Szakkör | Page 687 | Látszótér

Egy kisfilmet látunk valamilyen szolarizációval, vagy éjszakai kamerával, vagy csak mobiltelefonnal készült, vagy nem tudom milyen technikával, ebben a fekete-fehér formátumban. Mindenféleképpen a kamera beállítása itt egyfajta naplójelleget, vallomásjelleget, egyfajta gyónást jelez. Ma a médiákban a különböző sorozatokban, amiknél a mostani fiatal nemzedék, akik a szakemberei a ma élvezhető mozgóképes médiáknak, előszeretettel használják a reality kifejezést. Nem tudom, ez azt hiszem valóság-nak fordítható és ha ezeket a közkedvelt és divatos rendszereket megvizsgáljuk, ahol egyértelműen mindenhez köze van ezeknek, csak a realitáshoz nem, nem tudom, mikor jelenik meg a manipulity, amit a néző eleve azért néz meg, hogy ezek manipulálva vannak, és azt fogjuk bennük keresni, hogy a manipulált valóság hol viccel meg bennünket és válik valósággá megint. Szóval ezekhez képest, amik a nézők számára nagyon is fontosak, és sok ember nézi őket, mert ők is szeretnének vallomást tenni nekik, nekünk, önmaguknak. Keresni szeretnék az identitásukat, és ebben akár már a vallás, a hit kérdését is érdemes lenne tárgyalni. Hiszen pont a történelmi vallások dolgoznak azzal a technikával, amit gyóntatásnak hívunk, és ennek a szükségszerűsége azért volt olyan erős, mert ez hozta létre a lelki megkönnyebbülést, és az újrakezdés lehetőségét, amikor meggyónom a bűneimet, feloldozást kapok rá. Ugyanilyen vallomáserejű ez a kisfilm, tulajdonképpen ezzel a technikával dolgozik, ezt a módszert követi, mindenféle sallangtól mentesen; megteheti, hiszen az alkotó egy amatőr oldalon teszi ezt meg, és miért ne tehetné meg, hogy semmilyen történetiséget, semmilyen sokkoló helyzetet nem használ, hanem egyszerűen fogja a zsebkameráját, és azt mondja, hogy kérem, egy éjszakán összegzek és elmondom azt, hogy mi zajlik a lelkemben, és nem azt, hogy mit várok az élettől, hanem azt, hogy ki voltam, ki vagyok és milyen nyomot hagyok ebben a világban. Az nem hangzik el, hogy amíg az ember él, vajon hányszor és mi módon vet számot azzal, hogy az élete befejeztével van-e alapvető félelme az emlék tiszteletével, a nyomot hagyni megmaradásával, hogy vajon a temetés után milyen gyorsan tűnnek el az emléknyomaink a lakásunkból, a munkahelyünkből. Mégis, közvetett módon a létezés alapvető kérdéseit veti fel ez a kisfilm, ugyanakkor pont azért, mert olyan eszközt használ az alkotó, amire azt lehet mondani, hogy egy primitív, rossz minőségű kamera az, amibe megteszi ezt a vallomást, ez azért fontos, mert eszközrendszerében ez is a külső formalizmus lebontására törekszik; a sérült kép mint egy apokrif naplótöredék jelenik meg, mint egy töredékesen megmaradt napló régről, de izgalmas érzés beleolvasni ezekbe annyi év távlatából. Ez a néző részéről ez a voayerizmus itt is jelen van, és ez az erőssége a filmnek. Ugyanakkor ez egy tudatos eszközhasználat, az alkotó megteszi itt a vallomását, és mint az oly divatos blogoknál láthatjuk ez egy gyakorolt élvezeti cikké válik, hogy én tudom, hogy gyónhatok nektek, és tudom, hogy a gyónásomat megnézitek, és ezzel mégiscsak kapok valamilyen feloldozást, legalább azt az örömet, hogy tudom, hogy nektek elmondhatom, bár soha nem találkozok veletek, de mégis nyomot hagyok a létezésemmel, azzal, hogy ezen az eszközön keresztül megfogalmazom magam. Nyilván azért lehet ennyire drámai ereje ennek a kis etűdnek, mert a külvilágban, a médiákban megjelenő reality-k világa dialektizálódik ezekkel a fajta parányi, outsider, gerillatörténetekkel, amelynek egy-egy bizonytalan lépésekkel. Miért bizonytalanok a Hegyi munkái? Azért, mert szerencsétlen nem talál előképeket erre, próbál megfogalmazásokat gyártani, és nagyon nehéz úgy nyelvezetet beszélni, hogy azokat újra meg kell találnunk, össze kell építenünk. De ebből nem az következik, hogy hol hibás ez a beszéd, ha egy idegen jön hozzánk és próbál meg tanulni magyarul beszélni, az ő betűi sem lesznek olyanok, mint kellene, hanem a befogadást kell megpróbálni erősíteni. Ennél a filmnél azt érzem, hogy ez az idegenből érkező idegen, aki megpróbál a mi nyelvünkön kívülről, de mégis idetartozva mesélni, és botladozva mondja a mondatait, és ezeket nem tiltani kellene, hanem erősíteni, hogy mi is el tudjunk kezdeni így beszélni. Fontos ez a lecke, mert a külvilágban a nagyobb médiarendszerekben pont nem ezt lehet látni. Ott a néző, a befogadó ne döntse el önmagától a világ rendszert, ne tegyen fel kérdéseket, ne önmaga fogalmazzon meg válaszokat, ne önmagát definiálja, hanem hagyja meg a vizualitásnak azt, amit a média, ez a legfurább világvallás válaszadóként megad nekünk. Ebbe a heroikus küzdelemben érzem azt, hogy a Hegyi egy ilyen Dávid-helyzetben van, ahol látszik, hogy ez a fajta vallomási mód, a blog gladiátori szerepe, abszolút halálra van ítélve. De ettől még mind estiskolásként mi kis Dávidok nem tehetünk mást, mint a saját módunkon megfogalmazni magunkat, azért is, mert tudom, hogy a Hegyi közben ezt az oldalt technikailag is kezeli, sőt, már sokszor nem is zsoltunak, hanem pedellusnak hívják. Nagyon nehéz úgy Hegyi Zsoltként is küldeni üzeneteket, hogy közben felelős vagy egy történetért és közben kvázi tagként a belső történeteidről is beszélj. Nagyon fontos, hogy ez az üzenet megszületett, és hogy ez lelkesíti a többi keresést. Az utóbbi időben nagyon erősen az önmegfogalmazások, az öndefiniálások erősen fejlődnek, mindenki a saját közegében. Ezt a filmet én jól elindítottnak, jó tárgyalással és erős befejezéssel rendelkező filmnek tartom, a munkái közül benne van az első háromban amit láttam itt tőle. Ide szeretném ha csatolódna az a megjegyzés, amit a Mikulás-összejövetelen tettem, ez a vallomás elindított egy 26. leckét, egy házi feladatot. (szőke) értékelés:

Búcsú

Ezt az alkotást azért tartom fontosnak, mert a gyász kategóriájába nagyon sok képet küldtetek már be és sokszor nagyon sok képi motívum van pontosan azért, mert ez egy nagyon zavarbaejtő lecke. Itt viszont annak örülök, hogy szinte a legegyszerűbb motívumhelyzetet választja az alkotó és odatesz két gyertyát valahová a szobában és egyszerűen csak vár. Hiszen ezek a gyertyák nem most lettek meggyújtva. De attól, hogy megintcsak elkezd a belső világ felé elmozdulni, valójában ez a kép nem is olyan egyszerű, mert ha a gyertyák, amik oly gyakran fordulnak elő az estiskolán, és még mindig úgy működik, mint egy fénytani jelenség, ahogyan amikor a vízzel is ha foglalkozunk, azt mondjuk rá, hogy hát az egy egyszerű dolog, iszunk belőle, mosunk vele, folydogál, és tudunk róla mindent, hiszen van benne hidrogén és oxigén, és a vízről folyamatosan kiderül, hogy a világegyetem egyik legbonyolultabb ügye, és egészen váratlan dolgokat tud létrehozni, és a gyertyák is ilyenek, hogy hajlamos vagyok azt mondani, hogy jó, hát meggyújtok egy kanócot és ott van egy kis láng, és olyan romantikus karácsonykor. És nem, és kiderül, hogy a gyertyáknak ezerféle arculatuk van, a fénytanukkal, a fény és a sötétséggel való kapcsolatban is ezerféleképpen tud megjelenni, kifejeződni, tükröztetni, formákat felbontani, és nagyon különlegesen tudnak egy belső világba, egy érzelmi világba elkalauzolni. Valami ilyesmi látszik ezen a képen is, és emiatt örülök. Ami kérdést felvet a kép az, az, hogy két gyertyát látunk, nem egyformákat persze, hogy vajon ebben a szimbolikában mit jelenthet a két gyertya, hogy nem egy és nem három, azok kívül mi indokolhatja, hogy a baloldali felületre van tengelyben súlypontozva, és egy ilyen furcsa átlós sorbarakással balra van eltolva a kép rendszere, amitől a jobboldali felületere valami kívánkozna. Vajon ez a dramaturgiai hiány ez fontos résztvevője-e a képnek, vagy még ezekkel a játékokkal még érdemes lenne dolgozni; ezt nem tudom eldönteni, szeretem ezt a képet, de pont mivel látszik, hogy az alkotót érdekli a gyertya, a gyertyák fényjelenségei, talán érdemes ezzel is tovább foglalkozni. Két disznót megadom, és lehet még ezekkel tovább foglalkozni. (szőke)
értékelés:

A család + 1 fő

Rögtön az elején mondom, hogy igen, vannak kompozíciós problémák, ott hátul a sóder meg ezek a kis bokrok meg még lehetne mondani sok mindent ennél a képnél. Azért mondom ezt így az elején, mert vessetek rám követ, vagy vessetek a mókusok elé, de én ezt a képet szeretem. Mert minden kompozíciós pontatlansága mellett a család házi feladatra én úgy érzem, hogy nagyon is átgondolt és összetett az üzenete, egy a gondolati csavarral, hiszen amikor ránéz az ember elsőre erre a képre, rögtön az idős bácsira, arra a szerethető kis tartására, a kis nadrágjára, galléros ingjére, pulóverére gondol az ember, akinek egy szertartás naponta, hogy ebben a parkban vagy nem tudom hol van ez, kimegy a hattyúkhoz és megetetem őket, a világban, akinek én már nem vagyok olyan fontos, de az állatokkal való kapcsolaton keresztül mégiscsak értékké válik a jelenlétem. A bácsi ezzel az etetéssel, ezzel a rituáléval egy fontos főszereplője ennek a képnek. És ha mégegyszer elolvassuk a kép címét, akkor egy fura kvízkérdést kapunk, hogy jó, de ki az a +1 fő? És elkezdünk gondolkodni, hogy biztos az alkotó, talán ők lehetnek egy család, mert hát hogyan is lehetne gondolni hogy a két hattyú meg a három vadkacsa hogy ők lennének a család, és a +1 fő a bácsi, aki ott van. Pedig ez a kép erről szól és ettől van az egésznek egy furcsa, melankolikus, szeretetteli, keserédes hangulata. Ugyanakkor az ilyen képeket és filozófiákat többnyire nem a húszévesek, hanem az idősebb korosztály szokott elkészíteni. Mert a képen nincs semmilyen hivalkodó fragmentum, sőt, tudatosan nem színes, hanem fekete-fehér képet küldök be, picit múltídéző hangulatot. A visszahúzódás érződik benne az alkotó részéről, ugyan nem látszik ő a képen, de mégis egy nagyon fontos és érthető vallomást kapunk az ő világban elfoglalt helyéről, mert tulajdonképpen a cím, a család + 1 fő, az idős ember, és a helyzet, ahol nyilvánvalóan helyettesítenek az állatok valamilyen létállapotot, az igenis visszatükröződik az alkotóra, arra a gondolati rendszerre, a helykeresésre, ami most szimbolikusan zajlódhat benne. Ez egy szimbolikus kép. Ennek a rendszere, az idős bácsi és az állatok, a cím és a kép kapcsolata azt a helykeresést jelenti, ami az alkotóban most zajlik. Csak annyit mondanék, hogy a Csillának érdemes lenne azzal foglalkozni ha ki tudja mondani önmaga számára a létkeresésének a lépcsőfokait ilyen pontosan, akkor keresse meg hozzá a terítékeket, a formákat is, hogy a forma minél adekvátabb legyen a kifejezéshez. Minél közelebb kerüljön a nézőhöz, az ő számára is minél érthetőbb legyen az az üzenet, amit szeretne elmondani. Három disznó megvan erre a képre, és egy kérés, hogy ha a család kategóriával akar még foglalkozni, nyugodtan küldjön be még erre képeket, mert jó irányban halad. (szőke)
értékelés:

Fényvirág

A Világban soha sincs teljesen csend, mindig ott van a háttérben a Lét alapzaja, ami állandó. Habár mi folyton megpróbáljuk ezt megfogni az idő fogalmával, a pillanatok megragadásával, ám ezirányú kísérleteink eleve szétmállásra vannak ítélve. (Fejhallgatóval, vagy nagyon jó mély hangokat adó hangfalakkal hallgasd!)

Az animációs film, amit itt most láthatunk tulajdonképpen a minimáltechnikákhoz kapcsolódik, zenei motívumokkal élve Steve Reich vagy John Cage, akikről az estiklopédiában többet is meg lehet tudni, ők a repetitív zene, filozófia zenei zsenijei, van pl Steve Reichnek egy olyan munkája, ami 24 órás, és nagyon parányi, átcsúszó motívumokból épül fel az egész, és ha jól tudom pár évvel ezelőtt Márta Istvánék Vigántpetenden a barokk templomban ezt a produkciót elő is adták. Annyit jegyeznék csak meg, hogy ez egy nagyon speciális műfaj, ahogyan a mantrák, az ázsiai meditációk nagy része éppen attól, hogy folyamatosan ismételget apró motívumdarabkákat, legyen az imatöredék akár, ezt elsősorban a keleti meditációkban, elmélyülésekben a test savasítására használják, mert a folyamatos, visszatérő (loopolás) ritmusok ezeknek az imáknál az oxigénbevitelt változtatják meg a szervezetben. Itt az András filmjénél beszélve valami hasonló történik, ugye a Badár szokta mondani a természetgyógyászati programokra itt, hogy az a paraszt-vellnessz, tehát rusztikusan megközelítve az András munkája a parasztfraktál, ahol ő annyira egyszerű eszközökkel valósítja meg a folyamatos középpontra figyelést, hogy egy ilyen kvázi eszköznélküli órát tesz az orrunk elé, ahol a horoszkópkészítő nyíl már a horoszkópot is elfelejti, de a hangokkal, mint ezzel a kis programmal, amivel koszokat lehet rátenni a képre, tehát minden aszerint épít bele ebbe a kis etűdbe ahol arra kényszerít, hogy folyamatosan nézzük ezt a középpontot, de egy idő után feladjuk a vágyunkat, hogy bármi is fog történni, hogy próbáljunk meg erre a belső szívhangra vagy kattogásra figyelni. A sík felületen látható grafikai elemek is ugyanazt ismétlik, nagyon pici elmozdulásokkal, pulzálással, a koszokkal, a grafikai elemek tágulásával-szűkülésével, és mindez repetitív módon visszatér, így nem várható az sem, hogy lehetne valamilyen végpont. Ahol elkezdődött, nagyjából ott is ér véget. Az alkotó ezt a csend leckébe küldte, és onnan kellene megérteni, hogy nyilván első ránézésre az jut eszünkbe, hogy jó, de mi köze van ehhez Gimesi Andrásnak, de szerintem nagyon is sok köze van, folyamatosan keresi önmagában, ez a képein is látszik, ez a Gimesi-féle lázadás, de ez igazából nem lázadás a világ felé, hanem a folyamatos kérdések és válaszok feltevése a mindenség felé. Nekem egy picit az a meglátásom a filmmel, hogy a Gimesi András történetét keressük, akkor az egy és megismételhetetlen. Ahogyan a legutóbb a Mikulás-bulin is ott volt egy kinagyított fényképen, döbbenetesen valósághűen, nagyon is felhívó jelként, dramaturgiai pontként ott volt. És ebből az következik, hogy vajon ha nem ismerem őt előzőleg, akkor hordoz-e ez a mű eleget az Andrásból, hordoz-e a mantrák vagy a repetitív zene világa hoz-e annyi pluszt, amitől ez az ő története lesz, avagy egy a sok közül. Én úgy érzem, hogy van egy út, ami elkezdte őt érdekelni, ebben az útkeresésben az első lépéseket teszi meg az absztrakt és az animált filmek felé, keresi bennük a szerkesztett rendszereket, ugyanakkor bármilyen abszurdban gondolkozunk is, ha azt akarjuk, hogy a néző értse, akkor van bevezetés, tárgyalás és befejezés. Ezek az alaptézisek ugyanúgy igaz a legmegdöbbentőbb és felborzolóbb képeknél is, akár dráma, akár érzékiség, ott is megvannak a keretek. Itt is elvárható, hogy a lejátszó kerete mellett megközelíthető legyen András üzenete, de így szerintem nem fog mindenki közel jutni, ahogyan a leiratban beszélsz róla. Én ezt a munkát visszaadnám a csend kategóriában, pontosan azért, mert tisztellek annyira, hogy remélem nem sértelek meg ezzel, hogy engedd közel magadhoz az embereket, és nem tartom rossznak az irányt, de ne legyél egy a sok közül, és lépj tovább picit a lázadásnál a polgári társadalom ellen hanem legyen az sajátságos, öntörvényű, Gimesis. (szőke)

Figyelő ő(ss)z

A fénykép tulajdonképpen egy tájleírás meg egyfajta állatfotó is. Ez egy speciális fotós műfaj, nagyon is bonyolult kisállatokat, akár hüllőket, madarakat fényképezni; nagyon időigényes és alázatot igénylő műfaj, mert az állatoknak a maguk környezetében megvan a védekezési mechanizmusuk, nagyon nehezen engednek magukhoz közel idegeneket és nagyon sok idő kell ahhoz, hogy eljussunk a velük való kapcsolat alapján oda, hogy adott esetben jó képeket készítsünk a világukról. Tehát ez egy nagyon nehéz feladat, amit a Mariann választott. Azt nem tudom, hogy vajon a dróthálón áthajolva vagy belülről, hogyan tudott ilyen közel kerülni ebben a vadasparkban az őzikéhez, most a képből arra következtetek, hogy meg tudta oldani, valami ügyes dolgot kikövetkeztetett, hogy valahogyan közel kerüljön ehhez a kis állathoz. Ugyanakkor ha ez megoldható volt, hogy az őzike idefigyeljen ránk, akkor várni kellett volna, egy olyan pozícióra, ahol még jobban a háttér és a szereplő viszonyában még jobban kiemelődik, kompozícióba kerülhet ez a kis állat. Most azon túl, hogy sikerült lefényképeznem, nem tud a kép ennél tovább lépni, mert a mögötte lévő motívumrendszer, a fatörzsek, a vaskaró, drótháló, avar, mivel a koncentráció nagyrésze az őz elkapására összpontosítódik, minden másra kevesebb idő marad. Így szinte az őz formája, tónusai, színei beleolvadnak az avarba, és a kép főszereplői azok a furcsa, sötét tónusok lesznek a fák törzsein, a kerítésoszlopon, hovatovább ha nem tudom a címet, ha nem konkrétan a kis állatra koncentrálok, akkor nem kapom meg a fő információt a képről. Véleményem szerint megint jó az irány, amit a Mariann elkap, megérez, jó az, amit megpróbál kiemelni, de nincs ez szisztematikusan, időt hagyva magának végiggörgetve, hanem megtörténik gyorsan a döntés, és az őzikét sikerül lefényképezni. A Mariann mostani munkáiban látható egy másik fajta válasz, hogy tud mélyebb történeteket is lefényképezni, úgyhogy én visszaadnám ezt ismétlésre, és várom az őszre mindazt, amiben a Mariann jelenléte van benne, a Mariannban lévő őzike és nem a fényképen lévő. Ezt áttesszük a szorgalmiba. (szőke)

Emlékek

Fekete-fehér képben egy Golgota jelenik meg, olyan időpontban, amikor a Golgota kezdőpontja – ugye ez itt a végpontja fölött van, ahol a fotós megállt - nagyon szépen ezzel a ragyogással szinte eltünteti a stációk első két pontját, és így ennek a perspektivikus útnak van egy nagyon jó térbeli nem csak grafikai vonalakkal, hanem térbeli távlati tónussorozata is. Az előtérben ugyanakkor egy kettős ritmus látható, tehát igazából egy sík felületekkel játszva két fátyollal dolgozik az alkotás; egyrészt a háttérrel, a stációkkal, a növényekkel és a tájjal, másrészt az előtérben a két kereszttel, ami sejtésem szerint a valóságban három, és azért merem ezt megkockáztatni, mert ha ez így van, akkor az egy nagyon határozott döntés, hogy a Csilla a háromból kettőt válasz ki magának. Olyanformán, hogy még egy kicsit a kettőből is, a harmadikról már nem is beszélve, a jobboldali keresztből még így is levág egy darabot, sőt a Golgotára látogatóként felérkezve ez lenne a legfontosabb keresztje a hármasnak, a valóságban a főszereplő; viszont mi a színfalak mögül egy másik látványt látunk, és innen egy nagyon tudatos és jó döntés az, hogy a két keresztet nem egyenlő arányban hagyta meg, hiszen a kompozíciós kiválasztásnál egy olyan nézőponttal is dolgozik, ahonnan a két keresztforma sem azonos értékű, alá-fölérendeltségi, szinte zenei kapcsolatban vannak. És ezt az egész perspektivikus játékot, amit a háttér fátyolos felületen megjelenő festői jelenet mutat, és ide tart a jobboldali pad forma felé, tehát minden erre a jobboldali részre súlypontozódik, és ezt az ég fehérjében a két keresztritmus rántja helyre, olyannyira, hogy valószínűleg ha hagyja a levegőben, térben a jobboldali keresztet fönt és nem vágja le, akkor ez furcsa a ritmusjáték is gyengült volna. Ezt a furcsa staccatót éppen az hozza létre, hogy meri a szakrális szimbólumot szokatlanul ábrázolni úgy, hogy a jobboldali függőleges keretszakasszal levágja a kereszt szélét. Én ezt a képet átgondoltnak és jónak tartom és nagyon örülök, hogy a gyász leckére ilyen minőségű házi feladatokat küldtök, ez egy háromdisznós kép, és nagyon várom a továbbiakat is. (szőke)
értékelés:

Részlet

Azt fontos elmondani, hogy a Mariann elkezdett belső történeteket, ilyen kis belső zongorafutamokat készíteni, ez az ő saját magával elindult egy önmegismerés, önelszámoltatás és önértelmezés. Ebbe a belső világba, ebbe a belső keresésben tartozik bele ez is. Meri vállalni, hogy ezt a képet az ősz kategóriájába beküldi, noha látszólag elég kevés információ látható rajta, nincsenek rajta az őszi levelek, szénásszekér ami a kis tanyához odamegy, hanem csak egy egyszerű közelkép egy fatörzsről, ahol ha az előtér-középtér-háttér kategóriával ha próbálunk dolgozni, de nincsenek rajta ezek, olyan erős mélységélességgel dolgozik az alkotó, hogy csak a szuperközelit, a makrót látjuk, egészen közel hozzánk, ahol ez a törött, mohás, pikkelyes fatörzs, ami azért tele van élettel, megjelenik, és szinte leválasztja ezt a vulkánszerű hátteret, ami már az absztrakt felé hajlik, és szinte vízszintes vonalszerűen alul leválik ez a makrófelület. Nagyon érdekes, hogy a Mariann elkezd puritán eszközökkel, helyzetek felé elmozdulni. Úgyhogy én ezt jónak tartom, és fontosnak azt, hogy a címe részlet. De akár próbálkozás vagy kísérlet is lehetne a cím, mert elindult vele egy úton, és jó ez az irány, amit ő keres, ugyanakkor nyilván az első lépések még bizonytalanok, és a kép azért nem tud erősebb lenni, mert valami pici még hiányzik, és nem formailag, nem egy másik felületét kellene megkeresni ennek a fatörzsnek, hanem valami információ hiányzik még innen. Egy szarvasbogár vagy hőscincér, nem tudom, mert a Mariann történetei alakulnak itt ki, én nem akarok ebbe beleszólni, mert nem az a helyzet, hogy nem tudja még, hogy mit akar mesélni, hanem a szemérmességéből adódik, hogy itt akár egy női kéz, egy ruhadarab, nem akarom beleerőltetni a magam gondolatait, de valami pici még hiányzik ebből. És ez szerintem csak annyi, hogy ahogy a Mariann lépked előre úgy meglesznek majd ezek a kis dramaturgiai lépések. Azaz az ősz kategóriájában ha kérhetem pont azért, mert lehet ezt az indulást érezni, a képet visszaadom, megvan rá a két disznó, de az őszre a további önmagán átszűrt képeket küldje a Mariann. (szőke)
értékelés:

Menekülés

Két sík felülettel dolgozik a Csilla, előtérrel és középtérrel, és azért nem mondom, hogy háttérrel, mert bár ott van az égbolt de az információk igazából ezen a két síkon jelentkeznek és nagyon szép, izgalmas ez a mozgástanulmány, Muybridge az állatokkal kapcsolatos mozgástanulmányáról már beszéltünk az estiklopédiában, ami még jelenleg is az animációs filmesek bibliájának tekinthető, és ahol ezekkel a fázisokkal foglalkozik. Ilyen mozgásfázisokat látunk itt is, ahogyan a galambok elszállnak, csodaszépen látszanak ebben az expozícióban a szárnymozgásuk. Az elsődleges, hozzánk legközelebb eső felületen egy nagyon tanulságos és érdekes folyamat zajlik, ami a mozgás leckére vonatkozik, és amit a cím is nagyon jól erősít. Ez itt rögtön a színpadon zajlik, és ennek ad mintegy díszlet hátteret ad hozzá egy barokk templom felülete körítésnek, ami egy sematikus térbe, a felhő nélküli égbe ágyazódik be, bár a barokk pont attól izgalmas. Ez az, amit igazából szerettem volna mondani, hogy ha ilyen szikár módon akarjuk megközelíteni ezt a fekete-fehér alkotást, akkor talán az exponálás pillanata előtt, a jelenséget a fotós úgy kezdi el vizsgálni hogy ezen a barokk téren már többször láthatta ezt az eseménysort, és ez indíthatta el benne az alkotási kedvet, hogy ezt a képet elkészíti, és amennyiben ez megtörtént, akkor volt előképe az alkotónak. Márpedig ha volt előkép, ha átgondolta az egészet, akkor tudta, hogy milyen a madarak mozgásmechanizmusa, hova röppennek, milyen felületet előtt látszanak jól ezek a gyönyörű mozgásfázisok. Azaz most ha ránézek a képre, nagyon izgalmas az, hogy a kompozícióban, ami majdnem 45 fokban döntött, és külön élmény a döntött templomtorony mint háttér, de ugyanolyan izgalmas a fikciós játék a galambok felröppenése, bár a baloldalon ugye egy galamb metszve van, de nyilván elég nehéz mozgásban lévő dolgokat úgy elkapni a fényképezőgéppel, hogy az még komponálva is legyen, de valójában nekem az az érzésem, hogy ezen a képen mi most két képet látunk; egy nagyon izgalmas épített környezet játékot a háttérben és egy szintén nagyon izgalmas mozgásjátékot. Csak itt most mind a kettő irány úgy jelentkezik, hogy spontán egy képre kerülnek és szerintem ütik egymást. Tehát a fekete, árnyképszerű foltok, a jobb oldalon a szép galambforma benne is van a templom szürkéiben meg nincs is. Mellette a másik sötét sziluett is benne is van a tető sötétjében és nincs is. Spontán pillanatok sorozatában nagyon jó az, amit meglát a Csilla, de egy kicsit ösztönösen és vázlatosan van ez az ötlet elkészítve, és mivel fekete-fehérben van elkészítve a kép, a galambok sötétjei nagyon sokszor keverednek a háttér izgalmas ritmusaival. Mindez a pici zavarodottság pont abból szakad, hogy a mozgás kategóriában a címre a Csilla talál egy nagyon jó ötletet, viszont nincs előtte fejben a történetiség kidolgozva, attól függetlenül, hogy ez egy állókép és nem film, a galambok etetése, egy néni ott, aki sír vagy bármi más történet is lehetne, mégis egy képen belül ha benned, sűrítetten a történet megjelenik, még mielőtt rögzítenéd a képet; akkor tisztázódik, hogy mi lesz majd a kép üzenete és hogyan komponálsz Szerintem csak annyi a probléma, hogy ezeket a sűrítéseket meg kell tennünk a fényképezés előtt. De nagyon szeretem a képet, az egy disznó megvan, és a mozgás kategóriát ennek fényében kellene ismételni. (szőke)
értékelés:

Vágy

A fekvő formátumú képben tulajdonképpen majdnem sziluettes az az információ, ami a növényzetre, a talajra, a valóságra utal, és a háttér szintén meseszerű, az egész igazából olyan, mint egy árnykép, és az árnyképeket a mesére, a mesei világra szoktuk használni. Ugyanakkor kérdéses, hogy a Csilla az ötös lecke, vágy kategóriájára, ha megnézte azt a leckét, üzenetként mi az, amit föladtunk, azzal kapcsolatban a Csilla hogyan jelentkezik ezen a képen, tehát mi az a mélység, ami a második képe volt, vagy pedig most sorjázik és küldi a házifeladatokat. Tehát én szeretem ezt a képet, de áttenném a szorgalmiba, és vágyom rá, hogy a Csilla a vágy leckéjét elkészítse. (szőke)
értékelés:

Nyugalom

Kaptunk már a Barától egy üzenetet a csend leckére, és amíg az az üzenet egy nagyon határozott és összefogott üzenet, és ráadásul nem a megszokott képi formákat hozza, addig ez a kép, noha szép, és eddig rendben van, de akármelyik Nimród magazinnak is lehetne a képe. A Bara tette fel magának a lécet, és nem másokhoz, hanem magához próbáljuk meg mérni, és mivel ő erre a leckére már egy olyan lécet feltett, ami maximum, és ahhoz képest ez egy nagyon szép kép, de ez még csak egy tapéta, egy háttér, ami a történetet felvezeti és elindítja. Ugyanakkor mint háttér jó, tehát lehet még ezzel foglalkozni, de akkor kell még itt valamilyen történés a tótükörben vagy a parton, ami a történet maga, vagy a csend maga, mert a háttér önmagában még nem lép túl önmagán. A Bara eddig megismert szellemiségéhez képest ez a kép csak egy felütés, még ha már alkotónál adott esetben akár tökéletesnek is mondanánk akár. Átteszem szorgalmiba és ott egy disznó. (szőke)
értékelés:

Emlékezés

Én most azt próbálom mondani, a Nóra van ott a képen, és néz felénk, és köztünk van a fény és van egy furcsa fal, talán pohár vagy üvegtárgya, ami a kettőnk közötti utat eltorzítja, és elrejti. Ez vonatkozik arra is, aki meg akarja érteni a történeteket, de mivel úgy látom, ez a felület nagyon szépen tükröztetve-torzítva mutatja a mögötte lévő látványt, én úgy érzem, hogy az a személy a tükröződések mögött jelen lehet ugyanúgy küzd, és próbálja összerakni a mozaikokat a térbeli tájékozódást és az utat a két pont között. Azaz az emlékezés cím nagyon fontos ebben a képben, az emlékezés hozza létre azt az utat, amiben a mi befogadásunk és a hátramaradott személy befogadása is mindkettő arra a megteendő útra koncentrál, ami kettőnk között van, nevezhetjük ezt itt a gyertyának és a gyertya látványát átalakító felületnek, de nevezhetjük ezt az időnek is. Emlékezés nyilvánvalóan valahol egy kicsit az idő fogalmával is kapcsolatban van arról is szól, és azért is szeretem ezeket a leckéket, amiket errea témára küldtetek, mert a fotót elkezdtétek a fotó valódi értelmében is eszközként használni, hiszen az egyik legkülönlegesebb dolog nem az, hogy mit, milyen vizuális helyzetet fotózunk le, hanem az idő, és hogy a fotó az ő mágiájával azt élteti bennünk, hogy a fotós valódit fotózott le, és jelenidejűt. Hiszen ha egy 50-60-80 éves fotót a kezünkbe veszünk, amin áll egy ember egy ház előtt, és a feleségével néz ránk, és bár a kép nem mozog, de sárgás a széle és egyre jobban nézzük, meg akarjuk érteni azt az embert, és a párját, akkor azt vesszük észre, hogy ott vagyunk, az előtt a ház előtt, azzal az emberrel… pedig ez nem igaz… ez csak egy kép… három disznó. (szőke)
értékelés:

Tánc

Nagyon jónak tartom ezt a képet is, nagyon izgalmas, és akár a még fel nem adott akt leckénél is el tudnám fogadni. Merthogy nagyon szépek azok az ívek és formák, amik itt létrejönnek, és kell ott hátul az a valós tér, az értelmezi, az hozza kontextusba, az teszi térbe hogy miről is beszélünk. Ha levágjuk ott felül azt, ami most lezárja ezt a kompozíciót, akkor látunk egy avarfelületet, amin nagyon szép, lírai formákat látunk, és nem több. Azok a valós fatörzsek ott azok, amik ezt az egészet visszahozzák, amik ott hátul adnak egy szigorú, figyelő pozíciót, tehát szerintem nagyon fontos részei a kompozíciónak. Nagyon örülök, hogy a Bara megtalálta ezt a pillanatot, hogy észrevette ezt, és három disznó. (szőke)
értékelés:

Almafa

Már annyiszor mondtam Vera Hityilova Játék az almákkal c. filmjéről, hogy nem is merem már, de olyan jó lenne, ha ez megszerezhető lenne valahogyan és közösen megnézhetnénk, mert úgy sejtem az alkotók ezt nem ismerik, de olyan szinten van benne az élet bujasága és rejtelmei és érettsége, és a paradicsomi fák gyümölcsei, olyan szinten vannak benne ezek a női történetek, hogy szóhoz se jutok. Az ősz leckére ez a kép három disznó. Eszköztelen, keresetlen, pimaszul egyszerűnek tűnő kép. (szőke)
értékelés:

Csoda

Az estiskolára nagyon sok kép érkezik, nagyon sokféle, és őszinte, néha zavarbaejtően őszinte kép érkezik az alkotóktól. A múlt hétvégén néhányan össze is jöttünk bulizni, táncolni, együtt lenni, beszélgetni, és sok élmény volt, mély, emberi helyzetek is voltak. Emlékszem, itt ültünk a nagyasztalnál, és Mariann mondta, hogy őt zavarja, és furcsa, hogy miért nézik az emberek az ő szemét. És most, itt ugyanaz történik számunkra, az estiskolára látogatók számára, hogy Mariann megtisztelt minket azzal, hogy a vágy leckére ezt a képet beküldte, és mi ha akarjuk most tíz percig, ha akarjuk akármeddig az ő szemét nézhetjük. Milyen furcsa a képzőművészet és az internet mágiája, hogy mindaz, ami itt látható a Mariann szemében, a szeme világában, az egyetlen felületen ami ezen a képen színes, az az életet adó szemvilág, az itt most a nézők számára élvezhető, használható, látható, miközben az életünkben közvetlenül ez védekezésre sarkall bennünket. És mind e kettő között az egyetlen dolog, ami ezt lehetővé teszi, elkülöníti a kettőt, az a virtualitás. Virtuálisan mi benne vagyunk az ő terében, megteszi a gesztust nekünk, hogy jelzi az élete egy szegmensét, és mindez ezen a furcsa eszközrendszeren, az interneten keresztül hozzáférhető. Miközben a valóságban ez elképzelhetetlenül nehéz lenne. Mert az valós. És azért is fontos ez a kép, mert ugyan hamarabb jött, mint az itteni helyzet, amiről beszéltem, mégis valami kimondatlan leszűrődésének érzem, mert ezen a képen azon kívül, hogy színes a szem, nincs sok mellébeszélés. Nincs sok körítés, hanem egyszerűen itt vagyok, én vagyok, ilyen vagyok, szevasztok. (szőke)
értékelés: