Köszönöm Viki, megtisztelsz!

Szia Attila!

Ezt a képedet választottam a hétfő este fél 8-tól kezdődő műsorunkhoz. Szép kép, köszönjük!

Viki

Köszönöm Zsolt! Teljesen egyetértünk, ez tényleg elég elvont megközelítés ;)

Nem húzol :) Csak nyugodtan :)

De olyan szín, mint a jobb oldalon, bemászott majdnem teljesen balra is, nem? Vagy ez a porból vétettünk és porrá leszünk? ;) Jóvan, nem húzlak, kösz, hogy elmondtad, tényleg mélyen gondolhattad...

A teljes életet én a színeken keresztül (balról jobbra) elérkezve a por és hamuig értettem... Lehet hogy túl mélyen.

Nézem a formákat, színeket, de nem tudom összekapcsolni a címmel. Hangulatban kicsit fáradt színkavalkádot idéz, ami lehet vasalásra váró kupac is, de szülinapi díszrészlet is. Az óra ott van, de nekem ami megjelenik ebből, az csak az óra, az idő nem annyira, mégha el is van mosva a színekkel és az élességgel/bemozdulással...

Hűűűű... :)
Mitől ez a dráma itt? :)))
Megsértődtem volna???
Dehogy sértődtem...
Tamás, nem akartál írni többet a képeimhez??? Miért? Megbántottalak valamivel?
Ha igen, akkor elnézésed kérem! Én csak arra emlékszem, hogy kicsit kiprovokáltam belőled, hogy részletesebben fejtsd ki az érveid.
Azért szeretem a Látszóteret, mert van párbeszéd, vannak komoly viták. Én is - talán meglehetősen erőteljesen - kifejtem az érveimet amik vannak. Mert úgy láttam, hogy itt lehet vitázni, lehet beszélgetni.
Szó nincs arról hogy dicséretekre vágynék, azt megkapom máshol.
Szóval nyugalom emberek, jöhetnek a kritikák, de én is mondom majd a véleményem :)
Szóval Tamás, Gábor, Anita, Zsolt, és mindenki, szerintem nincs dráma :)
Elmegyek 2 napra dolgozni, és mire visszatérek ez történik :)
Csókolok mindenkit, és további szép napot :)

Valóban, nem kéne megsértődni ha valaki rossz véleménnyel van egy képről. Aki nyilvánosság elé tárja egy alkotását, annak erre fel kell készülnie, nincs olyan dolog, ami mindenkinek egyformán tetszene.
Legfőképp pedig nem kéne öszeveszni ilyenek miatt. Vélemény. Ennyi. Ha számít az illető, akkor gondolkozz el, ha meg nem, akkor csak legyints. Egy negatív kritikának nem kéne tüskének lennie.
Ha meg mégis - vagy kihúzod és elmúlik a szúrás, vagy bennmarad és begyullad...

Hozzá tennék ehhez még valamit, nem vitatkozva, hanem ugyanennek egy másik aspektusát felmutatva.
Én nem vagyok (voltam és leszek) művész. Nem is ambícionálom. Sőt, műértő se vagyok, alulról ugatom a kultúrát. Éppezért, amit bármelyik képhez odaírok (és a vakok bátorságával oda is írom) az nem műértékelés, nem ítélet és nem oktatás, legfőképp nem kioktatás. Nincs is hozzá alapom, se végzettségem, se képzettségem, se velem született tehetségem, se gyakorlatom. Ezek bármelyike feljogosíthatna valamelyes ítéletalkotásra, de hát nincs.
Ezért amit én oda tudok írni egy-egy képhez, az csak az, hogy rám (személy szerint rám, senki másra) hogy hat egy kép, milyen eszközöket látok működni, nem működni, mi az, ami szerintem áthozza az alkotót vélt szándéka szerint a képen, és mi az ami nálam nem működik.
Ezzel nem kell azonosulni, de sokat vitatkozni se lehet vele, hiszen azt, hogy nálam mi működik és mi nem, azt csak én érzem. Lehet, hogy egy-egy ponton teljesen egyedül vagyok egy-egy eszköz megítélésével, máshol meg többen is így érzik. Mindenestre amit én a látszótérben legértékesebbnek tartok, az az, hogy többen is leírják ezt, és ez az, amiből én tanulok. Vagy úgy, hogy elfogadom, vagy úgy, hogy tudomásul veszem, de azt gondolom, hogy az adott véleményt nem érzem fontosnak abból a szempontból, amit csinálok, de így-vagy úgy, tanulok.
Abból, amit az én képemhez írnak, abból is, amit máséhoz, de talán a legtöbbet abból, amikor én próbálkozom a más képével kapcsolatben olyan szemmel nézni, hogy arról valamilyen összefogott véleményt tudjak írni.
És hát végülis ezért járok ide. Tanulni.

Attila! Sokat gondolkoztam azon, hogy ezeket a sorokat magánlevél, vagy hozzászólás formájában írjam meg. Végül, úgy döntöttem, hogy ezek a gondolatok, legalábbis szerintem, közérdekűek.
A kettőnk között kialakult legutóbbi polémia során, arra az elhatározásra jutottam, hogy nem írok többet a képeidhez. Ha most ezt megszegem, azért teszem, mert tehetséges embernek tartalak, aki rossz úton jár. Vagyis, a saját lelkiismeretem megnyugtatása végett írok. És mivel ezeket a sorokat lezárásnak és nem kezdetnek gondolom, az a kérésem, hogy ne reagálj rá!
Hogyan lehet művésszé válni? Van, aki rendkívüli tehetséggel (zseni) születik. Az ilyen ember mindenképp művész lesz, hogy sikeres-e, az sok minden körülmény függvénye. Az ilyen ember tanulás nélkül is kibontakozhat, hiszen a génjeiben van a művészet. Ám, ez sajnos, vagy szerencsére, igen ritka jelenség. Az átlagos tehetség számára más út járható. És hogy valami közhelyeset mondjak, ez a tanulás.
Mit értek ez alatt? Sok mindent, ebből emelnék ki néhány szerintem alapvető dolgot. Pontosabban kettőt. Az energia és idő ráfordítást és a lelki, szellemi hozzáállást. Senki sem válhat alkotó művésszé, ha nem befogadója az igazi művészetnek. Akit a legnagyobb műalkotások láttán nem sodor el a katarzis, az soha nem lesz képes jót alkotni. Hogy lehet eljutni idáig? Nyitott szívvel és elmével, sok-sok idő ráfordításával, meg kell ismerni mindazt, amit a világ szakemberei jelentősnek és iránymutatónak tartanak. Festészetben, szobrászatban, fotográfiában.
Azután, kialakul az, hogy mi magunk mire vagyunk fogékonyak, mi az ami hozzánk közel áll és mi az, ami bár értékelni tudjuk, nem a mi világunk.
A másik fontos kérdés, a tanulásra való szocializálódás. Az amatőr klubok sok százezres tagsága, leginkább azért nem fejlődik, mert ez hiányzik belőle. Aki valamilyen, színvonalas, iskolázás részesévé válik, az megtanulja a kritikát értékelni és saját hasznára fordítani. Egy iskolai típusú oktatás keretein belül, nemcsak természetes, hanem egyenesen elvárás, hogy az oktató és ugyanilyen súllyal, a többi tanuló, kritikai közelítéssel segítse a tanulást. Ezzel szemben az amatőr klubok tagsága, ritka kivételtől eltekintve, csak dicséretet képes befogadni, ráadásul olyan emberektől, akik műveltségben, tanultságban, ízlésben nem állnak fölöttük. Így kialakul, egymás kölcsönös fényezése, én dicsérlek téged, te meg engem, ettől aztán jól érezzük magunkat. Csakhogy a művészet nem erről szól. Lehet bizonyos körökben, bizonyos ideig sikereket aratni. Ezek azonban nem igazi értékmérők.
Mindenkinek azt kell eldöntenie magában, hogy sikerekre vágyik, vagy arra, hogy önmagát egy magasabb szinten megmutatni és kifejezni legyen képes. Hogy személyiségének lényegét akarja fejleszteni, vagy elsősorban elismeréseket akar kapni. A két út, szerintem, nem keverhető.
Üdvözlettel: Bojtár Tamás