Ház a hargitán.

Zavarban vagyok azért, mert csomó jó ötletet vet föl ez a kép, és egyik sincs végigvíve. Nagyon jó az, ahogy a háznak a falán ezek a fadeszkák futnak, egyik vízszintesen, a másik függőlegesen, ez egy nagyon jó ritmikai játék. Erre nagyon jól feleselhetne ez az ablak a maga kis spalettáival, hogyha ez ki lenne nyitva. Most ki is van nyitva, meg nem is. Ahhoz, hogy ez a ritmikai játék létrejöjjön, a matematikát és a geometriát kell segítségül hívni, kinyitom azt az ablakot rendesen, és elkezdek játszani azokkal a formákkal, amit maga az ablak is létrehoz. Egy picit akkor lehet, hogy tágabbra kellett volna hagyni a kompozíciót, és máris létrejön az fajta geometriai játék. Érzelmes helyzetet látunk, és ez az érzelmes helyzet az üveg-visszatükröződésekben van, azokban a torzított kis fenyőkben, amiket látunk. És abban, hogy ott van egy belső világ, ami a kávéfőzőnél látszik, vagy én egy kis edényt is látok ott, meg talán egy széknek a háttámláját is lehet sejteni. Tehát van egy külső-belső világ, és ez egy nagyon jó játék lehetne. Mi kéne ehhez? Hogy felgyújtsuk odabent a villanyt. Kell egy olyan fényforrás, ami ebben a helységben kellő mértékű fényt tud biztosítani. Ugyanis most ez a belső világ vak. Nagyon jól színezné ezt a fenyő játékot ez a belső világ, és akkor azt mondom, hogy akkor meg egy kicsit még szűkebbre komponálok. Tehát a témafelvetés tökéletesen rendben van. Ez most egy hoztam is ajándékot, meg nem is. A Gábor elindít egy mérnöki, matematikai játékot, ami tök jó lenne, de nincs befejezve. Eldördül a startpisztoly és elkezdődik egy mesemondás, de ez a mese csak fölvázolva van, és nincsen befejezve. A kettő között vagyunk. Nem szeretném én ezt most nagyon leminősíteni, úgyhogy azt mondom, hogy mivel ez van annyira érzelmes és kötődés a Gábor világában, számára ezt biztos sokat jelent, kezeljük úgy ezt, mint egy portrét. Jó, Gábor? A portrénál is azok az érzelmek fontosak, amiket a modellel kapcsolatban érzünk. Ezeket az érzelmek kéne felhoznod magadból ennél a helyzetnél. Vagy játékosan a matematika felé, vagy a történetmesélés felé. Én erre most nem adok csillagot, hanem azt mondom, hogy mész te még oda, és szeretném kérni ezt az ablakot abban a mesevilágban. Mutasd már meg azt a mesét, amiért te oda mentél ezen az ablakon keresztül. Mutasd meg azt a történetet, amiért beleszerettél ebbe a helybe, ezen az ablakon keresztül. (hegyi)

Mintha egy ezredéve lett volna...

Csupa-csupa öröm, mert ez megint egy olyan irány, amikor én erre, mikor feladtuk ezt a leckét, nem gondoltam. A saját magunkkal való szembesülést látjuk ezen a képen. Attól válik ez jelenkori, „régészeti” munkává, hogy nem egyszerűen fogta, és beszkennelte ezt a képet, és megmutatja, hogy ilyen voltam 18 évesen a kiskutyámmal, hanem egyszerűen egy olyan helyzetet hoz létre, amikor - általam nem teljesen dekódolható – szobabelsőben elhelyezi egy tárgyon, s így fotózza le. Ettől a jelent hozza be, és a jelenhez képest a viszonyítás meg van, még akkor is, hogyha nincs a képen, a jelenkori Nóra. De a jelenkor maga megjelenik, és ez az időtávlat így jön létre. Ezért kell hozzá ez a fajta külső megnyilvánulás. Egy kicsit az zavar, hogy nem biztos, hogy maga a hely, ahol ez megtalálható, most, ilyen kimetszésben értelmezhető. Értem én, valószínűleg, hogy ez a kép eleve ide van téve, és a Nóra gondolom nem akarta onnan leemelni, de én azért lehet, hogy kerestem volna valami olyan helyzetet, amit a néző azonosítani tud. Nem arra gondolok, hogy valami szép blondel keretbe berakni és akkor tartom a kis kezemmel, nem ilyen szentimentális történetre gondolok, de valami felismerhető nem ártana, hogyha lenne a képen. De a három csillag meg van azért, mert nagyon örülök annak, és nagyon tetszik, hogy úgy archaizál, úgy helyez időbe, hogy közben nem elégszik meg azzal, hogy bemutatja magát ezt a fotográfiát, ami ezelőtt mondjuk 10-15-20 évvel készült. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:

Az volt a kérés a Ferihez, hogy kezdjen el klasszikus csendéleteket fényképezni, és én nagyon örülök annak, hogy Feri elindult ezen az úton. Nagyon remélem, hogy Feri érti, hogy mit, miért mondok, és nem ért félre. Nagyon jó kezdeti lépés ez a csendéletek műfajában. Önmagában a tárgyak kiválasztásával én egyetértek, nincs vele problémám. A beállítás is tulajdonképpen belefér ebbe a metódusba, de azért apró bajaim vannak, és ezeket most azért mondom el listaszerűen, mert ezek azok a részek, amik még ott, a helyszínen megvalósítandóak, kijavítandóak azért, hogy még inkább erős legyen ez az egész formai játék. Hiszen a csendéletnek az egyik értelme és értelmezési helyzete az, hogy formákkal, tömegekkel, helyzetekkel játsszon. Ez a helyzet nagyon izgalmas tud lenni, olyan, mint egy kirakós. Az egyik ilyen meglátásom a képpel kapcsolatban, hogy kusza a világítás. Egyrészt az látszik, hogy valószínűleg két fényforrásból kap derítést ez a kompozíció, és egy külső fényforrást is használ Feri. Ez a külső fényforrás egy szórt fényt ad, nagyon szépen indítja el ezt az egész mesét, és közben a térbeliséget Feri a kamera mögül két lámpával próbálja megoldani. A lényeg a következő. Most, ezeknek az elhelyezésével van problémám, ugyanis a vetett árnyékok azon a hátsó, nagyobb edényen csúnyácskák, és a jobb oldali edényen a duplázódás nagyon erősen látszik is, ami zavaró. Az nem baj, hogy valami fény megcsillan ezen a felületen, ez a máz ezt adja, viszont az nem mindegy, hogy mindenütt kettő van a fényekből. És ez ettől nekem nincsen kész. A másik, hogy most igazándiból, ha a fényértékeket veszem, akkor középre mentünk: a főfény és derítést nagyjából hasonló fényértékkel bír. Ezzel sikeresen kivasaltuk a teret kétdimenziósra. A cél ugye az, hogy a formákat térbe helyezzük azzal, hogy több irányból világítunk meg egy tárgyat, de ezeknek a megvilágítás értékét kell úgy beállítani, hogy ez a térbeliség létrejöjjön. Hogyha minden fény egyforma erős, akkor azt fogjuk kapni, hogy olyan lesz az egész, mint egy rajz. Egyedül most a kis jobboldali kancsónak az oldalán és a fülén kezd el ez a térbeliség jól látszani, a többi résznél nagyon laposra sikerült a világítás. Még egy ilyen helyzet, hogy itt megjelennek formák. Egyrészt a tömegelhelyezés fontos a csendéleteknél. A tömegelhelyezés ezzel az háromszög formával jól megvalósul, miközben a formák ütköznek. Tehát a kis kiöntő csőre belevág a nagy, hátsó edénybe, a nagypapába, a nagypapa füle csak félik érvényesül, a kisgyerek csészének a kis fülén van is átlátás, meg nincs is. Szóval esztétikailag ez most itt nem nagyon van rendben. Ahogy az sem igazán szerencsés, hogy ezek a csőrök nagyjából egy irányba mutatnak, de a csészikének a füle is nagyjából ebbe az irányba van, tehát minden, tulajdonképpen masíroz jobbról balra a képen, és ezt nem fogja meg semmi. Kicsit olyan most, mintha ezek elindultak volna vándorútra. Van egy harmadik rész, amit Feri nagyon szeret, ezek az utólagos fény manipulációk. Most én a talapzat és a háttér találkozásánál, jobb és bal oldalon is, tehát tulajdonképpen ahol a horizont találkozik a fallal, ezen a két részen ezt a sötétítést én nem nagyon értem és nem is tudom, hogy mi a cél vele. Sőt, azt mondom, hogyha ennyire túlvilágítok egy helyzetet – ez is elfogadható – , akkor világítsam olyan szinten túl, hogy egészen tűnjön el a semmibe a háttér. De most a háttér visszahúz minket, és próbálja ezt a teret érzékeltetni, amit a világítással sikeresen kétdimenziósra vasaltunk. Nem tudom, hogy ezekkel, amiket elmondtam mennyire tud Feri azonosulni. Én azt mondom, hogy ezek azok a türelemjátékok, mint egy kirakós, ami nagyon izgalmas tud lenni. Ha az ember egyszer rákap az ízére, akkor olyan szinten bele tud feledkezni, hogy egyszer csak azt veszi észre, hogy este lett és még nem reggelizett. És ezek szerintem tök jók, mint amikor a gyerek építőkockázik, ebbe is gyerekként bele lehet szállni. Én ezt kívánom mindenkinek, aki a csendélettel elkezd foglalkozni, mert a csendélet olyan, mint egy mese. Ezek nagyon jó játékok, nagyon finom, nagyon jó érzés lehet ezzel foglalatoskodni. Én most azt mondom a Ferinek, hogy köszönöm ezt a tanulmányt, kettő csillagot megadok rá azért, mert a tömegelhelyezés rendben van, a tárgyak kiválasztása is oké, és egy csillag azért marad talonba, mert a világítás egyenlőre még nincs átgondolva, legalábbis az én meglátásom szerint. (hegyi)
értékelés:

Jennyvel

Egy enyhén szépia tónusú képet látunk, egy természeti környezetben lefotózott helyzetet, ami – hogyha elolvassuk a barátság lecke felhívását, akkor mondhatnánk azt is, hogy – nagyon didaktikusan teljesíti a leckét. Anno azért is lett házi kedvenc kategória a leckék között, mert viszonylag sok kutyás, macskás megoldás érkezett a barátságra. Hogyha ebből indulnék ki, akkor azt mondanám, hogy tegyük át a házi kedvenc leckére, és ott majd én leelemzem és mondok róla szépeket. De igazándiból ennél a képnél akár a kutya, akár a modell, mint szereplő csak jelzésértékkel van jelen és nem rájuk van kihegyezve ez a fajta gondolatiság, amit a kép tükröz, hanem nagyon fontos, ezzel egyenértékű szerepet kap a környezet, az a táj, az a helyzet, ahol ez a kapcsolat létrejött. Ha ez el tudjuk fogadni, hogy itt a táj és a tájból kimetszett részlet fontossága egyenértékű azzal a közléssel, amit ez az ölelés mutat, akkor ebből kell elindulnunk, és a kompozíció ebben a tekintetben fontos, hogy mit mutat. Most, hogyha megnézzük, akkor a képnek a jobb oldalán vannak olyan ágak, amik abszolút kifelé visznek a képből, másrészt pedig az a fajta ritmus, amit ezek a vízparti fák adnak, és tulajdonképpen be is keretezik ezt a párt, aki a víz partján ül, a kép jobb oldalán ez a fajta keretezés kifut. Tehát, ha a képből annyit vágunk amennyi a kép fölső, jobb oldali részén, ahol a fa hozzáér úgymond a képhatárhoz, ott még megmarad, tehát hogyha ezt a rész levágjuk, akkor egy sokkal feszesebb kompozíciót kapunk és jobban fókuszálunk erre a helyzetre. Ugyanis most, a centrális kompozícióval „vitatkozik” a modell és az a fa, aminek a tövében ők ülnek. Nem tudok odakoncentrálni erre a baráti párra. Nem engedi meg az a képrendezés, amit most látunk. Ha ezt a vágást megcsináljuk, akkor, bár kimozdítjuk a kompozíciót a centrális rendjéből, de ettől a kimozdulástól válik az egész egyrészt bensőségesebbé, másrészt pedig jobban tudunk ezen a megmaradt képhatáron belül az ember és kutya kapcsolatára fókuszálni. Én ennyit tudok ehhez hozzáfűzni. A gondolat abszolút szép. Lehet, hogy én azért ezt a fajta lágyítást nem használnám, amit ez a szín most ehhez a képhez hozzá ad, ugyanis érzelmes a téma egyébként is, és ettől egy picit érzelgőssé válik, és a kettő nem ugyanaz. Én ezt megnézném fekete-fehérben. Azzal egyetértek, hogy monokróm a rendszer, csak ez a vöröses, szépiás színtónus ez nekem nem kellene. Azt mondom Szilviának, hogy kezdjen el azzal is foglalkozni, ami a lecke eredeti célja, hogy ez a történetet, amit a barátság jelez, saját magán átszűrve fogja meg, kevésbé tárgyszerűen, mint ahogy most ez itt történt. Szeretnék látni majd egy ilyen képet is. (hegyi)
értékelés:

Szobortestet öltött gondolat

Hát... lehet én leszek most a büdösbogár, de én ezt nem értem, hogy mi akar lenni. Van ötletem, hogy ez valami rizsszemből faragott női forma lehet, nem tudom, de összességében nem tudom megfejteni. Azért nem, mert az élesség nincs beállítva. Ezt körbeveszi valamilyen másik forma, amiről ténylegesen nem tudom, hogy mi akar lenni. Tehát, ha ennyire bizonytalanul hagyjuk a nézőt, hogy nem tudja eldönteni, hogy ez mi, akkor el is veszítettük őt, mert nem fog vele tudni mit kezdeni. Az, hogy lelkem mélyén, hogy szobortestet öltött gondolat, az kevés ahhoz, hogy az „aha” élményt hozza a nézőnél. Ez egy olyan feladvány, amire csak találgatások fognak jönni megoldásnak. Ennél az érdemes egy picit konkrétabban fogalmazni, és az élesség az, amit jól kell tudni megválasztani. Szóval én ezt most visszaadnám ismétlése, hogyha megoldható ennek az ismétlése. Ha nem, akkor egy csillagot adok rá, de erről azért kommunikáljunk, és ha megoldható az ismétlés, akkor várnám, és arra fogok akkor majd csillagokat osztani. (hegyi)