Írás

Fel nem érem
az értelem
egének
végtelen
határait.
Meg nem fejtem,
mind hiába kérem,
zablázd meg
a vágyhullámok
árjait.
Nem veszhet el hajóm
ugyanazon parton,
vagy tengeren,
úton,
sorson,
emberen.
De szemem nyitva tartom
hogy lássam, merre mész.
Köszönöm hogy hagyod.

(Diósjenő, 2009. május 3.; 0:20)

Játsszál nekem szépeket!
Játsszál nekem kék eget!
Játsszad rá a fényeket!
Játssz fejemre lényeget!

Játszuk, amíg van időnk.
Játszunk, amíg van erőnk.
Játszunk, amíg van kinek.
Játszunk...
         jó, ha élvezed...
                  egyetlenegy életed.

Történetünk, messze, messze egy alföldi kisvárosban játszódik, ahova Bocsesz és két kis gazdája utaztak a karácsonyt megünnepelni a nagyszülőkkel. Kint álmos, szürke nap volt, nem sok kedve volt Bocsesznak utazni, de mivel vitték, így kénytelen volt menni. A szokásos izgalom is kimaradt. Most valahogy nem érezte jól magát, zúgott a feje, és kicsit gyengécske is volt. Barátaitól, az állatoktól már elköszönt és megegyeztek abban, hogy pár nap múlva ismét találkoznak és a szilvesztert megpróbálják együtt tölteni.
   Bocsesz két kis gazdija, Borka és Csengő viszont nagyon-nagyon izgatottan várta az utazást, hiszen a nagyszülőkkel találkozni, az mindig csuda egy dolog.
   Elindultak. Az út eseménytelen, hosszú és uncsi volt még egy légy sem repkedett a kocsiban, hogy legalább azt lehetett volna hajkurászni. Néha azért kikandikált a kiskutya, hogy meglesse, merre is járnak, de a vidék zord, barna és barátságtalan volt. Néhány magányos sas madarat látott az oszlopokon ülni, és úgy tűnt, mintha nekik sem lenne olyan sürgős a vadászat a mai napon. Hosszú zötykölődés után végre megérkeztek. Bocsesz, nem tudni miért, de mintha valamit megérezhetett, hirtelen nagyon izgatottá vált és azon gondolkodott, hogy is szabadulhatna ki mihamarabb ennek a nagy bádogdoboznak a rabságából.
   Borka, látta, hogy Bocsesz mennyire szeretne kijönni és mivel mindannyian bementek a házba, így a kiskutya is végre szabad lehetett.
   Bent a házban, csupa ismeretlen szagok, finom illatok csapták meg az orrát a kutyusnak, aki vidáman, minden búját, baját feledve fel alá rohangált. Ahogy ott örvendezett, egyszer csak egy inci-finci aprócska hangra lett figyelmes.
   - Hej, de fel van pörögve itt valaki!
   - Bocsánat, hát te ki vagy? - kérdezte meglepődve, a hang irányába fordulva a kutyus.
   - Hát, Morzsa vagyok, a kisegér! Tán még nem láttál egeret?
   - Ami azt illeti nem igazán, de már ismerek, kacsát, baglyot, nyuszit, rókát, őzikét, majmot, oroszlánt, és még számtalan állatot, de hozzád hasonlóval, még nem találkoztam! Engem Bocsesznak hívnak, és örülök, hogy megismertelek!
   - Ez felettébb fura, hiszen mi aztán igazán sok helyen előfordulunk és igencsak népes családunk van. Akarsz találkozni a többiekkel is? - kérdezte Morzsa.
   - Miért is ne! - válaszolt Bocsesz.
   - Akkor gyere utánam!
   Azzal elindultak és az éppen nyitott spájzajtón beslisszantak. Hát, láss csodát, ott aztán volt mindenféle finomság, amit csak el tudtok képzelni. A nagyi lekvárjai, befőttek, savanyúságok, és mindenféle finom sütemény, amit a karácsonyi vacsorához készítettek. Bocsesznak egyből összefutott a nyál a szájában és nagyon nehezére esett nem enni belőlük. De, mivel tudjuk, hogy jól nevelt kutyus volt, így ez nem is volt tőle furcsa.
   - Látod mennyi finomság van idebent? - kérdezte Morzsa.
   - Naná, hogy látom, de ugye nem dézsmáljátok meg ezt a sok finomságot?
   - Hát, azért mindent mi sem szeretünk, csak azt kóstoljuk meg, ami nincs üvegben és jó illata van.
   - Már megbocsáss Morzsa, de ez nem szép dolog! – dohogott a kutyus.
   - Tudom én, de mit tegyünk, valahogy nekünk is kell táplálékot szerezni, de megígérem, amíg ti itt vagytok, nem nyúlunk semmihez, mert már gyűjtöttünk eleget a kuckóinkba. Igaz srácok? -kérdezte a kisegér az időközben elősereglett egereket.
   - Igaz, igaz! – cincogták kórusban.
   - Bemutatom nektek Bocseszt, ő egy kutya, aki ma van itt először!
   - Sziasztok, és köszönöm, hogy megismerhettelek benneteket, és örülök neki, hogy ezt a sok finomságot békén hagyjátok egy pár napig, hiszen nem nagyon örülne neki azt hiszem a két kicsi gazdám, ha a sütemény mögül kandikálnátok és a gyümölcssalátában úszkálnátok.
   - Megígérjük, becs szó! Minden rendben lesz!
   Bocsesz még egy darabig elbeszélgetett a kisegerekkel, és észre sem vette, hogy odakint már a csomagbontás is megtörtént, és hogy két kicsi gazdája vidáman játszadozik a sok-sok ajándékkal. Miután kibeszélgették magukat, és minden fontos dolgot megtárgyalt az inci-finci rokonsággal, Bocsesz illedelmesen elbúcsúzott és kiment a spájzból.
   Odakint szép karácsonyi dalok szóltak, az asztal szépen megterítve, és mindenki olyan furán jó hangulatban volt. Bocseszt is békesség és öröm szállta meg, jó volt neki ez az érzés. Örült, hogy új barátokat lelt, és hogy Borka és Csengő is boldog.
   Az énekek után minden féle finomság került az asztalra, azok közül, amiket Bocsesz a spájzban látott. Izgatottan fel s alá rohangált, meg-megállt hol Borka, hol meg Csengő lábainál és két lábára állva pitizett, hogy ő is részesülhessen a finomabbnál finomabb falatokból. Az egyik ilyen alkalommal, annyira jól sikerült a produkció, hogy véletlenül leborította az asztalról az egyik tálat, tele minden jóval. Persze a szokásos szidás nem maradhatott el, de a nagyi áthidalva a problémát, gyorsan feltett az asztalra egy nagy adag pizzát, ami az előző napi vacsiból maradt. Így mindenki jóllakhatott, és utólag visszagondolva, soha nem ettek olyan finom pizzát, mint aznap este. Az asztalnál még sokáig beszélgettek, Bocsesz meg a sarokba visszavonulva búslakodott, hogy megint elrontott valamit. Csengő, látva a kutyus bús képét, odament hozzá és megsimogatva azt monda!
   - Ne szomorkodj kicsi Bocsesz, minden rendben van, látod, mindenki jóllakott és még maradt is rengeteg finomság az asztalon.
   A kutyus, megérezve gazdája szeretetét, már nem szomorúan, hanem boldogan hajtotta buksi fejét a lábaira. Kis idő múltán, mély álomba merült. Álmában, ismét az asztal, a rengeteg étel, sütemény és az újdonsült barátai jártak a fejében. Jó érzés töltötte el, és boldog volt, hogy őt is szeretik!
   Szép álmokat nektek, aludjatok jól, és remélem a ti álmotok is olyan édes és kellemes lesz, mint Bocsesz álma! Jó éjszakát!

Szép kis ilúziók, mondhatom!
Bár oly igaziak, mikor gondolom...
Már csak ilyenek ezek a vágyképek,
aztán majd az egészen átlépek...

Az érzelmek sűrű erdejében járva
gondolat-vadak űznek csapdába,
Adnak szép álmokat, s vágyakat,
miket kergethetek,
         s nyomhatom ágyamat.

Kibillent a mérleg mutatója.
Visszatérne, de nem tudja, hova.
Kétségbeesve próbál nem zuhanni,
de ő is egy gondolat csak, más semmi.

Gondolatok! Hova tart ez, hova tart az?
A mosolygó-ház felé éppen hol tartasz?
Szanaszét szakadt ego-énem darabjai
vajon mikor fognak egészen szertehullani?

Hiszen nem kell, hogy széthulljanak!
Elég, ha vezetésemmel összefognak!
Egy csapatbe tömörülnek mindnyájan,
így, együtt alkotva egységes nyájat!

Elhoztad nekünk a FÉNYt,
de megbüntettek ezért.

Kettéválasztották a világot,
hol jó a rosszal mindig harcolt,

pedig ez EGY, s így egész,
de soknak nem éri fel az ész.

Nem értik, hogy abból vagy Te is,
mit mindenki isteninek tekint,

hogy Te egy rész vagy csupán:
rész az egyből, egység után,

egy angyal a sokból,
ki láttál valami okból...

Te ezt a tudást adtad nekünk,
ha szükséges, hogy legyen velünk,

Mi persze jól megijedtünk,
téged a pokolba száműztünk.

Isten nevében a pusztítás sok volt,
s te ilyenkor örültél, ezt mondták volt,

holott ajkadon csak mosoly bújkált,
bolond embereken sajnálkozva mulattál.

Bár segíteni nem volt módod,
mert alkalmad nem adódott,

a rettegéstől egész elvakulva
ki látott, futott halálra válva.

Kétségbeesve próbálkoztál,
de félelemben nem volt határ...

Tudván tudva gyengéinket,
rettegve félve isteneinket,

mindig kívül kerestük a megváltót,
s persze sosem leltünk megnyugtatót.

Most már egyre többen vagyunk,
kik Istent magunkban tudunk,

látjuk már a FÉNYt, mit hoztál,
és használjuk is most már,

ismerjük azt az egységet,
amiből a világ ketté lett,

visszaengedünk a mennybe,
mi a pokol is egyben...

Látod, mi páran már ez is értjük.
Néhányan csak, s a többieket segítjük:

EGYesíjük a dualitást,
segítve az átalakulást.

Nem hasztalan segítséged,
foglald el hát újra helyed!

Helyeden légy, ki tudásra nevel,
te FÉNYhozó: Lucifer!

Szer elem
Gond nekem
Szerel em
Bees tem
Verem be
Sö tét be
Hiány zik
Az a má sik
Messze van
Nem ott hon
Szeret ném
Ha lenne ném
Vágy a kozom
Míg el nem hozom

Andrásnak, Bandinak, Csabának

26 asszonyi gondolat.              26 hiábavaló kérdés.
Eszményi ez a csönd.               Talán hullámmá változunk.
Hajónkkal utazó sirálycsapat.         Postafordultával írj, ha kell.

ausztrália...

26-an idultunk el. Az új városok felé a tengeren
túlra. Bútorainkat belepte a por. De mi kipróbáltunk
minden cirkuszi mutatványt. Mindig ott álltunk, ahol
az összes cukorkaárus. Kerestük azokat a helyeket,
ahol bérkocsiba ülhetünk. Keresztül mindenen.
Felpróbáltunk sok-sok cipőt.
Közben megnéztünk 6 koncertet. Kicseréltük
a gondjainkat, hátha felnőtt emlékeink lesznek.
Aztán vissza akartunk térni 26 olyan helyre, ahol reméltünk
valami régi emléket találni. 6-szor kellett útközben
gumit cserélni. Közben mindent újra
felpróbáltunk, nem akartunk kihagyni
semmit se. Naponta többször is lemosattuk a szélvédőt
a nyáriszünetes formalányokkal.
Mindegyiknek ugyanaz a mosoly az arcán, ugyanaz
a csípőméret. Reggelenként korábban indultunk,
mint ahogy azt a madarak szerették volna.
Hamarabb fáradtak a szárnyaik.
Azt hittük, ha hangosan röhögünk minden munkábaindulón, akkor
SZABADABBAK LESZÜNK.
Bárki kérdezte, tudtuk hová tartunk. Pedig minden nap
más célt találtunk. Hárman voltunk
biztosak, meg a sofőr srác, akit szerettünk volna kipróbálni
minden ötletünkben.
Erősen izzadós volt, később vettük
észre, hogy folyékony rohanássá lesz Ő is, mint
mindenki, aki a volánhoz ült akkoriban. Így lecseréltük
forró kakaóra, őrült JAZZ zenéket próbátunk
megfejteni. Akkoriban mindenevők akartunk lenni,
mindent megfogni, behelyettesíteni a mi feneketlen kérdőjeleink
helyére. ÉJSZAKÁNKÉNT sokszor forgott velünk a szék,
beszélgetéseink falfehér komolyságát röhögve vettük,
nem láttunk sehol egyetlen masinisztát se. Naponta többször
szakadt el az E húr, mint kellett volna. Megtanultunk feneketlenül
gyorsan behangolni mindent, ami az utunkba került. Sokat
gondoltunk akkor a sofőr srácra. Bűntudatunk volt.
Minden izgatott stoppos arcából az Ő izzadtsága csöpögött.
3-an maradtunk, nem akartunk tudomásul venni semmit, ami
kérdés volt. Próbáltunk túlkiabálni minden sötét
kanyart. Cigaretta, COCA-COLA, meg pénz kellett csak ahhoz,
hogy egymásra röhöghessünk. De amikor egyedül voltunk -
például egy férfimosdóban - csöndesen 26 pofont adtunk, hogy
miért és hová. Aztán mindig jött új balek. Felnyitottunk minden
dobozt. EGYEDÜL VOLT MINDENKI, AKI UTAZOTT.
Kiröhögtük volna az egész világot, ha találkozhattunk volna
minden új stoppossal. Egyre többet voltunk csendben, a zene
miatt és egyre lassabban hajtottunk. Féltem a telefonfülkéktől.
Mindenütt várhat papírra írt üzenet. Aztán nem maradt semmink
se. Inkább csöndes zenék szóltak nekünk. A nyár
végén 26 levelet írtunk, hogy mikor érkezünk.
De nem válaszolt senki sem.
Röhögtünk. A meglepetést faragtuk szúrósra,
de csak ragadós izomláz maradt. Senki sem volt a régi
találkozóhelyen. Beültünk a hintákba de leért
a lábuk a láncainknak. EL KELLETT VÁLNUNK. Így köszöntés
nélkül cipelte mindegyikünk a maga csomagját. Végül
izzadtságszagunk lett, mint annak a sofőr srácnak. 3 felelet
várt, így BECSÖNGETTÜNK. Délelőtt volt, senki
sem nyitott ablakot. Forgolódtunk, kicsit. Padon ettünk a
város 3 különböző pályaudvarán. Nekünk
NEM INDÍTOTTAK VONATOT. Tudtuk, 26 kérdést tehetnek fel,
és nem tudunk 1 választ se, csak 26 képet, amiket senki
sem ért. Azt hitték, jót kirándultunk, pedig 26 csodát
fedeztünk fel, ami várt ránk a benzinkutak parkolóiban.
De 26 nap múlva nem tudtunk már semmit se mondani. Felnőtt
hallgatásaink lettek. Aztán, ha találkoztunk, 26 sört
és 26 vodkát ittunk és azt hittük, mindig ezt
csináltuk. Egyre nagyobb autóink lettek. Sok pénz fogyott.
Nem szégyelltünk taxival érkezni. Azt hittük, majd
újrakezdhetjük, valahol. Sok csomó a torkunkban. Szabadulni
akartunk egy éjszakára. Megtanítottak hazudni is, jót
röhögtünk rajta. De beszélni és nevetni soha többé
nem tudtunk úgy, mint azon a nyáron.

Megtanultunk azóta sírni is. Csak, hogy összeszokjunk.
De 26 év múlva rá kell jönnünk, hogy hiányzik
valami
                           a gyűjteményből.

Ezerkilenszáznyolcvankilenc május öt