Jó ez a kameratartás, megadja azt az érzetet, ami a tüköraknás gépek jellemzője volt, és hát lássuk be, ez nem csak arról szól, hogy máshogy fogjuk a gépet, hanem arról is, hogy teljesen más a kép atmoszférája is attól, ha a masina nem fejmagasságban, hanem hasnál van, ezen kívül az is jellemzője ennek a módinak, hogy megmarad a szemkontaktus lehetősége a modell és a gépkezelő között. Ezt az úgymond Leica stílus felülírta, én nem tudok olyan kisfilmes gépről, ami gyakorlatban alkalmazta volna a tüköraknát, filmes masináknál a roll volt alkalmas erre, nagy előd a Rolleiflex.
   A képre azt tudom mondani, hogy izgalmas az a világ, ami Ágnesnek, mint Alice tükörországa megnyílik itt most, talán alul lehetne vágni valamennyit, de igazán ez sem lényeges, bár az valós, hogy ha a sallangot leszedjük, mindig segítünk a koncentrációban. Azt gondolom, hogy érdemes lenne, hogy foglalkozz ezzel, és én tudom, hogy az amatőr világ sokszor olyan, mint egy virágos rét, ahol a kankalintól a büdöskéig minden ott van, de talán érdemes lenne egy témakört kiszemelni, és arra komolyabb erőforrásokat aktivizálni, egy picivel több időt, mert ha vetésforgóban bele-belekapunk dolgokba, akkor bár az örömünk megvan abban, hogy nem unjuk meg a dolgot, de mire újra felkapunk egy régebbi témát, az ottani tapasztalás már a múlté. Tudom, ezzel nem vagyok nagyon népszerű, nem is szokás megfogadni, de azért én elmondom, mert nem adom fel a reményét annak, hátha valaki kipróbálja. Szóval összefoglalva ez is jó találat, ahogy a láncos is, ki tudja, melyik lenne az, amit csinálnod kell, mind más és más, én valami mellett letenném a voksom. Ez persze nem csak Ágnesre igaz, aki már túljut a bekapcsolás problematikáján és kezére áll a kamera, ott érdemes elgondolkodni talán ezen. (hegyi)