Írás

(Andersen után szabadon)

Volt egyszer valahol egy büszke írásvetítő.
Míg új volt, azt hitte, Ő lesz a nagy segítő
Kicsinek és nagynak, mint egy folyton buzgó forrás
Mikor tudást szomjaznak, és ülnek padjaikban
Csillogó szemekkel, aztán a tanár ezekkel
A szavakkal teszi fel azt a mágikus fóliát,
„Srácok, Jöjjön kicsit előrébb, aki nem jól lát.
Derüljön hát fel most minden gyermeki ábrázat,
Íme, a hőn áhított Mengyelejev-táblázat!”
Függöny, lámpa leo, motor zümmög, helló meló!

Ám a tanár paraszt volt és folyamat tajt részeg,
A diákok meg mint egy megbolydult darázsfészek.
Egy elemi részecske sem csinált bizony nyarat,
És aki szelént vet, az nemfémes vihart arat.
Gumival lövöldözték, mindig rázták, lökdösték,
Rohangásztak körülötte tébolyult ordítva
Aztán még azt is kivetíttették vele egyszer
Nagyban hogy Pina fasz együtt basz – persze fordítva,
Mert a tárgyüvegre írták és egy maró vegyszer
Kellett, hogy lemossák (mely büdös volt emellett).

Aztán ahogy lenni szokott, év évet követett.
Az a sarló-kalapácsos fröccsöntött rettenet
Ugyan lekerült a falról, de jobb nem lett semmi.
Aztán már alkatrészt sem lehetett hozzá venni,
Míg egy keddi matek órán füst nem kezdett dőlni
Ki az Orrán meg száján. A gyerekek visongtak.
Így ér tehát véget az a rengeteg viszontag!
Majd egy fájdalmasan üveghangú pattanással
Szakított az átkozott pedagógus hivatással.
Javítani nem sikerült, s az utcára került.

Kiégve, rozsdásan, telve keservvel, haraggal
Egy kupac alján lapult, csupa selejt alakkal.
A Krétapor-függő szivacs és a sokat tapasztalt
Terepasztal, mely egy másik uniót magasztalt
Nem volt társa. Törötten is ügyelt a tartásra.
Az elmúlást várta, az utolsó lámpaoltást,
Éhes szemeket vetítve maga elé folyvást,
Mik fürdenek fényében oly szelíd áhítattal…
Tán egy más világban, telis-tele feladattal.
Egy új élet reménye, befejezte hát. Vége.

– Épp lomtalanítás volt, az utcán jawák jártak.
Megszereltek és eladtak egy fiatal srácnak,
Aki fesztiválokon segített technikusként.
Merész ötlettől vezetve be is vetett tüstént:
Irány az egész estés dinamikus fényfestés!
Szinte az egész országban vendégórát adtam,
Művészetek völgye, Ozora és Ördögkatlan.
Úgy látszik odafent mégis őrködnek fölöttem,
Hisz’ tágra nyílt szemű gyermekként ültek köröttem.
Varázsolhattam falra, fára, mosolyt arcára…

2013. április 17.

Kiugrik a szívem a helyéről, és az aszfaltra pottyan,
Nem is értem, hogy hova siet ilyen gyorsan.
S míg távozását nézem, és szó nélkül állom,
Szertefoszlik sok - már hiába - rám várt álom...

Kicsi a feje, nagy az orra,
Ráncos az arca, kócos a haja.
Vékony a keze, nagy a hasa,
Csak a sört szereti, sok a baja.
Nem lát jól, nem izmos a válla,
Mindene ropog, főleg a háta.
Furcsa a feneke, szőrös a lába,
Az ülőkét sem hajtja soha hátra.

Elkezd beszélni, rám is mosolyog,
Érzem, valami megváltozhatott.

Aranyos a feje, szép nagy az orra,
Kedves az arca, túrni való a haja.
Édes a keze, cuki a hasa,
A sört szereti? Legyen ez a legnagyobb baja!
Nem lát. Na és? Jó puha a válla,
Ropogtatom, mindenem a háta.
A feneke... kerek... Férfias a lába,
Az ülőkét meg én sem hajtom soha hátra!

Elhagytak,
És elhagytam magam.
Lüktető érzés,
Lelketlen agyam
Ezer kicsi fájó
Szilánkokra esne.
Melyek az este
Puha testét
Mint fekete festék
Batikolják vérrel.
Alvadt.
A kihalt város
Kialvatlan
Beton katlan
Lakatlan házak,
Szombat esti mázak,
Biciklivázak
És emberi roncsok.
Fáznak.
El-elsuhanó tömbök,
Reszkető fénygömbök
Félik a sötét
Alattomos jöttét.
Zord lények.
Szakadva, repedve,
A Halált epedve élek.
Félek, egészek,
Édes Beléndek Elek,
Mesélj hát,
Csak Rád figyelek!
Vigyetek tova
Sárga utamon cherié,
Pipacsmezőn át
Haladjon a karaván,
Vigyetek tova
A Mester már vár
Ott a paraván
Félhomályos oldalán.
Rohadt Smaragdvárost vártam,
S itt ragadtam Pesten,
Magányos kis vírus
Bűzlő gazdatesten.
Arccal egy pocsolyában,
Mibe beleestem,
Feloldódott benne
Mind a self-esteem,
Hit, vágy, erő, álom-
Talanítva lettem
Az utcaseprőt várom.
Mostantól virrasszon
Ő mellettem,
Hogyha már másnak
Nem kellettem.
Come away,
Come away Death!
Szállj tova,
Szállj lélegzet!

Sötét fasor végén
Lámpafények gyúlnak,
Az árnyak hirtelen
A horizontig nyúlnak
Nyomát sem lelem már
A fehérkesztyűs
Nyúlnak
Kezek
Emelkedek
Csak emelkedek
Bokrok
Tisztás
Fény
Gyerekkacaj.
Hazaértem.

(2012 dec.)

Az apró kis karcolatok a plexiben megannyi kristályként szórták szét az épp arra bóklászó fénysugarakat. Lendületes hurkok, ákombákomok karcolva, festve, vésve; modern korunk emocionálisan túlfűtött, ám diszgráfiás barlanglakóinak keze nyoma mindenütt. Egy lenyomat, mely az ablakon át nézve beleég az elsuhanó tájba – kékbe, zöldbe, égbe, földbe – míg végül önnön intarziánkká válik.
Mert hát egy ablaknak mindig két oldala van...

(2012-01-28)

Nem hallatszott más a
Nagy csendben csak a nádnak pattogása
Madárének a fényeken túlról,
A meleg simogatva súrol
Szemeid lehúnyod és
Megfeledkezel
Minden gondról, búról.
Érzed, ahogy a Nap
Belőled ragyog
S mondod:
„Aranytestű Isten vagyok!”

(12-02-19)

Örök,
Szűnni nem akaró körök
Miket járok.
Kihalt lövészárok
Valami világok peremén.
Együtt indultunk még
Te meg én
S most lelkek cserepén
Át gázolva kéz a kézben
Botorkálunk a sötétben
Ahol a nedves agyag
Mint idő és anyag
Omladozva dől ránk.
Az égen fura narancs őrláng
Mutatott utat -
La Luna, a csalfa.
Még meg sem vagyunk halva
De már alulról szagoljuk az ibolyát…

(12-09-04)

Asszem Csáthnak igaza volt. Tegnap reggel meglehetősen összerágva riadtam abból az álomszerű ébrenlétből, amiben a napfelkeltét átvészeltem. Összegörnyedve gubbasztottam az ágy szélén, és – már mikor eszembe jutott – emlékezni próbáltam… Nem ment.
   Az előző éjszaka minden egyes momentuma beazonosítható volt – egy bizonyos pontig. Checkpoint Charley-n túl viszont minden ismerősen idegennek de valahogy mégis furán alaktalannak tűnt. Rémusz bácsi szuroknyula? Aztán az is alámerült abban az aranyfehér zseléködben, mely mintha most kikúszva koponyám kútkávái közül már itt lengedezne a szobában lábaim körül.
   Ekkor történt. Nem is tudom, mióta ültem már ott – gondolataim ingoványosában puszta létezésem utolsó, magányos kis zsámbékán, amikor hirtelen megelevenedett az aljnövényzet. A sötét tölgyek lábainál, mik fent a magasban tán egy dohányzóasztalban végződtek, buja fűszőnyeg húzódott meg. A levegő itt mintha vibrált volna, az energiák táncra perdültek, és az eleddig fásultan állókép megelevenedett. Először pár pajkos szikra lobbant, majd hirtelen mintha valami fura játszi erő vetett volna néhány hátrabukfencet a fűszálak között. Felegyenesedett, és egy gyönyörű energiavirág volt. Egy lángoló kis energiavirág – itt, a nappalim közepén. Ekkor mozdulatsorát meg sem szakítva – engem valószínűleg észre sem véve – megemelte szárát kicsit és kecsesen kihúzta magát a földből.
   Hogy megzavarhattam-e, vagy más okból, nem tudom… A jelenés ahogy jött, úgy is ment, kopott tompaságom azonban egy csapásra telítődött színnel, rímmel, fénnyel, lüktetéssel, meselénnyel, új reménnyel.
   Asszem Csáthnak igaza volt.

(12-01-28)

A reptér felé vezető út mellett nőttem fel. Egyszerűsített mondat, mert nagyanyám lakott ott, az Úz utcában, ami a Gorkij és a Gyömrői között van, még ma is ez a nevük, jártam ott tavaly nyáron. Ma csak azért, mert Csongi ajándékáért mentem ki Ferihegyre. Mehettem volna a kertek alatt is, úgy rövidebb, de urasan akartam, a gyorsforgalmin. Direkt nem siettem, hogy legyen időm az élményekre.
   Odafelé a Köki volt az első a sorban. Kamaszkorom koncert előtti találkozói innen indultak. Aztán később, ha munkába Lőrincről érkeztem, akkor innen gyalogoltam be a metróhoz. 15 perc séta. Randa egy falanszter volt ez a metrómegálló, a fröccsöntött űrkikötő a Saci gyerekszobabútorra hasonlított leginkább. Húgyszag és csövesek, koszlott aprópénzes boltok - ez is elmúlt, most egy másik kor falanszterét építették fel, meghagyva a peremkerület lepusztult hídját, a rozsdát is, mellé tervezve az áruházcsarnokot.
   Aztán a másik emlékpont a Felsőcsatári úti aluljáró. A sráfolás, a málló beton ugyanaz, ugyanúgy. Gyerekkoromban ez az első aluljáró volt, a másodiknál lakott Mama. Emlékszem, igen ritkán, ha apámmal a gyorsforgalmin mentünk, mindig féltem ebben az aluljáróban, hogy baleset ér minket. A második ilyen szerkezetet átépítették alulból felüljáróvá, amikor csinálták, nagyon bosszantó volt. Részben a teherkocsiforgalom miatt, részben mert akkor éreztem először, hogy elvesznek, lerombolnak valamit végérvényesen az emlékeimből. Hiszen innen, a Steinmetz kapitány úti aluljáró mellől néztük minden évben az augusztus huszadiki tűzijátékot, Mamával és Gabival átrohanva az úttesten a korlát mellé, felülve a betonszegélyre. Bizsergető volt, nem csak az, hogy kiválóan, bár picikében láthattuk a programot, inkább, hogy mindkét oldalról autók robogtak el mellettünk, szinte centikre. Mama bulis nagyi volt, de ezt csak most tudom, akkor ez így volt normális nekem.
   Ferihegy 1-es terminált, azaz a repülőteret, hisz gyerekkoromban nem volt másik, bezárták, csak elhajtottam mellette. De az emlék megvan. Javarészt bicajjal tekertünk Gabival ki oda, letámasztottuk egy oszlophoz - láncot sose vittünk, minek, senki se lopott biciklit - aztán felmentünk a teraszra és órákig néztük a fel- és leszálló gépeket. Nem zavartunk senkit, nem zavartak el, sőt, egyszer még valami üdítőt is ittunk az étteremben, hogy még hitelesebb legyen a fejbenmesénk. Mert Gabival mindig képzelettörténeteket játszottunk el, általában valami bűnözőset. Aldo Moro meggyilkolása után például ő lett a sztár, kitaláltuk, hogy lehetett, aztán tovább szőttük a sztorit. De voltak másfélék is, pideonés, csupatis (lásd: Kántor nyomoz), hogy a legfontosabbakat említsem. Aztán később busszal mentünk ki, itt cigiztünk először, játszottuk a nagyvilági főcsőt, álmodoztunk. Ebben az is segített, hogy Mama a nyugdíja mellett dolgozott egy ideig Ferihegyen a konyhán, így mindig valami csuda dolgot hozott haza: hol téliszalámit, hol fura sajtokat, hol rétegelt lemezre hasonlító struktúrájú kék-fehér, lila-fehér, vörös-fehér rétegzésű műanyag tálakat, hol kiskanalat, szóval valami meglepetés mindig akadt. Mindegy volt, hogy mi, mert benne volt az utazás szaga.
   Ferihegy kettőről már csak felnőtt élményeim vannak, és most újra látva ezt a légikikötőt, hát, be kell valljam, Várna jutott róla eszembe, nagyjából annyira tűnik kültelkinek ez a reptér a többi európaihoz képest. Kicsi, szerethetetlen, értelmezhetetlen, és érződik a seft, a lehúzás szaga. Borzalmasan szégyelnivaló hely.
   Gyorsforgalmi út. Gyerekkorom álomvilágával kötött össze ma este, már ezért megérte autóba ülnöm, nem beszélve Csongi kedves ajéndékáról. Ha újrakezdhetném, pilóta lennék.

Tudom, önző szempont, de sajnálom, hogy végéhez közeledik a Castro-korszak Kubában. Ugyanis az elkövetkező pár évben biztos nem tudok még odautazni, viszont sajnálnám elszalasztani azt a Kubát, ami Fidel kubája. Ha ugyanis ő meghal, onnantól az erózió elkerülhetetlen. Tisztában vagyok vele, hogy mi ennek az egésznek a háttere, ki Castro, hányan kényszerültek emigrálni, hány embernek nem sikerült - tehát nem a diktatúrát sajnálom. A szegénység szabadságát sajnálom.
   Így vesztettem el az endékát is. És cseszlovákiát. Valamint Jugoszláviát. Kamaszként, a nyolcvanas évek elején eldöntöttem, hogy ezekbe az országokba márpedig én nem megyek, a jézuspapucsos NDK-sok, a szandokanu mompracenu hulicská-bulicská tüdőfejű cseszkó lányok, és a szocioburzsuj színesbakelitlemezes, csokikrémes seftes jugók itteni megjelenése rettenetes és szánalmas volt egyszerre számomra. Kizárt volt, hogy én oda bármi okot leljek, hogy menni kelljen. Hiába hogy a cseh sör jó, hogy a jugó tenger, hogy az NDK (na oda nem tudok mástól előkapart indokot se, talán a bármire kapható lányok), nem és nem. És aztán Gorbi kinyitotta az ablakot, glasznoszty, peresztrojka, Horn Gyula meg az ajtót és a nagy huzat sutty, kisöpört mindent. Tessék csak megnézni, hogy a vicces, huncut, de barátságos, legvidámabb szamizdat Magyarországból milyen unalmas, zárt agyú, kirekesztő hely lett. Hogy ne kelljen messze menni. Hát, ezért sajnálom Kubát is. A szociotáborból Szovjetunió, Románia (jó, persze, erdély is) és Bulgária volt meg. Ott háromszor is jártam, kétszer szülőkkel, egyszer osztálykiránduláson. Minden hiába, szerelmem Várna. A szülői vizitből Sumen maradt meg, leginkább valami jó kirándulás, a finom rántotthús, az iskolai dzsembori pedig Várna, a bajszos nők a tömött Ikarus buszokon, a rádióból üvöltő Neoton Família, és hogy első halálközeli élményem ott ért, mikor bele akartam fulladni a tengerbe (akart a franc, de nagy vihar volt). Aztán a második majd ‘86-ban, Moszkva előtt, Tulában, ahol ronggyá törtem apámék Wartburgját. Moszkvába indultunk Varga Bandi kollégámmal, akivel mellesleg együtt zenéltünk - ez az út is nagy élmény volt, picit talán túl nagy is, majd egyszer megírom.
   Így vesznek el hát a régi, nagy és kevésbé nagy dolgok, ez a globalizáció, az igazi. Amikor minden egyforma lesz, mindenütt ugyanaz a hajsampon, ugyanaz a fejkorpa. Ha izgalomra vágysz, lehet szervezni utazást mondjuk a csernobili erőműhöz, ahogy luciáék, akiket irigylek is érte, de ez más már. Ez részben retro, részben pedig mai kalandtúra. Amikor a Gum Áruház polcain a valódi hiánygazdaság mesél, amikor mindezekből kifolyólag az emberek valóban megnyílnak előtted, mert nincs verseny, nincs szabad piac, ezért a tétje is az emberség és nem a verseny a beszélgetésnek, az más. A vonatok kupéiban elfogyasztott borocska és sütemény olyan fiatalok ajándékaként, akik Moszkvából csak álmodni merhettek arról, hogy milyen lehet Budapest; vagy Farkaslaka sara, öregasszonyok kendői, Udvarhely deszkapálinkája, vagy a füllesztő bolgár nyár, a kikötő, apró hal és sült krumpli halmokban a zsírpapíron, vagy a bulocska, a marozsennoj abrand, az Arbat fiataljai, a kitérdelt mackónadrág, a mahorka, vagy a zombi amerikai autók, az ötvenes évek Chevijei, a fekete inges, gyöngyöző homlokú férfi, aki asztal mellől, szájában jóféle szivarral nézi kedvesét, ahogy testére tapadó olcsó, kézzel varrott ruhájában táncol, nos, ezek igen múlandó, tűnékeny álomképek, amiket elmesélni is bajos lesz, ha egyáltalán rákérdez valaki majd, ha megmarad az emlékezet.

(A 2006.08.02-i írásom újraközlése)

Olvasom a könyved, és közben a számítógépem frissíti magát, itt ülök előtte, de nincs mód a beavatkozásra, csak egy kék csík fut balról jobbra lassan, ez mutatja az idő múlását és ez az egész öt órán át is eltarthat, így a könyv által indult gondolataimat kézzel kell leírnom neked, ami szokatlan, mert a kényszeríráson kívül, bevásárlólista, pár soros üzenet, levelet talán húsz éve is már, hogy utoljára saját kezemmel írtam, és az is eszembe jutott, hogy gépek által gyorsabb, és olvashatóbb az írás, de mennyire más volt levelet írni, kapni, és olvasni, várni rá, vagy csak váratlanul, hogy ez hogy elveszett, és hogy verset írni például csak írógéppel tudtam, az a tempó volt jó épp, és írás közben a tempó mennyire fontos, mert ha lassú a technika, elvész a gondolat súlya és struktúrája.
   Olvasom a könyved, nem először húzol be általa a világodba, és rájöttem, hogy mi a bajom ezzel, hogy passzívan csak olvasni nehéz, olyan, mintha zenét hallgatnék és nem szabadna énekelni rá, és az is eszembe jutott, hogy beleírok a könyvedbe és ha kész vagyok, visszaadom neked, de a könyvet nem nekem adtad, ezért nem rontom el a saját őrületemmel ezt, és erről eszembe jutott, hogy te vajon szoktál félni?
   Ülök a gépnél és tudom, hogy a frissítés azért tart ilyen sokáig, mert tele van mindennel, és hogy miért őrzök képeket, miért nem dobok ki dolgokat, hogy nekem szabad-e valaminek a sorsa felől döntenem véglegesen, és ez olyan érzés Kati, amivel az is felvetődik bennem, hogy ti honnan szereztétek a szabadságotokat, mert ha végiggondolom, akkor én ezt belül nagyon fontosnak, éltetően fontosnak tartom, és mondom is mindenkinek, hogy a szabadság a legfontosabb, de mondom és nem élem, nem érzem, és amikor a repcemezőről írsz, vagy vonatról, repülőről, akkor érzem, hogy a magány szabadságáról írsz, amiről én csak olvastam, de sose éltem meg, pedig ismerem a magányt, de ha a magány jár, akkor a szabadság miért nem? Negyvenöt éves múltam és félek, hogy mi lesz jövőre, és rémesen naturalisztikusan tudok félni, hogy kell ezt jól csinálni, Kati?
   Szégyellem magam, ha kell, de reálisan végiggondolva az a helyzet, amiben vagyok, annak jó és szép, aki mindezt tudja úgy csinálni, hogy közben ki tudja kapcsolni az agyát. De hogy kell ezt csinálni? Ahogy a számítógépen is, az életben is egyre gyűlik a holmi, a hordalék, és nem tudom, hogy egyáltalán nekem minderre szabad-e gondolnom, vagy akkor cselekszem helyesen, ha amennyire lehet, kizárom magam ebből és teszem a dolgom, csak tudod Kati, régen zenéltem, írtam, fotózni akartam, mert úgy éreztem, hogy mondani akarok, hogy mutatni akarok, és ma látom, hogyan szűnik meg a forgás, és hogy a Zsolt jó ember, és fontos, amit csinál, amit vállal, de mindeközben Zsolt mellett is mennek el a dolgok, és azt nem tudom Kati, hogy lesz-e erőm, hitem és időm arra, hogy egyáltalán bármit is csináljak, amit huszonöt éve akartam, hogy lesz-e értelme, és ha ez akkor kérdés lesz, hát Kati, ez akkor most is kérdés, és ha ez most kérdés, akkor ez azt is jelenti, hogy gondolni se kéne rá, hanem tenni a dolgom, ahogy eddig, csak az a helyzet, hogy nem tudok nem gondolni, hiszen igen sok mindenben csak a gondolás maradt, mert a terheket megköti a helyzetem.
   Félre ne értsd, ez nem valami nyavajgás, magam sem tudom egzakt módon megfogalmazni, hogy miért neked írom ezt, hiszen ha beszélgetünk is, akkor is hallgatni szoktam, azt jól lehet, mert ti sziporkáztok, és ez jó, szóval nem tudom, miért épp most, miért kézzel, miért neked, és az is lehet, hogy ez az egész úgy baromság, ahogy van, csúnya is lett, lehet, hogy el se tudod olvasni, hiszen húsz éve nem kellett kézzel írnom és elszoktam tőle. Most megyek, és olvaslak tovább.

Lábjegyzet: az írás Baricz Kati Szeretteim című könyvének olvasása közben született.

Dam da dam. Da dam dam. Kába kattogás. Fák, bokrok, buckák. Buckalakók. Da dam. Lakatlan lakóházak. Építkezés, újabb házak. Dam da dam dam. Graffitis falak színes folyondárja a lombok között. Villan. Zöld zöld vörös ezüst zöld zöld. Levegőért kapkodva haldokló világunk szürke szája szélén kis buborék remeg. Vérhab az. Vörös vörös dam dam. A kontúrok felpuhulnak, a dolgok jelentésüket vesztik, minden összefolyik. Zöld zöld da da dam. Zöld zöld da da dam. Kórházi folyosó zöld zöld küszöb, műtő dam dam. Jövés, menés, pakolászás. Arcok villannak. Valaki fölém hajol. Szervusz – mondja. Nem ismersz meg? Ősz haja táncot lejt a fényben. A Zsófi mamája vagyok. Ilyen pici korod óta ismerlek – mutat valamit, amit nem látok. Da dam. Szólni próbálok, de nem megy. Szikrázó szöszök mindenütt. Da dam. Da dam. Testem ólomnehézzé válik. Egyre mélyebbre és mélyebbre süppedek. Küzdenék ellene, de az örvénylés immár megállíthatatlan. Dam…dam…dam. Még látjuk egymást – hallom egyre messzebbről, majd lassan halvány mosolya is szétfoszlik az égen. Egyre fényesebb lesz, fehér fehér, da dam…da dam..da… (sípszó)

Állás. Akinek nincs, annak kell. Akinek van, annak másik kell. Nem is tudom, hogy mit mondjak. Sajnos vagy szerencsére, de nekem jelenleg nincs. A pénztárcám szempontjából sajnos, a munkakörülmények szempontjából szerencsére. 
Persze én léptem ki, ami lássuk be manapság meglehetősen merész vállalkozás. Sokkal több a munkanélküli, mint a munkalehetőség. Az ember ne válogasson. 
Ahogy azonban fentebb írtam, akinek van az nem elégedett vele. 
Olyan kis apróságok zavarják, hogy a 10 órából 4 re van bejelentve. Mindennapos helyzet, nem kéne fennakadni ezen. Ahogy azon sem, hogy a létszám néha nem is annyi, mint a munka megkövetelné. Előfordul. Sokszor. Semmi baj, majd megoldjuk. Mondja a főnök. 
Aztán ott van a túlóra. Lehet vállalni és lehet nem vállalni. Előbbi néha előfordul. Utóbbi is. Persze utóbbi esetben vagy tényleg nem maradunk munkaidőn túl és akkor az egy rossz pont, vagy nem vállaljuk, de mégis maradunk. Hát volt már rosszabb is. 
Néha előfordul, hogy a gépek és szerszámok nem megfelelőek, urambocsá' nem is működnek. A dolgozó azonban ne csak szorgos legyen, hanem kellően kreatív is. Hidalja át az adódó problémákat. Persze a problémák is szorgosan adódnak. „Megoldjuk!”. 
A fő, hogy a legfőbb dolog, a fizetés jön. Valamikor. Egyszer csak. Persze lehet sajnálni a vállalkozót. Hiszen fájhat a feje, hogy miért nem utalnak neki amiért mi olyan keményen megdolgoztunk, hiszen ha ő nem kapja meg, hogyan is tudna nekünk a saját pénzéből fizetni. 
Az ember persze gonosz, hogy ezen kis apróságok is képesek bosszantani. Sőt! Egyenesen képes eme kicsinységek miatt rossz szájízzel dolgozni, hogy ne mondjam lassan és kevés lelkesedéssel. 
Pedig örülnie kéne, hogy van munkája. Például amikor az éjszaka közepén kapja a telefont, reggel hamarabb kell(ene) bejönni egy órával. Amúgy is csak a lusta ember alszik sokat, ráadásul özönlik a pénz is a túlórázás miatt. 
Az ember azonban nem csak gonosz, de hálátlan és rosszindulatú is. Ahelyett, hogy örülne, folyton csak megjegyzéseket tesz, hergeli a többi jámbor dolgozót és nem átall önként és dalolva felmondani, hogy ezzel is nehéz helyzetbe hozza a munkaadóját, akinek a megélhetését köszönheti. Azt, aki kenyeret ad a szájába. 
Ilyen ez a mai világ. Becsüljük meg, hogy dolgozhatunk. Elvégre ez a helyzet ma: több a munkanélküli, mint a munka. 
Előbbiek táborát gyarapítom jómagam is. Ne ítéljetek el nagyon.

Ülök a vonaton és őt nézem. Az előbb ő tette ugyanezt, én elkaptam pillantását – melyet azóta lesütött – s én most csak „visszanézem”. Sovány testalkat, egyszerű ruházat – elsőre volt menyasszonyomra emlékeztet. Kissé bumfordi kézfejei fagyástól vagy forrázástól vörösen pihennek kötött pulóverén. Rövid, borzos hajának színe a rozsda és a gesztenye elegye, mely pillanatnyi ünnepi pompát csempész a kopott-fakult utastér monotóniájába. Frissen van festve, biztosan most, a hosszú hétvége előtt mosta be magának, hogy jobban tessen. Karikás szemeit néha lopva rám emeli – meleg szürkészöld tócsák csillannak a fáradtság odvaiban. Mikor oldalvást fordítja fejét, hogy tekintetét a vonatablak tükröződésein át felsejlő éjszakai fényekbe fúrja, határozottan kis verébre emlékeztet.
   Miért van az vajon, hogy annyi ember hasonlít arcvonásaiban, mozgásában, állatokra, hogy ha kicsit elbambulunk a metrón vagy a vonaton… újrafókuszálásnál könnyen előfordulhat, hogy furcsa, kedvesen ijesztő lények – feltehetőleg valami őrült tudós lakatlan szigetéről megszökött gigászi mutáns ember-állatok – között találjuk magunkat, kik kérdőn emelik ránk bús pillantásukat?
   Amott egy ázott veréb fúrja tollazatába fejét és mereszti kimerültségtől vörös szemeit az éj búgó semmijébe; mellette kettővel egy hörcsögszerű tömi magába az ünnepi asztalról megmaradt péksüteményt. Maga elé mered, arcán halvány mosoly, ám tekintete tompán koppan az előtte levő ülés szürke fejtámláján. Boldogan zörög kezében a nejlonzacskóval, és gondolatban valahol egészen messze jár. Zizegés, keresés, sajtos masni, megvan, daruzás, behelyezés, vissza zacskó – közben folyamatos őrlés és a faforgácsként röpülő hájas tészta. Már csak pár darab árválkodik a zacskó alján és én már percek óta ezt a pillanatot várom… Zizegés, keresés, keresés… aztán egy alig hallható cuppanással – mint hüllőknél – hirtelen felpattan szemein a víz- és valóságálló hártya. Riadtan vádló pillantása persze egyből engem talál meg – mintha bármi közöm lenne a sós aprósütemények véges előfordulásához – pofazacskója még mindig tömve, ám a rágás már lassulóban, arca és bundája pedig csupa-csupa morzsa…
   Kissé odábbról újságzörgés – mely mögül nagy, sötét, méltóságteljes madár feje kezd kibontakozni. Mozdulatlanra meredve várom. Kormoránnak hiszem és ez gyermekkori izgalommal tölt el, mert hát Tüskevár meg minden, de hát ebben az évszakban, és ily távol természetes életterétől… Fülsüketítő csörgéssel hull ölébe a magyarnemzet és…ááh…marabu…fúj!

Karácsony másnapja van, és mi itt zötykölődünk ebben az elátkozott terráriumban vissza a Nagyváros betonrácsai közé – a veréb, a hörcsögfiú, egy rohadt marabu és én…

(2011-12-25)

Ha orvoshoz mentek, jó ha figyeltek, hogy az ún. ambuláns lapot kérjétek el. A betegjogok erőteljes megnyirbálása, hogy ezt már csak a beteg kérésére kötelező kiadni. Az ambuláns lapon van rajta, hogy melyik orvos, mikor, mit gondolt az akkori állapotodról, milyen gyógyszert, milyen terápiát javasolt, hová küldött esetleg tovább. Ha ez nincs, igazolni sem tudod, hogy ott jártál. Ez az érem egyik oldala.
   Az Állami Egészségügyi Központban voltam sajnos komoly betegség miatt műtéten. Valamilyen okból szükségem van a teljes betegdokumentációra. Az összes papírt gyűjtöttem, mivel mindig kérik az előzményeket, ha másik intézménybe megyek, oda vinnem kell magammal az összes addigi leletet. A lényeg, hogy egyetlen egy papír hiányzott, egyetlen egy lelet. Ahhoz, hogy egy ki nem adott ambuláns lapot megkapjak 2012 decemberében, a következőt kellett tennem az ÁEK-ban. Írásos kérvényt kellett benyújtanom az Orvosszakmai Irodában. Ez egy ügyfélszolgálat. A tarifa a következő: 1-30 oldal között a leletek papíralapú átadása 3.800 Ft. Sikoly! Ha így kéred, 30 napon belül készül el. Önnön szívem markolászása. Azonnali kiadásra nincs lehetőség. Káromkodás. Van lehetőség sürgősségi eljárásra. Ez azt jelenti, hogy 3 munkanapon belül kinyomtatják neked a leletet, de ezért további 2.080 Ft-ot kell fizetned. Mivel egy beteg ritkán tud egy hónapot várni egy leletre, lett légyen azért, mert egy másik orvossal szeretné megvizsgáltatni magát, vagy akár igazolnia kell, hogy ott járt, ezért gondoljatok bele, hogy 1 oldalas leletért is minimum 6880 Ft-ot kell fizetni. Ha a leleteid száma meghaladná a 30 oldalt, úgy az alapáron felül oldalanként 106 Ft-ért nyomtatják azt ki.
   No. Nem hiszem, hogy kommentálni kéne ezt. A lényeg: orvostól úgy ki nem jövünk, hogy ambuláns lapot ne kérnénk. Ha nincs papír, szüljön egyet. Ha bedöglött a nyomtató, nyomtasson a nővérke egy másik rendelőben, de addig ki nem jövünk, míg ingyen, azonnal nem kapunk egy ambuláns lapot. Azt aztán szépen beszkenneljük vagy lefényképezzük, és egy dossziéba tesszük, amit bármikor megtalálhatunk.