Szakkör | Page 666 | Látszótér

Önvégtelenités

...tükörjáték...

Az jutott eszembe, hogy Albert Einstein szobafestés közben a ruhásszekrényben a berakott tükrök között. Nekem ennyi jut eszembe. És fölkapcsolja a villanyt – előszavazza András Zsolt elemzését.
   Ez egy érdekes dolog, ezek a fajta, egyébként a Bódy Gábor által használt, ilyen öngerjesztő folyamatok, amikor a kamera a saját magára felel és a végén létrejön egy ilyen végtelenbe kifutó történet. Nagyon hálás dolog. Van valami kastély…
   - Az Esterházy kastély üvegtermére gondolsz – segíti ki András Zsoltot
   - Arra, ahol apám összetörte a Wartburgot.
   - Zsolt az apja által összetört Wartburggal kapcsolatban megjegyzi az Esterházy kastély üvegtermét. Annyit kell mondani most a vicc mellett erről a teremről, hogy itt szemben vannak - a barokk szabályai szerint - a tükrök. Ettől maga az óriási nagy terem sokkal nagyobbnak látszik, mert a tükrök egymást tükröztetik.
   Igen – veszi vissza a szót a Pedellus – maga az ötlet az jó. És az is jó, hogy ebből csinál verziókat, és az nagyon jó dolog, hogy létrehoz többféle verziót, és én azt mondom, hogy a nézők számára megkapóbb verzió valószínűsítés szerint az a fölső. Mert ugye ott van egy egészen érdekes szituáció és ott nagyon jól látják ezt a fajta tükröztetési játékot. Ugyanakkor én meg azt mondom, hogy kompozíció szempontból számomra az alsó az izgalmas, mégpedig azért mert ezekkel a kockaformákkal olyan, mint hogyha a Gimesi András, mint egy ilyen Kelj fel Jancsi figura, vagy ez a kis rugós figura így kipattanna a dobozból és akkor így – halló, itt vagyok, itt vagyok!! - , minthogyha ezekben a rekeszekben akár, mint egy ilyen falanszter történet, bezárva ott állna egy szereplő. És ez a fajta tükröztetési játék nem főszereplő, hanem csak eszköz. A másik képnél ez a főszereplő. Tehát én a két kép közül az alsót tartom értékelhetőbbnek, legalábbis számomra. A továbblépésre próbálok mondani olyan javaslatot, hogy azért ő ebben a képben egy szereplő! Tehát ez egy szerep. És hogyha ezt el tudom fogadni, akkor a történet akkor fog igazán célba jutni, hogyha ez a szereplő a szerepét el is játssza.
   Én még két dolgot szeretnék megjegyezni – veszi át a szót az Osztályfőnök – , hogy mind a két kép a harmadik emeleten történik, és nagyon fontos még a képnek egy eleme, az pedig a gesztus, tehát hogy az András milyen tartással és hogyan rögzíti önmagát. E nélkül ennek a képnek nem lenne ez az ironikus hatása.
   Igen, csakhogy erre én most mondok neked valamit – ellenérvel Zsolt. - Oké. Csak a Gimesi van olyan csávó, hogy fogja, föltesz ide két képet, talált egy baromi jó teret - megint itt van, hogy nem fejezi be - ez a tér kiált azért, hogy itt egy történet elinduljon. És azt mondom, hogy oké. Első kép, oké, a szereplő belép, második kép észreveszi, hogy beszorult a dobozba és hogy folytatom a történetet? Megint az, hogy folytatni kéne. Hát én nem adok rá disznót, egyet se, hanem folytatni kell. Tehát legyen szíves, ez akár hol is volt, ha Svédországban, hát akkor drágább lesz oda visszamenni, de menjen vissza és csinálja még tovább. Legyen végre tétje. (szőke-hegyi)

Voltunk, vagyunk
...leszünk?

Azt hiszem, hogy a kép címe az érthető az aláírással együtt. Látjuk a csodálatos fenyőket a háttérben és látjuk a télire elraktározott tüzelőket és valószínűleg ennek a párhuzama az, ami ennek a képnek a filozófiáját jelenti. Valahogy mégis vagy az előtérben lévő hó miatt, vagy mert hogy az a gyönyörű szép fenyőfa ott egy picit el van vágva a kép fölső felületén, valamitől nem sűrített a kompozíciója a képnek. Azon is gondolkodtam mielőtt nem olvastam el a címet, hogy nagyon érdekes lett volna, hogyha ez egy óriás panorámakép és ha ezeket a fákat, a tűzifákat látnám én ilyen szeletben, akár több panorámafotót készítve és egymás mellé ragasztva, mert az a ritmika az vizuálisan valami egész érdekeset ad. Ha mégis ennél a képnél kell maradni, akkor valószínűleg ugyanaz a probléma van itt is, mint az előző képnél, hogy a középtér, háttér nem választódik le. Ennek megint csak egy fényviszony lehet, vagy fényviszonynak a kivárása lehet a megoldása, hogy az előtérben lévő, vagy középtérben lévő farakás sor valamilyen más fényt kapjon és a háttér pedig hátrébb kerüljön. Most pedig olyan minthogyha a fenyők, a fenyőfák rá lennének festve erre a felület tetejére, és így nem érezzük azt a teret amit valójában kapnunk kellene.
Nekem van még egy problémám – szólal meg a Pedellus - hogy egy fotográfiánál, főleg ami külső térben készül, két választás van. Az egyik az, hogy jellegzetes a hely ahol készült és ott a hely jellegzetessége – lásd Eiffel torony, Notre Dame, bármit mondhatnék, egy kis ivói falu – tehát, hogy maga a hely jellegzetessége az, ami elviszi a hátán a dolgot, vagy pedig azt mondjuk, hogy teljesen sematikus egy kép, és akkor ennek a sematikusságnak viszont nagyon helyén kell minden szinten lennie. Tehát akkor nem lehet benne - apróságokról beszélek most - ilyen dolog mint az a deszka, amelyik ott most elvágja a képet. Vagy azok a rönkök. Tehát, hogy ezek azok a helyzetek, amiknél azt mondom, hogy azért van nehéz dolga a fotográfusnak, mert - én most egy nagyon szentségtörő dolgot fogok mondani -, itt most két eset lehetséges. Az egyik az, hogy azt mondom, hogy vágom a kép alját és akkor, hogyha vágom a kép alját a deszkánál, és még egy dolgot elérek és azt, hogy a farönkökre helyezett nylon, ami most egyértelműen farönkökre helyezett nylon és engem egyébként zavar ebben a kompozícióban, ha elvágom a kép alját akkor nem farönkökre helyezett nylonná fog válni, hanem olyan, minthogyha a táj folytatódna, akár azt is bele tudom képzelni, hogy a farönkök mögött a táj, a dombok ilyenek. Tehát a valósághoz most annyira oda vagyok szegezve ezzel az előtérrel és ezzel a belógó deszkával, hogy elkezdem keresni azokat a kötődéseket, hogy a nylonnal meg még le is van takarva, hogy ne ázzon meg, és akkor egyből az jut eszembe, na de hogy Ágnes, menj oda és vedd le azt a nylont és utána csináld meg a képet, majd hát, hogy nehogy bántódásod essen, rakd vissza a nylont. Ha ezt a kompozíciót választom. Mert akkor a fehér az az alapnál épp elég és akkor a fák, tehát az élő fenyőfák és a rönkök kapcsolata meglenne. Vagy pedig még egyszer mondom, akkor ott vágunk és akkor már nem fog zavarni ez a nylon. (szőke-hegyi)
értékelés:

Mindenki csinálja azt amit akar
én például vizen járok

Én szeretem ezt a képet. Azt mondja a Dani, hogy ő például vízen jár. Azt most nem tudom teljesen eldönteni, hogy ez vajon akkor történhetett-e amikor egyébként ott a vízen járt azzal a vascsővel a lábán, amit láttunk a filmen, mindenesetre nekem nagyon tetszik az a beállítás amit a Dani kiválasztott, merthogy ebből a beállításból ahogy nézve, elsősorban nem tudja eldönteni, hogy most fekszik, vagy áll, vagy mit csinál ez a fickó ebben a pozitúrában, és aztán utána, ahogy minél több időt töltünk ezzel a képpel, tulajdonképpen az arc az, ami ebben segít nekünk és minden az arcra fókuszál és egy olyan háromszögformát ad ki ez az egész kompozíció, egy talpára állított háromszögformát, ami függetlenül attól, hogy maga ez a póz egyébként egy dinamikus helyzet és ráadásul egy fentről lefelé kommunikációban ugye nyilvánvalóan megadja a kapcsolatát is a szerzőnek a nézővel, ugyanakkor ezzel pontosan ellentétesen dolgozik ez a nyugalmas háromszög kompozíció. Tehát ez a feszültsége ennek a képnek, hogy van egy nyugalmat sugárzó háromszög kompozíció, miközben fölénk tornyosul egy emberi forma. Annyi csak, amit így bátortalanul megjegyzek, hogy azért ott azzal a has felülettel valaminek lehet, hogy nem ártott volna történni, tehát hogy valamit akkor már oda lehetett volna, és akkor még az öniróniája is elindulhana ennek a történetnek, de ez csak az én agymenésem, úgyhogy én megadom a három disznót ettől függetlenül, hogy nincs a hasára varrva valami. (szőke)
értékelés:

Önigazol(tat)ás
Címadásban sose votam túl jó, hát ez a cím se lett az igazi, de talán jobb mint az előző változat...

A 70-es években, a Mozgó Világban voltak hasonló gesztusjellegű munkák, amiket készítettek az ottani fotóművészek. Hogyha jól látom itt egy dögcédula vagy ilyen katonai jel, ilyen fémlap is itt van a kézben. Rengeteg irónia van ebben a képben, de pont a színválasztás, hogy fekete-fehér, szinte szociószerű, a lambéria előtt odahelyezett két kéz kifordítva ad egy drámaiságot annak, amit itt látunk. És miközben van ez az ironikus hangzás, az a jó, hogy keserédessé válik mindaz, amit kapunk, és én azt gondolom, hogy az első lecke portré arc nélkül-re ez egy nagyon jó kezdés és a Zoltánnak a továbbiakhoz kitartást és várjuk a képeit.
- Annyira megnézném ezt egy más háttérrel – mondja Zsolt.
- Igen. Azt esetleg, hogyha van kedved, akkor megpróbálhatod másik háttérrel megcsinálhatod, de jó az indulás. (szőke)
értékelés:

Fagyasztva épitett

Nagyon örülök annak, hogy az Ági a térben, a világban, a körülötte lévő világban a természetet és a természet rendjébe ember által beleavatkozott felületeket keresi, ugye itt valószínűleg egy 20-as években épített nyaralót látunk, vagy abban a stílusban felújított szállodaként, vagy vendéglőként funkcionáló épületet, ez adja a hátteret ennek az objektumnak, ami gondolom egy szökőkút és ez most meg van támasztva különböző rudakkal. Nagyon izgalmas a kettőssége ennek az egésznek. De talán valahogy egy picit kellett volna még mozogni evvel a kamerával egyrészt, mert nagyon érdekes az, ahogy ez a háromszög és ez a csúcs oromzat, az épület oromzata háttérként megjelenik ennél a fallikus formánál, de mégis azt mondom, hogy vagy fényben, vagy valamilyen oldalirányban való elmozdulással kellett volna jobban szétválasztani az előtérben, vagy középtérben lévő fagyott formát és a hátteret. Most egy kicsit ez valahogy pont a háttér miatt kaotikussá válik, de az egy disznó megvan a képre. (szőke)
értékelés:

Korzó Üzletház 2008. A fotó a marketing manager engedélyével készült. Dóczy Ferenc képére.

Ezt a képet nem elemezzük, hanem bekerült a láncreakcióba. (szőke)

Fénygömb
(láncreakció -> Dóczy Ferenc: Margit lajtorjája)
Ez egy 2003. szeptemberében elkapott kép, és azonnal ez jutott eszembe Feri képéről, csak eddig tartott megtalálni...

Nem elemezzük, elfogadtuk, átkerült a láncreakció külön oldalba. (szőke)

Érdes
Ideje lenne levágni a körmét szegénynek.

Még azt is mondhatnánk, hogy hohó, hát ez bekerülhetne akár a háziállat kategóriába is, merthogy sejthetően valamilyen házikedvencnek a talpát láthatjuk, és mégis azt mondom, hogy nekem azért érdekes ez a kép ebben a leckében, mert egy olyan gondolatot indít el, hogy maga a járás és a járásbiztonság az, amit itt egyértelműen látunk, hogy ez a talpfelület, ezekkel a hosszú körmökkel biztos, hogy nehézséget okoz és mégis maga a póz amiben ez a sejthetően kutya fekszik, a póz az meg egy nyugalmat mutató póz.
Sőt egy kiszolgáltatott póz – mondja András – majdnem arra asszociáltam először, hogy ez egy valamilyen kitömött állatnak, ilyen kandalló előtti oroszlánnak a lábai. Nagyon, nagyon érdekes, nagyon meglepő ilyen közelségben látni egy házi kedvencet. Megvan két disznó, mert hogy egy jó szituációt, egy jó kompozíciót kapott el. Amit tudnék javasolni az pedig a világítással való játék, mert most hogyha megnézzük, akkor ez a háncs szőnyeg, vagy nem tudom mi, ami a talp alatt elhelyezkedik, ez nagyjából hasonló fényértéket és hasonló tónusértéket képvisel, mint amit az állat szőre, és ezért a plasztikussága ennek a történetnek nem egészen olyan, mint amilyen erővel ezek a karmok itt felénk ezekkel az ívekkel jeleznek. Akár egy kis reflexszel magát a talp párnákat lehetett volna finomítani. A reflex az, amikor egy főfény, valamilyen felületről visszaverődik, tehát egy visszavert fénnyel, nem egy direkt fénnyel. Ez lehet egy sztaniol papír, lehet egy fehér karton, vagy egy tükör, vagy egy alufólia. Minél nagyobb a fényvisszaverő felület, annál erőteljesebb lesz a fény, annál keményebb lesz a fény, tehát ezért fotózáskor nagyon jól használható az alufólia, ugyanis az majdnem minden háztartásban megtalálható, tehát a fotózásban jól használható az alufólia, mint felület. Vagy jól használható egy levetett póló, vagy egy lepedő, tehát ezek mind vissza tudnak verni fényt. És azt nekünk kell eldönteni, hogy melyiket használjuk. Ezt ki kell próbálni. (szőke-hegyi)
értékelés:

térgeometria
Hétfő délutáni félkómás állapotban egy kávéautomata munkájánek eredményére várva.

Amennyiben ritmikai gyakorlatot látunk itt egy döntött kamerás felvételnél, és talán valamennyire szemcsés is a felület, ezt nem tudom eldönteni, nagyon jó a kompozíciós választása az Andrásnak. Valami miatt nem eléggé absztrakt mindaz, amit látunk. Valahol a határmezsgyéjén van egy lépcsőház följárati részének a dokumentumszerű lefényképezésével egy ferde kamera által, tehát nem is egy egyszerű dokumentum az absztrakció gondolatrendszerével. Egy picit ha a számítógépével lehet ezen módosítani, mert itt viszont én jogosnak látnám azt, hogy a fekete-fehér tónusokat egy picit vigye el a festészet felé, vagy a rajzosabb rendszerek felé. Az is nagyon érdekes, hogy semmilyen élőlény, semmilyen élő tárgy nincs ezen a képen. Talán festészeti szempontból az Andrásnak érdemes lenne ajánlani, egyrészt ha az Estiklopédián megtehető, akkor ott, ha nem akkor az interneten keresztül, hogy Deim Pál festőművész alkotásait érdemes lenne megnéznie. Egy disznó, mert miközben ezek érdekes kísérletek, valahogy az András folyamatosan egy védekezési burkot hoz létre önmagával szemben. És az nagyon fontos lenne, hogy azokat, amiket András elkezdesz, azokat próbáld módszeresen végigvinni, mert félbehagysz dolgokat. A humor nem azonos a komolytalansággal. (szőke)
értékelés:

Projektor
Ha lánc, legyen tényleg lánc. Ez nem Feri képére rímel, hanem a "Néha látszik a kijárat"-ra. Archív, negatívról szkennelt. A képen Český Krumlov.

Ez a kép bekerült a láncreakcióba, ezért nem elemezzük. (szőke)

Szerelem...
E hét betűért képesek vagyunk túlélni, szenvedni, meghalni.
Agymosás, mely az egekbe emel, hogy aztán a pokolba taszítson.
Villámcsapás, mikor megpillantod, pír lessz az arcodon, tagadod.
Agy és test kettéválik, nem éred fel épp ésszel.
Mintha részed lenne, lelked egy darabja. Magadénak akarod tartani. Körötted akarod, hogy keringjen. Óvjon, védjen, tápláljon.
Ne keresd az okát, hogy miért pont most és miért pont ő. Ha az észt beleviszed, már elmúlik a varázs.
És ha mégis elmúlik... úgy érzed... véged.
Aztán szépen lassan túléled, mert jön egy másik...
Egy másik arccal, egy másik hanggal, egy más illattal.
Az érzés ugyanaz, csak te leszel más.

Különös dolog az élet...
A szél odafújja a magot, ami aztán megered, és fává cseperedik.
Eső áztatja, nap süti, szél tépázza.
Elmenne szebb, békésebb tájra. Magjában hordozza az otthoni táj képét.
De mégis ittmarad, dísze lesz a tájnak. Gyökerei már idekötik, ehhez a vidékhez. Itt él tovább...
Akkoris, ha néha fáj.

Mai mese. Egyszer volt, hol nem volt, élt országunkban egy ember egy kisvárosban. Egy olyan rendszerben, ahol nem bálványokat kellett imádni, hanem a hazát kellett védeni, szolgálni. Ennek az embernek született egy lánya, akit az apa hitetlensége szerint nem, a köz hite szerint viszont titokban meg kellett keresztelni. Telt, múlt az idő, a lányból asszony lett, az asszonyból elvált nő. Aztán eljött egy új szerelem, és megszületett a lánya. Amikor a kislány hat hetes lett, az anyára műtét várt.
   - Rutinműtét - mondta az orvos, fél óra és már karjában foghatja a csöppséget. De ahogyan ez egy modern mesében lenni szokott, nem így alakult.
   A műtét tényleg fél óráig tartott, de nem sikerült. Újra visszatolták a műtőbe, még fél óra, de ez sem hozott eredményt. A fájdalmat el lehet viselni, ha van, aki az ágyunk mellett áll, és fogja a kezünk. Ha csak egy ember is... a szeretet nagy erő. De azt, amikor az orvos az ajtófélfának dőlve azt mondja - Már nem tudom, mit csináljak... - Azt már nem. A szó nyers ereje megölte a nőben a reményt.
   És ekkor a történet kettéválik. Az egyik szín a rideg kórházi osztályon, a másik a más világban játszódik tovább.
   Főhősünk teste feküdt az ágyon, de ez már csak a test. Sápadt az arc, csukva a szem. Csak egy test, amit az orvostudomány akkori állása szerint Meg Kellett Menteni!
   A lélek kiszált ebből a mozdulatlan burokból. Kívülről nézte magát. Mint egy tükör, ha belenézünk, hogy kicsinosítsuk magunkat a mának. A test erőtlenül feküdt. De a lélek élt, szálni vágyott.
   Még távolból hallotta, amint valaki azt mondta - kóma. Gyorsan műtőbe! Fogy az idő! Elveszítjük!
   De a lélek ezt már nem akarta hallani. Ezek csak hangok voltak, érzések, múltak. Megszünt tér és idő. Minden könnyű volt, légnemű. Lebegett a semmi és minden gyönyörű világában. Új világ, felfedezni vágyta. Színek, hangok, illatok, érzések keveredtek. A múlt színei, hangjai, illatai, érzései. Kislány volt ismét, felszabadult, gondtalan. Mint mikor az ember hintában fekve bámulja az eget. Azt akarta, ne legyen vége soha a kirándulásnak.
Aztán folyosó következett, sötét, rideg világ. Sok-sok ajtóval.
   - Vajon hová vezet? - kérdezte, de már vitte az új útra lába. Tétován lépdelt, szinte összenyomta a sötét folyosó nyomasztó magánya. Egyedül érezte magát. De ez az egyedünlét nem hasonlítható össze a földi félelemmel.
   - Menni kell előre - gondolta és már repítette is az ismeretlen megnyugvás felé szárnya. És ekkor a folyosó végén tündöklő, még sohasem látott ragyogás jelent meg. Be akarok menni érzése támadt. Hívta a fény...
   De talán, hogy mégegyszer lássa arcát... talán csak egy hang a jelenből, amit már elfeledni vélt ebben a sulytalan lebegésben, az kényszerítette, hogy belenézzen egyik ajtó üvegébe. És ott visszatükröződött valami. Valami, aminek láttán eltűntek a szárnyak, és a láb futni vágyott. Vissza, vissza arra a rideg kórházi , fertőtlenítőszagú osztályának, arra az intenzív szobai fehérhuzatú ágyába, ahonnan elindult a történet. Abba a világba, amiben még feladata van, ahol visszavárja a család, a barátok és a hathetes gyermeke.
   A tudata kitörölte az ajtó visszatükröződésének emlékképét. Talán, hogy megvédje valamitől, amit itt a földön nem lehetne megérteni. Csak ott, abban a pillanatban, ahol majd eltűnünk a fénybe.
   A hit a szívünkben él, ha elismered, ha nem. Nem kell hozzá prédikátor, nem kellenek hozzá bálványok.

Renault
Margit képéhez

Gerlei Gábor képe bekerült a láncreakció sorozatba, amiről már eddig beszéltünk, hogy egy másfajta megítélési rendszer jön létre. Mivel bekerült a sorozatba és ez majd egy önálló oldalon megjelenik, ezért a láncreakciót itt, most nem elemezzük, de bekerült. (szőke)

Kockás arc

Ezek a képek mondhatóan egy véletlen szülte nem házi feladatra érkeztek, de mégiscsak egy valamilyen impulzus által generálódnak ezek az arcfestéses képek és hát gondolkodtunk is Andrással azon, hogy esetleg ez majd lehet egy lecke a smink, a festés és ezek a mimikai dolgok. És láttunk ebből már megoldásokat és nem is ezekkel akarom én ezt összehasonlítani, hanem az Anitai üzenetekkel, saját magával. Mégpedig azért, mert függetlenül attól, hogy milyen impulzusra készült ez a kép, azt kell, hogy mondjam, hogy van abban valamiféle bátorság és van abban valamiféle elrugaszkodás, hogy felhasználok egy impulzust, de beleteszem saját magam és nem csak az impulzussal foglalkozom, hanem az impulzus által megvalósítom önmagam és egy új réteget mutatok meg önmagamból. Láttunk már Anitáról portrékat, amiket készített magáról és ezek a portrék mind másképp meséltek és azt kell, hogy mondjam, hogy az Anita személyiségéről, az Anita helyzetéről, lehet, hogy véletlen együttrezgés, vagy véletlen párhuzam, de mégis nagyon jól mesél ez a kép. Pontosan azért, mert ez Anitánál csak egy eszköz volt, ami elindított nála egy gondolatot és ez a gondolatiság ami megjelenik és az eszköz már másodlagossá válik. Amit még tudnék segítségként Anitának mondani az a világítás. Nagyon jól választja meg a fényforrást alapvetően, ez egy jó döntés, ugyanakkor azt mondom, hogy nézd meg Anita, az igazán izgalmas fényt a szemgödör fölötti, szemnél, a szemöldöknél, a hajnál lévő fénytani helyzetekben találjuk meg, és az arcnál, a nyaknál lévő történet egy picit túl van világítva. Ezt egy kis takarással lehet manipulálni, lehet segíteni és akkor máris a fókusz oda kerül, ahova egyébként szántad, de ezt egy három disznós képnek gondolom és köszönöm, hogy ebben a játékban partnerek voltatok. (szőke-hegyi)
értékelés: