Rögtön hozzáteszem így az elején, hogy valamilyen technikai dolog történik a képeiddel, legalábbis az utóbbi 3 képpel, amit beküldtél, amit nem nagyon értek. Ebben a méretben ez nem igazán érzékelhető, de amit beküldtél, az ennél lényegesen nagyobb volt, és ott valami nagyon furcsa töredezettség, vagy roncsolódás történik a formákkal. Ettől egy kicsit olyan zizis az egész. Majd erről beszéljünk, hogy ez mi lehet, hogy ez mennyiben tudatos, és mennyiben valami technikai folyamatnak a problematikája. Ami a képet illeti, ez egy nagyon elgondolkodtató fotó. Érzek egyfajta gondolati párhuzamot Diane Arbussal, aki a kézigránátos fiút lefényképezte. Még mielőtt arról beszélnétek, hogy Hegyi megőrült, és ezt a két képet hogyan hozhatja össze, egy kis türelemre intek mindenkit, mert gondoljuk végig, hogy miről szól az a kép, vagy milyen érzelmeket hoz ez. Azért hoztam ezeket párhuzamba, mert mind a kettőben ott az érdekesség, hogy az ember először valami mást is gondolhat. Gondolhatja azt, hogy ennek a gyereknek csak belement egy kavics a cipőjébe, mint ahogy Arbus képéről is gondolhatod azt, hogy a gyereknek csak rossz napja volt, aztán felfedezed a kezében a kézigránátot. Itt ennél a képnél azt a borzalmasan nagy magányt, hogy nincs ott egy haver, nincs ott egy kiskutya, nincs egy farönkre dobott kabát, semmi nem utal arra, hogy ő ne egyedül lenne. És ha az ember elindul ezen a nyomvonalon, akkor egyáltalán nem biztos, hogy a cipőbe ment valami, hanem lehet, hogy ez a magány, vagy egyedüllét az, ami őt odasodorta erre a farönkre, és ott már a saját belső történetébe befordulva nem is a valóságban van jelen már, hanem mint egy ilyen hospitálás, öleli magát, vagy fogja magát elringatni. Nagyon érdekes kép. Azt gondolom, hogy nagyon beletalál valamilyen érzelmi helyzetbe, amikor otthagynak a haverok, amikor nincs kivel lemenni a játszótérre, mégiscsak odamegyünk, mert megszoktuk, de egyik haver sem jött velünk. Furcsa élmény ez a gyerek magány. Köszönöm, megvan a 3 csillag és a leckemegoldás is, mondom ezt azzal együtt, hogy ezt a zöldes árnyalatot én nem tenném rá. Értem én, hogy ez mintha visszavinne egy kicsit a múltba, de nincs erre szükség, a kép önmagáért beszél, működik enélkül is. (hegyi)
értékelés:
Ez a fotód pedig elég fájdalmas, szúrós számomra. A magányos, szomorkodó gyermek látványa is (aki nem biztos, hogy szomorkodik, lehet csak belefeledkezett valamibe), persze, és a nagy kontraszt is ezt emeli. Szinte grafikának tűnik már, olyan az utómunka hatása. A cím nekem a Kosztolányi verset juttatja eszembe, de valahogy mégsem halálközeli, nem az a fájdalomdráma ez, inkább egy borús magányosságról beszél nekem.
Mióta fent van ez a kép, legalább tízszer kattintottam a hozzászólásra, aztán még sem. De most ide írom, hogy nagyon szeretem ezt a képet. Nekem tetszik a színe is. Lehet találgatni, hogy a kisfiú miért és hogyan, de nekem a készítőjéről szól. Sokkal több figyelmet érdemelne ez a kép, de mint a Lánchíd esetében is, ha valaki kilép a rutinos realizmusból és nem a giccs irányában, annak Terünkön nem sok babér terem. (Micsoda humorom van!)