Én kettéválasztanám a képet és a kép leiratát, mert a kép leiratával egy kicsit félrevisszük a nézőt. Egészen pontosan arra gondolok, hogy ha megfigyeljük Diane Arbus munkásságát, akkor azért néhány technikai jellegű megoldást mindenféleképpen észre tudunk venni. Egyrészt előszeretettel alkalmazta a vakut, és nagyon fontos volt az, hogy olyan atmoszférát teremtsen, ami a maga keresetlenségével, spontaneitásával hat ránk. Ennek az egyik eszköze a világítás, a másik az objektív megválasztása. Ez az, amiről Robert Capa is beszél, hogy „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Magyarán, mivel sokszor készített szobabelsőben fényképet, jószerivel az alap objektív vagy még ahhoz képest is a nagylátószög felé mozdult el az ábrázolásban. Ha ezt a képet megnézem, akkor itt ami szembeötlő, hogy ez egy nagyon korrekt beállítás, megfigyelés, de ezzel a korrektségével van egyfajta távolságtartása is. Abban megvan a párhuzam, hogy mivel Arbus Hasselblad gépet használt, vagy azt is használt, ezért ez a négyzetes formátum adódott magából a gépből. Tehát ez a párhuzam megvan, ugyanakkor kicsit olyan ez az egész, mintha a modell ebben a helyzetben, egy beállított pózban lenne. Magyarán olyan, mintha neki ehhez az egészhez túl sok köze nem lenne. Állok a baltával kezemben a tyúkkal, és mit is kell most nekem ezzel kezdeni? Mondok még egy-két fontos meglátást.
A képelemek az élességükkel és a tónusukkal tudnak a figyelem középpontjába kerülni. Most a fán lóg például egy kaspó, ami elviszi a figyelmet, túlságosan határozott és behívódik ebbe az üzenetbe, pedig hát túl sok köze nincs hozzá. Aztán a modell lábánál van valami fémlap, ami lehet, hogy fontos ehhez az egész történethez, de nem értelmezhető, hogy az ott mi akar lenni, ezért az is nekem a figyelmet osztja. Szintén nagyon határozott a háttérben a palatető. Tehát, ha például a modell közelebb kerülne magához a tyúkketrechez, akkor lehet, hogy több párhuzamot találnánk, akkor lehet, hogy a történet jobban el tudna indulni. Aztán a másik kérdés pedig a ruházat, hogy a modellt milyen ruhába öltöztetjük. Nyilvánvaló, hogy nem báli ruhában fog nekiállni tyúkot vágni a valóságban. Itt a kérdés az, hogy mennyiben akarunk a valósághoz közel lenni. Hogyha az arbusi modellt vesszük alapul, akkor ő nagyon a valósággal foglalkozott, és a valóságban kereste meg a szürrealitást. Ez a kép, ebben a formában kevésbé szürreális. Tudom, hogy ez furcsán fog hangzani, mert maga a balta és a tyúk a hölgy kezében eléggé valószerűtlen, de mégis azt mondom, hogy a valóság mindig valahol a meghökkentéssel, az iróniával tud a drámához kötődni. Tehát két irány lehetséges. Az egyik az, hogy még inkább a szocreál felé visszük a dolgot, és tényleg megkeressük ebben a folyamatban azt a szürrealitást, hogy igen, az én asszonyom beöltözött ehhez az egészhez, és felvette a kis pufajkát és vágja a csirkét, miközben egyébként most volt a fodrásznál és gyönyörű haja van és lobog a szélben, ettől lesz szürreális mondjuk. Vagy hozzunk egy színpadi jelenetet, és akkor viszont tényleg lehet, hogy egy másik ruhában az egésznek az őrületét fel tudjuk fokozni. Most valahogy olyan bátortalannak érzem az egészet. Elindul egy gondolat, de nem merem befejezni, mert mit szól hozzá a feleségem. Én azt gondolom, hogy ha elég határozottak vagyunk, és az ötletünk fejben kész van, akkor magával a határozottságunkkal tudunk meggyőzőek lenni. Tehát, ha azt mondom, hogy figyelj, ezt vedd fel, állj ide, csinálj így, úgy, amúgy, akkor ennek a dinamizmusa át tud ragadni a modellre, és már nem a meglévő családi rendszerben gondolkodunk, hogy én vagyok apa, ő anya, és egyébként nem szoktunk ilyeneket csinálni, hogy a kert végében báli ruhában csirkét vágunk. Ha én azt mondom, hogy nekem ez fontos, és légy szíves legyél ebben partner, akkor ő is bekapcsolódhat ebbe az egészbe. Ehhez határozottság kell. A fotós mindig az, aki a főnök. A másik ilyen irány, az a világítás. Ha ez egy álom, márpedig azt olvasom ki a leiratból, hogy Arbus álma, akkor én azt gondolom, hogy ez egy világítással is megoldható dolog. A realitástól kell tudni elvonni ezt az egészet. Szóval én azt mondom, hogy ez egy jó irány lenne akkor, ha az ember határozottsággal ki tudja szakítani a valóságból azt a kevés időt, amíg a képet elkészíti, és addig ő tudja irányítani, kézben tartani a történetet. Határozottan eldönteni, hogy mit akarok csinálni, és ezt végig vinni azzal a csapattal, akivel dolgozom. Az, hogy elkezdtél ezzel dolgozni, és ez ebben a formában meg is jelenik, nekem most így két csillagot ér. (hegyi)
értékelés: