Írás

Az emberek, akik okosak, de csak hivatalból,
Kitalálták, hogy csináljanak pénzt energiaitalból.
S mindenből, mit káros hogy egyen,
Mától(csy) fiam a neved Csipszadó legyen!
Az új Red Bulla.
Menj, és sarcolj mindent, mitől magyar hízik,
A költségvetés már csak Tebennedben bízik!
Az adó ment is, és szeme lángot ontott,
Nélkülözve minden szakmai szempontot.
Alakot váltott, majd újra nekirontott,
Nem hagyott mást hátra, mint pár burnfoltot.
Csuhant a döfke penge nyisz-nyasza,
Mindegy, hogy koffein, teobromin vagy guarana,
Damiana, maté cola, ginko, ginseng,
Vagy hogy orvosok egész hada mit zeng
Legyen az Tápiószecső vagy Mányok –
HIÁNYOZNAK A HATÁSTANULMÁNYOK!
Mennyire káros? Nem tudja senki.
Csak fizetni tessék oszt’ ennyi?!
Hát legyőzted a Csipszadót?
Mazochista fiam!
Légy fenn soká,
Hujhé hurrá!
S hörpintett boldogan…

(2012-11-23)

Ködbe veszik minden
Tejfehér ködbe,
Hiába nézek fel-le s körbe
Egy Eltűnt Világ nyomait keresve
Egy ajtót találok,
Üvöltök: Eressz be!
Fény szüremlik, de
Kilincs az nincsen
Magamba roskadok
Hiába minden…
Arcom a hideg falhoz nyomom
Mosolygok, pedig nincs rá okom.

(2010)

Szemeim lehúnyom, mire furcsa belső ragyogás tölt el, mely mint bűvös napsütés lelkem minden zegzugát beragyogja. Sugarai ezerszínűen szikráznak és nagy fényprizmák csillannak, melyek mélyén – mint lávalámpában – lüktető formák, arcok, mozdulatsorok, érzések kavarognak, váltakoznak gyors egymásutánban a környezetből beszűrődő hangok kakofóniájára.
   A néma búgásba váltó sistergés-zúgás; egy távoli fémes kattogás szaggatott törtüteme, el-elsuhanó erdők, városok, üres gondolatok. Duruzsolás, beszédfoszlányok – "Ennek jónak kell lennie, mer’ Nokia!"; távolabbról egy kihívó női kacaj aranydukátszerű csilingelése és a Bolero dualtone verzióban – majd egy hisztérikus vonatfütty, mely szétfolyik mögöttünk a vad rohanásban.
   Lüktető industrial, melynek színes örvénye magával ragad, megszüntet mindent, ami kézzel fogható és valós, és egybeolvaszt mindent, amit ismerni vagy tudni véltél – mindent, ami van, volt, vagy lehetne.
   A teljes nyugalom és a remegő gyönyör egymásnak feszül, receptorok és perceptorok töltődnek, telítődnek, majd mind egyszerre sülnek ki egy hatalmas villanással, mikor a szemből érkező vonat hangrobbanása hirtelen mellkason vág. A képek ezer darabra zuhannak szét, távolodni tűnnek, majd új irányt véve újra alakzatba rendeződnek – és a lüktetés folytatódik tovább.
   Vad külső-belső utazás koponyám és a világ körül. Egy kedves piros plüssfotel karjaiban, a vasúti kocsi andalítóan oltalmazó melegében.

(http://www.youtube.com/watch?v=d_S5w155RFY)

Elszomorító dolgot tapasztaltam meg nemrég, na nem mintha eddig nem tudtam volna róla. Pusztán megtapasztalni volt rossz, elsőkézből, nem mások beszámolói alapján. Garázsvásáron voltunk néhány napja Pécsett. A garázsvásár célja az, hogy ami számodra értéktelen, szükségtelen, azt eladhatod vagy elcserélheted másokkal. Kipakolod a portékáid, és várod a csodát. A garázsvásár amerikai hagyomány, ott rendszerint mindenki a háza elé áll ki a garázsból előkotort kacatjaival, és egy egész utca vásártérré válik. Nyilván nem az a cél, hogy olcsón vegyünk Rembrandt festményeket, de találhatunk olyat, ami a gazdájának szemét, nekünk kincs. A gazdája pedig megszabadul tőle, és még pénzt is kap érte, ahelyett, hogy a kukába dobná. (Nem mellesleg adómentesen adhatsz-vehetsz.)
   Hát kiültünk mi is, és vártuk a csodát. Ami csak nem jött el. Nem csak hozzánk, senkihez sem, aki ott árult. Az ok nagyon egyszerű: mindenki eladni akart, venni senki. A vevőket két ujjamon meg tudtam volna számolni, annyian voltak. Valamint nem vettek semmit. Az összes árus közül 2 olyan volt, aki el is adott valamit, nem csak költött (kávéra és forralt borra...). Pedig órákon át ültünk ott, kínálgattunk, alkudgattunk, mosolyogtunk.
   Az emberek két okból kifolyólag nem vásároltak: nem volt pénzük, vagy nem akartak költeni (lehet, csak számomra) értékes dolgokra. Voltak persze irreális árak is (cserepes növényért 10.000 HUF...?), de a többség párszáz forintért kínálta a vackait. Azt, hogy nincs pénz, én maximálisan megértem, és átérzem. De a következőt nem: kínáltunk többek között egy könyvet is. Zenetörténet gyerekeknek, igényes, szép könyv. Az eredeti ára 6000 HUF volt, mi levittük 2000-re. Odajött egy kisfiú, olvasgatta, lapozgatta, szemmel láthatóan egyre jobban elmerült benne. Fel is figyeltem rá, mert a mai világban ritkaságszámba megy, ha egy kisgyerek magától, élvezettel, érdeklődéssel olvas. Meg is kérdeztem tőle, hogy érdekli-e a zene. Mondta, igen, játszik zongorán, hegedűn. Majd odajött anyuci, és nagyon megörült, hogy a kisfia talált valamit, ami tetszik neki. Kérdezte az árat, mondtam, hogy 2000-ért az övé lehet. Ó, hát az nagyon sok. Az rengeteg pénz. Nekik ennyi nincsen. Sajnos láttam, hogy a kisfiúnak több száz forint értékben összevásároltak mindenféle törött gyerekkardot, építőkockát, újságot, de az értékes, érdeklődésébe vágó könyvért a 2000 sok. Mellesleg, gondolom én naív fejjel, a zongora és a hegedű is pénzbe kerülhetett, nem beszélve a magánórákról. De az nem drága, az kell a gyereknek, legyen csak okosabb, műveltebb, gondozzuk a tehetséget. De a könyv, ó, az drága. A törött műanyag kard 300-ért nem sok. A szakadt Pajtás magazin 400-ért nem sok. De a könyv igen.
   Rá kellett jönnöm, hogy manapság kultúrára áldozni ciki. Nem menő. Minek? Minden elérhető a neten. Ki a franc olvas ma már? Ott a számítógép, az internet. Nem tudsz valamit? Google! Nem értesz valamit? Google! Az olvasás uncsi. Lassú. Fáradságos. Majd rákeresek a tartalmára Google-ön. Csodálom, hogy a törött kardnak még volt értéke, és nem Nintendo wii-n kosarazik a kisfiú. Arról már nem is beszélve, hogy odajött egy másik anyuka, mutatta a könyvet a gyerekének, aki csak egy ajakbiggyesztéssel jelezte, hogy számára abszolút a leszarom kategóriába esnek a könyvek. Hát, itt tartunk. Maradt a keserű szájíz, hogy a kultúra nem kell senkinek. Ugyanitt, könyv eladó olcsón...

Önkéntesként dolgozni Kőbányán nem kis kihívás. Szombati koránkelés és szeptemberi kánikula. Eléggé kényelmetlenül hangzik, és tulajdonképpen az is, de jó társasággal, bulival még akár kellemesen is eltölthető. Kollegákkal zakatolunk végig a nyócker egyik szakaszán, majd a villamosról való leszállás után rögtön Kőbánya és a sörgyár fogad. Egy más, különleges világ mutatkozik előttünk Budapest kellős közepén kétezer-tizenkettőben.
   Szombat délelőtt van, süt a nap, nekünk kezdődik a munka, a sörgyári dolgozóknak pedig a gyár által szervezett családi nap. Akár úgy is mondhatnánk, hogy a gyár által szervezett ingyenes eszem-iszom ajándéknap. Nekem érdekes volt részt vennem ezen a napon, még akkor is, ha csak kívülállóként láthattam. Dolgoznom kellett, a helyemen kellett lennem, ami nem zárta ki azt, hogy viszonylag szoros interakcióba ne kerüljek a gyári munkásokkal, gyerekekkel, családokkal. És természetesen részt vettem passzívan a programjaikon is.
   Szóval kezdődik a sörgyári családi nap. Az első programpont a szó szerinti bemelegítés, ugyanis a szervezők aerobic órára hívják arra hajlandóakat. Egy női hang mikrofonba kiabálja a lépéseket, sőt, egy idő után énekelni is próbál, csakhogy nehezen kap ehhez levegőt a tornázás közben, ezért inkább úgy dönt, hogy ezután inkább playbackről megy majd az ének is, és a zene is. Ez amolyan Pap Rita Hápi Kacsájának stílusában előadott performance, elvégre családi tornaórán vesz részt a nagyérdemű.
   Aztán telik-múlik az idő, a gyermekek részt vehetnek az ilyenkor szokásos arcfestésen, különböző kézműves foglalkozásokon, felfújhatós várban-ugráláson, miközben a kedves szüleik a csapataikkal benevezhetnek focibajnokságra, csoportvetélkedőkre, és az elmaradhatatlan sörfogyasztásra. A családok és a látogatók száma nő, a hangulat fokozódik, elérkezik az ebédidő. Minden családfő a bejáratnál megkapja a napi családi bonját, avagy kis cetliket, amin különböző feliratok vannak. Ezek szolgálnak majd megfelelő tájékozódásként az ajándékok átvételéhez. Ajándék a családi gulyásleves, a pohár üdítő, a tálcán kínált sajtos pogácsa és a doboz alkohol mentes sör. A családfő odaadja a bonokat a gulyást kavargató kollegájának, cserébe kapja kis családja részére az ebédet, majd paprikától piros szájjal és tele hassal áll be a másik sorba, ahol odaadja a csaposnak a pénzt, cserébe kapja a jól megérdemelt korsó alkoholos sörét.
   Ebéd utáni sziesztaként kihirdetik a csapatjátékok győzteseit, akiket emléklapos közös fotó elkészítésére invitálnak a színpadra. Tombolahúzás is van, gyerekhang mondja be a számokat, általában gyerekek rohannak átvenni a nyeremény csokoládét vagy dobozos társasjátékot. Ez is megvolt, sokan nyernek, örül a nép, még egy ajándékot kapott a gyártól.
   A bemondó felkonferál egy együttest, amely elviszi a nagyérdeműt a 67-es úton lefelé, ahol várnak rá majd dideregve, közben még sáros lesz az új cipőjük is, ugyebár a pocsolya miatt, de mindenki fellélegzik, mert jön a nyolc óra munka után a nyolc óra pihenés és a szórakozás. Andalognak és dalolnak a családok a slágerekre, majd jön a hűtlen nehéz fejjel, de nem, nem, nem, nem mennek ők innen el amíg a gyárnak van programja. De már lassan beesteledik, minden programpont kipipálva, étel elfogyasztva, pénz elköltve. Elégedett mindenki, rendben lezajlott a gyár családi napja, a hétköznapok után végre együtt tölthettek el egy pihenőnapot is a családdal, a kollegákkal és a főnökökkel.
   Mi is elvégeztük a feladatunkat, most már az utolsó sörünket iszogatjuk a kollegákkal. Nekem eszembe jutnak a felcsíki rózsaszín nájlonruhás falunapok, a trombitáló gyerekek, a templomtorony fölötti tűzijáték. Lassan elköszönök mindettől: a csíki falutól, a kőbányai sörgyártól, a kollegáktól, hazavillamosozok a két kerülettel odébb lévő Ferencvárosba.

- A világ misztériumában sok kulcs van elrejtve az emberek lelkében. Mindig azt gondoltam, vágytam rá, hogy én is különleges legyek.
- Hogy visszaélj vele?
- Igen, vissza. És éltem is vele, sosem volt benne köszönet. Inkább félelem, inkább menekülés.
- De, ha nem jó a zárba a kulcs, vagy éppen nem a megfelelőt használod? A megmentők kulcsa hasonló a megnyitók kulcsához, azzal a különbséggel, hogy Te csak megnyitod az embert, de magának kell megmentődnie. Van választása. Él-e vele. És...
- Én kényszeresen meg akartam menteni az embereket.
- Gondoltad magadat is megmentheted?
- Így sokadjára megértettem, hogy miért nem működik. Nem jól használtam. Nem arra, amire kell. Mikor végre megértettem, helyére került bennem minden.

Reggel félhétkor kelek a hatra felhúzott vekkere, ami egy törött plexijű telefon. A földre hányt otthoni viseletbe öltözöm, amit előző este vettem le és legalább 2 hete hordom. Kilibbenek az előszobába, felveszem az ócska fehér kabátomat, majd egy szál cigivel a pofámban, amit a 101 kiskutyás öngyújtóval izzásba hoztam, kilépek az ajtón, a 10 fok melegbe, és gyorsan, hogy meg ne fázzak, elszívom a reggeli rák kaját. Majd vissza a szobába, a folyosón támolyogva, mint a részegek a cigi sokkhatás mámorában. Gép bekapcsolása azonnal de rögtön, le ne maradjak valamiről is. Konyha, de előtte húgi ébresztése, mert őt még kelteni kell, de hamar kelj mert elaludtunk. Víz a forralóba, az egyetlen én általam használt kávés bögrét a szekrényből kivéve, bele egy instant kávé, két cukor, és forró vizet a kopaszra. Hűtő kinyit, tejet a bögre tetejéig. Most már egyenes léptekben vissza a szobámba, a gondolkozásra hagyatott gép elé a tizenötezer forintos székbe lehuppanva, böngésző és mailek indítása. Két korty kávé, és lám elindultak az ablakok. Gyorsan FB, időkép, badoo, LSZT. Hideg lesz ma is, de kisüthet a nap is, érdekes. Még kávé, elfogyott, ismét cigi a friss levegőn. Vissza gép, startlap, hú idő van lassan indulni kéne, fürdőszoba, pisi, arcmosás, fogat nem elfelejteni. Vissza szobába, gép kikapcsolása, utcai viseletbe ruházkodás, ez bár nem a szőnyegen, de nem is katonás rendben, Kellékek elrakása, 3 éve használt szétszakadt pénztárca a bal zsebbe, telefon a jobba. Előszobában, piros sokat látott széldzseki fel, és számolás, 1. Pénztárca; 2. telefon; 3. kulcs; 4. cigi, öngyújtó; 5. slusszkulcs; 6. a kocsiban a műhely távirányító azzal lehet csak közlekedni. Akkor minden megvan, Húgi elköszönés, minden villanyt csukj le kérlek.
   Ajtón kimegyek besétálok a garázsba, ami persze gombnyomásra nyílik, már a laminált kapuja, szép koszos fehér, le kéne mosni már. Két kutyának, akik ugrándoznak kora reggel, mintha duracell lenne a fenekükben, kis kutya nasi porciózva külön-külön, egy cigi társaságában. Aztán kocsiba beülve, lámpát felkapcsolva, mert azért még sötét van és az még nem baj ha én nem látok, de más lássa hogy jövök. Garázs elhagyása, tolatva, majd legurulva a meredek lejtőn, ami nem meredek, de kanyarodik, jobb tükör használatával, a betoncsík követésével. Nagykapu, elektromos motorját aktiválva, meg állok, és kiviszem a kukát, mert elfelejtődött, hogy ma csütörtök van. Így végre hét órakor elindulok a munkába. És csak félórát késtem a keléssel.

Nemzeti ünnep. 
A második kétségtelenül igaz. Ünnep, de hogy nemzeti? 
Félreértés ne essék, nem az 56-os eseményekkel van bajom, sőt. Bár a történelem sosem volt az erősségem az iskolában, azért az ott tanítottakból maradt meg elég. Az ünnep előtt pedig kissé fel is frissítettem a tudásom. Legalábbis amit tudni vélnek. 
Nézetem szerint aki akkor nem volt ott, nem tudhatja mi zajlott le ott. Milyen lehetett amikor a tüntetők közé lőtt az ÁVH vagy szovjet harckocsik lőtték a lakóházakat.
   Engem sosem akart megölni senki, a megverésemet azonban néhányszor és többnyire komolytalan ígéretben persze már kilátásba helyezték. Ami természetesen eltörpül ezek mellett. 
A szabadságharcos igazi hős a szememben, de ugyanakkor aki ott és akkor harcolt csak kis szeletét látta a nagy eseményeknek. Persze a mai történészek (és az egyéb ezzel foglalkozó emberek) átlátják mi zajlott le 56-ban. Látják a képet, de nem érzik az amit azok akik ott voltak és harcoltak. 

   Ezután a rövid felvezető után térjünk vissza a ma emberéhez. Tapasztalataim szerint nagyjából kétféle ember van ilyenkor. Hatványozottan igaz ez ilyen hosszú hétvégés esetekben.
 Az egyik lelkesen nyilatkozik az ünnep előtt és alatt az utcákat elözönlő újságíróknak, rádiósoknak, tévéseknek. A szorgosabbja, elhivatottabbja szervezkedik is. Alaposan felkészül a tüntetésre vagy bármely az általa választott szervezet összejövetelére. Van véleménye és nem rejti véka alá. 
Nos, a vélemény szabad, ugyanakkor nem elfelejtendő, ez az ünnep az 56-os eseményekre emlékezik. 
A másik ember pedig nem foglalkozik 56-tal. Nemzeti ünnep? Hosszú hétvége? Hurrá, nem kell dolgozni menni, négy napos pihenő. Örül, hogy most hosszabb időre kiszabadulhat a napi robotból. Elmegy meglátogatni a vidéki rokonokat, lakásfelújít vagy csak elmegy a gyerekekkel az állatkertbe. Pihen. Aktívan vagy passzívan. A nemzeti ünnep számára egyenlő az ingyen-szabadsággal. 

   Lehet, hogy nemzetietlennek tűnhetek, de én az utóbbiakhoz állok közelebb. 
Nézetem szerint ugyanis mostanában ki lettek sajátítva a nemzeti ünnepeink. Nem csak október 23, de a többi is. 
Minden médiában csak azt látom és hallom, hogy ez a szervezet illetve párt itt gyűlik és ünnepel amaz meg amott. Mindegyik magáénak érzi ezt az ünnepet. Ez nem baj, de valahogy az az érzésem, hogy csak magáénak. A másik az rosszul ünnepel, vagy nincs is joga rá. Ezt világosan ki is mondja. 
Mintha ez az egész ünnep csak egy ürügy lenne, hogy végre összegyűljünk és jól megmondjuk a frankót. A kormány ellen, a kormány mellett stb. Engem ez mind nem érdekel. Akkor is legyenek okosak és mondjanak szépeket amikor éppen nincs ünnep. Tüntessenek akkor. Szervezkedjenek. Ne akasszák az egészet szegény ünnep nyakába, és mint valami igásló majd az elhúzza őket jól. 

   Az az igazság, hogy elegem van a politikából, ami megpróbálja befonni a hétköznapok után az ünnepnapokat is. 
Nem vagyok egyik párt vagy szervezet tagja sem akik vagy amik október 23-án felvonultak, beszédeket mondtak. Szimpatizálok egy néhánnyal, de szeretném, ha nem csak ilyenkor hallatnák a hangjukat. Ha lenne bennük annyi kezdeményező készség, hogy nem csak ilyen alkalmakkor tudnának és akarnának felbukkanni. Egyelőre még velük sem tudok teljesen azonosulni.
 Azok meg akik ilyenkor is csak a saját gesztenyéjüket sütögetik, azokról meg van a véleményem. 
Nem tudom, hogy az emberek nagy többsége, mit gondol A Politikusról, de az a gyanúm nem sok jót. A napilapok és a tévéadások tele vannak azzal, hogy milyen illegális dolgokban vannak benne bizonyos emberek. Akiknek az lenne a dolguk, hogy kormányozzák az ország hajóját. Az ellenzéknek, meg hogy kreatív kritikájával segítse őket. Ehelyett meg az van, hogy mindenki a saját irányába evez, és nem haladunk semerre. Ez ráadásul a kisebbik baj, de mind ki is hasítja (de legalábbis megpróbálja kihasítani) a hajóból a sajátjának vélt részt és akkor majd csak pisloghatunk a tenger fenekén. 

   Szóval a nemzeti ünnepeink nekem az utóbbi években már nem magunkról az ünnepekről szól, hanem valami egész másról. Amihez nekem egyáltalán nem fűlik a fogam. Viszont nem érzem magam elégnek, hogy ezen változtassak. De az is lehet, hogy csak a sok csődöt mondott variáció riaszt el a további (illetve legalább az első) próbálkozásoktól, hogy én is alakítsam a hajó irányát. 
Mindenesetre ahogy nézem, lehet hogy az átszállás lesz vagy lehet a megoldás. Vagy mégiscsak kell nekünk egy kapitány, aki ért ahhoz amit csinál. 
Kapitány kerestetik. 



Eszembe jutott, hogy általános iskolában mennyire jellemző volt a kiabálás. Legalábbis az enyémben. Nem tudom, hogy másoknál ez mennyire volt jellemző, de nekem sikerült egy neurotikus iskolát kifognom, nem is kicsit.
   A legmegdöbbentőbb az volt, amikor gimiben senki sem kiabált. Már az első hetekben vártam, hogy melyik tanár lesz az első, aki üvölteni kezd, esetleg nagy jelenet közepette kivág valakit az óráról. És csak nem következett be.
   Általánosban gyakorlatilag ahhoz voltunk szokva, hogy minden nap legalább 2-3 tanár üvöltött velünk. Soktényezős dolog ez, mert nyilván tehet erről maga a diák a viselkedésével, az iskola légköre a munkahelyi stresszel, de akár a tanár személyes problémái is. Ezt most nem firtatom, mert nem ez a lényeg. Hanem az, hogy minden nap üvöltött velünk valaki. Aztán legyél egészséges gyerek. Volt, akivel otthon alig törődtek, mert a szülők folyton dolgoztak, gyakran éjszakába nyúlóan, és az egyetlen felnőtt, akivel találkozott, az a tanár volt. Aki meg csak üvöltött vele.
   Ahány tanár tanított minket, az összes üvöltött velünk. Minden nap legalább kettő-három közülük. És gimiben fellélegeztem, hogy soha egyetlen tanár sem kiabált velünk, illetve talán egy, de hát 4 év alatt egyszer szakadt csak el a cérna, ami arányában nem is rossz. A mindennapos üvöltés után felüdülés volt, és akkor kezdtem megérteni, hogy mi az, hogy emberszámba vesznek. Hogy nem kiabálnak velem, mint valami kutyával, nem odavakkantanak valamit, mint valami házőrzőnek. Emberi hangon beszéltek velünk, és nyilván az ember hozza a családi értékeket, de megerősítőleg hatott, hogy bármilyen konfliktust meg lehet oldani agresszió nélkül, normál hangerőn, higgadt tónusban. És ez a nem mindegy.
   Agresszív légkör feszültséget szül csak. Amelyik osztállyal üvöltenek, az feszült lesz. És nem a tanáron fogja levezetni, hanem egymás közt. És mivel egymást közt megy az értelmetlen csatározás, a tanár csak feszült lesz, és kiabál. Ördögi kör.
   Most nem nyújtom hosszúra a dolgot, inkább csak magyarázatként szolgáltam arra, hogy miért utálom, ha valaki felemeli a hangját velem szemben, és miért tartom primitívnek azt, aki rögtön üvölteni kezd.

Ha az ember nem szakképzett a bürokrácia minden apró részlegében, akkor a tudatlanság és a bürokrácia könyörtelensége garantáltan felőrli az ember idegrendszerét.
   Ma voltam az áramszolgáltatómnál. Tavaly elköltöztem vidékről nemzetünk fővárosába. Előtte persze bementem hozzájuk, hogy itt az óraállás és nem kell csekk, mert nem lesz fogyasztás. Szóval köszi. DE.
Nemrég a megbízott ingatlankezelő, azaz a sógor szólt, hogy jönnek a csekkek. Bementem, hogy szeretném tudni mennyi adósságom van. Mert hogy én a fentiek szerint jelentettem, hogy nem kell csekk, részszámla meg egyéb hívságok. Ja látja a gépen. Majd felkiált: Gizike, gyere már ide! Ilyet még nem láttál! Le van nullázva, mégis kimentek a csekkek. Hát szuper.
   Közben Gizike felfedte a rejtély kulcsát. Január óta nincs havi csekk, ámde februárban leolvasták az órát és készült egy összesítő számla ami semlegesíti a nullázást, ráadásul kiszámolták a előző évi alapján, hogy 5 rongy pont frankó lesz nekem havonta. Van-e nálam óraállás? Kérdé a hölgy. Hát nem. Ad egy telefonszámot, hogy el lehet talán ott is intézni. Úgy döntök inkább haza, mert a telefon az két esélyes minimum, de sanszos a szívás. Itt eszembe jutott, hát hogy nem volt fogyasztás és ugyanannyi mint amit diktáltam annó, de nem mertem ellenőrzés nélkül bemondani hasra. Utazás oda-vissza mindössze 30 km. Óraállással vissza.
   A kedves ügyintéző hölgy sokáig nyomogatta a gépet, majd kihozta, hogy 1300 pénzzel jövök (36 mínusz 35, még jó hogy nem kellett befizetni, hogy aztán visszautalják). De mégis hogy lehetne ezt a leolvasást megúszni? Sehogy, minden évben leolvasás. De akkor nem lehetne-e, hogy kinullázni a jövő évit már most? Nem mert az összegző úgyis felülírja. Szóval ezt évente be kell jelenteni? Igen, amikor leolvassák utána. Februárban, januárban... vagy amikor leolvassák. De basszus: azt, hogy mikor olvassák le, honnan a fészkes fenéből tudjam, mikor az a lényeg, hogy nem vagyok ott? De nem kérdezem meg ezt, csak gondolom. Mindenesetre azért még leszúrt, hogy ezt nekem tudnom kell. Annyit azért elértünk, hogy egy évben csak egy csekk, azt is ide a pesti címre.
   A bürokrácia olyan mint az egyszerű moszat csónakázás közben. Amíg kicsi foltok addig csak kicsit zavaróak meg rondák, de ha elszaporodik akkor már komoly ellenállásba keveredhetünk, főleg ha Sargasso-tenger méretű lesz a dolog. Egy sci-fiben olvastam, hogy életre kelt a tengeri moszat. Azt hiszem a bürokrácia már elérte nálunk ezt az állapotot. Arról nem is beszélve, hogy a munkaügyiben kiváltottam egy olyan igazolást, amire a NAV-ban simán azt mondták érvénytelen. Két kattintás után. Persze emitt ezt nem látták, úgy tűnik. Frankó.

Most nem a filmről lesz szó. Pedig az is megér egy misét.
 Kedves ismerőseink meghívtak, hogy a magyar tenger mellett töltsünk velük el egy hétvégét. Amit akkor még nem sejtettem, hogy egyrészt ilyen nagyvonalúak lesznek, (amit rettentő pofátlanul ki is használtam, nekem legyen mondva meg is kaptam érte a magamét) 
másrészt, hogy a kultúra ilyen sűrűn fog a nyakamba szakadni. 
Nem panaszképpen, avagy dicsekvésképpen, de rengeteg szép és/vagy érdekes helyen jártunk. Szóval csak úgy kulturálódtunk. 
Aztán vasárnap este hazaérve, a lift előtt egy fiatalember megkérdezte, nem vesztettük-e el a kígyónkat, pontosabban a gabonasiklónkat. Merthogy ő megtalálta. Meg is kérdeztem gyorsan hanyadikon lakik. A negyediken. Én kissé megnyugodtam, a lift előtt ácsorgó negyedikre igyekvő fiatal lány nem annyira. Ráadásul ez a srác megint elvesztette. Na erre a leányzó még érdekesebb arcot vágott.
   Aztán hétfő lett. 
Kiderült, hogy túlóráznom kell aznap. Gondoltam valahogy üzennem kell, hogy később érek haza. Mivel a telefonomon nem volt pénz, gondoltam a főnök netbookján, üzenek a FB-n keresztül. 
Na ekkor derült ki, hogy úgy tűnik több érdekes dolog is történt. Egyrészt abban a hátizsákban volt Ágnes kulcsa is amit én elhoztam magammal. Ez még nem lenne olyan nagy baj, ha nem én jövök el otthonról hamarabb ráadásul gondosan bezártam magam mögött az ajtót. De ez csak az egyik fele. A telefonom, mint kiderült, nincs kikapcsolva ahogy Ágnes vélte. Merthogy küldött SMS-t meg próbált is hívni. Megnéztem a telefonom és be volt kapcsolva ugyan, de egy deka térerő sem volt rajta. Kimentem a mélygarázsból ahol dolgozom, de ott sem volt semmi. Kikapcs-bekapcs. Láss csodát, megjavult. 
Szóval így aztán reggel bezártam Ágnest, este pedig kizártam. 
Itt jutott eszembe Douglas Adams és Dirk Gently. Meg a holizmus. Elvégre ha nem jut eszembe , hogy üzenjek haza, nem derül ki, hogy a telefonom nem jó. Mert hogy nem is néztem a térerőjelzést. Hosszú évek alatt eddig csak egyszer csinálta. Meg persze éppen most, amikor fontos lett volna, hogy elérjenek.
   Szóval kultúra és bezártság. 

Ma pedig láttam egy cetlit a liftben, miszerint ha valaki a kígyóját keresi hívja fel az alábbi számot. Csak az nem derült ki, hogy a dunsztos üvegből megtaláló-újfent-elvesztő fiatalember másodszor is megtalálta az elvesztett jószágot vagy ez egy újabb szerencsés nyertes. Arról nem is beszélve, hogy tényleg elvesztette-e valaki (és ha igen kicsoda), vagy ez egy vadon élő ám de kalandos kedvű csúszómászó. Strange Days.


Igyekszem politikától mentesen írni, mert sem politizálni nem akarok, sem nem érdekel a politika. A mai kis irományom azonban nyomokban politika-darabokat tartalmazhat! De előre ki kell jelentenem, semelyik oldalon sem állok. Illetve a józan ész oldalán állok. Próbálok...
   Még jó pár éve, a gimnáziumban tette fel az egyik tanárunk a kérdést, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel, mik a távlati terveink. Persze reális keretek között, mert ugye mindenki elismert professzor, sztárügyvéd, vagy nagyhírű zenész akart lenni. Mikor rám került a sor, akkor szépen előadtam, hogy egyetemet akarok végezni, majd kimenni külföldre dolgozni. És jól meg is kaptam a magamét.
   - Szép kis dolog, kitanulsz az állam pénzéből, aztán meg elmész külföldre. Nagyon nem szeretem az ilyen viselkedést.
   Indulatból szívesen válaszoltam volna, hogy elnézést tanárnő, de a hazaszeretet nevében nem vagyok hajlandó éhenhalni. Aztán lehiggadtam. És higgadt fejjel is ugyanezt gondolom. Sőt, ennyi év után még sokkal inkább ezt gondolom.
   De kezdjük az elején. Egyrészt, kikérem magamnak, hogy az állam pénzén tanulok. A szüleim adófizető emberek, és abból a pénzből járok egyetemre, nem költségtérítéses szakra. Arról már igazán nem tehetek, hogy a befizetett adó máshova vándorol. Mindig akad olyan ember, aki vagy a jobb kezével, vagy a ballal, de szépen, gátlástalanul belemarkol a kasszába, és elteszi az összeget. És innentől kezdve engem nem érdekel, melyik kezével. És igen, tudom, érezzem magam megtiszteltetve, hogy itthon ingyenes az oktatás, mert a legtöbb európai országban nem az. Mint ahogy ott sincs kolbászból a kerítés. De ettől függetlenül egy középosztálybeli család is megengedheti magának, hogy egyetemre küldje a gyerekét. Esetleg a gyereknek vállalnia kell valami diákmelót, de magát nem halálra kínozva, munka mellett is el tudja végezni az egyetemet becsülettel. Példának okáért egy külföldi tanár nem milliárdos, nincs hatalmas keresete. Még csak kifejezetten jómódúnak sem mondanám, de mégis megteheti, hogy egyetemre küldje, tandíj mellett akár mind a két gyermekét. Itthon egy tanár átlagos fizetése 120.000 HUF. Tegyük fel, hogy mindkét szülő tanár. És ebből a 240.000 HUF összegű fizetésből fizessen ki egy félévre mondjuk egy 300.000 HUF-os tandíjat? Nonszensz. Most nem akarok kitérni a magyarországi tanárok méltatlan helyzetére, de ez egy jó példa a lényegre: külföldön az emberek életszínvonala olyan, hogy még tandíj mellett is megengedhető az egyetem. Itthon aligha. És persze jöhet az ellenpélda, hogy mégis milyen sokan vannak költségtérítéses szakon. Erre két választ tudok adni. Az egyik az, hogy megint csak ellentmondok nekik, mert nagyon sok olyan diákról tudok, akik nem tudtak volna tandíjat fizetni, a nappalira sajnos nem vették fel őket, és inkább el sem mentek az egyetemre. A másik válaszom pedig az, hogy nagyon sok olyan évfolyamtársam van, aki valóban költségtérítéses, de diákhitelből fizeti ki a féléves tandíjat. Hát így van rá pénz. Remélem, nem kell elmagyaráznom, mi olyan tragikus abban, hogy vagy a 3., vagy az 5. év elvégzése után, állást keresve már akkora hitel lóg a nyakában, mint másnak egy lakás- vagy autóvásárlás után. Állás mellett. Szóval egy a lényeg: nem hiszem, hogy köszönettel tartozom azért, amiért itthon nincs tandíj. Ilyen bérek és árak mellett ez talán a minimum.
   És jön a mondat második fele, külföld. Most nem megyek bele a diplomás túlképzésbe, sem az egyetemek felhígulásába, azt majd talán egyszer máskor, mert önálló blokkot érdemel. Viszont szerintem nincs olyan ember az országban, akinek ne tűnt volna fel, hogy mennyien elmentek külföldre. Pártállástól függetlenül.
   Kicsit kezd '56-ra hasonlítani a szituáció. De vannak óriási különbségek. Akkor is tömegesen menekültek, de a rendszer elől. Egy bizonyos rendszer elől. Öregek, fiatalok, férfiak, nők. Most az épp hatalmon lévő rendszertől függetlenül, szinte kizárólag a fiatalok hagyják el az országot. Sokan visszatértek a rendszerváltás után, sokan nem. Akik manapság kimennek, a többségük még csak nem is gondol a hazajövetelre. Akad egy szerény kisebbség, aki azt mondja, hogy majd visszajön, ha megszedte magát, de általában vagy pár év után rájönnek, hogy ők bizony már haza sem jönnek, vagy hazajönnek, és nem bírják. Visszamennek. Most akkor ők mind hazaárulók lennének? Nem szeretik a hazájukat? Talán nem tudják a Szózatot?

"Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar-.
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell."

Nos, szerintem ez egy jól hangzó sallang, a hazaáruló szóval dobálózni. Ha például konkrétan magamról beszélek, elmondhatom, hogy ha elhagyom a hazám, és máshol fogok majd élni, nem azért teszem, mert hűtlen vagyok. Sem azért, mert nem szeretem a hazám. Hanem azért, mert nem bírom elviselni, hogy milyen emberek kezében van az ország. Mert nem bírom elviselni gyakran az itthoni embertársaimat. A légkört. A süllyedést lefelé. Megkapom gyakran, hogy persze, könnyebb elmenekülni, mint rendet tenni. Rendet tenni? Egyrészt, jelenleg, szerintem, nincs olyan párt, akire szavaznék, mert rendet tudna tenni. Másrészt nagyon sok embernek egész egyszerűen nem érdeke, hogy itt rend legyen. És megfeszülhetsz, akkor sem sikerül rendet tenned, maximum egy kafkai, A perben olvasható, tébolyító útvesztőbe kerülhetsz. A hazaszeretet nevében. Vegyünk egy konkrét példát. Adott egy rezidens. Nevetséges fizetéssel, annál komolyabb hivatással, felelősséggel. Neki miért is érdemes itthon maradnia? Hogy nélkülözzön? Hogy már a szakma legelején elmenjen a kedve? Tudom, tudom, kezdetben semmi sem könnyű, meg nem fair, hogy pusztán a szegénység miatt elhagyja az országot. Szerintem sem kifejezetten jó, pláne nekünk, itthonmaradottaknak, de maximálisan megértem őket. Ennyi év tanulás után, és ilyen nehéz, embertpróbáló munka mellett én sem hagynám, hogy szembeköpjenek egy ilyen fizetéssel és nevetséges kórházi körülményekkel. Nem gyávák, nem hazaárulók, csak élni akarnak. Dolgozni, méghozzá úgy, hogy ha ki is égnek, ne az első pár évben, a nincstelenség miatt, hanem ha lehet, 20 év múlva, mint szakmai ártalom. És jómagam is ezt gondolom. Ennyi év után is: nem vagyok hajlandó éhenhalni a hazaszeretet nevében.
   És zárszóként még egy kis gondolat. Ha arról lenne szó, hogy teszem azt háború sújtotta volna az országot, vagy valamilyen környezeti katasztrófa, akkor igenis gyáva és gerinctelen dolog elmenekülni. De itt nem erről van szó. Ami a szomorú, és frusztráló egyben, az az, hogy tudjuk, látjuk, hogy lehetne jobb. Lenne miből, lenne hogyan, de mégsem. És azoknak a politikusoknak üzenem, akik hazaárulóznak: amíg nektek fontosabb, hogy teletömjétek a zsebetek a nép kárán, addig ne gyertek nekem azzal, hogy ki mennyire árulja el a hazáját. És teszitek mindezt a nép nevében. És végül, a Szózatra replikázva üzenem nektek:

"Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete."

Szerte Gusztáv arcán az elmúlt napok keserűsége borongott. Lenézett a hídról, a folyam örvényeit kémlelte. 

- Most megváltozik minden - motyogta magában – Vége! 

És Szerte Gusztáv nem ugrott le a hídról. Az elmúlt pár évben fél tucatszor is megtette már. Mégis, legtöbbször kiúszott, vagy olyan is előfordult, hogy kimentették. A városka rendőrőrsén úgy ismerték már, mint a helyi zsebtolvajokat. Újságcikket írtak róla, sőt, egyszer elkapta önmagának megmentését is egy esti magazinműsorban.
   - Nincs dóga nekije, azé! – nyilatkozott egy idős néni
   - Vagy asszony kéne – így egy másik - Az kell ennek kérem, jaj, de a mai fiatalok… - és beszélt kisunokájáról.
   Tehát ott állt Gusztáv a hídon, és éppen úgy döntött, hogy most nem! Végül is minek? Mi változott vele? Soha semmi! Nincs az egésznek semmi értelme. De nem csak az ugrásnak, hanem úgy az egésznek. Töprengésében egy hang zavarta meg.

   - Na! Mi lesz? Ugrunk? 

Gusztáv hátranézett, mint rendesen, lassan eszmélt. Pár lépésre mögötte egy lány állt. Fekete, hosszú hajú, nem különösebben szép, inkább érdekes. De szeme úgy ragyogott, hogy Gusztáv zavarba esett tőle. 

- Ugrunk, vagy sem? - kérdezte ismét a lány. Szavai türelmetlenül hatottak, csak a hangszínén lebegett valami meleg, fátylas mosoly. Gusztáv ott azonnal beleszeretett e hangba. Ezer tű szurkálta, ahogy meghallotta. Egy „öm”, vagy valami hasonlót hallatott, aztán visszanézett a folyóra.
   
- Ez egy igen? – érdeklődött a lány. 

   - Nem… - szedte össze Gusztáv megmaradt szókincsét.
   
- Kár, azt hittem velem tartasz – lépett mellé a lány. 

   - Fölösleges – jött Gusztávból a tapasztalt bölcsek sommás hangján.

   - Dehogy az! Meglátod, sikerül! – így a lány, s közben levette válláról a vászontáskáját, nekitámasztotta egy oszlopnak. Ráhasalt a korlátra és széttárt kézzel megkapaszkodott benne. Nem sok kellett hozzá, hogy beleforduljon az alacsony korlátról. Egy dalocskát is dúdolt.
   - Te láttad a Titanikot?
   Gusztáv nem értette először mit akar a lány, de lassan mégis megfordult fejében a kerék.
   - Ja, azt a filmet?
   - Nem, a hajót! – nevetett a lány – Persze, hogy a filmet!
   - Ja, ja… láttam... És?
   - Semmi, csak eszembe jutott - és dúdolt tovább.
   Gusztávban felsejlettek filmjelenetek. A fiú meg a lány ott állnak a hajóorrban kitárt karokkal egyensúlyozva a magasban. Már akkor is rühellte az egészet. Biztos volt benne, hogy ilyen nincs.
   - Szerintem hülyeség.
   - Mi a hülyeség benne?
   - Az egész. Érzelgős baromság.
   Szerte Gusztáv a lányra pislantott, akit szemmel láthatóan meglepett a válasz. Felhúzott szemöldökkel kémlelte a fiú arcát. Gusztáv ettől zavarba jött, kezeit feleslegesnek érezte, zsebre dugta azokat, valami kapaszkodót keresett. Kulcscsomóját sikerült megtalálnia. Előrántotta, és megpörgette ujján párszor. Hihetetlen komikus volt.


   - Utoljára kérdem, jössz velem? - nézett fel a folyóról a lány. 

Gusztáv ujjáról a kulcscsomó elröppent. Bele a folyóba. Savanyú arccal nézett utána, nem is tudott hirtelen válaszolni, a lány pedig nevetett.


   - ... nem is tudom. Párszor megpróbáltam már, és...

   - Tudom - vágta félbe szavát a lány – Nagyon bírom az ilyen lökötteket… Érdekelnek...
   - Hogy? – nyökögte Gusztáv a víz fele pislogva.
   De mintha forgószél kerekedett volna, és összekuszált volna még jobban mindent. A lány felkapta a tarisznyáját, és a közelebbi hídfő fele szaladt.
   - Bocsi, szia! – kiáltotta vissza futtában.
   Pár méterrel odébb elszórt egy mappát, egy pillanatra megtorpant, de inkább futott tovább. A hídon egy-két autó haladt el, felkavarták a híd porát, s vele megbolygatták a földre zuhant mappát is. A mappából fehér lapok borultak ki, a könnyedebbek fel- felröppentek. Gusztáv ugrott a lapokat kapdosni, kiáltott a lány után is, aki csak szaladt le a hídról. Az egyik lap szállt a korláton túlra, Gusztáv talán már vetette volna utána magát, de egy kéz visszarántotta a híd kopott zöldes vasától.



***



Szerte Gusztáv a városka rendőrőrsén ült, és sokadjára mondta a vallomását. A grafikákat az a lány szórta szét, ő nem is ismerte azt a lányt. Ő ugrani ment a hídra, ahogy szokott, de most meggondolta magát. Éppen megfogadta, hogy soha többet... És erre jött az a lány.

   Személyi papírjai nem voltak Gusztávnál, de jól ismerték őt odabent, emlékeztek miről nevezetes a fiatalember. Hamar előkerült aktája is. Az őrsön nem tekintették megbízható személynek, és ezt előtte sem titkolták. Most sem akarták elhinni a meséjét. Legutóbb már elszállították elmeorvosi megfigyelésre is, de az sem hozott különösebb eredményt. Csak annyit állapítottak meg, hogy Szerte Gusztáv merő egy gubanc. „Orvosi talány, ha orvosi eset. De lehet, hogy teljesen normális, és nem orvosi eset.” - valahogy így foglalta össze az egyik tiszt.
   Most viszont az a kérdés, hogy ki az a lány? Gusztávot ez jobban érdekelte, mint a rendőröket, mivel az őt feltartóztató rendőrjárőr nem látott elrohanni onnan senkit.

   - Idétlen mese – förmedt rá az egyik. 

   - Ez így volt - jelentette ki újra és újra Szerte Gusztáv.

   - Nézze, jól ismerjük magát. Öngyilkossági kísérletek... Vallja be... Ne kapaszkodjon ebbe a hülyeségbe, mintha az élete függene tőle! Ugye lopta a grafikákat? Besurrant, elemelte, azt hitte a szárnyakat hajtogathat belőle. Ugye? – vihogott a másik.

   - Nem loptam.
   

Mikor véget ért a kihallgatás, Gusztávot elengedték, de másnap délutánra várták őt ismét. A grafikákat lefoglalták. Szerte Gusztáv pedig hazafelé vette az útját. A lépcsőházában állt a leveles szekrény előtt, s lakáskulcsát kereste. Eszébe jutott a kínos pillanat, mikor belepottyant a folyóba. Szerte Gusztáv nem volt boldog. Lakásajtajához érve vállal neki feszült , de az nem engedett. Öreg, bár masszív ajtó volt. Jó nagy talpast is adott neki, de csak a lába fájdult meg.
   - Szemét dög! – kiáltott az ajtóra.

***


- Segítsek?
 - 
Szerte Gusztávot kirázta a hideg. Ez a hang! Megfordult, és az ismeretlen lány mosolygott rá.
   

- Hogy kerülsz ide? - vetette neki Gusztáv megrökönyödve.

 A lány belekotort a tarisznyájába, majd előhúzta Gusztáv igazolványát. Felmutatta.


   - Megismered?
   
- Szép... – nézett megrökönyödve, és kikapta a lány kezéből az okmányt - Egész nap bent faggattak miattad! Normális vagy?
   
- Számít az? – és felnevetett a lány. Nevetése mint a ködfátylas rét felett lebegő napsugarak – ilyesmire gondolt Gusztáv. Könnyed és természetes volt, és valahonnan nagyon ismerős... Gusztávba belehasított a gondolat, mintha az anyja hangja lenne. Távolról és ködösen emlékszik csak rá, nagyon kicsi volt még akkor.
   - Ilyen nincs… - szólt csendben, közben újból nekifeszült az ajtónak. 

A lány finoman megfogta a fiú vállát.
   

- Hagyd, kinyitom!


   Gusztáv nem hitt abban, hogy a lány fogja felfeszíteni az ajtót, de nekidőlt a falnak, kimerítette őt a nap. A lány pedig egy hajcsatot meghajlított, nekilátott az öreg zárnak, s pár percen belül kinyílt az ajtó.
   

- Lenyűgöző a tudományod… Bravó! Sokat gyakoroltad?

   - Szépen köszönted meg... De nem nehéz ilyen régi záron. Megmutassam?

   - Kösz, nem kérek belőle - mondta Gusztáv és befordult a lakásba. A lány kint állt. - Gyere be! Jobb, ha én hívlak, mintha magadtól tennéd – és hüppögött egyet gúnyos nevetés gyanánt. A lány nem nevetett, csendben belépett.



***



A konyhában ültek, és tojásrántottát ettek. 


   - Miért akartál reggel ugrani? - kérdezte a lány.

   - Miért biztattál?


   A lány haja most laza kontyba volt rakva. Nyakára kendő volt könnyeden vetve. Torkának szép ívét nézte Gusztáv, selymes bőrét, rajta a kis anyajegyét, majd a kezét. A lány bal kézzel fogta a villát, és éppen hogy csak csipegetett valamit. A kenyeret is olyan aprón szakította, mintha hangyáknak akarná szórni a morzsákat. És lenyelte a falatot, mielőtt megszólalt.


   - Nem biztattalak. Hülyéskedtem.

   - Nem úgy tűnt. Ugrani akartál – vágta vissza Gusztáv mérlegelés nélkül.
   
- Dehogy akartam! És téged sem engedtelek volna! 
- De végül is mindegy volt neked, mert elrohantál… Akár bele is ugorhattam volna! Nem?

   - Nem! Tudtam, hogy nem lesz baj. Láttam a rendőröket.

   - Ők nem láttak téged… Rám akarnak akasztani valami hülyeséget. Te loptál?
   
- Dehogy loptam! 
- Loptál tőlem is! – erősített rá Gusztáv.
   
- Hát, tőled muszáj volt! – nevetett ismét a lány - Találkozni akartam még veled. Ez baj?
   Gusztáv fortyogott.

   - Nem. De nincs az a magyarázat, ami egy bűnt tisztára mosna.

   - Itt nincs bűn! Te tiszta hülye vagy!

   - Mi ez a baromság? A lopás bűn! Nem? Az átverés bűn! Sőt, még a bűn elhallgatása is bűn! És, és egy rendes ember nem tud ajtót kinyitni egy dróttal! 

A lány egy kicsit méregette a pillanatot.
   
- Legyen. És akkor te bizonyára bűntelen vagy.
 - 
Gusztáv hallgatott.

 - Nos?

   - Nem. Azt hiszem nem – fújta ki magát a fiú - De próbálok megszabadulni.
   
- Úgy, hogy beugrálsz a folyóba? Most komolyan, a hülyeség nem bűn?

 - A rántotta már elfogyott, a tányérokat félretolták, és Gusztáv egy üveg italt tett az asztalra. Jó ideig nem szólt, mintha nem is hallotta volna a lány kérdését.
   - Oké, miért vagy te itt?
   - Azt hittem… érdekelsz – mondta óvatosan a lány.
   - Ki? Én? – lepődött meg Gusztáv.
   - Szerinted?
   - … és miért?
   - Nem tudom…
   - Ez hülyeség, nem is ismersz…
   - Talán csak ezért érdekelsz. Nem?
   Gusztáv fogaskerekei a járműtechnikai múzeum pincéjéből származhattak. Olajozatlanul, hangosan nyikorogtak. 
- Nem az a módja, hogy lopkodsz. Sem az, hogy belekeversz mást is.
   
- Na,ezt tisztázzuk! Mondtam már, meg akartalak találni. Ezért emeltem ki a személyidet. De visszaadtam, nem? És nem akartalak semmibe se keverni! …és amúgy is itt vagy, nem?
   
- Holnap mehetek vissza… A francba! Semmi kedvem!

   - Nyugi, nem lesz semmi gáz! Ne parázz már!
   - Ne parázz! Ne parázz! Persze! Lopással gyanúsítanak! Bejött egy zsaru, és azt mondta, hogy bejelentették a lopást. Rajzokat keresnek. Na és mi volt előttem szétterítve az asztalon? Na mi?
   - A fenébe, az a mocsok! – fordult félre a lány, majd Gusztáv felé fordult – Higgyél nekem! Azok a grafikák az enyémek. Én készítettem őket!
   
- És akkor mi ez?
   
- Volt egy megállapodásom egy fazonnal. De nem fizette ki. Egyszerűen visszavettem! Jaj már, egy kicsit bízz bennem!


   Teljesen értelmetlennek tűnt, amit a lány állított. Semmi bizonyíték arra, hogy tényleg övé a grafika, hogy tud egyáltalán rajzolni. Persze talán kérhetné, hogy rajzoljon valamit… Hazugnak érezte a lányt. Ráadásul lopkod, ajtót nyit ki egy dróttal, és olyan, mint a köd. Ez sok. Ilyen nincs!

   
- És akkor miért rohantál el a rendőrök elől?
   
- Nem előlük rohantam.

   - Előbb azt mondtad, hogy megláttad őket, és elszaladtál…

   - Azt mondtam, láttam őket is. Nem azt, hogy megláttam, és elrohantam.

   - De akkor ki elől rohantál el? - 

A lány elhallgatott. Gusztáv a fejét ingatta. 

- Lopsz és hazudozol. A legjobb lenne, ha a rendőrségen elmondanál mindent, és engem pedig békén hagynál!
   Csend volt. A lány oldalra nézett. Majd vissza, Gusztáv szemébe. Vonzása a folyónál mélyebb volt, azonnal beleugrott volna Gusztáv. Lépett is felé, már átfordult a korlátain, de nem zuhant. Szégyellte magát, hogy támad, miközben ölelni szeretne. De nem tudta megtenni, nem tudta elengedni a korlátot. Átkozott egy érzés!

   - Rendben – mondta csendben a lány, és felállt az asztaltól - Köszönöm a rántottát.
   - Most hova mész? - kérdezte Gusztáv.
   
- Haza.

   - Miért?
   
- Nem hiszel nekem.

   - Te hinnél magadnak?

   - Neked hittek a rendőrök?
   
- De én tényleg nem hazudok, és sosem lopok!

   - Én sem! - vágta vissza a lány, és magára hagyta Gusztávot.

   - Hé! Hol laksz!? Mi a neved? Hátha kell a ... - De a lány már nem volt sehol.
   
Szerte Gusztáv agyában a fogaskerekek csak rendesen, kellő lassúsággal mozdultak, és mire a végtagjaihoz ért a hajtáslánc, már késő volt. Akkor felpattant, a bejárathoz rohant, és csak nézett a lépcsőház sötétjébe. Legszívesebben üvöltött volna, vagy belevágott volna az ajtófélfába. Persze nem tette. Nem szaladt a lány után, lábai lecövekelték őt az ajtóban. Eszébe jutott a híd, hátha most sikerülne. Aztán eszébe jutott, hogy olvasott egyszer valakiről, hogy még meghalni sem tud. Ilyen lenne ő is? Ahogy kioldódott lábából a görcs, visszament a lakásba, s elnyúlt az ágyán. Behunyta szemét. Kereste a reggeli pillanatokat. Azt, ahogy odajött a lány, ahogy akkor elszaladt. Látta a járdán szétszóródó fehér lapokat. De ha nem a rendőr elől szaladt el a lány, akkor ki elől? Ki jött még arra? Autók. Milyen autók? Kiszállt valaki? Na és mi van, ha kleptomániás a csaj?
   Végül elaludt. Úgy ahogy volt, ruhástól, cipőben, az asztalon száradó kenyérrel, tányérban aszalódó tojásrántotta maradványokkal, félig kiivott poharakkal, égve hagyott villannyal.



***



Másnap összetörve ébredt. Lába, keze, háta, feje fájt. Nagy nehezen összepakolt a konyhában. Közben végiggondolta az előtte álló napot. Azt tudta, hogy a rendőrségen csak az igazat fogja mondani, ha hisznek neki, ha nem. Mert csak egy igazság van, és az kizár minden más igazságot. 
Pakolás közben alaposan körbe is nézett, hátha ottfelejtett valamit a lány, amivel ő az igazát bizonyíthatná. Pár hosszú hajszálon kívül nem talált egyebet. Manapság már tudnak déenessel is azonosítani – gondolta. Majd elfogta a szégyenérzet. Ő egy gyáva, utolsó senki. Szarakodik itt, mentené a bőrét ilyen piti tolvajlásban is. Ki ő egyáltalán? De a francba is, az igazság számít egyedül, nem!? Nem azért akar bizonyítékot, hogy a bőrét mentse, hanem az igazság miatt!



***



Fél háromra rendelték vissza az őrsre. Pontosan érkezett most is. A tiszt nem volt a helyén, így a fiú leült a folyosón. „Piszkálás van, pontosság nincs… Nevetséges az egész.” – morgott magában. 


   - Szerte Gusztáv?


   Gusztáv felkapta fejét, az egyik tiszt közeledett felé a folyosón.
   

- Kérem, fáradjon be az irodába!


Gusztáv csodálkozott a hangnemváltáson. Bizalmatlanul lépett be az irodába. Azt gondolta ez valami trükk. A tiszt hellyel kínálta. 

- Tömör leszek: önnek igaza volt! Megszüntettük az eljárást. Nincs gyanú sem! - mondta a rendőr derűs arccal, majd visszafogottabban folytatta - Ha panasszal kívánna élni…

   - Nem - szólt közbe Gusztáv - Panasszal nem... De miért?

   - Az ügy sértettje visszavonta a feljelentést. Nem loptak el tőle semmit, félreértés volt az egész. Már el is vitték a ...
   
- Az ügy sértettje? - hőkölt vissza Gusztáv. 

   - Igen.
   
- Ennyi?

   - Igen.
   
- Nem én vagyok az ügy sértettje?

   - Hogyan? – mosolygott rá a rendőr.
   - Tegnap maguk nem hittek nekem!
   
- Ezért mondtam, ha panasszal kíván élni, van módja rá.

   - Nem. Ez nem panasz kérdése. Én sosem hazudok! Maguk meg nem hisznek nekem!

   - Fiatalember! Ez munkahelyi ártalom! – nevetett a tiszt.

   - Ez nem ártalom, hanem ez, ez bűn!
   - Még egyszer mondom, ha panasszal szeretne élni…

   Szerte Gusztáv legyintett, és felkelt a székből. Az ajtó felé indult. A tiszt szó nélkül hagyta. A fiú fejében megfordult az elmúlt huszonnégy óra. Furcsa módon megkönnyebbülést sem érzett. Szarakodás volt az egész. Hazugságok, lopások, átverések, hitetlenkedések, sértődések sorából állt a nap. És most azt magyarázzák, hogy ő nem is sértett. Még jó, hogy egyszerűen kiderült az igazság… Kiderült? No nem! Ez lenne az ő igazsága? Miért nem tesz már itt rendet valaki? Mit bánta volna, ha Zeusz csap le villámokkal, és széthasít mindent, de tegyen végre igazságot valaki ebben rohadt életben! Valami fafej elkeverte pár rajzát, feljelentést tett, megtalált, és az ő életével meg itt szórakoznak! És mi van a lánnyal? Egy szóval sem említették! Persze, mert semmi köze ehhez az egészhez! Egy hazug, bujkáló tolvaj. És tudja a lakcímét is, tudja, hogy nincs otthon - lehet már ki is pakolta a lakását a haverjaival… Meglódult az ajtó felé, rohant volna haza. Kint az utca melege megcsapta. Az utolsó lépcsőfokon megbicsaklott a bokája, és elterült a földön. Lihegve érte utol a tiszt, az segítette talpra. 


   - Jól van? Nem ütötte meg magát? - Gusztáv megingatta a fejét, mire a tiszt - Ezt elfelejtettem odaadni! Megkértek, hogy feltétlen adjam át - és Gusztáv kezébe nyomott egy nagyméretű borítékot.
   

Szerte Gusztáv forgatta a borítékot, írást nem látott rajta. Sántikálva elindult, bokája nagyon fájt, alig tudott rálépni, felszisszent minden lépésnél. Botorkálása közben felbontotta a borítékot. Egy grafika volt benne. Híd, két alak rajta. Néznek lefelé. Éppen valami hullik le a hídról. A sötét alak pedig átöleli a másikat. Nem, nem is öleli – hajolt bele a grafikába Gusztáv – valamit kiemel a másik zsebéből…
   Ahogy megértette Szerte Gusztáv a történteket, abban a pillanatban megsemmisült. Szürke élete egy képben tömörödve kipergett keze közül, mint a hamu. Foszlányai átlibegtek a városkán, amerre csak sántikált. Egyik utcácskáról a másikra, kis tereken át. Majd a kis park ténfergett el mellette. A park szélén a presszóból harsány kacagás hallatszott, amott meg mintha szúrós szempárok lesték volna. A templom előtt megriadtak tőle a galambok, szétreppentek előtte, és az egyik éppen a nadrágjára szemetelt. A városi busz bezáródott az orra előtt, majd a sarkon viháncoló gyereksereg taposta a földbe. Vitte a sötét ár, és egyszer csak a hídon találta magát. A nyugvó Nap pengéje a folyócska nyakát vágta éppen. Gusztávnak is lelógott a feje, épphogy tartotta valami, talán leszakadt volna magától is, ha nem támasztja meg kezével a hídkorláton. Arcán az elmúlt napok keserűsége borongott. „A hülyeség is bűn!” – motyogta magában, majd dühödten fakadt ki. Megmarkolta, tépte rángatta a szilaj vaskorlátot, és üvöltött: - A hülyeség is bűn!
   Nem volt elég neki, még hangosabban ordította, ahogy csak a torkán kifért. Markolta, rúgta a korlátot, akarta, hogy még jobban fájjon a lába, és csak üvöltött az égre, a vízre: - A hülyeség bűn! A hülyeség bűn!
   A híd alatt egy hajó haladt el éppen, alig fért el alatta. A fedélzetén matrózok harsányan röhögtek, és kiabáltak vissza – Akkor te életfogytot kapsz, öreg, tutira!
   Gusztáv meg ordított és öklendezett már az erőlködéstől. Két kézzel csak rángatta a korlátot, mint aki megőrült. És egy pillanat múlva átfordult. Keze kitekeredett. Kapaszkodott, le ne essen. Mint egy madárijesztő, olyan volt. Már fájdalmában üvöltött. A matrózok sem röhögtek tovább, ők is segítségért kiabáltak felfele a hídra, kifele a partra, és megszólalt a hajókürt is. De rájuk sem hederített senki. Gusztáv egyre ordított. Nagyon rosszul fogta a korlátot, súlya húzta lefele. Visszhangzott fülében a reccsenés is, ahogy átfordult. A nagy lomha hajó kiúszott a híd alól, komótosan de tehetetlenül távolodott. Gusztáv a másodpercekkel küzdött, már visított, mint egy malac. Nem tudta ki kulcsolja markát még a korlátra. Érezte, ahogy karja egyre erőtlenebb lett, vállában a fájdalom pedig egyre elviselhetetlenebb lett. El kéne engednie valahogy. De tudta, ha így belezuhan a folyóba, nem lesz képes kiúszni. Majd mintha lelassult volna, és mintha megállt volna az idő. Borostyánba kövült minden érzése, fájdalma, gondolata. Egy volt minden. A vaskorláton már nem érezte a rezgést, ahogy elrobognak a hídon az autók. De mindegy is már, egyre hatalmába kerítette, hogy mindegy is... Elzsibbadt a keze. Közben két matróz leugrott a hajóról, és egyikük a part, a másik a híd felé úszott. Gusztávnak közben egyszerű lett a világ. Megszűnt a fájdalom is. Már nem üvöltött, csak nyöszörgött. Karját forróság öntötte el, lelkét nyugalom. Rájött, a lányt szeretné látni még. Meg szeretné ölelni. Legalább egyszer. Alkudozott magában. Még egyszer… kérlek… Megkeresem… ígérem!
   Elhagyta az összes ereje. Keze eleresztette. Egy évezrednek tűnt a zuhanás. Gyönyörűséget érzett. Ezért volt mindez az elmúlt években, most már tudja. Hihetetlen ez csend, és olyan mindegy minden! Az ijedt képű matróz ott lent, a másik ahogy teker befele, a hídon a nénike, kis kutyájával, a hajó oldalában az a tátott szájú fazon, a parton az az anyuka. Mindet nagyon szerette, és elmondta volna mindnek...
   Pont a matróz orra elé csapódott be. A másik matróz is visszafele úszott már, látta, hogy nem éri el amarra. Kihúzták, és kiterítették Gusztávot a parton. Kiugrott mindkét válla, és mint egy partra vetett, eláztatott rongybaba, úgy nézett ki. Az egyik matróz a pulzusát kereste, lélegzetét figyelte. Majd felállt.
   - Nagyon hülye ez a gyerek! Tuti belefulladt volna…
   - Basszameg, ma vettem fel tisztán…
   - Hívd a mentőket inkább.
   - Te könnyen vagy baszod, a feleséged mossa a cuccaid.
   - Baromarcú, tavaly elváltam, nem? Na, hívd a mentőket!

Nem meséltem Zozóról, a vele való buszozásról, a neki való tolmácsolásról, akinek először a különleges jelnyelvét kellett megértenem, és azt, hogy mit akar mondani, majd azt a mondandót lefordítani angolra, majd az angol vendég mondandóját kellett Zozónak magyarul tolmácsoljam. Nem meséltem a vak tetkós lányról a labrador kutyájával, nem meséltem a másik vak lányról, aki nem állatbarát, ezért nem is kell neki kutya, bármekkora segítség is lenne. Nem meséltem arról, hogy próbáltam meggyőzni őt a kutyabeszerzésről, de teljesen és mereven elhatárolódott. Arról se meséltem, hogy a francia néger kerekesszékes fickót meggyőztem angolul, hogy menjen végig a vaklabirintuson, nem meséltem arról, hogy elérzékenyültem ezen, én magyaráztam meg neki, hogy hogyan tartsa a fehér botot, hogyan találja meg a kiutat a labirintusból. Arról sem meséltem, hogy a főnököm azt mondta erre a látványra, hogy ő már látott kerekesszékeseket vaklabirintusban végigmenni, és tudja, hogy meg tudják csinálni, de azért néha még őt is meg tudják lepni. Nem meséltem a holland idős fesztiválozókról, akik fényes nájlonruhában járták a Szigetet, nálunk is voltak, a pasinak a segge kilógott a nájlonruhából. Arról se meséltem, hogy mennyire kiakadtam, és mennyire röhögtem, alig tudtam feladni rájuk a szemellenzőt, és mondtam a társaimnak, hogy ne segítsenek nekik, hogy minél jobban tévedjenek el, hogy minél többet tudjunk röhögni rajtuk. Arról se meséltem, hogy a kuncsaftok is meghaltak az én röhögésemtől is, és az idős pár látványától is, a fickó már majdnem négykézlábra állt, és úgy kereste vakon a kiutat a labirintusból. Arról sem meséltem, hogy nem volt nálam fényképezőgép, ugyanis elromlott, így kénytelen voltam a szememmel és az agyammal fotózni, mindent beleégetni a retinámba, hogy majd alkalomadtán ezeket az emlékeket elő tudjam venni. Továbbá nem meséltem a lányról, aki nagyon meglepett a közvetlenségével, a kedvességével, és azzal, hogy csak 18 éves, és 5 gyermekes család negyedik gyereke. Nagyon szeretetreméltó, kedves, eléggé öntudatos lány volt. Nem meséltem a partiarcokról sem, főképp az egyikük volt nagyon el magától, mert tudta, hogy szép és vagány, és erre rá is játszott. Nagyon érdekes volt figyelnem, hogy milyen érzelmeket vált ki másokból: a pasik általában körberajongták, a lányok általában irigy és megvető tekintettel idegesen legyintettek, és csóválták a fejüket. Nem meséltem a jópofa kis fiatal csajokról, akikkel sokat nevettünk, jól éreztük magunkat. Ráadásul arról sem meséltem, hogy volt pillanat, amikor úgy éreztem, hogy fel kell adjam, volt reggel, amikor egyszerűen nem tudtam kinyitni a szemeimet, de végül is erőt vettem magamon, mondtam, hogy meg kell csináljam, vállaltam, muszáj lesz végigcsinálnom, hiszen számítanak rám, várnak. Arról sem meséltem, hogy egyik nap kicserélt a főnök engem, más munkát adott, tehát nem a kapuban voltam, hanem az egyik játékot vezettem, és a kapuba a nagy partiarcot tette, aki mindennel foglalkozott, csak a munkáját nem végezte normálisan. Pasizott, csajozott, cigizett, bulizott, szóval emiatt aztán másnap a főnök jobbnak látta, ha visszacserél engem, úgyhogy utolsó nap is a vaklabirintus bejáratánál voltam, amit nem bántam, jobban szerettem ott, mint előző nap a játéknál.
   Arról sem meséltem, hogy egy hónappal a Sziget után kilátogattam a helyszínre. A K hídon valami gólyatáboros csapat kiabált, a Szigeten kitaposott fű, üres utcák, az Ability park helyén üresség. Nem meséltem arról sem, hogy mit találtam: Ablilty parkos szalagot, a sátortábor helyén egy pár összekötött cipőt a villanydrótra feldobva, használt óvszereket, a játszótéren gyermekeket és szülőket, az étterem előtt kocsikat. Ezekből semmit nem meséltem el, semmit nem fotóztam le.

Hazafelé kicsit sétáltam a körúton. A padokon hajléktalanok aludtak. Az egyik úgy horkolt, hogy zengett a körút, a másik szép pedánsan levette a cipőjét, a pad alá tette, és úgy feküdt. Ő nem aludt. Sok csövest lehet látni esténként. Meg szoktam nézni őket. Olyan érzés nézni őket, mint kb. a horrorfilmeket, hogy amíg nézed folyton arra gondolsz, hogy többet nem nézed, és kapkodod el a szemed, de mégis visszatérsz a látványra. Vagy mint a kórházban a csont és bőrre soványodott beteg látványa: tudod, hogy jobb, ha nem nézel rá, jobb neked is, meg neki is, de mégis mindig odatéved a tekinteted, vonz, és nem ereszt. Ahányszor rápillantasz, annyiszor kapod a pofot, hogy te is ilyen leszel egyszer, és mindenki ilyen lesz, nem kerülheti el senki ezt az állomást.
   Éppen elgondoltam az este, hogy még soha nem adtam semmit a hajléktalanoknak, és nem is tudom, hogy mit és hogyan is adhatnék. Szokott állni itt a Mester utca elején egy bácsi, nem kéreget, nem zaklat, csak csendesen áll a bank eresze alatt egy papírpohárral, és tartja. De nem ül, nem fekszik, nem tart semmilyen táblát, csak áll a pohárral. A múltkor volt valami régi kifli nálam, gondoltam odaadom, de végülis nem, mert azt a kiflit, amit én nem eszek meg, azt hogyan adjam neki? Ha már adnék, akkor normális ételt adnék, vagy pénzt, de pénzt sem pár forintot, hanem akkor jó összeget, hogy tudjon vele valamit csinálni. Csak így érné meg adni, gondolom, de hogyan adjak? Mit mondjak? Hogy nézzek rá? Már az is megalázó, hogy odamenj hozzá, és adj bármit is, vagy két szót válts vele, vagy nem is megalázó, hanem szégyen, szégyelled magad, hogy ő nem szégyellheti magát, mert nincs joga már a szégyenhez sem, mint ahogy semmihez.
   Nem tudom, hogy emiatt-e, vagy amiatt, hogy a tegnap a barátnőmmel emlegettük Annát s a tesóját, hogy érdekes, hogy senki nem tud semmit róluk, az éjjel Annával álmodtam. Csöves volt, olyan volt, mint egy vadember, szakadt, koszos, csapzott, egy parkban találkoztunk, egy asztalnál, padon, és ott kérdeztem tőle, hogy hol volt eddig, hol bujkált, hogy senki nem tudott semmit róla. Azt mondta, hogy itt volt a városban. Jöttek oda különböző emberek, és mindenkitől félt, összerezzent mindenkitől, én kellett mondjam neki, hogy ne féljen, ő nem rossz ember. Rossz álom volt, egyszer csak felriadtam, de lehet, hogy felköltöttem magam, hogy „ébredj, hogy legyen vége, mert ez csak egy álom”, aztán nagyon örültem, hogy ez tényleg csak egy álom. Anna volt az, akiről egy ilyen életutat mindig is el tudtam volna képzelni, már gimnáziumban teljesen szét volt esve, hetekig nem járt iskolába, mert otthon balhé volt. Mindkét szülője pszichológus volt, az anyja suliban pszicho tanárnő, az apja pedig a sofőrteszteket végezte a leendő sofőrökön. Amikor én „vizsgáztam” nála akkor éppen egy hideg pincehelyiségben (a pszicho labor) bűzölgött az alkoholtól. Aztán egyszer csak jött a hír, hogy meghalt gázmérgezésben otthon a lakásban. Nagy híre volt. Vera, Anna tesója nagy, magas, vörös lány volt, színésznő lett belőle, állítólag, vagyis én láttam egy magyar filmet, amiben szerepelt. Nem volt nagy szám se a film, se Vera alakítása. Azóta semmit nem tudok Annáékról, de nem csak én, hanem senki a régiek közül. Az osztálytalálkozó szervezői is nyomoztak utána, de semmi. Nem tudom mi lehet velük, azért remélem még élnek, és azt is, hogy nem valamelyik körúti padon fekszenek esténként.