek érted,
talán csak egy látomás,
talán ha szenvedek érted,

talán ha homlokomba költözöl,
talán ha kékké hazudom az eget,
talán csak egy lángolás,
talán ha szaladok veled,

talán titkolt szavaid csendje,
talán ha illatodra vágyom,
talán csak egy lázadás,
talán ha megmozdulsz az ágyon,

talán ha fénylő nyaraidba rejtesz,
talán ha nem fáj hazugságod,
talán csak egy ajándék,
talán ha érintésem vágyod,

talán ha némán tűrjük az időt,
talán ha hó zuhog könnyeinkre,
és nem csak a halálig hull
az ezüst lelkeinkre...

Mégsem tudom mi a szerelem...

Ha akarod Kovács,
elmesélem neked a szobámat. Az én szobám mindig nagyon rendetlen. Az én szobám csak akkor nem rendetlen, ha eljön a nagymamám és kitakarítja, vagy ha elhozok egy szeretőmet. Ha elhozok egyet, akkor azért én szoktam rendbe tenni.
   Az én szobám nagyon komplikált. Mert ha pl. le akarsz ülni az íróasztalhoz, mint most az előbb én, akkor egy csomó ruhát át kell raknod az ágyra, meg egy határozott mozdulattal helyet is kell csinálni, kb. A/4 + 2 könyöknyit. Ha azonban az ágyba akarsz feküdni, amit az előbb odaszórtál, most vissza kell tenned, és mivel minden csak szórva van, egy csomó ruha, könyv, füzet, spray, kötőtű és félbe maradt kötés leesik a földre, és amikor már minden leesik a földre, lefekvés előtt nem tudsz odamenni a radiátorhoz a törülközőért. Ha pedig nem tudsz odamenni, újat kell elővenni a fürdőszobában, amit aztán befelé magadon hagysz, mert szégyenlős vagy az apukád előtt – s kis idő múlva a szobában semmi sem látszik a törülközőktől. Ha semmi sem látszik a törülközőktől, az azért baj, mert akkor reggel nem tudod, hogy hol a matekfüzeted, és akkor gyorsan beteszed helyette a fizikát – ami történetesen kilátszik. Na és ha ez sokszor így van, a végén nem tudod, hogy melyik füzeted micsoda, mert az egyik végében Ady-elemzés van, a másikban számoljuk ki a derékszögű háromszöget.
   Manapság azonban egészen új problémák adódtak.
   Nekem Kovács, volt egy egészen picike sárga vödröm, amiben tartottam a szemetet. Na nem rohadt kelkáposztát, hanem papírokat. (Mert a szobámban csak akkor eszem, ha az a nagymamám van itt, amelyik most itt van, meg akkor sem rohadt kelkáposztát.).
   Az öcsém meg elment makkot szedni. Az öcsém nem hivatásos makkot, hanem csemetének való makkot szed, mert a csemete – ha már a makkból kinőtt -, pénzbe kerül.
   Az öcsém imádja a sárga vödrömbe szedni a makkot, következésképp a szobámban mindenütt szerelmes levelek, tampondobozok, spirálfüzetlapszélek, elhasznált papírzsebkendők, meg csokipapírok vannak.
   Az ablak mellett van egy polc, amin virágokat tenyésztek. A virágaimat azért én tenyésztem, mert mindet egészen pici korában kaptam. A kaktuszok a kedvenceim. A keresztanyám azt mondja, hogy aki szereti a kaktuszokat, az vénlány. Lesz. Én azért nem leszek vénlány, mert én hozzád fogok menni feleségül kaktuszostól, pedig tudom, hogy te most nem akarod, hogy hozzád menjek feleségül – főleg kaktuszostól.
   Tegnap volt a szobámban sült banán is, mert azt akartam, hogy gyorsan érjen meg, és ő meg nem akart gyorsan megérni, és a radiátoron inkább megsült. Tegnap óta tudom, hogy nem szeretem a sült banánt.
   Van még egy falam, nem nagy, csak egy csíknyi, amit beragasztottam újságpapírral, és egy csomó érdekes dolgot raktam rá. Van például egy fénykép, amin a nimfomániás barátnőm megy a barátjával, és nincs fejük, vagyis van, mert utólag rajzoltam egyet-egyet. Aztán vagyok én a kollégiumi wc-ben, amint dohányozom. Jó, mert nem látszik semmi más, csak én, meg a fehér csempe, és olyan, mintha diliházban lennék. Fölötte a kollégiumi kirúgató papírom, meg a zárójelentésem a gyomormosásról, meg alatta egy felirat, amin fejjel lefelé azt olvashatod, ha szeretkezni akarsz velem, vedd le a zoknidat, mert én semmi mást nem utálok jobban, mint zokniban szeretkezni.
   Még nagyon sokat mesélhetnék neked a szobámról, de ha csupára mindent elmesélnék, úgy semmi érdekes nem lenne, amikor téged elhozlak bele.
   Tudom Kovács, hogy néha hülye levelet kapsz tőlem, de néha én magam sem tudom, mit, miért teszek, s minden percben mást és másért. Tudom, hogy kinövöm, de félek, hogy nincs türelmed kivárni. Soha még jó nem származott abból, hogy én szerelmes lettem valakibe.
   Ma, amikor hazajöttem, Bo Derek feküdt az ágyamon, s tört magyarsággal elmondta, hogy úgy érzi, kiöregedett, s inkább öngyilkos lesz – attól azonban fél, hogy valami román parasztasszonyba száll át a lelke, ezért elindult, hogy megkeresse a világ legjobbját, aki méltó arra, hogy testében hordozza szegény Bo elfáradt lelkét. Így jutott el hozzám, miután a fürdőablakból végignézte múltkori ominózus vetkőzésem, s most itt esdekel, hogy vegyem át a stafétát. Természetesen nem alacsonyodtam le, erre bánatában nekiállt maszturbálni, de élvezni már kitettem a teraszra – látni sem bírom az ilyesmit. Nemrég ment el (...), azt mondta, akkor inkább plasztikai műtét, ő is megvárja, míg felnövök.
   Én soha nem akarok felnőni, mert akkor gyereket kell szülni, meg mindig rendet kell tenni a szobámban, mert ha jön valaki, akkor mit szól. A szeretőim miatt nem azért szoktam rendet tenni, mert mit szólnak, hanem mert a földön van az ágy, és senki sem szeret kazettákon és könyveken aludni.
   Jó nekem, hogy írhatok neked, jobb, mint beszélni, mert úgy látod az arcom. Zavarban vagyok az arcomtól, mert egy csomószor észrevettem az emberek reakcióiból, hogy nem az van benne, amit gondolok, vagy éppen túlságosan is az.
   Majd eljössz velem úszni? Volt egy barátom, aki szűz volt, és nagyon szép teste volt. Egyszer, csak úgy beszélgetés közben hirtelen megkérdeztem tőle ugyanezt, s ő mélységesen meg volt döbbenve, hogy most mi van? Otthagytam, mert belehalt volna, ha megmondom, hogy azért akarok vele úszni, mert olyan szép teste van.
   A te tested Kovács, semmiben nem különbözik az átlagtól, mégis olyan megmagyarázhatatlant csinál velem, mint még senki. Azért eljössz velem úszni, igaz?

Ezerkilencászkilencven. Tavasz? Vagy az ezerkilencszázkilenven után tegyek kérdőjelet? Végül is mindegy. Nem volt könnyű idáig eljutni. Most már a feszes menetelést felváltotta egy egyenletes lélegzés, ráismerés, de még sajog a vádlim, nem sokon múlott hogy abból ami sétának látszott, nem lett lavinaszerű rohanás. A szorongáskutya meg-megkapott útközben és nem hiszem hogy még egyszer meg tudnám tenni ugyanezt az utat.
   Az estét egy ismerőssel töltöttem nekem ismeretlen ismerősen zsongó helyeken. Sok hely, ajtók, sok zene, számtalan pohár és szó, különböző füstök és kérdések, sok mámorító, vakító figyelem. Reggelre csak a távolság maradt és egy elszakadt fonál az emlékezetemben. No meg az imaszerűen ismétlődő szavak. Vissza, csak egyszer jussak vissza.
   Most már állok, pontosabban állva utazok egy sínpáron. Szabadság híd Budai hídfő. Vége az eltévedésnek, az ismerősöm arcának emléke újra melegséggel tölt el, bár a testem vészjeleket küld. De a vasszerkezet indái zöldellnek. A hajók támaszkodnak, sőt fekvőtámaszokat nyomnak a vízen, a sirályok mind egy egy fonálra kötve köröznek, mint a csecsemők szemét szórakoztató játékokon azok a színes izék, és a víz csobogva gőgicsél, gügyög. Rend van. A Gellérthegy meg felnyílik, hát persze, ez egy óriási cukortartó, hisz a kávéillat árad a széllel és szinte eltömi az orrom. Amíg a fekete aromában fuldoklom, a nap meg a kisujját eltartva belehörpöl a gőzölgő városba. Kávé, kávé, kávé... A testem feladja és rámmorog. Van hely, le is ülhetnél, vagy ha így jobb még mindig állsz! Mindegy! Csak pihenjünk. Igen, az ingóbingó barna nagy öltésekkel varott bőrülés ott a hernyónál szabad. A villanykukac araszol. Odabillegek vagy libegek a villamosűrállomáson és egyre gyengülök. Gyengülök, de csak egy röhögésre futja mégis. Nem tudok leülni, egyszerűen nem lehet. Az ülésre görbe, öltögetős betűkkel írtak. Villamosszék. VILLAMOSSZÉK! Vinnyogva röhögök és körülnézek. Ezek vajon tudják min ülnek? Villamosszék. A kapaszkodók nagy sörnyitók soraként himbálóznak az orrom előtt és én már próbálgatom is a hozzájuk illő óriás sörök súlyát. Lovagi torna kőbányán, párbaj, hetven feles nyolcvan kávé.
   Szabadság híd. Pesti hídállás. Vásárcsarnok, Piaccsarnok, Piacsarnok. Kávé és sör vagy inkább kávé uniqum? Van még előttem egy napnyi utazás, de legalább húsz perc a vonatülésig. ÁÁÁÁ nem fog menni. Leszállok. Szeretem másnaposan, kialvatlanul az agyam, csak ne fájna így. Muszáj kikapcsolni, de a vonatig még ki kell bírni. Hopsz egy tátogó arc. Ja boccs!... Igen jóreggelt kávéféuniqum... köszönöm.