Asszem Csáthnak igaza volt. Tegnap reggel meglehetősen összerágva riadtam abból az álomszerű ébrenlétből, amiben a napfelkeltét átvészeltem. Összegörnyedve gubbasztottam az ágy szélén, és – már mikor eszembe jutott – emlékezni próbáltam… Nem ment.
   Az előző éjszaka minden egyes momentuma beazonosítható volt – egy bizonyos pontig. Checkpoint Charley-n túl viszont minden ismerősen idegennek de valahogy mégis furán alaktalannak tűnt. Rémusz bácsi szuroknyula? Aztán az is alámerült abban az aranyfehér zseléködben, mely mintha most kikúszva koponyám kútkávái közül már itt lengedezne a szobában lábaim körül.
   Ekkor történt. Nem is tudom, mióta ültem már ott – gondolataim ingoványosában puszta létezésem utolsó, magányos kis zsámbékán, amikor hirtelen megelevenedett az aljnövényzet. A sötét tölgyek lábainál, mik fent a magasban tán egy dohányzóasztalban végződtek, buja fűszőnyeg húzódott meg. A levegő itt mintha vibrált volna, az energiák táncra perdültek, és az eleddig fásultan állókép megelevenedett. Először pár pajkos szikra lobbant, majd hirtelen mintha valami fura játszi erő vetett volna néhány hátrabukfencet a fűszálak között. Felegyenesedett, és egy gyönyörű energiavirág volt. Egy lángoló kis energiavirág – itt, a nappalim közepén. Ekkor mozdulatsorát meg sem szakítva – engem valószínűleg észre sem véve – megemelte szárát kicsit és kecsesen kihúzta magát a földből.
   Hogy megzavarhattam-e, vagy más okból, nem tudom… A jelenés ahogy jött, úgy is ment, kopott tompaságom azonban egy csapásra telítődött színnel, rímmel, fénnyel, lüktetéssel, meselénnyel, új reménnyel.
   Asszem Csáthnak igaza volt.

(12-01-28)