Írás

Távoli csoda
Tán sose érek oda
Áttetszik egy fátylon
Olyan, mint egy álom

Vágyom rá innen
Oly szép benne minden
Kinyújtom kezem
És itt is van velem

Oly messzi mégis
Közelebbi az ég is
Megfoghatatlan köd-bérc
Csak egy játékos lidérc

Képzelet játéka
Önmagam árnyéka
Biztonság látszata
Ez Maya fátyola

Zöld erdőben jártam... egy szép rétet láttam...
   Egy réthez értem... Lábaim nem értek a talajhoz, felette suhantam, és így belebegtem a virágokkal és dús fűvel borított tisztásra. Egy erdőben volt a hely, de ez most lényegtelen.
   A rét egész méretes volt, nagyjából akkora, mint mondjuk a Hősök tere Budapesten, s a közepén egy fa állt, erős, de hajlékony, sok ággal és dús lombbal. Későtavasz, vagy koranyár volt...
   Belebegtem a fához, és bebújtam a lombja alá, ami lent sátor-szerűen hajlott a környezete fölé. Ezért itt kevés napfény érte a talajt, így nem volt igazán se fű, se virág, volt azonban vastag levélszőnyeg és moha is. Mindez puha volt és szép. Egy kis kalyibát eszkábáltam képzeletben a fa köré úgy, hogy a fa volt a közepe, a kalyiba kör alakú, és kényelmesen tágas. A réten végigfuttattam mind a négy évszakot, egymás után többször is, szépen, lassan, megfigyelve, hogy miként változik a látvány, az élet... Bebújtam a kunyhóba, és onnan is kinéztem az ablakon, az ajtón, így is megnézve az évszakok váltakozásait.
   Bebújtam a fába is, és eggyé váltam vele, és így most egy teljes, 360 fokos körben láttam a rétet, ami egy érdekes élmény volt, hiszen bár közel 180 fokban látok egyébként is, ez meglehetősen szokatlan volt. Elmerengve néztem az évszakok körtáncát. Most gondoltam egyet, és felosztottam négy egyforma részre a rétet, és sorban tavaszt, nyarat, őszt és telet varázsoltam beléjük, majd ezt kezdtem el forgatni körbe a réten.
   Ezzel elszórakoztam újabb pár évet, majd eltüntettem a kunyhót és ismét egy koranyári időt teremtettem, és kibújtam a fából, amitől most pár méterre növesztettem egy érdekes virágot. Furcsa egy képződmény volt, mert volt benne rózsa, pipacs, tulipán, őszirózsa, kamilla, nefelejts, meg még egy s más. De nem több virága volt, hanem egyetlen egy, és abban voltak benne mindezeknek különböző jegyei! Finom kicsit édeskés, de leginkább szabad szellő illata volt.
   Belebújtam a virágba, és belőle néztem ki. Néztem a Napra, a Holdra és a csillagokra, ahogy váltakoztak a nappalok és az éjszakák, és néztem, ahogy ismét körbetáncoltatom az évszakokat, ami közben a virág élve maradt, és olyan tapasztalatokat szerzett, amivel gyakorlatilag mindent túlélhet.
   Kibújtam végül a virágból is, és elkezdtem emelkedni. Egyre magasabbra, s a virágot már alig láttam. A fa is egyre kisebb lett a rét közepén. Érdekes volt, hogy a rét egészen szabályos kör alakú volt. Ahogy tovább emelkedtem, a fa a közepén már csak egy pöttyként látszódott a kör közepén, és így egészen olyan volt az egész, mint a Nap egyiptomi szimbóluma, amit ma is használnak a csillagtudományokban: (.).
   Még tovább emelkedtem, s már a rét látszott egy pöttyként, majd el is tűnt, a s Föld látszott az űrből. Tovább haladtam... S egyesültem a Nappal, belőle tekintettem a Földre is, és a többi égitestre, hiszen egy vagyok a Nappal és a Fénnyel...

Budapest, 2009. június 30.

Mint egy Elátkozott Herceg,
Úgy suhantak el felettem
Az üresen kongó percek,
A fájón vánszorgó órák,
Feledés ködjébe vesző
Mámoros baráti túrák,
Tudatlanul töltött hetek
A Kesztyűs Nyúl üregében
Az Élvek Élvezetében.

Még hittem, hogy Más lehetek
És hogy összeköt Veletek
Valami – ami már nincsen,
Kivillant a rossz feletek
Szétmentünk és összevesztünk
Mi is holmi talmi kincsen.

Megállok és visszanézek:
Dőrén elfecsérelt évek
Fiatalból koravének
Lassan elhalkul az Ének…

Budapest, 2009 május

Angyal leszek, szárnyakat növesztek,
elnyűtt álmaimat ledobom a földre,
kezemet szorítom szorosan ökölbe.

Hova száguld mellettem az élet?
Nem értem, én nem is élek!
Hová lettem, ki vagyok?

Előttem a Fény, az arany kapuk.
Hívnak fentről, hívnak lentről.
Látom őket egyre messzebbről.

Integet a világ, integetnek a fák.
De engem hív a fény; a Nap.
El kell mennem, hogy lássanak!
Eggyé válni vele, hogy
szórjam szerteszét sugarainak melegét.

Mennem kell Világ, én a Fény leszek.
Jó éjszakát! Ég veled!
Minden hajnalban majd, ha felkelek,
fénylő mosollyal ébredek,
És könnyű csókot lehelek a fák ágaira.

Fel nem érem
az értelem
egének
végtelen
határait.
Meg nem fejtem,
mind hiába kérem,
zablázd meg
a vágyhullámok
árjait.
Nem veszhet el hajóm
ugyanazon parton,
vagy tengeren,
úton,
sorson,
emberen.
De szemem nyitva tartom
hogy lássam, merre mész.
Köszönöm hogy hagyod.

(Diósjenő, 2009. május 3.; 0:20)

Önfejű gyermek voltam. Anyám mindig kérdezte: Kell, hogy mindig tied legyen az utolsó szó? És kell... azóta is. Az életemben volt egy defekt. Ott elvesztettem valamit, amit azóta is keresek. Túl fiatal voltam akkor, hogy megértsem az üzenetét. Gyermekeim anyja vagyok. Szeretem őket. Betakarom, megsimogatom mindkettőt, de már megyek is tovább. Mert nekem nem elég az otthon nyugtató melege. Nem elegek a meghitt esték, kézenfogós erdei kirándulások. Az eszem már máshol jár, a lábam az itthoni tájat tapossa. Meg akarom menteni a világot... de még a sajátomat sem sikerült megmenteni.

Játsszál nekem szépeket!
Játsszál nekem kék eget!
Játsszad rá a fényeket!
Játssz fejemre lényeget!

Játszuk, amíg van időnk.
Játszunk, amíg van erőnk.
Játszunk, amíg van kinek.
Játszunk...
         jó, ha élvezed...
                  egyetlenegy életed.

Néha jobban vagyok, néha rosszabbul. Nem tudok túllenni Rajta. Ha elfoglalom magam, ha dolgozom, ha beszélgetek, ha barátkozok, egyszóval, ha nem gondolkozok, akkor jobb. Ha meg kicsit egyedül, csendben maradok, akkor meg rosszabb. Mert eszembe jut. Ha csak egy röpke pillanatra is. És ha eszembe jut, akkor hiányzik. Ha hiányzik, akkor szeretnék valamit tenni a hiány megszüntetésére. Ekkor meg eszembe jut, hogy nem szabad, és hogy miért nem szabad. De lehetne. Elgondolom, hogy mi minden lehetne, lehetett volna… És nagyon szeretném, ha lenne. De nem szabad, mert nem lehet. Ez mind most van, illetve volt. De azt nem tudom, hogy mi lesz. Azt se tudom, hogy mi szeretném, ha lenne. Mert azzal együtt, hogy rosszabbul vagyok, amikor Rá gondolok, mégis jó Rá gondolni. De talán jobb lenne, ha mégse gondolnék Rá.

Történetünk, messze, messze egy alföldi kisvárosban játszódik, ahova Bocsesz és két kis gazdája utaztak a karácsonyt megünnepelni a nagyszülőkkel. Kint álmos, szürke nap volt, nem sok kedve volt Bocsesznak utazni, de mivel vitték, így kénytelen volt menni. A szokásos izgalom is kimaradt. Most valahogy nem érezte jól magát, zúgott a feje, és kicsit gyengécske is volt. Barátaitól, az állatoktól már elköszönt és megegyeztek abban, hogy pár nap múlva ismét találkoznak és a szilvesztert megpróbálják együtt tölteni.
   Bocsesz két kis gazdija, Borka és Csengő viszont nagyon-nagyon izgatottan várta az utazást, hiszen a nagyszülőkkel találkozni, az mindig csuda egy dolog.
   Elindultak. Az út eseménytelen, hosszú és uncsi volt még egy légy sem repkedett a kocsiban, hogy legalább azt lehetett volna hajkurászni. Néha azért kikandikált a kiskutya, hogy meglesse, merre is járnak, de a vidék zord, barna és barátságtalan volt. Néhány magányos sas madarat látott az oszlopokon ülni, és úgy tűnt, mintha nekik sem lenne olyan sürgős a vadászat a mai napon. Hosszú zötykölődés után végre megérkeztek. Bocsesz, nem tudni miért, de mintha valamit megérezhetett, hirtelen nagyon izgatottá vált és azon gondolkodott, hogy is szabadulhatna ki mihamarabb ennek a nagy bádogdoboznak a rabságából.
   Borka, látta, hogy Bocsesz mennyire szeretne kijönni és mivel mindannyian bementek a házba, így a kiskutya is végre szabad lehetett.
   Bent a házban, csupa ismeretlen szagok, finom illatok csapták meg az orrát a kutyusnak, aki vidáman, minden búját, baját feledve fel alá rohangált. Ahogy ott örvendezett, egyszer csak egy inci-finci aprócska hangra lett figyelmes.
   - Hej, de fel van pörögve itt valaki!
   - Bocsánat, hát te ki vagy? - kérdezte meglepődve, a hang irányába fordulva a kutyus.
   - Hát, Morzsa vagyok, a kisegér! Tán még nem láttál egeret?
   - Ami azt illeti nem igazán, de már ismerek, kacsát, baglyot, nyuszit, rókát, őzikét, majmot, oroszlánt, és még számtalan állatot, de hozzád hasonlóval, még nem találkoztam! Engem Bocsesznak hívnak, és örülök, hogy megismertelek!
   - Ez felettébb fura, hiszen mi aztán igazán sok helyen előfordulunk és igencsak népes családunk van. Akarsz találkozni a többiekkel is? - kérdezte Morzsa.
   - Miért is ne! - válaszolt Bocsesz.
   - Akkor gyere utánam!
   Azzal elindultak és az éppen nyitott spájzajtón beslisszantak. Hát, láss csodát, ott aztán volt mindenféle finomság, amit csak el tudtok képzelni. A nagyi lekvárjai, befőttek, savanyúságok, és mindenféle finom sütemény, amit a karácsonyi vacsorához készítettek. Bocsesznak egyből összefutott a nyál a szájában és nagyon nehezére esett nem enni belőlük. De, mivel tudjuk, hogy jól nevelt kutyus volt, így ez nem is volt tőle furcsa.
   - Látod mennyi finomság van idebent? - kérdezte Morzsa.
   - Naná, hogy látom, de ugye nem dézsmáljátok meg ezt a sok finomságot?
   - Hát, azért mindent mi sem szeretünk, csak azt kóstoljuk meg, ami nincs üvegben és jó illata van.
   - Már megbocsáss Morzsa, de ez nem szép dolog! – dohogott a kutyus.
   - Tudom én, de mit tegyünk, valahogy nekünk is kell táplálékot szerezni, de megígérem, amíg ti itt vagytok, nem nyúlunk semmihez, mert már gyűjtöttünk eleget a kuckóinkba. Igaz srácok? -kérdezte a kisegér az időközben elősereglett egereket.
   - Igaz, igaz! – cincogták kórusban.
   - Bemutatom nektek Bocseszt, ő egy kutya, aki ma van itt először!
   - Sziasztok, és köszönöm, hogy megismerhettelek benneteket, és örülök neki, hogy ezt a sok finomságot békén hagyjátok egy pár napig, hiszen nem nagyon örülne neki azt hiszem a két kicsi gazdám, ha a sütemény mögül kandikálnátok és a gyümölcssalátában úszkálnátok.
   - Megígérjük, becs szó! Minden rendben lesz!
   Bocsesz még egy darabig elbeszélgetett a kisegerekkel, és észre sem vette, hogy odakint már a csomagbontás is megtörtént, és hogy két kicsi gazdája vidáman játszadozik a sok-sok ajándékkal. Miután kibeszélgették magukat, és minden fontos dolgot megtárgyalt az inci-finci rokonsággal, Bocsesz illedelmesen elbúcsúzott és kiment a spájzból.
   Odakint szép karácsonyi dalok szóltak, az asztal szépen megterítve, és mindenki olyan furán jó hangulatban volt. Bocseszt is békesség és öröm szállta meg, jó volt neki ez az érzés. Örült, hogy új barátokat lelt, és hogy Borka és Csengő is boldog.
   Az énekek után minden féle finomság került az asztalra, azok közül, amiket Bocsesz a spájzban látott. Izgatottan fel s alá rohangált, meg-megállt hol Borka, hol meg Csengő lábainál és két lábára állva pitizett, hogy ő is részesülhessen a finomabbnál finomabb falatokból. Az egyik ilyen alkalommal, annyira jól sikerült a produkció, hogy véletlenül leborította az asztalról az egyik tálat, tele minden jóval. Persze a szokásos szidás nem maradhatott el, de a nagyi áthidalva a problémát, gyorsan feltett az asztalra egy nagy adag pizzát, ami az előző napi vacsiból maradt. Így mindenki jóllakhatott, és utólag visszagondolva, soha nem ettek olyan finom pizzát, mint aznap este. Az asztalnál még sokáig beszélgettek, Bocsesz meg a sarokba visszavonulva búslakodott, hogy megint elrontott valamit. Csengő, látva a kutyus bús képét, odament hozzá és megsimogatva azt monda!
   - Ne szomorkodj kicsi Bocsesz, minden rendben van, látod, mindenki jóllakott és még maradt is rengeteg finomság az asztalon.
   A kutyus, megérezve gazdája szeretetét, már nem szomorúan, hanem boldogan hajtotta buksi fejét a lábaira. Kis idő múltán, mély álomba merült. Álmában, ismét az asztal, a rengeteg étel, sütemény és az újdonsült barátai jártak a fejében. Jó érzés töltötte el, és boldog volt, hogy őt is szeretik!
   Szép álmokat nektek, aludjatok jól, és remélem a ti álmotok is olyan édes és kellemes lesz, mint Bocsesz álma! Jó éjszakát!

négy betű kergetőzik fejemben
különös rezgéseket váltva ki lelkemben
A az első, őt N követi, majd fordított rendben
ők jönnek jönnek ismét ketten
így adva ki a nevet
mitől szívem boldogan nevet
s nem más ez, mint:
ANNA

Szép kis ilúziók, mondhatom!
Bár oly igaziak, mikor gondolom...
Már csak ilyenek ezek a vágyképek,
aztán majd az egészen átlépek...

Az érzelmek sűrű erdejében járva
gondolat-vadak űznek csapdába,
Adnak szép álmokat, s vágyakat,
miket kergethetek,
         s nyomhatom ágyamat.

Kibillent a mérleg mutatója.
Visszatérne, de nem tudja, hova.
Kétségbeesve próbál nem zuhanni,
de ő is egy gondolat csak, más semmi.

Gondolatok! Hova tart ez, hova tart az?
A mosolygó-ház felé éppen hol tartasz?
Szanaszét szakadt ego-énem darabjai
vajon mikor fognak egészen szertehullani?

Hiszen nem kell, hogy széthulljanak!
Elég, ha vezetésemmel összefognak!
Egy csapatbe tömörülnek mindnyájan,
így, együtt alkotva egységes nyájat!

Vércsekarmok vájnak szívbe,
tépik, vágják vágytól remegve.
Nem maradhat egyben semmiképp,
különben még boldog lenne,
         hogy szerethet épp.

Karmok, éles fogak, csőrök.
Így jelennek meg az örök őrök,
kik távoltartanak a boldogságtól,
Téged az igazi önvalódtól.

VERdes, vérONt, IKArosz-viaszt lebont,
hogy zuhanjon le mélybe alant,
s ne tudjon felkelni többé soha,
pusztuljon el,
         gondolatai se szálljanak már tova...

Szived végül széttépik és kivéreztetik,
ez okoz látszólagos örömet nekik.
S dolguk végeztével hagynak majd hébe-hóba
néhány vörös foltot a kövé fagyott hóban...

Elhoztad nekünk a FÉNYt,
de megbüntettek ezért.

Kettéválasztották a világot,
hol jó a rosszal mindig harcolt,

pedig ez EGY, s így egész,
de soknak nem éri fel az ész.

Nem értik, hogy abból vagy Te is,
mit mindenki isteninek tekint,

hogy Te egy rész vagy csupán:
rész az egyből, egység után,

egy angyal a sokból,
ki láttál valami okból...

Te ezt a tudást adtad nekünk,
ha szükséges, hogy legyen velünk,

Mi persze jól megijedtünk,
téged a pokolba száműztünk.

Isten nevében a pusztítás sok volt,
s te ilyenkor örültél, ezt mondták volt,

holott ajkadon csak mosoly bújkált,
bolond embereken sajnálkozva mulattál.

Bár segíteni nem volt módod,
mert alkalmad nem adódott,

a rettegéstől egész elvakulva
ki látott, futott halálra válva.

Kétségbeesve próbálkoztál,
de félelemben nem volt határ...

Tudván tudva gyengéinket,
rettegve félve isteneinket,

mindig kívül kerestük a megváltót,
s persze sosem leltünk megnyugtatót.

Most már egyre többen vagyunk,
kik Istent magunkban tudunk,

látjuk már a FÉNYt, mit hoztál,
és használjuk is most már,

ismerjük azt az egységet,
amiből a világ ketté lett,

visszaengedünk a mennybe,
mi a pokol is egyben...

Látod, mi páran már ez is értjük.
Néhányan csak, s a többieket segítjük:

EGYesíjük a dualitást,
segítve az átalakulást.

Nem hasztalan segítséged,
foglald el hát újra helyed!

Helyeden légy, ki tudásra nevel,
te FÉNYhozó: Lucifer!

Hanyatfekszem a fűben
a fekete palástú égre tekintek.
Látom, amint játszanak
a Hold és a csillagok.

Játszanak, kergetőznek
nagy murit csapnak,
egész éjjel incselkednek
egymással és egymásnak.

Gondolatban magam is
egy vagyok közülük.
Te vagy egy másik,
s egymást kergetjük...

Szer elem
Gond nekem
Szerel em
Bees tem
Verem be
Sö tét be
Hiány zik
Az a má sik
Messze van
Nem ott hon
Szeret ném
Ha lenne ném
Vágy a kozom
Míg el nem hozom