Írás

Mint az éremnek, az életnek is két oldala van. Ha akarod, elhiheted azt, amit a többség mond, amit a tényeknek látszó pillanatnyi ismereteid alapján mint biztos bázis, gondolhatsz a világról, szóval le lehet élni egy életet úgy, hogy nem firtatod a dolgok valóságát, hogy soha nem nézed meg a másik oldalt. Ebben a sztereotípiák lesznek a segítőid. A sztereotipizálás az meg azért kell, mert egy döntésnél nem mindig lehet elég időd információkat szerezni, vagyis kell hagyatkoznod a többség tapasztalataira. Gyors és kényelmes. És sokszor még hatékonynak is tűnik.

Amikor először találod szembe magad azzal, hogy a valami = valamilyen képlet hibádzik, akkor még csak azt gondolod, hogy a kivétel erősíti a szabályt, a képlet helyes, csak véletlenül most másképp alakult. De amikor másodszorra is beüt, akkor már gyanakodhatsz. Félreértetted? Félreismerted? Hazudtak valakik? Vagy még mindig a kivétel működik?

Ugyanazzal az emberrel ugyanúgy nem lehet háromszor tévedni. Egyrészt akkor a képlet hibás, rosszul állítottad fel magadnak, rossz tapasztalatokat vettél át, a tipizálásod balul sült el, másrészt bizony kifoghatsz olyan embert is, akit nem a felületen kell ismerni vagy értelmezni, és ha ez a tévedés erős értelmi és érzelmi vihart kavar, akkor bizony tényleg lehet, hogy a kulcs legyen bár a kék szobában, de érdemes érte oda benyitni. Érdemes, még akkor is, ha a két tévedés erősen hordozza annak lehetőségét, hogy a harmadik megint az érem másik oldalára visz.

Mi az, ami működik? Megérzés? Igen, talán a megérzés. Amit nem tanítanak és elmagyarázni sem lehet. Na, most egy ilyenbe fogok bele. Érem, melyik oldaladra akarsz esni?

Feketéllőn, hóban, homályban,
A pláza fénylő ablakában
Vacog, remeg

Két bácsi, rongyba bugyolálva;
Hirdeti fájón e világba:
Nincs szeretet.

A boldogság múló villanás,
Otthonunk alig pár IKEÁ-s
Papírkarton.

Nincs megbocsátás, nincs second chance,
A betonlapon szétfröccsensz,
Nincsen pardon.

Nagybajuszú kövér tintapaca
Egy hamis statisztika alatt:
„Minden rendben…”

Dúdolgatja zuhanás közben
A társadalom nagy bőszen
„Minden rendben…”

Magyarország jobban teljesít,
A közmunkaprogram nemesít,
Higgyél ebben!

Szemed szorosan tartsad lehunyva,
Há’, kettő, egy másodperc múlva
Képzeld magad

A kedvenc pihenőhelyedre!
Egy gát töve, árfolyam medre,
Védett falak.

Rajtuk egy piros-fehér-zöld tag:
„Egyes állatok egyenlőbbek”
Véres szavak.

De Te biztonságban vagy, ne félj!
Magyarnak mondott, hős keresztény
(-nek mondott).

Szíved nem rágja buziféreg,
A fű szerinted idegméreg,
Mi megrontott

Egy nemzedéket. Sittre velük!
Erős magyarságot nevelünk!
Büszke népet!

Ahol a kopár szív sarja, mint
Tikkadt birkanyáj legelészik,
S halkan béget.

Kinek nem tetszik, nyelvét metszik,
Vagy ha nem tette volna eddig,
Most még léphet.

Most még.

(13-12-8)

Hideg, fekete nyálka kúszik testemre,
Ez a sötét köpönyeg nyel el.
Orromból vér cseppen... Lehetne,
Hogy reggel ne ébredjek fel?

Sok ismerősömtől kaptam már hiteles beszámolót arról, hogy milyen munkanélkülinek lenni. Aztán sajnos volt alkalmam megtapasztalni a saját bőrömön is. Legegyszerűbben talán a haldoklás folyamatához lehet hasonlítani, persze nem kisebbítve ezzel a valós haldoklás fájdalmát és gyászmunkáját. Viszont ebben az esetben is meghal valami, vagy valaki: a dolgozó énünk, a lelkesedésünk, a reményünk, és még folytathatnám a sort. Némi optimizmusra adhat okot a valós haldoklással szemben, hogy ki lehet törni ebből a halott állapotból, nagyon sok embernek sikerült is, de persze sokaknak nem.
   Sajnos a halál elfogadhatatlan tény a nyugati kultúrában a mai napig, rettegünk tőle, menekülünk előle, és semmi esetre nem akarjuk elfogadni a tényt. Ennek talán az egyik legfőbb oka az lehet, hogy míg az ősi kultúráknak a szerves részét képezte a halál tudata és a gyász, ezáltal pedig mintát is tudtak erre adni a következő generációnak, addig a nyugati kultúrában ez szinte tabu, és teljesen hiányzik. Ugyanilyen a munkanélküliség is. A rendszerváltás előtt ez majdhogynem ismeretlen fogalom volt, hiszen akkor nem szabadott annak lenni, ma viszont nagyon is könnyű belekóstolni. Ugyanúgy félünk és rettegünk tőle, beszélni szégyellünk róla, de sajnos még mindig (vagy már?) nincs adekvát vagy biztos minta a kiútra.
   De először lássuk, hogy milyen szakaszokból is áll a haldoklás, és munkanélküliként miként nyer új értelmet. Kübler-Ross szerint a haldoklás folyamatában egymást követő jellegzetes pszichológiai szakaszok különböztethetőek meg, amelyeken mindenki végigmegy, a haldokló és a hozzátartozó is. Ezek a szakaszok persze nem feltétlen sorrendben jelennek meg, és van, akinél nem is mindegyik jelenik meg. De a lényeg, a haldoklás ténye adott. Jelen esetben behelyettesítettem a halál vagy haldoklás szót a munkanélküliséggel, és hát láss csodát, teljesen értelmes így is.

1. Tagadás

Hát ez a kezdeti időszak. Amikor az ember munkanélkülivé válik. Vagy frissen, az egyetem kapujából kilépve, vagy hosszabb-rövidebb munkaidő után. Az első reakció a tagadás, melynek pszichológiai funkciója az énvédelem, a meg nem történtté tevés, a realitás kétségbe vonása. A szubjektív élményvilágban ilyenkor már létezik a munkanélküliség gondolata, de nem akarjuk észrevenni. Az nem lehet, hogy nem találok munkát rövidesen. Úgyis lesz munkám 1-2 héten belül. Tulajdonképpen nem is munkanélküli vagyok, hanem olyan, mintha hosszabb szabadságra mentem volna. Amit amúgy is megérdemeltem már. Most végeztem az egyetemen, végülis még mindig olyan, mintha diák lennék.
   És jönnek a kötelező viselkedésformák: a fokozott aktivitás (minden nap takarítok, eddig úgysem volt rá időm; végre elutazhatok a szüleimhez, nem köt a hülye munkahely), a hitetlenkedés (de hiszen én színjeles tanuló voltam, mi az, hogy nem kapkodnak utánam, ez nem lehet; de hát én voltam a legjobb az irodában, ez biztos valami tévedés lesz), és a bagatellizálás (tulajdonképpen nem nagy ügy, majd úgyis lesz valami... valami mindig van).

2. Düh, harag, agresszió

A düh hátterében nagyon egyszerű ok áll: "miért éppen én?” Sajnos (vagy nem) úgy vagyunk programozva, hogy minden tény és észérv ellenére hiszünk a világ igazságosságában. A munkanélküliség viszont egy rohadt igazságtalan és tehetetlen állapot, érthető tehát a düh. Mikor látjuk, hogy dilettánsokat, hozzá nem értőket és ostoba, teljesen alkalmatlan embereket hamarabb és készségesen alkalmaznak, mint minket. Mikor századszorra is beigazolódni látjuk, hogy nem a tudás és a tehetség a döntő, hanem a sógor-komaság. Mikor a legrosszabbul teljesítő kolléga kísér ki minket az ajtóhoz, magában ujjongva, hogy nem ő volt a "szerencsés". Mikor hamarabb felveszik valahová azt az egyetemi évfolyamtársunkat, akiről nemhogy nem gondoltuk, hogy munkája lesz, hanem szívünk szerint eltiltottuk volna a szakmától. És sokáig még hiszünk abban, hogy helyreáll az univerzum egyensúlya, a kókler lelepleződik, minket pedig mellőzöttségünkért bocsánatot kérve vesznek fel álmaink munkahelyére.
   Aztán telnek-múlnak a hetek-hónapok, és kezd világossá válni, hogy ez sosem fog megtörténni, és persze csak még dühösebbek leszünk. És elkezdünk gyűlölni mindenkit. Mindenkit, akinek van munkája és mégis panaszkodik. Akinek van munkája, és jól is keres. Akinek van munkája, jól is keres, és mégis panaszkodik. A kukkoló nénit a negyedikről, a BKV ellenőrt, a hangosan játszó gyerekeket az utcán, a mosolygó embereket, a szomorú embereket, mindenkit. De természetesen ez még messze nem a lejtő legalja.

3. Alkudozás

Ez egy viszonylag rövid szakasz, bár a munkanélküliség miatt kiszélesedett és töredezett időben elég nehéz megbecsülni, hogy mi hosszú és mi rövid. Ekkor jutunk el arra a pontra, hogy tudomásul vesszük a tényeket, azt, hogy nem áll vissza az univerzum rendje, hogy nem lehet tartósan dühösnek lenni, és hogy a számlák mindentől függetlenül csak jönnek. Éppen ezért kezünkbe vesszük a sorsunkat, és megpróbáljuk mi helyre állítani a mérleget. Célokat tűzünk ki, melyek sokszor irreálisak, és felajánlásokat teszünk. Most majd még jobban keresek munkát. Most majd bevetem az utolsó tartalék energiámat, levetkőzöm a maradék önérzetem, és szívességet kérek, ha kell, az ellenségemtől is. Most majd jobban odafigyelek minden lehetőségre, és ha kell, takarítónak is elmegyek, sőt, még a meki is szóba jöhet.
   Nem ritka, hogy végiggondoljuk eddig életünket, rossz cselekedeteinket, mulasztásainkat. Lám, ez mind azért történik, mert olyan negatív voltam eddig. Ha rámosolygok a világra, előbb-utóbb az is visszamosolyog rám. Biztos a múltban elkövetett szemétségeim miatt kapom ezt, hát viselem a következményeit. Segítenem kellett volna a mellettem ülő, könyörgő és kétségbeesett évfolyamtársamnak (akinek mellesleg, talán épp ezért, már van munkája) a zh közben. Nem kellett volna kibeszélnem a kollégám, mert büdös a szája. Vétkeztem, és most megbüntettek. De ezután sokkal jobb ember leszek, és meg is lesz a gyümölcse!

4. Depresszió

De mégsem változik semmi. Hiába próbáltuk meg a lehetetlent, hiába kíséreltünk meg túllépni az árnyékunkon, hiába küldtük el szinte minden lehetséges és kevésbé lehetséges helyre az önéletrajzunkat. Semmi, nothing, ??????. Kimerültek a raktárak: az energia, a remény, a vágy. Ekkor jön hát a depresszió, ami tulajdonképpen egy elővételezett gyászreakció: önmagunkat gyászoljuk. Feladjuk a küzdelmet, és elismerjük, hogy győzött a munkanélküliség, győztek a szerencsés kibaszott dolgozó emberek, győzött a sors. Elkezdjük feladni a szerepeinket is. Már nem mérnök, titkárnő vagy szociológus vagyok; már nem barát, barátnő és haver vagyok, nem vagyok már senki, csak A munkanélküli. Nem vagyok jó semmire, sehova sem kellek, és teher vagyok a szeretteimnek, a munkanélküli központnak és az államnak.
   Sokan ekkor hozzák meg a végső döntést, azaz azt, hogy feladják a munkakeresést. Ez még az autonómia érzetét adja, vagyis azt, hogy valamiről én dönthetek, és nem mások döntenek rólam. Van, ami még az én irányításom alatt áll, amiért még én vagyok felelős, ha már minden más kicsúszott alólam. Látszólag ez egy irreális elhatározás, ugyanakkor megnyugtató is: nem azért nincs munkám, mert én nem kellettem sehova, hanem mert már nekem nem kell a munka. Mert már oly mindegy, hogy nem is érdekel.

5. Terminális depresszió, belenyugvás

Ez egy végállapothoz kapcsolódó depresszió, ami egyfajta belenyugvással jár. Ez utóbbi érzés pedig onnan fakad, hogy véglegesen és megmásíthatatlanul elfogadtuk azt, ami ellen olyan, de olyan erősen ágáltunk, amire olyan dühösek voltuk, és ami ellen annyit küzdöttünk: a munkanélküliséget. Teljes mértékben feladjuk a reményt, hogy valaha is kilépünk ebből, és újra teljes, produktív tagjai leszünk a társadalomnak. Mi már nem hagyunk több nyomot.
   Gyakran előfordul ekkor, hogy feloldjuk az érzelmi kötődést a környezetünktől. Már nem osztjuk meg az érzéseinket, a bánatunkat a környezetünkkel, még a hozzánk legközelebb állókkal sem. Kívülről ekkor tűnhet a legidegesítőbbnek és -kétségbeejtőbbnek a személy. Csak ül, és nem csinál semmit. Már munkát sem keres, hát az eszem megáll. Tele van a tévé meg az internet is álláshirdetésekkel, de ez már dél előtt fel sem kel. Hetek óta nem hív, nem keres, pedig aztán ráér egész nap. Az ok viszont nagyon egyszerű: csak szégyelljük az állapotunkat és nem akarunk mások terhére lenni. Nem akarjuk látni a szeretteink szemében a sajnálatot és a csalódottságot, hogy mégsem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket. Hogy hiába végeztük el az egyetemet, mégsem tartunk sehol. Hogy hiába haladtunk feljebb a ranglétrán, most mélyebben vagyunk, mint valaha. Hiszen megkapjuk ezt saját magunktól is, minden nap.
   És hogy mi a vége ennek a folyamatnak? Hát azt hiszem két lehetséges út van. Vagy beleragadunk a legutolsó stádiumba, és elfogadjuk, hogy nekünk már nem jut és nem is jár jobb. Mi vagyunk A munkanélküliek, akiknek már sosem lesz nemhogy nekünk tetsző, hanem akármilyen munkahelyünk. Napról napra élünk, jobbára csak vegetálunk, és arra várunk, hogy egy nap nyeljen el örökre és takarjon be jótékonyan végre a keserűség, a düh, a csalódottság és az önvád mocsara.
   A másik lehetőség persze az, hogy bármelyik szakaszban legyünk is, hirtelen mégis megtalál, vagy inkább mi megtaláljuk a munkát, és kiléphetünk ebből a lassú élőhaldoklásból. Nyilván ez lenne az ideális, és próbálunk ebben hinni... mert ahogy eddig is, ezután is hinni fogunk az univerzum egyensúlyában, minden józan érv ellenére.

tizenöt lépés
a fürdőtől a szoba,
eljutni oda:

haj! kutya átok!
a félúton egy talpig
tükör tátog rám!

berozsdáll a nyár a járdán
rézvirága vízbe lóg lám
romján edz e dzsembori

lándzsalábon jár egy ábránd
nyúlva mennyre megkívánnád
embriónyi mélyre nyom

gyúlna láng a lenge járdán
néma ágon lóg az ábránd
vág a madzag, nem lazul

Szélbe markolok.
A fagy bőröm alatt kúszik.
A galaxis tengerén
millió vágyhal úszik.
Fognék egyet én is,
de visszatart a tél.
Kis lelkem csillagfényen ül.
Nagyon fázik és fél.

A feneketlen ágy mélyén
Kihunynak a vágyak.
S a kihalt fénykörút szélén
Hazasziporkáznak.

Nem mehetek hozzád.
Nem is vársz már.
Pedig futok. Messziről.
Összerogyok. Sírok

Nem mehetek hozzád.
Már mások dörömbölnek,
Árnyas asszonyok jönnek.
Nyájas Halál belémtör.

Nem mehetek hozzád.
Mást vársz. Mást.
Fiatal bűnöm,
Gyilkos álmom
Rám vár a Halálom.

Nem mehetek hozzád.
Halálom majd jön.
Késő este. Ő nagyon szeret
Megszabadíthat tőled.

Amikor az ember úgy, de úgy elgondolkodik, kifelé nézve az ablakon, hogy közben nyála folyva nem veszi észre a felé közelítő madarat, ami aztán koppanással az üvegnek repül, akkor, talán. Akkor talán láthatna valamit, olyat, amit nem akar látni, hétköznap semmiképpen sem. Amikor fáj a hasa, amikor hónapok óta szédelegve kel, fekszik hajnalban, akkor. Amikor. És akkor úgy, de úgy elgondolkodik.

Mindig vége szakad
Minden egyes évben,
De mióta Pesten,
Drámain élem meg:
Vége van a nyárnak.
Utolsó sóhaja
Viszi minden kedvem
Augusztusi szélnek.
Ekkor, mintegy jelre
Dunavirág. Szállnak
Áttetsző kicsiny
Tündérsárkányok, mint
Elsőszá’ndos tinik
Kik egy napijegyet
Kaptak Anyutól a
Jó bizonyítványért,
És egy ígéretért
Cserébe. Lepik el
A parti fényeket,
Bódultan, fürtökben
Túlfűtött flörtökbe’
Vetik maguk bele
A pulzáló éjbe.
Belenyalnak kicsit,
Mindenféle tiltott
Mámorba és kéjbe.
Egyetlen egy este
Akarnak megélni
Egy komplett életet,
Majd talán jövőre
Ha minden összejön,
Kaphatnak bérletet.
De nekik ennyi volt
Ez az idei nyár,
Ennyi a létezés.
Felkeltek ma reggel
Buliznak és dugnak
Egyet a vízparton
És bebábozódnak
Majd teljes egy évre,
Iszapváros népe.
Hogy aztán ismét itt
Fetrengjenek apró
Pondró testükkel a
Járdán, padka mellett,
Bódultan és kábán,
Szextől kimerülten.
Megint ennyi tellett.
Túl sok volt a fényből.

Bár most hogy így mondom,
Én dunavirágként
Szeretnék, ha lehet
majd újjászületni.
És újra és újra.
Akkor nem lenne ősz.
Soha, soha többé.

(13-09-05)

Már gyűlnek a napok hűvös halomba
Még zöldell a nyárfa az ablak előtt
De feketén bólongat az eper-fa lombja
Mert a férfi vért ivott s a nő velőt

Hozzám már hűtlen lettek a szavak
S mint aki a sinek közé esett
Nem mondhatom el senkinek
Hogy ma ontják véremet

Mintha angyalt nyúztak volna éjjel
Tudod, hogy nincs bocsánat,
A múltba sem és a gazdag jövőben
Egy végképp betört állat
hátán egy végképp betört állat

lovagol

Na. Jó régen virítottam ide valamit. Viszont mostanában elég sok fika cikk születik sziget témában. Voltam én is kinn hétvégén. Meg 98 óta vagy tucatszor. Egy hétre. Utána is egy-egy napra.
   Most viszont megint megvolt az az érzés. Az egy napos kimenetel az semmi. Már a kétnapos is olyan, hogy ha valami állandóra nem jutsz be, vagy nem jutsz el, akkor majd holnap. Nyugika és lazaság.
   Egyébként tényleg változik a sziget. Az irányt nem tudom, csak hogy nem olyan, mint régen. Már 98-ban is komoly infrastruktúra volt, nyilván volt honnan fejlődni, ahogy sejtem. Azóta is menetelés van, bár nekem ez a vécécsoportosítás nem jött be annyira. Mert ha az emberre rájön a szükség, akkor nem árt, ha a közelben van klotyó. Bár az is igaz, jobban szét volt terítve, de akkor meg kevesebb volt egy helyen.
   Legnagyobb meglepetésemre, most először volt olyan, hogy nem jutottam el egy koncertre. Már úgy értem, volt ilyen, mert néha túl sokat iszik az ember, vagy talál valami érdekesebbet, esetleg a gyomra rendetlenkedik a raklapnyi kenyérlángostól, amit előző nap befalt. Itt most az volt a szitu, hogy nem engedtek be a Parov Stelar koncertre. Viszont legalább nem csak engem nem, hanem rengeteg embert. Szóval erősen úgy tűnt a szervezők az előadót igencsak alábecsülték. De a biztonságiak legalább elég vérmesek voltak, amikor egy csávót áthúztak a kordon túloldaláról és hárman térdeltek a hátára, pedig elég bambának tűnt. Lehet, hogy egy vérnyúl volt.
   De ha már zene. Első időkben már a mínusz sokadik nap beköltöztem, felderítettem melyik színpad merre van és a műsorfüzetbe bekarikáztam a megnézendőket. Aztán erről elég hamar leszoktam, nagy vonalakban készültem csak, mire megyek. Sajna a sziget olyan sokszínű, hogy minden sarkon belebotolhat az ember valami izgalmas dologba és akkor menthetetlenül ott ragad. Gólyalábasok, óriásbábosok, gorillák, méhek, zenészek, tűznyelők, artisták és mindenféle egyéb fura performanszok várnak az emberre. Aztán persze, hogy nem jut el a zenéhez. Aztán fokozatosan le is szoktam a sok zenéről. A mindenből egy kicsi lett a cél. Zene is kell persze, de ott az utcaszínház, a sok humorista, a cirkusz, a kiállítások, meg mindenféle önjelölt művész és előadó. A lumináriumról nem is beszélve, amit meghatározni sem tudok, nem tudom hova sorolhatnám. Persze olvastam olyat, hogy nem kell ez a sok körítés, legyen több zene, kevesebb sallang és akkor nő a minőség. Szerintem pont azzal tud kitűnni a sok zenei fesztiválból, hogy itt van más is. Persze zenéből is piszok sokféle van. Én magam is hallgattam itt komolyzenét, jazzt, bluest, afrikai zenét, popot, rockot, sőt egyszer cigányzenét is. A Magic Mirror backstage-en pedig élőben láthattam gyakorolni egy férfi tánckart, de ez hosszú történet lenne.
   A felhozatal olyan amilyen. Én nem olvastam, hogy mit írtak erről a szigetesek. Mert nem terveztem semmit. Az utóbbi időben amúgy sem ismerek fel senkit a nagyszínpadosok közül. Mondjuk ez azért is lehet, mert nem követem a zenei trendeket és öreg is vagyok, mint az országút. 15 éve voltam kinn először. Már kimondani is szörnyű. Hát még leírni. Az öregségre akkor éreztem rá, amikor néhány éve a Tankcsapda kapott valami minusznapot. 20 évesek lettek. Na, ott előttem olyan 14-15 éves lánykák ácsingóztak, akik akkor születtek, amikor én elkezdtem hallgatni a Tankcsapdát. Kazettán, szigorúan.
   Szóval lehet, hogy nem jó a minőség. Mondjuk ezt a David Guettát szerintem nem kéne a nagyszínpadra engedni. Ne csináljunk már egy rohadt diszkót itt is. Amúgy is eléggé ellene vagyok ennek a stílusú zenének, de azt mondom, amíg csak a Party Aréna sátorban darálnak, addig nem érdekel. Mondjuk hétvégén nagyon sok helyről ömlött ez a „zene” (elnézést a rajongóktól). Sok mindent meghallgatok, voltam én már Uhrin Benedek koncertjétől kezdve Motörheadig minden vackon, de azért na! Nem kell, hogy rockfesztivál legyen. Csak azért ne menjünk már el abba az irányba, hogy az előadók vezetékneve DJ.
Engem amúgy tényleg minden érdekel.
   A cirkuszban például előjött a gyerek belőlem. Sosem voltam cirkuszban, gyerekkoromban. Most ültem ott és tátottam a szám. Az artisták és a vicces előadók zseniálisak voltak. Profi előadás volt. Voltunk a kelet-európai vurstliban is egy kicsit. Lehet ott régi fényképet csináltatni, egyedi egyeninget, lehet marháskodni egy talapzaton, hogy milyen szobor vagy és még hatszáz más ilyet. Voltunk a sportsziget részlegben is, kipróbáltunk ilyen felfújható cuccot, magunkra húztunk és azzal futottunk egymásnak. Vicces volt. A lumináriumban majdnem elaludtunk, de előtte a Slam poetry meg a standup nagyon tetszett (mondjuk szegény szlemmerek nem zavartatták magukat, hogy az elején többen voltak a színpadon, mint a nézőtéren).
   Ugye a Parov Stelarra nem jutottunk be, de megnéztünk egy francia dobcsapatot a nagyszínpadon délután, szuperek voltak. Meg a Zaz is lenyűgöző volt. Az a nő egy boszorka. Egész végig izgett-mozgott, táncolt. Lebirkózta az egyik gitárost, a másikkal táncolt, felment a billentyűshöz és összekócolta a nagybőgős haját. A legjobb viszont, hogy állandóan mosolygott. És le volt neki írva pár mondat magyarul. Vette a fáradtságot. Nagyon értékeltem. Mondhatta volna angolul is. Azt lehet, hogy többen is értették volna, de ő Magyarországon koncertezik.
   A civilfaluban megmértük az IQ-nkat a Mensa-soknál. Este megnéztük a nagy utcaszínházas előadást. Nagyjából ennyi. Biztos millió dolgot kihagytam, mindig ki szoktam.
   Most hétvégén megint visszajött az az eredeti hangulat, amiért először kimentem. Megint megvolt az, minthogyha egy másik országban lennék (nem e miatt a hülye fesztiválköztársaságos faszkodás miatt). A K-híd egy rohadt határátkelő egy másik világba. Itt mindenki jól érzi magát, szeret ismerkedni, kedves és vigyori. Tolerancia, az van, dögivel.
   Persze erre most lehet azt mondani, drága. Igen, drága. Nem kicsit, nagyon. Nekünk. Magyar fiataloknak. A külföldinek meg még mindig olcsó. Erről nem a sziget tehet, és nem mi. Én azt mondom, mégis megéri, a hangulatért, az érzésért, hogy egy olyan helyen vagy ahol bármi megtörténhet és az élmények olyan töményen jönnek, mint máshol nem. Szeretem a Szigetet. Nem tökéletes, de remélem, még sokszor élvezhetem.

U.I.: sok cikkel egyetértek, de egyikkel sem százszázalékosan. Ez a kis cucc meg elég összeszedetlen, pont, mint én. Egyébként meg elég nehéz véleményezni valamit, amivel elfogult vagyok. Gyertek ki és nézzétek meg saját szemmel, sokkal másabb lesz, mint a cikkek, képek vagy videók alapján.

Írni akartam egy slam-et,
hogy mi a magyar,
de ez már lerágott lemez.
Mert tudja a fene, mi a magyar,
Talán Árpád meg némi avar
keveréke,
Vagy valami lovasíjász banda,
akik keletről nyugatra
mentek,
csak valahogy a medencénkbe estek.
Restek voltak tovább menni,
vagy csak leültek kicsit enni.
Aztán elmagyarkodták az időt.
És üdítő lenne, ha a magyarságot
szépen be lehetne skatulyázni, hogy lám ő a tipikus magyar.
De sajna van itt egy kis gond
Mert bárki bármit mond,
már rég lecseréltük
az echte génkészletünk.
Jöttek, mentek a népek, mi meg csak néztünk.
Bár talán egy akad, ami magyar szokás:
Osszuk meg amink van vagy osszuk meg magunk.
S talán ezért vagyunk
olyan PC-k mindig,
hogy a PC-nk mögött ülve nagy az arcunk.
A geometriában is a magyar otthonos
Nálunk az oszd meg és uralkodj,
Az oszd meg és lájkold-dal párhuzamos.
A virtuális világ csak játék, de az utca nem az.
Ott, ha egy senki
betöri a pofád, jön a tepsi,
vagy a kórház és a hálapénz.
Hála? Örülsz, hogy élsz.
És ha nem fizetsz előre, rákefélsz.
De ha a doki mégsem előre kéri,
Akkor biztos lehetsz benne
A Hungary-t England-ra cseréli.
Pedig a véred neked is piros.
Lehetsz libsi vagy jobbikos,
Köcsög vagy cigány,
és pedofil papban sincs hiány.
Katolikus, zsidó,
buddhista, jehova tanúja, egyre megy.
Ahol a „from Hungary”-ra az a válasz, hogy „magyar vagy, bazmeg”
ott baj nem lehet.
És mégis akad mindenkinek ellenség.
Elég, ha csak mást mond,
jön az „áruló”, „szabotőr”, meg a gond
hogy a sok szék közt a pad alá esel és eltaposnak
azok, akik tapsoltak
neked.
Pedig megteheted,
de minden számítás szerint lesz, aki szerint csak ámítás és nem állítás a veleje
annak, aminek csak az eleje
jött ki belőled,
és ebben még répa sincs.
Mert ha nem rokonod a birka és a strucc és gondolkodni is tudsz
attól a nyáj még nyáj és nem nyájas.
És a válasz a fel nem tett kérdésre, hogy birka legyek, farkas vagy pásztor
és párszor
már agyaltál ezen,
hogy a birka nehezen jön rá hogy birka,
mert a birkák legjobbika sem ember
és a don’t remember nem jó válasz arra,
hogy a jó cselekedet mire jó. Vagy kinek.
Mert az ember-birkanyájnál a pásztor csak arra kell,
hogy belőlük embert neveljen.
Jó esetben.
És ha erre nincsen csapat, akkor még mindig ott a csináld magad.
De számíts rá, hogy ezen a fronton előbb lőnek,
és aztán nem kérdeznek,
mert a csapatfőnök szava szent, ha ő nem is
és nem ismernek kegyelmet csak kegyelmest,
azt is csak náluk.

Szóval ideje lenne, ha a csapatok eldobnák a fegyvert
és végre nem néznék a csapatot csak az embert.
Mert van, aki uszít és van, aki harcol,
de hidd el, az első sarcol
és a másik vérzik.
És ha majd sokkal többen érzik,
hogy a duma csak duma,
és attól, hogy nem kormányos még lehet puha,
és majd ha lesz jobb és nem lesz jobbik,
de lesz alternatíva és tervek,
akkor talán, mondom: talán
nem nemi szervek
fognak a bársonyszékben ülni.
Mert a farkasokat elásták a pásztorok,
de ha a birkák csak egymás seggét nézik,
azzal nem megyünk semmire.
Úgyhogy inkább legyetek emberek
és a fejetek ne csak tartsa a hajatok,
mert bajod lehet még belőle,
ha csak azt csinálod, amint mondanak előre.
De rám se hallgass, mert csak fecsegek és
a politika nem érdekel.
De az igen, ha mérlegelnem kell,
eszek vagy fűtök.
Mert sok mindent eltűrök,
mert emberből vagyok.
És ha a emberellenes kormány miatt lesz
kormány ellenességem,
attól még nem politika minden.
Mert döntést hozni lehet szerintem
Ízlésből is.
Csak egy példa.
Nézzük meg a mefisztót mert leveszik,
de ha azt mondod: nézzük meg, amiért leveszik,
nálam ez már gáz még akkor is,
ha felháborít az oka, és ezért demostratíve megyek oda.
De ha mindenbe belekeverünk egy adag politikát,
csak úgy járunk, mint a borral a viccben.
Egy kanál szart a hordó borba
vagy egy hordó szarba bort,
az eredmény senkinek sem lesz jó móka.
Pedig úgy tűnhet, a politika nem tehet róla.
Szerintem pedig tehet, mert feloszt és uralkodik,
és ha az árkok helyére asztalt tolunk és székeket
és összejönnek a felek,
látják, hogy a helyzet egyáltalán nem frankó.
Ez mondjuk spanyolban sem jött be anno.
Nekem nincs tervem, ami mindent megold,
bár úgy tűnik máshol is ez a helyzet,
de amint lesz valaki, aki megmondja, mi legyen
és nem azt, hogy mi ne
és már megyek is vele
és tolom a szekeret, hogy haladjunk.
A politika csak megoszt és ámít,
de a magyarság összeköt, jelentsen az bármit.

Előttem kacér betonvégtelen,
Kielégülni képtelen széttett lábú szerető.
Romantikusan körbeszórva lágy
Puha kis fényzselével, amely lehet, hogy ehető.
Nevetve futok bele az éjbe,
Számat nagyra tátom, és érzem, ahogy a levegő
Egyre csak áramlik be, tölt ki, fúj
Nagyobbra, lassan elemelkedek, majd a lehető
Legtermészetesebben suhanok
A kihalt éji város felett, meghitten lebegő
Pitypangnak apró fehér bisz-basza
Be egyenest a sápadt Hold betegesen nevető
Arcába. Minden messze elmarad
Mögöttem, élők-holtak, a templom, utcák, temető
Arcomon mély mosollyal hagyom, hogy
A sötét a Mindenségbe szépen halkan belesző

2013-07-19