Írás

kapva tűzött
bomló hajfürtöd
mögött kerestem
a fekete parazsat
nyúltam felé
a sík múltba
s ujjamra
égette a pillanat
ajkad derengő ízét
és egyre csak
hullott a pernye
szerteszét

egy angyal
négy könyv (melyek is azok?)
hét nap - hát ez a nyár!
számtalan kavics az utcáról
színesek, mint
marokban a gyógyszeradag

egy befejezetlen rejtvény
hogy is mondják másképp?
mintha már átéltem volna

ha alázattá simult a lázad
és a nem lehet eléget
benned egy kis mindenséget
vagy ha már foszlott átalány
lett az ima és lesel át rajta
a talány sátraiba
vagy ha a szív pár
ígérettől jól beszívva
rég tehetetlen ül
míg rá nem hamuz a vég
majd akkor beszélünk

Már senki nem emlékszik rá. Eltűnt, mintha soha nem létezett volna. Nem is lehet megmondani ki volt, mi volt, csak annyi bizonyos, hogy lett, ami kimondhatatlanná vált a hiányában. Ez a hang, ez a betű szentül meg volt győződve, hogy önmagában is van értelme, sőt! Egymaga képes mindarra, amiben előfordult.

- Hiszen része voltam! – biztatta magát.

Akkor egyes betűk a teljes szabadságról és az önmegvalósításról beszéltek. Ők átélték, megértették, és elfogadták a kivált betű álláspontját. Hosszan fejtegették az egyéni betűk érdekeit, előtérbe helyezték a hangok jogait a szavak jogaival szemben. Meglátásuk szerint a hangok előbb voltak mint a szavak, és így a betűktől ered a világ, ezért minden betű rendelkezhet önmaga sorsa felett.

Persze mások az egységet hangsúlyozták, és meggyőződésük jeléül példákat próbáltak a betűtársadalom elé vetni.

- Van ami kifejezhetetlen így!
- Ugyan! Mi?
- Éppen ez az! Tudom, de képtelen vagyok megnevezni... még csak körül sem tudom írni, mert magamban sem tudom megfogalmazni!
- Ilyen nincs! - reagáltak a teljes betűönrendelkezés pártiak.

Az Idő mosolyogva szemlélte a vitázókat. Szótlanul lebegett. De mi tagadás, egyszer azért elgondolkodott:

"Mi lenne, ha én lennék az a betű...? Ha senkinek nem hiányoznék, elfogadnám? Ha hiányoznék, visszatartana? Eh, ostobaság! Én én vagyok, ők pedig ők. Nincs miért közbelépjek, tegyék a dolgukat, én is teszem a magamét!"

Később elcsendesedtek a viták. Újrarendeződtek a sorok, és újrafogalmazódott a világ is. A kimondhatatlan szavak egyszerűsödtek, belekeveredtek más gondolatokba, vagy egyszerűen karon fogta őket a jótékony Ismeretlen. (Megsúgom, ő mindig is nagy érdeklődéssel kísérte a megnevezhetetlenek és a kimondhatatlanok ügyét... az univerzum örvénylő sötétje felé.)

Teltek a napok, és már úgy tűnt, végleg helyre áll a rend, amikor a csont sovány i a köznapi ismeretek valamely elektronikus bugyrából merítve arra a megállapításra jutott, hogy ő stresszben él, és hajlamos a depresszióra. Sőt, ezért a többiek, leginkább a szavak csoportjai, a mondatok, végső soron az őt is éltető gondolatok a felelősek! Úgy érezte, neki is követnie kellene azt az eredendően kivált betű példáját. El kellene hagynia a szavak világát, és önállóan, korlátlanul kellene lebegnie a világmindenségben. Amikor hangot adott elképzelésének, újfent fellángolt a régi vita. Volt, aki sírva marasztalta, volt aki megfenyegette, de szép számmal akadtak olyanok is, akik biztatták:

- Ne törődj a többiekkel, most az a fontos, hogy megtaláld önmagad! Ha úgy érzed, hogy el kell menned, akkor tedd meg! Nem számít, hogy mit gondolnak, mit mondanak amazok! Te magánhangzó vagy!

Elszánta magát az i, és kivált a betűk közül. Jajgathattak, pörölhettek a mássalhangzók - nem hatott rá.

Az _smeretlen mája ped_g egyre duzzadt. Megérezte, hamarosan önmaga _s a k_fejezhetetlenségbe, és így a feledésbe merül. M_ tagadás, elképzelhetetlen ennél szebb beteljesedés: a teljes _smeretlen am_nek a fogalmát sem _smer_k!

Telt az _dő, és újra elhallgattak a rosszallók, megnyugodtak a pártolók. Talán belefáradtak a v_tákba, talán csak egyszerűbb volt elcsendesedn_. A betűk zöme megszokta, elfogadta _smét az új állapotot. Rájöttek, anny_ történt csak, hogy szűkebbek lettek a szavak, a szócsaládok. Nehezebben lehetett megkülönböztetn_ egymástól egy-két dolgot, például a _gazt és a gazt. De m_t szám_tott ez! h_szen a k_vált két betű példájára meseszerű történetek _s kerekedtek. V_ccek keltek életre, olyanok m_nt: "Mért ment el az az utolsó betű? No? Mert az ell fejetlenül szerette!". Szálló_gék kaptak szárnyra, m_nt például: "Egy sorban elég egy pont!" És m_ndenk_ megértő mosollyal bólogatott.
Élelmes vállalkozások játékok formájában dobták p_acra az esetüket: betűgyerekek táblákon próbáltak megszabaduln_ a szavaktól. Vetélkedőket rendeztek "A hang elszáll" c_mmel. A célja: saját k_s csoportjuk k_szor_tása az értelmes k_fejezésekből és gondolatokból. Végül _s egyhangúlag felértékelődött a két betű útja, majd ennek betűtársadalm_ csúcsaként d_vattá lett a k_válás. A betűkben megérlelődött a vágy, k_v_rágzott a kedv, és egyre nagyobb számban szerettek volna önállósodn_, k_váln_. Tal_n éppen az "_" tette divatt_, tal_n valak_ m_s. M_ndennap_s lett az ön_llós_d_s. Megsz_kt_k, elf_gadt_k. És végül elérkezett a telj_s f_lszabadul_s. Töm_g_s_n k_zdt_k k_v__n_ a __tűk. ______ c_____a_, __aba___ ______. ___ __ ________ __ _______ ____. _ _____ ___ ___________, _______________, ________________ _________.

(2001)

der – S
S / S
undorító SS
nem tetszik - akkor sem nev SS -
nincs több kérdés - hely S -
milyen érzés - szer SS –
ha nem találsz – ker SS –
megvakultam – vez SS –
szedd a lábad – fu SS –
ne szólj semmit – ku SS –
azért viszont nem jár ju SS –
furcsa rímek - hogy SS-ek hanyatt
szavahihetőségem terhe alatt –
magánzárka - cseppet sem fény S -
modernitásom jövőképe rém S -
ajtó csukódik - mozdul a zár nyelve – ka TT –
kiteszem a táblát - elég ebből mára -
nincs több rém-rím

- Z Á R V A -

sűrűsödik a gond
dzsemmesedik az élet
nem érzem
nem érzem egykori
gyümölcsízét a létnek
eltűnök
álmodom

zöld fügeségről
lekváros lágyságról
mélységsüllyedésről
cukorboldogságról
szétterülő szószban
süppedek el
bödönöm alján
merülök el
elmerülök
végleg

Gondolkodtál-e már valaha azon, hogy amit látsz az valóság-e? Úgy értem, mi van akkor, ha az általunk látott képeket - vagyis csak a saját nevemben beszélhetek - tehát azokat a képeket, embereket, cselekményeket és információkat az agyam szüli, kreálja? Vagy még az sem... Mi van akkor, ha csak egy program vagyok, amit fentről irányít valaki? Ha az általam ismert emberek is csak egy program részei?
De akkor miért nem merek bármit megtenni?
Az életem lehet csak valaki lefuttatott programja, arravaló tekintettel, hogy akár ilyen életet is élhet? S ha lejár a programom, a fenti néző elindít egy másikat?
Lehet, hogy néhányan közülünk azért halnak meg korán, mert a néző, aki lefuttatta a programot már az elején úgy vélte, hogy a karakter vagy a helyszín rossz, hibás. Esetleg futtatás közben hiba történt.
Engem vajon hányan futtattak le? Hányan állítottak le már az első percekben? Hányan sajnálták, hogy befejeződtem vagy azt, hogy egy konfigurációs hiba miatt félrecsúsztam?
Akik használtak boldogok voltak? Miattam? S ha nem, miért nem állítottak le?

Voltatok ti régi barátok…
Most egyre messzebb gyerekkorom.
Víz alól jön telefonhívásotok.

Tükörbe néztem, mit adott anyám, apám. Testem.
Fogyhatatlan kín.
Lilák a körmeim, hideg van.
Játszik a tél, nincs meleg pulóverem.
A kávéház üres, esik a hó.
Meddig…

Kisírt szemek.
Mocskos testemen sósak a könnyeim.
Nem nézek többé tükörbe.
A keresztvíz szentesít, apám
neve múltamhoz kapocs.

Reggel sárba lépek.
Cipőm mocskos, visszanézek.
Forgunk, zuhanunk,
este megint a hírek.

Csókok és reszketés.
Nehéz aranygyűrű, pokoli aranykor.
Zárak, a kulcskarikán egyre több a kulcs.

1990. február 15.

Leírni majdnem lehetetlen.

gyárkémény
- vonuló madárraj alatt -
mely parazsa kihunyt
füstje tovaszállt
de mereven tartja
a talpazat
mert tömör létige
a teljessége

Ez van.
Ez lett.

a hangtalan
komponált múlt
időt rejteget odaát
kékségén lebeg
a palackpostába
rejtett elnagyolt
üzenet:

Ez volt.
Ez maradt

és már üres
lesz míg festékét
bírja a vászon
fűszeres mámorító
bora az édes álom
- kiszabadult szellem

Leírni majdnem lehetetlen.

Most, hogy harmadszor olvasom:
megtanulni élni, megtanulni élni, megtanulni élni –
kezdek tőle fára mászni, pedig azt se tanultam meg soha.
Nem volt kitől. Se apám, se nagyapám nem tudott.
Fára mászni se.
Bár ez nem igaz, hiszen az idősebbik István annak idején
tagja volt a kiskunhalasi akárhányadik bicikliszázadnak
az akárhányadik világégésben,
ott pedig komolyabb ellenállásba való ütközéskor ehhez
a taktikai cselhez kellett folyamodniuk. Csapatostul, Csepel kerékpárostul
- saját élménybeszámolói alapján.
Fára mászni mégsem tanított meg. Talán pont ezért.

Itt az ideje MEGTANULNI ÉLNI! – korholta magát a főnixmadár,
majd újra lángra lobbant. Harmincharmadszorra is.
Maga se tudta már, miért tette, megszokásból-e csupán,
vagy mert azt hitte, ez áll neki jól,
mindenesetre ez ment, és az emberek nem is vártak tőle mást.
Hajnal és alkony. Köztes állapot nincs,
és nem is volt. Csak a lobbanás.
De ez a gondolat, ez a gondolat csak nem ment ki a fejéből…

Talán lehetne ő is hétköznapi madár,
Jár amivel ez jár.
Korán kelés, korán fekvés, rakhatna esetleg fészket,
tanulhatna közgazdaságtant vagy államigazgatást
hosszú féléveken át,
hogy aztán ezekből mit sem használva
a telefondrótos ügyfélszolgálaton kössön ki,
együtt a többi verébbel.
Vagy lehetne belőle is nyugatra költöző madár,
lelkitussal kérdőjelet festve fel az égre
mindig csak nyugatra, sose vissza közép-keletre
fejben mágnest leszegve, tudva, hogy kelepce,
míg szárnyunk alatt fütyül a szél.
Papagájként is mantrázhatná az igét
Meggyőződésének konok rácsai mögül,
hogy „Forrradalom!
Gyurrrika jobban teljesít!”
egy sort a székelyhimnuszból vagy bármit,
a lényeg, hogy a gazda örül.
Fennhéjázó turul? Az is lehetne akár.
Kígyász-békászölyv, lelkekbe gázlómadár,
bömbölömbika, léprecsalogány,
huhogó vagy bíbic – annak semmi se drága
apró atomcinke, este foszforeszkálna
álmában még kicsit,
majd másnap újult erővel, még tízezer évig.
De nem, ő marad ami volt, mitologikus tévhit
Inkább gyorsan elégni, mint lassan elhamvadni
Lángnyelvet öltve e számító világra,
Megtanulni élni? Hiszen azt tudni kell.
Próbálni hiába.

(14-05-04)

Az ember háton fekve az éjjel arra ébred, hogy egyetlen, forró csepp hullott a homlokára, és tudja, hogy ez egy másik író másik könyvében történt, mégis hirtelen csordultig telik a veszteség érzésével, mint amikor elalvás előtt eszébe jut a pékségben sülő kiflik illata, amit nagyapa biciklijének vázára szerelt kis gyerekszékben érzett, és az a csepp, amiről érzi, hogy az utolsó kell legyen, elindul lefelé, a füle mellett lejut a lepedőre, az éjjeli reménytelen forgolódások gyűrte völgyek mentén kijut az ágy széléig, lekúszik a fakereten, átóvakodik egy nyitva felejtett könyv egyik lapján, ahol épp egy legendává vált ember próbál a cirkuszosokra gondoni, miközben homlokával a gesztenyefának dőlve vizel, ami egy olyan jelenet, amit évekkel ezelőtt álmodott meg valaki, aki aznap éjjelig írta a regényét és sírva feküdt le a felesége mellé, aki azonnal tudta, hogy akkor halt meg az ezredes, aki az író nagyapja volt eredetileg és tízéves korában halt meg igazából, de valójában akkor és ott, az ágyban síró író által leírt oldalakon, és a csepp vándorol tovább, a parketta repedésein át kijut az előszobába, onnan a kertbe, ami zárt világ, de némi habozás után egy hosszan tekergő meztelencsiganyomon mégis kijut az utcára és innen már nagyobb léptékre kell váltanunk, először streetview, aztán a normál googlemaps nézetből kizoomolva arra a Közép-Európára, ahol egy reménytelenül kettéosztott ország fordítónője egyszer azt nyilatkozta, hogy az író pontosan leírta a magyar falu hangulatát, miközben pl. kínaiak arról értekeztek, hogy ugyanez az író mennyire értette a kínai lélek rejtelmeit, és a csepp még tovább vándorol, és nem is nehéz követni, mert mindenhonnan jönnek cseppek, amik egyesülnek, talán a Humbolt áramlatban, mert a Golf az mintha ellenkező irányból jönne, de ehhez utána kéne nézni, amihez most nincs kedvem, tehát legyen a Humbolt, jusson el a Mexikói öbölig, ahonnan a világ egyesült cseppjei most már vidám forgatagban, mert a lassú gyászmenet egyáltalán nem volna ide illő, elérnek Mexikóvárosig, ott egy szobába, ahol egy ember épp benyit az egymásba nyíló álombéli szobák közül az utolsóba, ahol egy hintaszék várja, amibe leülve, mint mindig, most is melankóliával teli, kicsit elrévedő tekintettel nézi, ahogy a világ egyesült cseppjei színültig töltik egy régen kiszáradt, őskori tojásokhoz hasonló kövekkel teli folyó medrét.

87 éves korában tegnap elhunyt Gabriel Garcia Márquez.

Leültem, bekapcsoltam a TV-t.
Néztem. Elálmosodtam.
Kikapcsoltam a TV-t, elaludtam.
Azt álmodtam, hogy TV-t nézek.
Felébredtem, bekapcsoltam a TV-t.

Gyerekkorom óta szeretnék nagyot nyerni. Ráadásul bármit kipróbáltam, az első az mindig sikerült. Így volt ez a félkarú rablóval, a black jack-kel is és a rulettel: az első eset, amikor ezekkel játszottam, mind sikeres volt, és viszonylag nagyot kaszáltam. De mindig volt valami szépséghibája is a dolognak. A félkarúnál az, hogy a haveroknak nem volt türelme, így hamar abbahagytam, bár azért a nyeremény, ami körülbelül húszezer volt, a nyolcvanas évek közepén nem volt nagyon rossz. Aztán a black jack, aminél konkrétan bankot robbantottam, mindez az Art Expon volt, és csak amikor a több kilónyi zsetonnal mentem a pénztárhoz, akkor derült ki, hogy ja, hát igen, ez csak egy bemutató játék, és pénzt azt nem adnak, de beválthatom a nyereményt pezsgőre, pólóra és arckrémre. A fél város utána az én krémeimből élt. Ja és ne feledkezzek el az első zsákbamacskámra se, ahol kihúzták a cetlim és enyém lett a főnyeremény... egy élő bárány. Szóval megy ez nekem, csak valahogy mindig fura vége lesz. Ezért gondoltam, hogy most kipróbálom a 888 Texas Hold ‘em pókerét. Vagy bejön, vagy max elbukom a tesztpénzt. Hátha. Ha sikerül, majd írok Kubából képeslapot.

A napok hetekké, a kétség bizonyossággá.
Kis zökkenésekkel felfelé zuhanni.
Tartom, mert feladat,
eszem, mert nem lehet maradék,
sózom, mert ízetlen.
Csorog alá, csorog az üres árok.
Dehogy csorog.
Bár csorogna.

30 felett már minden nap ajándék.
Ja, hogy nem ezt kérted?
Lázasan lüktető jéghideg halánték.
Hova lett hát az optimista vérted?
Nem lettél Bugsy Siegel, se Pablo Escobar
Se Doctor Dedo Verde.
Az árufeltöltői rangot viseled a Tesconál,
Négy műszakban persze.
Maximum a létminimum
És nincs nálad töltött minigun, pedig hogyha lenne…
A kimondatlan szavak terhe
Mint egy konok betonkocka húz lefele egyre.
Lehet, hogy nem bírom Pokyo-ig?
Régebben meg se kottyant pár ezer mérföld.

Nem küzdesz tovább.
Strand és kacaj messze marad,
Távolodó giling-galag,
Mint víz tetején napolaj – csillogó felszínesség.
Fojt és ragad.
Mindebből már kivakartad magad.
Éjkék mélység s zúgó csönd csak.
A lehetőségek halacskái - tarka rengeteg
Még kérdőn bökdösik szemed kocsonyáját,
Ám az már csak rezignáltan meg-megremeg.
Piros szöszmöszpulcsidon a neved
Végleg elkenődött, csak a pikírt „Segíthetek?”
Kitűző fityeg ott melleden, bénán.
Állsz ott, és a víz tükréből nézel énrám,
Apró gyöngysorként szád szélén
Buborékba fagyott kérdés:

Válasszam a munkát, és a karriert?
Kanapén elterülve lélekölő TV-showkat meg olcsó junk foodot falni?
Válasszam a lassú rothadást?
Utolsó pisálás egy szánalmas otthonban, önző, elbaszott gyermekeim szégyene,
Kiket azért nemzenék, hogy magamat helyettesítsem?
Válasszam a jövőt?
Válasszam az életet?

Én mást választottam.
Hogy mi az oka?
Nincs semmi oka.
Kinek van szüksége okokra…

14-02-22