nem kell ezt elmisztifikálni, tudom, hogy profán, de ez kilóra (is) megy. van egy főszereplőd, a képen ő egy tized se, ellenfényben, szürkébe fordulva. Ez ennyi, kilóra nincs meg a dolog, a néződ nem tud így azon az úton végigmenni, amin te szeretnéd. A szirmon való fény áttűnés sokféleképpen megoldható úgy, hogy ne kelljen lemondani arról, hogy a háttér ne vigye el a figyelmet, például tükörrel is akár, de az a legegyszerűbbnek tűnő megoldás, ha a képnél felteszed magadnak a kérdést, hogy képes-e annak is mondani valamit, aki nem természetbolond, hogy neki ez így átad-e valamit. azt hiszem, ott van az attitűdbeli eltérés, hogy mit helyezünk előre. a természetbúvárnak a nünükeség a fontos, ritka a növény, hát megörökítem, hogy mit találtam a kertben mondjuk. Fotós szempontból a nünükeség másodlagos, első az, hogy van egy forma, azt hogy tudom bemutatni, hogy legyen plaszticitása, hogy ő legyen a főszereplő, mi kell ehhez - és ha ez megvan, csak akkor kezd a képbe jönni, hogy mellesleg ez egy nünüke.

Itt a főszereplő virág alig világosabb, mint a mellékszereplők, a szirmok világosabbak mind, mint a közepe, ettől szomorú, bebukott az egész, nincs dinamikája, miközben a háttér erős, határozott és kontrasztos. Lekapcsoltad a rivaldát.

Ebben egyetértünk, nem másodlagos az esztétika szerepe. Inkább költői kérdés, elgondolkozás, ami talán tanulságos másnak is, mert kétlem, hogy egyedül küzdök ezzel a problémakörrel: van abszolút értékben vett, mérhető esztétika? Mert kövezzetek meg, de nekem ebben is van esztétikai érték, különben nem is akartam volna képet készíteni róla.

Simán lehet, hogy nekem van úm. rossz esztétikai érzékem. Meddig lehet esztétikáról tényszerűen beszélni, és honnantól kezdődik a vélemény tere?

Zoli, azt elfogadom, hogy nem kell steril képet csinálni, mint egy lepréselt növényhatározó, de azt is gondolom, hogy az esztétika sose lehet másodlagos, tehát akkor addig nem kell megállni, amíg nem találod meg azt, amikor van érzékletes környezet is, és a modell is él. Hunyor ide vagy oda, ha valami zavaró, azt ki kell kapcsolni, vagy takarással, vagy úgy forgatva, hogy ne legyen szem előtt, vagy metszéssel akár, nem gondolom, hogy ez probléma lenne, de elfogadom, hogy máshogy látod, csak a dolog megoldása nem maradhat hátrányban, mert ha nincs esztétika, akkor a néződ hunyor ide vagy oda, nem fog tudni vele huzamosan együtt élni.

Köszönöm Zsolt. Itt nem mindenben vagyunk egy véleményen, de ezek nem képészeti kérdések. :) Nem fogok bimbós szárakat levágni a hunyorról, és szerintem a fotóalanyt nem csak akkor kell tisztelni, ha az ember/állat hanem akkor is ha növény. Ezt szerintem te sem gondolod, csak van egy ilyen olvasata. A leeső ág agyoncsaphatna egy embert is végeredményben, hogy morbidizáljak egy kicsit, de nem akarom ezt félrevinni.

Van erről egy csomó kép egyébként: közelebbi is távolabbbi is. Én ezt olyan növényportrénak szántam, amin környezete is megvan kicsit. Mintha az írót a könyvespolca előtt fotóznánk és nem csak fejét. Van ebben bizonyára egyfajta ismeretterjesztési, bemutatási vágy is az esztétikán túl ami nekem mindig is alapvető részem volt. Így ez is csak annyira középutas és felemás mint én magam.

No, de ne ragozzuk tovább, ha arra jó volt, hogy dokumentáltuk, hogy miért ne fotózzunk ilyet, már megérte feltölteni.

Igen Tamás, bár kellett hozzá kis talajharc. :) Próbáltam azt a csodát felemelni a talajszintről, ahogy átsüti a friss tavaszi napfény, ezért lett ennyire kiégéshatárra fotózva a jobb felső sarok, és picit bederítve a belseje. Próbáltam utalni az élőhelyére is

Valóban nincs mit szégyeljen ez a szépséges virág. De mégis ilyen bókolók, gondolom kicsit örököltek valami dacot a vad rokonoktól! :)

P.S.: Ez is egy izgalmas kompozíció!

Gyonyoru, nem kellene lehajtania szepseges fejet! :)