Ezt úgy hívják régiesen, hogy diaporáma, amit itt látunk. Nagyon örülök, hogy nem a Gime-féle elektronikus csattogtatásos zene került alá, a zenei ritmust jónak gondolom. 1,35 perces filmet látunk, és ennek minimum egy-harmada betű. Ami a szöveges feliratokat illeti, a tipográfiát érdemes lenne gatyába rázni, mert ebben a méretben, ebben a formában ezek a betűk aránytalanok és nem hoznak egy esztétikus formát. Szóval nagyon elválik a képi világtól az, ami a betűtípusokat és a betűk megjelenését illeti. Ha ilyen nagy arányú a betűmennyiség időben, akkor azon kívül, hogy ezek információt kell közöljenek, valamilyen formában meg is kell tudniuk jelenni. Ha egy diaporámát kapunk, akkor ennél lényegesen rövidebb és kevesebb időt kellene szakítani a betűkre, arra, hogy a verbális közlést leírjuk. Most, ha megnézzük a film ritmusát, akkor van egy lírai bevezetés ezekkel a szövegekkel, szépen beúsznak a betűk, a szövegek, jönnek egyre közelebb hozzánk. Ezek megszokott hatások ezekkel a szövegblokkokkal, ezeknek van egy lassúbb ritmusa, és utána, amikor a képek jönnek, azok elkezdenek kapkodni, és lényegesen rövidebb időt kapunk egy-egy képnek a szemlélésére, mint amennyi ahhoz kellene, hogy fel is tudjuk dolgozni, hogy mi történik azon a képen. Ami a képi blokkot illeti, ami szembetűnő számomra az, hogy többféle technika van az átmenetek megoldására, van, amikor egymásba úsznak a képek, van, amikor éles váltással történnek, és van egy egészen furcsa, sávosan széttöredező blendézés is. Ebből jó lenne, ha András eldöntené, hogy neki melyik a fontos. Nem azt mondom, hogy csak egyet lehet használni, de hármat biztos nem. Én ezt a legutóbbi sávos dolgot elfelejteném, ez nem nagyon gusztusos. Ami a másik két váltási módot illeti, ehhez a ritmushoz, ehhez a történethez jobban illik az áttűnéses képátmenet, ahol mozdulatokat, pixillációkat használ a meséhez, ahol a két női szereplő ül a kanapén, és az ő mozdulatuk jön a zenére, ott helyén van, ott jól érthető ez a dinamika, de egyéb helyeken én az áttűnéses verziót választanám. Ami a képeket illeti: itt vannak jobb és kevésbé jobb képek, annak örülök, hogy ez a pixillációs dolog létrejött, mert valamit talán sugall abból, hogy mi is lehet ez a darab, azért olyan nagyon mélyre nem megyünk. Ha végig kellene gondolnom, hogy mi lehet az, amiről ez a történet szól, bajban lennék, de az érdeklődést felkelti. Azt érdemes lenne talán végiggondolni, hogy hogyan építkezünk: van egy színdarab, nem tudom mennyi idő, talán egy óra, és ehhez az időhöz mérten melyik részeket fotózunk, és milyen részeket emelünk be ebbe a bemutatóba. Nem biztos, hogy minden jelenet erős képileg, amit most megkaptunk képi illusztrációként, vannak olyan tömegjelenetek, amiket nem tudok értelmezni, tehát kuszaságot kapok. Lehet, hogy a kevesebb több lenne. Egy lassabb ritmussal dolgozni, némely képeket inkább kihagyni, és több időt hagyni azoknak a képeknek a szemlélésére, amin egy-két szereplő van maximum. Persze, ezt most úgy mondom, hogy nem ismerem a darabot, nem tudom, hogy mi a darab dinamikája, de most, ebből az anyagból ez tűnik nekem ki. Összefoglalva: maga az ötlet nem rossz, érdemes lenne finomítani rajta, ez most így nyers. Lehet, hogy át kellene a vágást is gondolni, egy más ritmust, más tempót adni neki, hogy sokkal jobban elválasztani ritmusban, sebességben azt a részt a többitől, ahol ez a pixillációs technika elindul, és csak ott fokozni a sebességet, ahol a zene is, és maga a képi dolog is ezt indokolja, egyéb más helyeken lassítani. Ha Gime hajlandó ezt újravágni, én hajlandó vagyok újból föltenni, és akkor arról újból tudunk beszélni, hogy hogyan sikerült. Ha azt mondja, hogy ez így kész van, és nem akar vele többet vacakolni, akkor azt mondom, hogy ez kettő csillag. (hegyi)
értékelés: