Írás

Ülök a szobámban, az ablakok besötétítve. Testem már felfrissült, most a fejem következik, jazzt hallgatok kimerülten.
   A közeli strandon voltam nemrég, amolyan olcsóstrand, tele aszociál gyerekekkel, akik nem törődnek azzal, hogy nekem úszás közben is mély fizikai gondolatok forognak a fejemben, térfogatom és a felhajtóerő arányában. Igaz, egy külső szemlélődőnek nem egyszerű kiszelektálni a sok hétköznapi ember közül, hogy ki az aki folyamatosan használja az agyát és tudását még ilyen extrém helyzetben is, mint az úszás.
   Legjobb példa rá az úszómester. Ott sétál fel-alá a medence szélén mint egy felfújt kakas, ahelyett hogy az előttem csapkodó és visongó kölköket utasítaná rendre. Egyetlen érdeklődési köre beszűkül arra, hogy nem fullad-e éppen valaki a vízbe. Micsoda egoisztikus számító tekintet! Csak arra vár, hogy a vízbe ugorva kimenthessen valakit, dicséret, előléptetés, újságcikk satöbbi.
   Megvetően a víz alá merültem, jó sokáig, hogy már a fülem zúgni kezdett és karikák csoportosultak a szemem előtt. Nem bírom tovább, fel kell jönnöm, mert valóban megfulladok. Pedig de jó is lett volna, ha beugrik utánam, kiráncigál a partra, én pedig felállnék az egyik lábamon ugrálva, hogy a víz kijöjjön a fülemből és közönyösen megjegyezném: bírtam volna tovább is, de maga megzavarta a köreimet... Mire levegő után kapkodva, prüszkölve széjjelnéztem, az úszómester már messze a medence másik felén sétált unottan. Micsoda felelőtlenség! Az ilyet ki kellene rúgni, lefokozni, megfosztani a vagyonától!
   Úgy döntöttem, a füves részen a napon megszárítkozom, azután megyek haza. Egy csinos fiatal hölgy került mellém, igaz kicsit szűk a hely, mert ő egy nagy dupla törülközőn fekszik, biztos otthon is ilyen nagyméretű dupla ágyon alszik, még az is lehet hogy rózsaszín és kerek formájú. De mi, jó emberek, ugye kis helyen is elférünk. Leterítettem a törülközőmet gondosan kisimogatva a ráncokat, mert én rendszerető ember vagyok. Persze tudom, nem véletlen hogy ezt a helyet kerestem ki, de ez már ösztönös nálam, amolyan tudatalatti reflextevékenység. Egyszerűen szeretem a csinos nőket a közelemben, na persze nem bunkó módján megbámulni, csak finoman a szemem sarkából ízlelgetni ezt az értékes esztétikai élményt, az én koromban meg kell becsülni minden adományt. Most hasrafordul. Határozottan formás, kisportolt feneke van. A kis bikini alsó csak úgy feszül rajta. A derekán szarvasagancs-tetoválás. Ez egy időben nagyon divat volt és a köldökpiercing. Később sokan megbánták a seggagancsot, de visszacsinálni nem lehet. A piercinget legalább meg lehet szüntetni.
   Rágyújtok a maradék fél szivaromra és lehunyt szemmel élvezem a füstjét. Hiába, nem mindenki képes a hétköznapokban is megtalálni azokat a varázslatos pillanatokat, amelyek kárpótolnak minden más bosszúságért. Most mindjárt odaáll elém és elfogja a napot amolyan halivúdi tartásban, bal kezét stílusosan felém nyújtva megkérdezi - Jössz velem úszni?
   De nem, aki a napot elfogja, az egy gyurmafejű izmos gorilla, bal kezével a szivart kicsavarja az ujjaim közül és a fűben széttrancsírozza.
- A nőmet zavarja a füst - mondja, miközben a jobb keze, mint felhúzott rugó a teste mellett feszül.
   - Ííííííjúúú ! - ez egy japán harci kiáltás, amit még fiatalkoromban elsőként a karatéban tanultam, igaz az edzést hamar abbahagytam, mert túl megterhelő volt számomra. Most egy gyors sarokrúgással kiugrasztom a térdekalácsát, majd a bal lábamat beakasztom a sarka mögé amíg a jobbal befeszítve felborítom a csodálkozó monstrumot. Mellettem látom a nő arcán a meglepődést, de nem kerüli el a figyelmemet a szemében tükröződő csodálat sem.
   - Már amúgy is menni akartam - feleltem és összeszedtem a holmijaimat, persze közben beleléptem a szivar még izzó parazsába - de egy igazi férfi nem mutatja ki a fájdalmat, majd otthon teszek rá borogatást... Most ülök a szobámban, az ablakok besötétítve, a lábamon jeges borogatás, amit Anyámtól tanultam. Jazzt hallgatok, azt az igazi nyúorlinszit, abban még nem csalódtam...

Nekem Kriszta írásáról az első találkozóm jutott eszembe. Volt annyi előnyöm, hogy nem kellett egyedül mennem, de akkor én még csak hallgató voltam, de vonzott az adáskészítés.
   Hasonló érzésekkel ültem le, majd amikor szépen sorban Zsolt felállított mindenkit és bemutatkozást kért, meglehetősen betojtam. Elvégre eddig csak virtuálisan tartoztam ehhez a közösséghez, most meg teljes valómban kellett előadnom magam, amihez tudni kell, hogy azért én nem vagyok hozzászokva, sőt inkább ha lehet, szeretek a háttérbe húzódni. Na aztán persze, amikor elkezdtem rádiózni, sokkal közelebb kerültem hozzájuk és lehet hogy ez furán hangzik (vagy nem), de egy idő után sokkal közelebb kerültem magamhoz is. Megismertem őket, és megismerkedtem magammal is.
   Nem mondom, hogy jó barátságban lettem magammal, de azt hiszem jó úton vagyok, és sok segítséget kapok, nem csak fizikailag de szellemileg is.
   A rádiósokon keresztül pedig megismertem a fotós részleg egy jó részét is, ami szintén meglehetősen fura dolog, tekintve, hogy kissé belterjes a rádiós és a fotós közösség is, de remélem (sőt tudom), hogy az ilyen találkozók közelebb hozzák egymáshoz a két tábort, mi több átjáróként szolgálnak és újabb remek kapcsolatokat alakítanak ki a közösségen belül, miáltal sokkal erősebb lesz ez a kis csapat. Ez egy ilyen hely.

- Nem valószínű, hogy meg tudja nézni a doktorúr... - mondja a betegfelvevő asszisztens, de nem is vár reagálásomra. Folytatja...
   - A kórház egy másik épületében van ugyan olyan gép, ami lejátssza a cd-t...
   Megértem. Nem engem nem tud megnézni, hanem az MRI-vizsgálati fotót a kapott adathordozón. Nyilván, annyira korszerűtlenek az osztály számítógépei. Tudomásul veszem. Ellépve az ablaktól, körülnézek valami ülőalkalmatosság után. Kora reggel van, a szürkeség mégsem ennek kapcsán honol az egész váró fölött... A mesterséges ködöt a kiiktatott lámpatestek okozzák. A nagy tér ellenére, két méterenként világít egy-egy mennyezeti neon. A terem gyakorlatilag tele van emberekkel. A folyosó szélén lévő egyik fémpadra ülök le. A "menetiránynak" megfelelően, hogy lábam ne korlátozza az ott áthaladó tolóágyakat.
   Nagy a mozgás. Tőlem balra, kicsit távolabb egymás mellett üldögél két nyolcvan feletti ember... egy férfi és egy nő. Szinte mozdulatlanul. Mindketten elvékonyodott testfelépítéssel és belenyugvással a várakozásba. Szürke-házaspárról már messziről látszik az összetartozás. Arcukon egyformán az alázat terül szét, gerincük egyforma szögben követi a szék szögletes vonalát.
   Szürke-bácsi nadrágja jóval, karcsú bokája fölött leng - ahogy annak lennie kell - kezei a térdén, vállait, fejét leengedve. Meg sem mozdul, amikor szürke-nénit szólítják. Amaz sem néz felé, csak feláll, s nyugodt ütemmel indul a türelmetlen nővérhez.
   Abban a pillanatban meghallom mögöttem a lány hangját.
   - Nekem egy másik kocsma kellene! - hangoztatja.
   - Nem gondolod, hogy adót fogok fizetni! A kurvaanyja fog! Ezeknek? - rekedtes torkán köszörül, míg a válaszra vár.
   - Én presztízs... azaz megszokásból teszem, amit teszek. Most aludni tudnék, akár három napig is. Enni sem, csak aludni - szólal meg egy férfi.
   - Persze, meg a bambi és a cigi! - fejezi be a lány.
   Észre sem vettem, hogy mikor ültek le mögém. Nem nézegetek hátra, a hangok alapján nagyjából kirajzolódnak tulajdonosaik. Egyelőre mást nem tehetek, hallgatnom kell az eszmecserét...
   - Nem tudom, miért avatkozik bele a haverod. Mondtam neki, hogy a velem egykorú barátokkal nem jövök ki, veled viszont igen. Mit kellett volna mondanom... -
   - Hát nem ezt, hanem, hogy jót szoktál velem fetrengeni az ágyban, meg közben inni. Nem kérdezett volna tovább semmit, elhiheted.
   - Jah, tényleg! Igaz! Jókat tudunk együtt inni és berúgni. - kacagva egyezik bele a lány.
   Szürke-néni visszatér. Az előbbi természetes mozdulatával leül, a kezén már gipsz nélkül. Ülőszomszédja most sem néz feléje. Bizonyára a hangok köztük feleslegessé váltak. A megértéshez rég nem ez a közvetítő eszköz. A bácsi váratlanul felemeli a fejét és éppen rám néz. Meglepődöm. Kedves mosoly ül vékonyka vonásain. Hosszan viszonozom tekintetét. Megtiszteltetésem jeléül, magam is elmosolyodom. A lány hangja töri meg a pillanatot.
   - Nekem is el kellett volna hoznom pénzt. Most lenne miből inni... meg a cigi...
   - Bizony. Az Eszter is meglépett vagy kétszázzal, mielőtt kirúgták... s azóta is visszajár inni minden este. Még neki köszönnek előre... - hajtogatja a férfi.
   - Talpraesett csaj. És jólelke van. A múltkor is egy szóra visszahozta az mp3-ast, amit ellopott, egy üveg borral. Jah meg, tőlem szokta megkérdezni, mit kéne főzzön aznap, s hogy ennem kéne, mert nem ettem tegnap sem. - sorolja hangosan az eseményeket. Tudja jól, hogy a "kényszerközönség", úgysem mehet ki most a nézőtérről, hisz ide utalták ki a jegyeket.
   - Nem szoktam én enni! Van, hogy nem eszem három napig, akár három hónapig - fokozza -, de el is intézem most már a dolgom. Szólok Sárának hozzon megint vagy húsz-harminc andaxint, s nem lesz velem gondotok. - hatásra váró csend.
   Kicsit körbenézek. Megszokott lehet sokaknak az effajta megnyilvánulás, vagy csak mindenki belemerül saját bajaiba, de tény, hogy látszólag süket a hallgatóság. Semmi visszajelzés.
   - Ne idegesíts már! - szól hozzá a lány. - Hogy tehetnél velem ilyet? - mondja felháborodva.
   - Te ne idegesíts! Mert ha elönt az ideg, akkor rosszul szoktam lenni. Egyszerűen beájulok. Ha ideges vagyok, akkor beájulok és nem tudok semmiről. - ismét csend.
   Elém tolnak egy fiatal fiút. Már-már a lábamon parkolnak az ágy görgői, mikor a kifejezéstelen arcú kezelő megállítja. Szó nélkül ott hagyja, mint ott távolabb azt az idős nénit, aki legalább két órája emészti az egyetlen mondatot, melyet a nővér vetett oda neki, mikor halkan és udvariasan megkérdezte, hogy vajon mikorra érkezik meg számára a kért mentő.
   - Szólni, szóltunk… de a tapasztalatok alapján egytől, akár három óráig is eltarthat, míg ideér.
   A tehetetlenség nemcsak az ágyon fekvőkre nehezedik... jómagam is rosszul érzem magam, amiért "lábon" vagyok, de mégsem tehetek értük semmit.
A fiú felhív valakit, nyilván így próbálja áthidalni az üres perceket. A néni magatehetetlenül fekszik tovább. Odalépek, s megkérdezem, kér-e valamit inni. Aranyos meleg és tágra nyílt szemekkel fordul felém, s jelzi, hogy nem érti, mit mondok. Én érzem magam kellemetlenül, így csak halkan elismétlem kérdésem. Mire ő kedvesen válaszol, hogy köszöni, nem kér semmit. Nem tolakodom, nem akarnám kizökkenteni látható nyugalmából.
   Egy huszonéves lány maga előtt tol egy ülőkocsit, melyben egy erősen zsíros hajú, nejlon-szabadidőruhás ötvenes férfi foglal helyet. Ahogy megszólalnak, felismerem hangjukat, ők ültek eddig mögöttem. Kisvártatva ismét megjelenik a "kifejezéstelen arc" egy üres fehér ágyat tolva. Minden magyarázat nélkül átrakja a joggingos férfit az ágyra, majd lomha léptekkel elindul vele az orvosi szoba felé. A "nemfizetekadót" lány belekapaszkodik a gurulós székbe, s önhatalmúan visszatolja, ahol eddig ültek. Lefoglalja.
   - Bemennék Rozika ide a mosdóba, kérlek, addig vigyázz a kabátomra. A táskám magammal viszem, hátha nincs papír, nem szokott lenni. A Katalin utcában például, csak minden második emeleten folyik víz a csapból. Tudod, spórolniuk kell a kórházaknak, sok az adósságuk. - azzal az imént érkező hölgy irányt vesz a mosdó felé.
   Most igazán sajnálom, hogy vélhetőleg tisztában vagyok a mocsokkal, ami az ajtó mögött fogja fogadni. Bejelentkezésem napján ugyanis, én is ott kezdtem, s a látvány elborzasztott. Olyannyira nagy volt akkor a kosz és a bűz, hogy jobbnak láttam mielőbb elhagyni az "illemhelyet".
   A hölgy még nem jön ki. Rozika, az idős kísérő, szófogadóan vigyázza a reá bízott kabátot. Két fiatal nő kéri, hadd üljenek le egy pillanatra, amíg megisszák a kávéjukat. Rozika természetéből adódóan, engedelmesen rámutat a székekre, hogy felőle nyugodtan foglaljanak helyet. Az egyik nő lendületesebben érkezik le, így italából rálibben egy-két csepp a mély bordó színű kabátra. Rozika, arcán rémülettel fogadja a látványt, de csak halkan mormolgatja, "mit fognak ezért kapni..." Keze sűrű simogatással próbálja eltüntetni a nyomokat, közben a fiatal nők felállnak és elköszönnek.
A hölgy ekkor jelenik meg ismét.
   Rozika valószínűleg nem érzi szükségét, hogy magyarázkodjon. Egy laza mozdulattal arrébb teszi a kabátot, hogy több hely legyen barátnőjének a széken, aki egy szép kötetet vesz elő. Fölé hajol. Fél arcát lilás foltok borítják. Megigazítja őszülő haját, s fennkölt mozdulattal egy könyvjelzőre kezdi lejegyezni gondolatait.
   - Hidd el Rozika, ez a könyv maga a mennyei olvasmány! A csoda. Nekem is van egy példány, tiszteletbeli természetesen. Kérlek, az ide írt gondolatokat úgy olvasd majd, ha zavarosnak tűnnének, nyilván a balesetem miatt lehet. - Megáll az írással és dől belőle a szó. - Mondtam is az orvosnak, aki szép ember, amolyan igazi orvos, emberséges, nem pedig, kirakati figura. Igaz, Ő sem veti meg, ha megfelelően értékelik, tudod, mire gondolok.
   Rozika csendesen rákérdez:
   - S mit mondtál ennek az orvosnak? -
   - Igen-igen. Folytatom, ha szeretnéd. Megemlítettem, hogy az ütés óta sokszor hallucinálok, és zavarosak a gondolataim, a beszédem is. De nem tört el semmim. Nyilván használt az akupunktúra, akármilyen sokba is került. Az a tizenhárom alkalom megtette hatását. Csak ez a zavar ne lenne! Képzeld, volt papír, s még a víz is folyt.
   Magam elé képzeltem, mégsem volt elégséges a látvány. Bizonyára tisztítják a mosdókat, csak használóik váltak közömbössé. Talán, nem érzik eléggé otthonuknak ezt a kórházat, ki tudja. A sehovásemvezető eszmefuttatásom, ismét a lány hangja szakítja félbe.
   - Nah' végre! Már azt hittem, soha sem jössz ki onnan! - a tolószéket görgetve maga előtt az ajtóhoz siet, a férfihoz, akit most tolnak ki a rendelőből.
   - Nem kell. Ezt most hagyd. Inkább innék valamit. - utasítja az ágyon fekvő, akinek most látszik igazán, hogy lábfeje teljesen elfeketedett. A lány szörnyülködve sóhajtozik, s ráborul a férfi vállaira, nyakába akaszkodva... zokogás nem hallatszik.
   - Mondd, Rozika, ha így egy kicsit kilógatom, akkor észreveszed, hogy ott van? Nem szeretném, ha összegyűrődne, akkor használhatatlanná válik... - mondja, s beljebb csúsztatja a kézjegyével ellátott könyvjelzőt.
   Rozika bólogat.
   - Jó lesz úgy, ahogy szeretnéd, de nem kellett volna...
   A hölgy ezt biztatásnak véli, s folytatja.
   - Becsomagoltam még egy ízletes bonbont is számodra, hálám jeléül, hogy ennyit fáradsz értem. Tudod, a nagyobb áruházakban lehet csak beszerezni. Onnan ismered fel, hogy a különleges desszertek között, csak ennek van a díszdobozán kis átlátszó fóliaablak, amin keresztül láthatod az apró csokikockákat. Az ára sajnos magas, hétszáznyolcvan forint. Nekem még maradt otthon a nagy dobozban, ne aggódj... - nyugtatja meg magát is elégedetten.
   Csörömpölés. A lány hirtelen hátraugrik, karjait annyira váratlanul rántja le magáról a férfi.
   - Ne szoríts, van elég bajom! A széket meg, told vissza oda, a helyünkhöz.
   Míg egyedül marad, a mellette álldogáló piros ruhás nőt próbálja szóra bírni.
   - Jó sokan vagyunk. Én már tegnap tizenegy óta járom a kórházakat, már ki tudja hányszor röntgeneztek...
   A piros ruhás készségesen lendül bele a beszélgetésbe.
   - Ne is mondja! Én egy betegért jöttem, akinek az orvosát név szerint még csak nem is ismerik. A múltkor is ez történt, Kész csoda, hogy magát nem vesztette el senki. - nevetgél saját felvetésén.
   - Engem? Csak azt próbálnák meg! Jönne is keresni pár ivótársam, mert hiányoznék nekik.
   Szürke-bácsit szólítják. Korát meghazudtolóan, szinte felpattan, és csend-társát, valamint saját melankóliáját hátrahagyva igyekszik a nyitott ajtó felé. Bemegy, de az ajtó nyitva marad.
   - Engem szólítottak? Akkor itt hagynám ismét Rozika, rád a dolgaim, tudom, hogy jó helyen lesznek. - s ezzel a mondattal, bemegy szürke-bácsi után.
   Tán egy perc elmúltával egy asszisztens hangosan nevén szólítja a hölgyet, aki kicsit zavarodottan lép ki onnan, ahová az imént bement.
   - Hát igen. Sajnos, a balesetem okán, eléggé zavarodott vagyok. Szerencse, hogy nem tört el semmim... - Rozika ráemeli tekintetét, s szótlanul mutatja a helyes irányt, ahonnan sürgetően visszaintegetnek.

...az egyik ajtó mögül, nevem hallom. Elindulok.

Néha az az érzésem, hogy az idő megáll. Szavak, történések sokasága összevegyülten keringnek fölöttem. Az Idő kegyes ilyenkor, s azért ad magából, hogy hasznunkra váljon. Ha akarjuk, kívülről nézhetjük a kavarodást, ám anélkül, hogy bírái lennénk bárkinek, vagy bárminek. Nincs is hozzá jogunk, nomeg - véleményem szerint -, nincs is benne ráció. A megtapasztalásokra szükség van, de nem a szelektációra. Haladhatunk, de magunk döntjük el, hogy mikor szeretnénk megállni. Ha a Múlt fel akar emelkedni a Jelen fölé, akkor teret kell adni számára. Szükség van a biztos talajra a Jövő felépítéséhez. A talaj önálló részecskéinek kapcsolódási pontokra van szüksége. Így válhat elég erőssé. Nincsenek vesztesek, ha nem esztelen az előrelépés. S nincsenek eszetlenek, legfeljebb, hátul maradottak, akik - maguk módján - jeleket küldenek felénk. Kezekre van szükség. Meglehet, sok százezer kézre. Meg kéne mutatni, merre van az előre, hiszen, csak így juthatunk előbbre mi is.

Egy tiszta lapra
Tenni szűzecsettel
Bíborszínű pettyet
Legyen induláshoz
Elég erő
Végtelenül egyedül
Megkérni egy csillagot
Kísérje dal
E földi érkezést
Legyen zene
Mit elsőként hal a fül
Majd bátortalanul
Kitenni esőre
Nézni, ahogy nő
A rózsaszín
Adni kínt még mellé
És feketét
Kövesse árnyék
Olykor nézzen hátra is
A napot hívni
Hadd töltse rá melegét
Teljen meg a lélek
Legyen miből osztani
Sárgából dús reményt
Kevés vízzel
Sűrű masszaként
Vonja percét
ha nagy lesz
Majd a veszteség
Érintést kerülve
Simítani végig
Halk redőin
Csendet szórni rá
Mikor megfakultan elköszön.

/2008 szeptemberében/

Megszületését nagyon várták, és sokat tűnődtek azon, vajon milyen gyermek lesz? Nem tudhatták! Az élet néha kiszámíthatatlan és csúnya dolgokra képes, ugyanakkor sok öröm is érheti az embert, de talán mindez az alábbi történetből kiderül!
   Egyszer volt, hol, nem volt, na ez így egy kicsit fura, szóval, egy kicsi faluban Édesanya, és Édesapa, már nagyon várta a gyermek megszületését. Édesapa munkája nemrég megszűnt, és akármilyen jó szakember is volt, sajnos nem kapott munkát, hosszú ideje már! Néha mikor a földeken akadt munka, őt is felfogadták napszámosnak. Az életük nem telt egyszerűen, hisz nem is a nyarak, hanem a hosszú téli esték nehezítették meg a család életét.
   A házikó egy kicsi vályogház, amit még Édesapa nagyapja épített. A tetején zsupp fedél, az ablakok épp hogy egy csöppnyi fényt engedtek be. A meleget, egy kicsi teakályha biztosította. Ezen az estén is így történt. Odakint a hideg szél orkánként söpört végig az utcákon, vadul görgetve maga előtt a havat. Egészséges ember ilyenkor behúzódik a meleg házába, és nem indul útnak! Az utak járhatatlanok, hiszen mindent hó borít. A jelzőtábla feje látszik csak ki a hóból, mert annyira betakarta. Édesapa nem ért haza, még reggel elment tűzifát gyűjteni. A havazás őt is váratlanul érte. A biciklit nehéz volt tolni, mert a hátulján jó nagy halom rőzse terpeszkedett. Úgy terült el rajta, mintha mindig is az lett volna a számára kijelölt hely.
   Talán elég lesz….- gondolta Édesapa. Csak ez a cudar hideg ne volna! Még egy óra és otthon leszek! Muszáj, hogy hazaérjek, kell ez a fa! Jön nemsokára a baba! A szél és a hó csak nem akart alább hagyni, megnehezítve ezzel Édesapa hazajutását.
   Odahaza, Nagymama meleg tejlevest főzött csipetkével, amit Bélus nem nagyon szeretett. Bélus volt a nagyfiú a családban. Már iskolás, a negyedik osztályba jár. Szépen megy neki az iskola, jó jegyei vannak, iparkodott is, mindig jelen volt minden eseményen! Ő az iskola szeme fénye. Mikor elővette nagyapjától örökölt ütött- kopott hegedűjét, az idő megszűnt létezni. A tanárok nem győzték dicsérni. Ő nem értette a világ nagy dolgait, de azt érezte, hogy szeretettel veszik körül, annak ellenére, hogy a falurész, ahol lakik, nem a tehetősebb környéke a községnek. Az utcán sokan megszólták, elzavarták, megalázták. Nem tudta miért, és nem értette. A bőre színe? Mi köze a bőre színének őhozzá?
   Az iskolában viszont, ugyanúgy, mint odahaza, mindez elmúlt. Az osztálytársai szerették, eleven, éles eszű fiúcska. A tejleves lassan elkészült. Édesanya óvatosan kóstolta meg, hiszen forró volt. Jólesett minden korty, amit bekanalazott. Régóta nem evett ilyen finomat. Finoman megcirógatta a pocakját és örömmel nyugtázta, hogy minden rendben. Kicsit aggódott a szíve mélyén, hiszen Édesapa még nem ért haza! Tudta, ha éjjelre is kimarad, annak nagyon rossz vége lesz. Halkan fohászkodott, miközben a meleg levest a szájához emelte!
   - Édes Istenkém, a Szűz Máriára kérlek, add, hogy ne legyen semmi baja! - Ám ekkor valami történt! A kanál kiesett a kezéből, összegörnyedt hirtelen, aztán már csak azt látta, hogy nedves lett a padló. Elkezdődött! Ez így nem jó, még nem kéne, még hátra van 2 hét! Az agya elkezdett zakatolni, és émelygett. Nagymama észrevette, hogy baj van! Gyorsan Béluskám, eridj átt a szomszédba, segítségért! A baba elindult, szükségünk van egy autóra!
   Bélus, ledobva a kanalat, egyből ugrott és már szaladt is az ajtó felé! Futás közben magára kapta kopott kabátját, sapkáját. Odakint azonban olyan hevesen fújt, hogy az ajtót háromszori próbálkozásra tudta csak kinyitni. Kijutott! Fázott, az arcába csapó hideg, fagyos szél könnyeket csalt a szemeibe. Elindult. Tudta, ha nem talál hamarosan autót, az akár végzetes is lehet! Övék volt az utolsó ház a falu szélén. A legközelebbi porta olyan 800 méterre lehetett! A szélnek nekifeszülve, nagy küzdelmek árán, végül eljutott odáig! Gazsi bácsi! Gazsi bácsi! Kiabált.
   - Na mi van ecsém! Mi kéne? Mi a rossz nyavalyát keresel idekint ilyen időben?
   - Idesanya,… elkezdődött,…
   - Mi ván? Beszílj érthetően büdös kölök, mert taknyán tenyerőllek!
   - Segítsen Gazsi bácsi! Elindult a baba! Idesanya nem bírja sokáig, ha nem jut el kórházba!
   - Jó van mán, no! Az a helyzet, hogy láthatod, a kocsi nincs idehaza, mert evitte Gerzson ecsém! Azért megpróbálunk valamit kitalálni! Telefonátatok?
   - Nincs nekünk olyan Gazsi bácsi!
   - Nincs, nincs! Nu majd az enyímmel! Gyere beljebb!
   Odabent meleg volt, édeskés pipadohány illat ütötte meg Bélus orrát. Persze a telefon nem működött! Pont most nem! Gazsi bácsi látta, érezte, segíteni kell!
   - Nu gyere fiam, menjünk!
   - De hová?
   - Hová? Hová? Hát a Jakabékhoz! Ott van áutó!
   - Neeeem, az nem lesz jó, az benn van a faluban, és Jakab bácsi mindig kigúnyol engem!
   - Ugyan már ne lígy ilyen mamlasz! Nem lesz semmi báj!
   Aztán gyorsan magára kapta a kabátját, meg a kucsmáját és indultak is ismét ki a fergetegbe. Nem volt könnyű, odahaza Édesanya egyre nehezebben viselte a fájdalmakat. Édesapa még mindig a viharral küzdve igyekezett hazaérni.
   Gazsi bácsi és a gyerek, lassan, odaért Jakabék házához. Odabentről lámpa fénye világlott ki. Jakabék a falu központjában laktak, épp az iskola mellett. Minden nap találkozott Bélussal. Ilyenkor foghíjról odaszólt neki mindig valami szúrós megjegyzést. Mi van te kis boxos, mi történt ma a suliban? Anyádék megint örülhetnek mi? Mennyi beírást viszel haza? Bélus igyekezett ezekre nem odafigyelni és sokat töprengett azon, vajon Jakab bácsi miért viselkedik így vele. Most azonban tartott tőle. Nem akart hozzájuk menni, de mivel Gazsi bácsi vitte, így kénytelen volt menni. Bezörgettek! Az ajtó kinyílt és ott állt teljes nagyságában Jakab bácsi!
   - Mi járatban vagytok erre Gazsi? Pénz kéne megint mi? Úgy mint a múltkor?
   - Nem, nem! Most nem azért jöttünk ides Jakabom! Azt szeretnínk kírni tüled, hogy segítsél mán ennek a Béluskának!
   - No, mi van boxos, te is itt vagy? Mi kéne ha vóna?
   - Jakab bácsi, kérem szépen, tudom, hogy nem alkalmas, de Édesanya nagy bajban van! Ha nem tudjuk elvinni a kórházba, akkor annak rossz vége lehet! A kistesóm ép úton van! Édesapám meg elment fát gyűjteni, azt a vihar miatt még nem ért haza! Tudna nekünk segíteni?
   Csönd következett. Baljós, érthetetlen csönd! Aztán Jakab bácsi megszólalt!
   - Na, nézzük csak, azt akarod, hogy én segítsek neked te kis boxos?
   - Igen, kérem! - szipogta Bélus.
   - No jól van gyertek, út közben kirakjuk Gazsit a házuknál, mi meg bevisszük édesanyádékat a kórházba!
   Nagy kő esett le Bélus szívéről! Nem is olyan rossz ember ez a Jakab bácsi! Az úton végig beszélgettek. Kiderült, hogy milyen jól megy neki a hegedülés, és hogy a tanulásban is remekel. A háznál, már Nagymama izgatottan téblábolt, hiszen minden pillanat, perc, fontos volt! Nem késlekedhettek!
   - Gyorsan, gyorsan Béluskám! Hol késlekedtél ennyit?
   - Jakab bácsi jött hogy segítsen! Csak ő tudott segíteni!
   A legfontosabb dolgok már összekészítve ott várták őket az asztalon! Rövid pakolás, és már indultak is. Édesanya megnyugodott egy kicsit, hiszen melegbe került! Az autó melege átjárta, és érezte, hamar eljön a segítség. A várost hamar elérték, mert kb. fél órányi autóútra volt tőlük, de ez a fél óra is sokat jelentett, hogy volt ki segítsen! Jakab bácsi sok mindent megtudott a családról. Kicsit szégyenkezve nézte az utat, és tudta, az élete ezek után nem lesz már a régi. Hamarosan a kórháznál voltak. A segítség gyorsan jött!
   Kint a zimankóban Édesapa próbált keservesen hazavergődni. –Sötétedik!, Nem kéne hogy sötétedjen! A szél marta az arcát a belecsapódó hó miatt, és a lábai sem akartak engedelmeskedni neki. Fájt minden porcikája! Erejét vesztve térdre rogyott! Fohászkodott!
   - Istenkím! Ha látod nyomorúságos életemet, kírlek segítsén mán nekem!
   Sírt! Nem értette, a világ miért oly kegyetlen és könyörtelen vele! Egyszer csak fura hang ütötte meg a fülét!
   - Józsi! Józsi! Merre vagy? - Nem, ez nem lehet igaz, már hallucinálok! Már itt a vég? De a hangok erősödtek! Józsi!
   - Itt vagyok! Erre! Erre!
   - Hála az égnek Józsikám, hogy megleltelek!
   - Te vagy az Gazsi bátyám? Én hát, ki más lenník! No, gyüjjé mán, szedd össze a cókmókod, oszt menjünk! A gyerek mondta, merre lehetsz, ők elmentek a kórházba, elvitték a Sárit, mert gyün a baba!
   Édesapa összeszedte minden erejét, és elindultak hazafelé.
   - Megszületett! Kisfiú! - örvendeztek a kórházban. - Milyen szíp gyerek! Olyan, mint az apja!
   - Mi legyen a neve?
   - Józsi! Józsika! Orsós Józsika… - mondta Édesanya és elaludt!
   Az álom, egy szebb jövő felé vitte, ahol minden ember önmaga lehet, ahol nincs szegénység, fájdalom, és ahol mindenki szereti egymást! Jakab bácsi tavasszal, mikor már a virágok nyíltak, és kellemes illat töltötte be a levegőt, úgy döntött, felújítja a kicsi házat, hogy Józsika, és Bélus jobb körülmények között lakhassanak! Munkát ajánlott Édesapának és örült, hogy segítség lehet ott, ahol szükség van!

ábra

(nagyobb méretben)
Bevezető:
Igyekeztem átgondolni minden, amit az Estiskoláról lehet, a jelenéről és a jövőjéről. Szerintem egy ilyen gondolkodást a célok megfogalmazásával kell kezdeni, aztán egyfajta állapotjelentést kell adni, majd felmérni, hogy hol szeretnénk lenni egy belátható időn belül és végül mit kellene tenni ahhoz, hogy odaérjünk. Persze felmerülhet kérdésként, hogy mi szükség van minderre, hiszen működik enélkül is az Estiskola, ha nem piszkálják hozzám hasonló gonoszok. Azért van rá szükség, mert vannak, akiknek fontos, és vélhetően a jövőben is lesznek ilyenek, ugyanazok vagy mások, és egy hosszabb távú fennmaradáshoz erre szükség van. Vannak problémák, ezek egy része nem feltétlenül látszik, amik hosszabb távon akadályoznák az Estiskola működését. A teljesség igénye nélkül: elfogyhat az érdeklődés és vele a tagság, túl sok terhet jelent túl kevés embernek a fenntartása, nem lesz belőle az, ami lehetne, vagy kevesebbé válik, mint aminek lennie kéne.
A fenti kis bevezető után nyilván mondanom kellene valami ennél konkrétabbat. Elöljáróban annyit, hogy mindez kizárólag saját véleményem, amit írok nem biztos, hogy találkozik a többség elképzelésével, bár igyekeztem figyelembe venni minden információt.
Ahhoz, hogy célokat lehessen megfogalmazni, néhány feltételezést tennék, majd megpróbálnám egy mondatba foglalni, hogy milyen lenne a jó Estiskola.

Feltételezéseim:
1. Az Estiskola egy közösség, aminek van egy interneten megjelenő közösségi tere, és vannak interneten kívüli terei.
2. Ez a közösség nyitott, lehet csatlakozni és távozni.
3. Az Estiskola nem csak (aktív) tagoknak nyújt valamit, hanem az érdeklődő közönségnek is.
4. Az Estiskolának van célja, küldetése, nem csak a tagok felé, hanem a társadalom számára is.
5. Az Estiskola nem profitorientált szolgáltatás, bár kívánatos volna, hogy saját költségeit, a tagok által nyújtott önkéntes közösségi munkán felül, kitermelje.
6. Az Estiskola fenntartása, működtetése emberi erőfeszítést és pénzbeli hozzájárulást is igényel.
7. Az Estiskola, mint védjegy és felület ugyan néhány magánszemély szellemi tulajdona, de igényli és elfogadja a közösség hozzájárulását, nem csak a működéshez, de a célok és problémák megfogalmazása terén is.
8. Az Estiskola által közvetített tartalom jelentős részben a tagok hozzájárulása. Másik jelentős részben a jogtulajdonosok hozzájárulása.

Az Estiskola céljai:
Az Estiskola céljait elsősorban az alapítók, illetve esetleg az aktív tagok feladata meghatározni, ennek eredményét érdemes rögzíteni is. Amit itt írok tehát, pusztán az én javaslatom, érdemes volna egy célzott felmérést végezni a tagok és támogatók között erről. Később kifejtem.
„Az Estiskola célja egy olyan közösségi tér és azt használó alkotóközösség létrehozása és fenntartása, amely elsősorban az audiovizuális kultúra értékeit közvetíti a közösség tagjai és bármely érdeklődő számára, ösztönzést, útmutatást, segítséget, eszközöket és megjelenési lehetőséget biztosít tagjainak, támogatja személyes kapcsolatok kialakulását, lehetőséget ad a vélemények kifejtésére, felelősséget vállal és a tagokat is felelősség vállalásra készteti a közösségi terek tisztaságának megőrzése érdekében. Elsősorban azokhoz szól, akik munkájuk mellett szabadidejükben keresnek olyan alkotó elfoglaltságot, amely a közvetített értékeknek megfelel, és akik szeretnének saját képességeiken javítani, de mintaként szolgálhat más közösségeknek, valamint szórakoztató és értékes tartalmat közvetít minden érdeklődő felé.”

Milyen legyen a jó Estiskola?

a) közvetítsen audiovizuális kultúrát: mutasson be alapértékeket és jó mintákat, közvetítse, de ne írja elő az alkotási alapformákat és szabályokat; mutasson utat, adjon feladatokat és ösztönözzön az alkotásra és aktivitásra, adjon visszajelzést; biztosítsa, hogy a minimális elvárásoknak és a kiadott iránynak megfelelő alkotások elérhetők legyenek;
b) legyen közösségi: legyen egy virtuális közösségi tere, és esetenként legyenek valóságos helyszínei; bárki lehessen befogadója a közvetített értékeknek; bárki lehessen tagja; a közösségnek legyenek személyes kapcsolatai egymással és az estiskola működtetőivel; segítsen abban, hogy a résztvevők megismerjék egymást és önmagukat; legyenek közösséget teremtő események;
c) legyen jó a tagoknak: fogadja be a közösségbe azoknak, akiknek ez kell; adjon fejlődési lehetőséget azoknak, akik ezt akarják; tegye lehetővé, hogy aki szórakoztatni akar, megtehesse; adjon megjelenési lehetőséget és értő közönséget annak, aki arra vágyik;
d) legyen érdekes a befogadónak: aki alapvető audiovizuális értékekre és tudásra kíváncsi, találjon; aki hozzászólni/értékelni kíván, megtehesse; aki érdekes alkotásokra vágyik, találhasson; aki szórakozni akar, szórakozhasson;
e) legyen hosszabb távon is fenntartható: legyen mindenkor elegendő fenntartója, tagja és nézőközönsége, akik egyetértenek a céljaiban; használja ki a meglévő értékeit (nézettség, tagok, kultúra); vegyen igénybe támogatást (legyen támogatható); fenntartási költségei legyenek kimutathatóak, eszközei legyenek elegendőek a költségekre;
f) legyen hasznos a társadalomnak: erősítse a civil szférát azáltal, hogy önszerveződő, elegendő egyetértő és támogató taggal rendelkezik, nem párt és nem törekszik sem profitra, sem befolyásra; legyen közhasznú úgy, hogy kulturális tartalmat közvetít elég sok befogadónak; legyen bizonyíthatóan működőképes, mivel van múltja, vannak jelenlegi tagjai, eszközei és szabályai; működése legyen bizonyíthatóan megalapozott és fenntartható, költségeit eszközeivel legyen képes fedezni;

Kérdések, problémák, jelenlegi helyzet:
A fenti célokkal és az elérésükre szolgáló jelenlegi és lehetséges jövőbeli eszközökkel kapcsolatban természetesen lehetnek megválaszolásra váró kérdések, amiket érdemes lenne közösen tisztázni. Egy részükre van megoldás, talán közmegegyezés is (pl. mik az audiovizuális alapértékek, mik a közösségi tér használatának játékszabályai, stb.). Más részükkel kapcsolatban merülhetnek fel kérdések, vagy még tisztázásra várnak. Ilyenekre gondolok a teljesség igénye nélkül:

1. Ösztönözze az Estiskola aktivitásra tagjait? Ha igen, hogyan?
2. Lehet székhelye az Estiskolának?
3. Helyes a kitárulkozásra, mélyebb személyességre ösztönzés?
4. Lehet és ha igen, hogyan ösztönözni a véleménynyilvánításra? Kinek a véleményére lehet adni? Kell megkülönböztetni a véleményezőket?
5. Mit lehet jó műsornak tekinteni, kell ehhez valami segítség, útmutató? Van szükség szórakoztatásra?
6. Hogyan lehet nézőként érdekes tartalomra találni? Mi az érdekes?
7. Elegendő a tagok és fenntartók jelenlegi száma és aránya a kiegyensúlyozott működéshez? Fenntartható ez, ha igen? Kell törekedni a tagok számának növelésére?
8. Szabad kihasználni a meglévő értékeket? Érdemes ennek elősegítése érdekében törekedni a szélesebb közönség, nagyobb nézettség elérésére?
9. Lehet és kell támogatókat találni? Érdemes átalakulni a fenntarthatóság miatt társadalmi szervezetté? Mi ennek a megfelelő formája?
10. Elegendő taggal rendelkezik ahhoz, hogy társadalmilag hasznosnak minősüljön? Elegendő látogatóval, tartalommal rendelkezik ahhoz, hogy közhasznúnak minősüljön? Fenntarthatónak tűnik kívülről?

Szerintem jelenleg elég sok mindent teljesít abból, amit a jó Estiskolától várnak a tagok, de nem mindent és hosszabb távon (2-5 év) nem biztos, hogy fenntartható. A fenti kérdésekre én az alábbi, szubjektív ítéletemen alapuló válaszokat adnám:

1. Igen, ösztönözze, hogyanról ld. később.
2. Lehetne, összefügg az átalakulással. Talán van is, nem hivatalosan.
3. Átgondolandó, nem mindenkinek hasznos vagy kezelhető. Szerintem nem kell túlhangsúlyozni, a nem kitárulkozókat nem kell ösztökélni.
4. Lehet ösztönözni, hogyanról később. Kétfajta vélemény van: értékelőé, másoké. Minden vélemény számít. Nem számít, hogy aki adja, maga megoldott-e már hasonló vagy más feladatot, gyakran, vagy ritkán szól hozzá, puhán vagy keményen fogalmaz. A vélemény elfogadása, megítélése elsősorban a megszólított dolga. Moderátorként kizárólag szélsőséges nézetek, elítélendő durva hangnem esetén érdemes közbelépni.
5. Érdemes útmutatót adni, esetleg előzetes közmegegyezést kialakítani. Kell és lehet szórakoztatni, az legalább olyan fontos, mint az alapértékeknek megfelelő tartalom megalkotása.
6. Jelenleg nehezen, bár nem lehetetlen. Rendezettebb keresési lehetőségre volna szükség, és új besorolási módszerekre (pl. nézettség, népszerűség, csillagokban mért érték, témakörök, stb.). Vitát kellene bontani arról, mi az érdekes.
7. Fenntartókat kellene megkérdezni saját terhelésükről. Talán elegendő, de lehet, hogy túl sok ráfordítást igényel tőlük. A fenntartók döntésén múlik jelenleg, hogy van-e Estiskola, nem helyettesíthetők, nem pótolhatók. A tagok számának növelése nem feltétlenül cél, inkább az helyes arányok azok, amik érdekesek (aktívak/nem aktívak; szórakozni vágyók/szórakoztatóak stb.) Ugyanakkor, ha nő a tagok száma, nő a változatosság is, de több fenntartási erőfeszítést is igényel. Számolni kellene. A helyes arányok kérdése nem biztos, hogy eldönthető előre és mesterségesen kialakítható, ugyanakkor nagyon sok köze van ahhoz, hogy jól működik-e. az Estiskola. Törekedni kellene valahogy pl. arra, hogy legyen annyi érdekes tartalmat generáló tag, amennyi igényt támasztanak tagok és nem tagok érdekes tartalomra.
8. Szerintem szabad, de módjával. Az arra hajlandó tagoktól kérhető önkéntes munka. Tagdíj, pénzbeli hozzájárulás szedése sokféle problémát generálna, ezt előtte át kell gondolni, átalakulás nélkül nem érdemes. A nagyobb nézettség nem feltétlenül baj, erre érdemes lehet törekedni, ez jó a tagoknak, jó az „értékkészlet” növelése miatt is.
9. Szerintem kellene, de nem biztos, hogy lehet. Jelenleg nincsenek meg a megfelelő keretei ennek. Magánszemélyek üzemeltetnek, nincs (mert eddig nem volt rá szükség) átlátható, külső feleknek garantálható működés. Talán a Konyha körül volt valami hasonló. Érdemes lenne megfontolni az átalakulást, vagy egy támogató szervezet létrehozását. Ez lehetne alapítvány vagy egyesület. Esetleg lehetne találni létezőt, aki felvállalja a támogatást.
10. A tagok száma, ha igazolható volna, szerintem elegendő egy egyesület létrehozásához, vagy egy alapítvány létének alátámasztására. A látogatók/letöltések számát nem ismerem, a tartalom miatt akár lehetne közhasznú is a működés. Vannak olyan pályázatok, ahol vállalni kell elérésszámokat, hatásokat, ott segít a nagyobb közönség.

Lehetséges megoldások:
A fentiek között vannak rövidebb és hosszabb távon megoldható problémák, vannak, amihez a közösségi terek működési környezetét át kell alakítani (kisebb-nagyobb fejlesztések), vannak olyanok, amikhez a szervezeti kereteket, szabályokat kell újragondolni, kiegészíteni. Mindenre nyilván én sem tudom a választ, néhány ötletet tudnék felsorolni:
1. A problémák egy része az aktivitással van. Vannak feltöltők, vannak műsorkészítők, de kevés a visszajelzés egymásnak. Érdekes lenne tudni az okait. Lehetnek olyanok, akik nem szívesen írnak. Azok, akik feltölteni szeretnének, nem feltétlenül nézelődők. Akik nézelődők, nem találnak rá arra, ami érdekli őket. Amit lehetne tenni:
   - többféle visszajelzési lehetőséget adni, pl. szavazni *-okkal, szavazni többféle szempont szerint (műsoroknál: szórakoztató/tartalmas/jól szerkesztett/jól vezetett; képeknél: hatásos/tartalmilag jó/formailag jó/témaválasztás hiteles)
   - többféle keresési lehetőséget adni, a meglévőket használhatóbbá tenni (nézettség, népszerűség, műsoroknál: meghallgatott percek, hozzászólások száma)
   - elismerni a hozzászólókat (napi/heti/havi toplisták; versenyek: legjobb hozzászóló, legjobb hozzászólás; "bérhozzászólók" alkalmazása akár önkéntes munkaként)

2. A problémák másik része a tartalommal van. Lehet, hogy nem elég vonzó körön kívüliek, vagy más tagok számára. Lehet, hogy nem elég inspiráló. Lehet, hogy kevés. Amit lehetne tenni:
   - felmérni, hogy mi lenne vonzó (on-line kérdőívekkel tagoknak/nem tagoknak)
   - az eredmény, vagy saját kútfő alapján útmutatót adni "vonzóságra", pl. vonzó műsor: arányos, többféle közeg (beszéd/hang/zene), változatos tartalom, stb.
   - kiemelni sikeres műsorokat, esetleg összefoglalókat adni belőlük, mintaként bemutatni (a hét/hónap legjobb műsora, legjobb képe, legeredményesebb alkotója)
   - csökkenteni a rádióműsorok időtartamát, vagy könnyen darabolhatóvá, darabonként elérhetővé tenni,
   - jobban ki kellene használni a kollektív bölcsességben rejlő lehetőségeket (egyenként mindenkinek az ítéletével, megfogalmazásával lehet vitatkozni, az átlag mégis jól jelzi a kívánatos értékeket), azaz olyan szavazási, besorolási lehetőségeket kellene adni, hozzászólás helyett, vagy mellett, amiket a tagok használhatnának mások alkotásinál, és kialakulnának átlagok, kapcsolódó keresési lehetőségekkel (ld. 1. pont).

3. A harmadik problémakör az arányosság, tagok összetétele, változása. Jelenleg nincs elképzelés arról, mi volna a kívánatos életút. Egy normál iskolába nem járnak örökké. Amit lehetne tenni:
   - Gondolkodni azon, mi lesz, ha elfogynak a leckék. Vagy másként: mit tegyen az, aki megcsinálta az összeset.
   - Alternatívát, pozitív jelzéseket/értékelést kínálni azoknak is, akik kevésbé hajlanak a megmutatkozásra, kitárulkozásra, de alkotni szeretnének.
   - Többféle tagságot bevezetni (pártoló, aktív, törzsvendég, stb.)
   - Ösztönözni kell új belépésre. A régieket ösztönözni az újakkal foglalkozásra. Vonzó életút alternatívákat kitalálni (pl. passzív tag->hozzászóló->alkotó->fejlődő->moderáló->értékelő->örökös tag vagy passzív tag->közösségi tag->téma alany stb.). Utógondozni a kilépetteket. Minél többféle embert bevonni minél többféleképpen (beszélőket, alkotókat, akár sikereseket is).

4. A negyedik problémakör a fenntarthatósággal van. Jelenleg aránytalanok a terhek (igaz a döntéshozatal is). Fenntartókon, alapítókon múlik a működés. Ha akarnak ezen változtatni, csak akkor lehet itt valamit tenni. Javaslatok:
   - Érdemes felmérni a jelenlegi működés költségeit (emberi ráfordítás, pénz, eszközök stb.), megbecsülni az esetleges mennyiségi változások hatásait, tervet készíteni különböző alternatívákra.
   - Források bevonásának szükségességét, lehetőségét közösen érdemes megvizsgálni, tagok közül azokkal, akik értenek hozzá és érdeklődnek is. Előzetesen, közben, vagy utólag ki lehet kérni a tagok véleményét az alternatívákról. Lehetőségek: találni olyan non-profit szervezetet, amelyik egyetért, segít, illetve lehet a nevében pályázni, forrásokat bevonni; létrehozni ilyet: csak a finanszírozásra-> (közhasznú) alapítvány, közös működésre ->egyesület.
   - Döntés esetén: bemutatkozó anyagokat, alapdokumentumokat kell elkészíteni, tagsággal el kell fogadtatni, átalakulást meg kell szervezni, el kell végezni.

A fentiekhez több lépcsőben lehet eljutni, lehet kezdeni esetleg egy felméréssel, amire vannak megfelelő on-line kitöltő és kiértékelő eszközök, csak össze kell állítani a megfelelő kérdéseket. Majd kisebb csoportokban, esetleg külön fórumon lehetne megvitatni az egyes elemeket. Vannak azonnal, vagy kis erőfeszítéssel bevezethető újdonságok, valamint számtalan szebbnél szebb gondolat, ahogya csillag megy az égen, amíg a szekér szalad, úgy érdemes. Eddig jutottam egyedül, a többit rátok bízom.

A képen fiatal lány térdel, fekete fűzőben, áttetsző fekete tüllszoknyában, enyhén lehajtott fejjel, lehúnyt szempillákkal.

A gyűjtő kedvelte a törékeny szépséget, a már-már áttetszően fehér bőrt, amelyen itt-ott átsejlett az erek kéksége, a szomorú tekintetet, a védtelen testtartást. Tudták ezt a szomszéd leánygimnázium lánykái is, akik mindig éhesek voltak, tapasztalatokra, sóvárgásra, friss rongyoskiflire, és éjjelente kiszökdöstek a hátsó ablakon leereszkedve, és kipirult arccal, kócosan kaparásztak halkan a földszinti ablakon, amely mögött lélegzetét visszafojtva, egész éjjel ott gubbasztott ő, és várta őket remegve, ők meg jöttek, hogy aztán másnap vihogva mesélhessék egymásnak, hogy remegett a tokája az izgalomtól, miközben a fekete fűzőbe fűzte be őket lassan, és a fekete szalagokat kötötte fel rájuk, amiket, mindenki tudta, a ravatalozóból hozott, hiszen az is az övé volt, és aztán izgatottan suttogtak arról is, vajon igaz lehet-e, hogy szép asszonyok és lányok temetése előtt már nem fogad látogatókat, és egész éjjel égnek a gyertyák és lebbennek a függönyök. Aztán szünetben és iskola után kettesével, egymásba karolva sétálgattak az utcán, süteményeket mártogattak édes tejbe a cukrászdák teraszán, költötték a pénzt, amit kaptak tőle, szájuk sarkában lusta, fehér cseppek ültek és a levegő újra megtelt sóvárgással és távoli illatokkal, a közeli temetőben megkondult a kis lélekharang, ők még kértek valami olcsó, édes likőrt, és indultak, hogy kapualjakban és hátsó udvarokban nagyfülű cipészinasok, és naftalinszagú kadétiskolások markolásszák őket és együtt kinevethessék a vén bolondot, akinek annyi pénze van, hogy a világ összes kalaposkisasszonyát és gimnazista lánykáját megvehetné magának, akik szíves-örömest oda is adnák magukat, de őt mégsem érdekli más, mint a fekete fűzők és szalagok érintése, a fehér bőr fénye és a látvány tökéletessége.

A képen fiatal lány térdel, fekete fűzőben, áttetsző fekete tüllszoknyában, enyhén lehajtott fejjel, lehúnyt szempillákkal.

Pörgés
Pörögni kéz a kézben hátra hajtott fejjel, hogy a gondolatok, mint centrifugában a ruhák nekiszoruljanak a koponya falának és ne lüktessenek és fájjanak középen, legbelül, ahogy mindig szoktak, pörögni egészen addig, amíg porrá nem lesz megszámlálható és megszámlálhatatlan, amíg feltámad a szél és szerteszéjjel hullik minden és az öntudat utolsó morzsája felfogja, hogy most végérvényesen megszűnik az egyén és szétszóródik a világban, hogy atom legyen mások húsában.

Tangó
Egy férfi elindul. Egy nő vár. Szemkontaktus. Utolsó tangó, mert minden tangó utolsó. Utolsó tangó, mert minden tangó egyszeri alkalom. Előtte, közben, utána nem beszélnek, nem érintkeznek, nem léteznek. A tangó ritmusa, mint a szívdobbanásé, mindenki meghal egy kicsit, amikor véget ér a zene. Még a nézők is. A párok táncolnak, a tánc groteszk és szenvedélyes, mintha egymást gáncsolva, mégis siklanak egymás karjaiban, a nő lába néha lecövekel, és egész testében előredől, a férfi egy lépés távolságról megtartja, majd szállnak tovább, mindig egymás felé tartott, mozdulatlan fejjel, mindig egymás szemébe nézve, soha nem beszélgetve. És táncol öreg és fiatal, szép és csúnya, és tartás mindenek felett, és nő és férfi, és nem lehet tudni melyik irányít, és súlyos lebegés, és egyhelyben állás, és néha egy torpanás, és kimarad egy szívdobbanás, vagy kettő, vagy három és amikor már szétvet a feszültség, közben lüktet a zene, akkor mégiscsak újra lebegés, és akárhányan is egyik sem ütközik.

Parkettánc
A csúnya férfi, barna lógó kabátkában, mint valami hivatásos marokkói forradalmár, habozás nélkül táncra kéri a legszebb nőt a parketten. Táncolnak. A nő kicsit elfogódott, a férfi egy parkettáncos ördögi ügyességével siklik a táncosok között, húzza magával a nőt, aki tehetetlenül tűri. A táncosok egyre több figyelmet szentelnek nekik, kisvártatva már mindenki őket figyeli. Az egyszemélyes zenekar adja alájuk a lovat, a nő kifullad, a férfi még szemlátomást bírja. Egymás után kéri fel a nőket, táncol csacsacsát, rumbát, salsát, egyre lendületesebben. Végül a csúnya férfi megtalálja méltó párját a csúnya nőben, aki testhez simuló fekete ruhában van és rövid, fekete haja csatakos hullámokban tapad homlokára. Egymáshoz simulva táncolnak, feszült arcukról már régen eltűnt az öröm, mégis harmonikusan mozognak a ritmusra, mintha együtt dobbana szív és láb, mintha először és utoljára volna együtt két ember, mintha semmi sem számítana már, és a nő egy pillanatra behunyva szemét hagyja, hogy a gondolatai, mint nedves ruhák a centrifugában, nekifeszüljenek belülről és elszivárogjon lassan mindaz, ami eddig belül lüktetett és fájt. Már nem szégyelli, hogy rászedik mintha igazi nőnek tekintenék, hiszen az is lett, tökéletes nő. Ebben a pillanatban a csúnya férfi egy szívdobbanásnyi ideig megáll, tartja a nőt, és kinéz a közönségre. Mosolyog, de nem örömmel, inkább keserűen, gúnyosan, mintha azt mondaná, most bezzeg néztek, csodáltok, de tudom, hogy csak a szépek kellenek nektek, mert nem tudjátok, hogy a szépség igaz gyöngyei csak a mindennapos fájdalom körül keményedhetnek ragyogóvá, zabáljátok hát, disznók!

Borul a kép
ha bomlott elmeképp
működik
az ész.

Szép dolog az álom,
én is megtalálom
magamban,
egy rész.

A rögeszme bája
kettejük találkája.
Csak
jő a vész,

Ha a van meg a nincs
kezükön bilincs,
jár
együtt, s te mész.

Bolondos órákat együtt töltünk
Újjongva minden időn és téren át
Életünk újabb szakasza mögöttünk
Keressük a jövőt, bízva, hogy jobbat ád...

A Végső Választ ím, hát elértem,
mégis vannak dolgok, miket nem értek.
De legalább a lényeget már látom:
Szeretet és jóL-lét, Neked is ezt kívánom!

Most a Végső Válasznak két értelmezése is van. Az ismertebb a 42, a másik a Szeretet. E kettő szorzatát kívánom Neked, az ünnepeken túl is!

Légy jóL!
Üdv!

Esik. A szobában tizennyolc fok.
Nyirkosak a ruhák, nem szárad a törülköző.
Korán sötétedik.

A szék túl magas, az asztal rendetlen.
Az a kis rózsaszín virág a sarokban, a szúrós leveleivel
hét kis virágot hozott.

Esik. Ázik a kutya háza.
Hideg vízben mosatlan edények.
Három lépés távolságban minden.

"Hibátlan marionett. Nem lehet szebb, se hidegebb."
- szól a rádió.
Aztán lassú tánc.

Függöny. Sötét. Egyedül vagy. Elvesztél.

Egy hang. A Hang. Kövesd! Testetlen, megfoghatatlan. Erõs. Kövesd!

Neszek. Patakcsobogás, madárhang. Faillat. Sötét. Szénabála. Nekiütköztem. Érzem. Szúrós. Jó illatú. A Hang tovább vezet.

Sötét. Mély. Erõszakos. Zajok. Ordítanak. Pittyegõ gyalogosátkelõ. Autó dudál. Félre léptél... Tovább

Szagok. Citrom. Alma. Burgonya. Kókuszdió. Kemény, szúr. Piac.

Lépcsõ. Pánik. A Hang. Megvagy! Nyugalom.

Mesél a Hang - szomorú. Felejts! Egyre aljasabb a sötét...

Távoli csoda
Tán sose érek oda
Áttetszik egy fátylon
Olyan, mint egy álom

Vágyom rá innen
Oly szép benne minden
Kinyújtom kezem
És itt is van velem

Oly messzi mégis
Közelebbi az ég is
Megfoghatatlan köd-bérc
Csak egy játékos lidérc

Képzelet játéka
Önmagam árnyéka
Biztonság látszata
Ez Maya fátyola

Zöld erdőben jártam... egy szép rétet láttam...
   Egy réthez értem... Lábaim nem értek a talajhoz, felette suhantam, és így belebegtem a virágokkal és dús fűvel borított tisztásra. Egy erdőben volt a hely, de ez most lényegtelen.
   A rét egész méretes volt, nagyjából akkora, mint mondjuk a Hősök tere Budapesten, s a közepén egy fa állt, erős, de hajlékony, sok ággal és dús lombbal. Későtavasz, vagy koranyár volt...
   Belebegtem a fához, és bebújtam a lombja alá, ami lent sátor-szerűen hajlott a környezete fölé. Ezért itt kevés napfény érte a talajt, így nem volt igazán se fű, se virág, volt azonban vastag levélszőnyeg és moha is. Mindez puha volt és szép. Egy kis kalyibát eszkábáltam képzeletben a fa köré úgy, hogy a fa volt a közepe, a kalyiba kör alakú, és kényelmesen tágas. A réten végigfuttattam mind a négy évszakot, egymás után többször is, szépen, lassan, megfigyelve, hogy miként változik a látvány, az élet... Bebújtam a kunyhóba, és onnan is kinéztem az ablakon, az ajtón, így is megnézve az évszakok váltakozásait.
   Bebújtam a fába is, és eggyé váltam vele, és így most egy teljes, 360 fokos körben láttam a rétet, ami egy érdekes élmény volt, hiszen bár közel 180 fokban látok egyébként is, ez meglehetősen szokatlan volt. Elmerengve néztem az évszakok körtáncát. Most gondoltam egyet, és felosztottam négy egyforma részre a rétet, és sorban tavaszt, nyarat, őszt és telet varázsoltam beléjük, majd ezt kezdtem el forgatni körbe a réten.
   Ezzel elszórakoztam újabb pár évet, majd eltüntettem a kunyhót és ismét egy koranyári időt teremtettem, és kibújtam a fából, amitől most pár méterre növesztettem egy érdekes virágot. Furcsa egy képződmény volt, mert volt benne rózsa, pipacs, tulipán, őszirózsa, kamilla, nefelejts, meg még egy s más. De nem több virága volt, hanem egyetlen egy, és abban voltak benne mindezeknek különböző jegyei! Finom kicsit édeskés, de leginkább szabad szellő illata volt.
   Belebújtam a virágba, és belőle néztem ki. Néztem a Napra, a Holdra és a csillagokra, ahogy váltakoztak a nappalok és az éjszakák, és néztem, ahogy ismét körbetáncoltatom az évszakokat, ami közben a virág élve maradt, és olyan tapasztalatokat szerzett, amivel gyakorlatilag mindent túlélhet.
   Kibújtam végül a virágból is, és elkezdtem emelkedni. Egyre magasabbra, s a virágot már alig láttam. A fa is egyre kisebb lett a rét közepén. Érdekes volt, hogy a rét egészen szabályos kör alakú volt. Ahogy tovább emelkedtem, a fa a közepén már csak egy pöttyként látszódott a kör közepén, és így egészen olyan volt az egész, mint a Nap egyiptomi szimbóluma, amit ma is használnak a csillagtudományokban: (.).
   Még tovább emelkedtem, s már a rét látszott egy pöttyként, majd el is tűnt, a s Föld látszott az űrből. Tovább haladtam... S egyesültem a Nappal, belőle tekintettem a Földre is, és a többi égitestre, hiszen egy vagyok a Nappal és a Fénnyel...

Budapest, 2009. június 30.