"De a kocsma bezzeg hangos!"

Én inkább azt mondanám most, hogy bár van megjegyzés a képhez, hogy megpróbálok a Berecz Pista képeire figyelni, és az ő vicces világát most elfelejteni, és azt mondani neki, hogy hála a jó istennek a kép jó, és a leiratot és egyáltalán Petőfi világát, akit én nagyon szeretek, mégsem kapcsolnám ehhez a képhez. Mert ez nem erről szól. Remélem, hogy ez a Pista készítette ezt a képet, és az ő érzékenysége, szenzitivitása líraisága, meseisége jelenik meg rajta – de teljesen más módon, mint Petőfinél, és hála istennek, hogy ez egy ilyen képet adott nekünk, amit én nagyon szeretek, elsősorban azért, mert ezt a kis tanyasi épületet, ahol talán még a konyhában egy kis fény világít, és ezt a párálló mezei csatorna mellett ez a kis fénypászma teszi rendbe ezt a demerungos, fél-éjszakai tájképet. Nagyon szeretem, mert anélkül, hogy a fotóknál tényleg hallanánk a hangokat, maga az a kis házikó azzal az emberi létezéssel bennünk hozza létre a hangot, azt a viszonyítást, ahogyan ott vacsorázgatnak, nevetgélnek, a család beszélget, de mindez mibennünk zajlik le, mert a kép néma marad, a tapasztalata is néma marad és hogy megkockáztatom, hogy maga a csend fogalma még reális történeteknél is mindig a viszonyulásból jön létre. Ha megnézünk olyan filmes helyzeteket, ahol cellákat, börtönöket vagy feszült helyzeteket látunk, akkor észrevehetjük, hogy a csend jelenléte mindig viszonylagos; utalnék itt Bergmann Csend című filmjére, hogy az igazán fojtó csend úgy jön létre, hogy előtte-utána-mögötte valamihez képest dialektikusan vagy dinamikájában valamihez képest lefojtódik a helyzet. Tehát pl. egy börtöncellában is a külső beszűrődő zajok, messziről érkező zajok erősítik fel a belső csöndet, és ez a kép szerintem ezért jó, mert ezt a fajta asszociációs rendszert használja a képi jegyekkel, akár azzal a kis világító házikóval. Kompozíciójában az az érdekes, hogy első nekifutásra számon kérhetnénk a horizont dőlését (ott fenn az a zsineg az nem kéne...), mindaddig, amíg nem jelenik meg a képen a sárga fényeivel a kis házikó, mert az billenti helyre ezt a dőlést, hiszen ez adja a dinamikát, feszültséget is a képnek. (szőke)
értékelés:

vörös álomban z agy va ló

Továbbra is a figuralitás és a geometria, akár az op-art, akár a pop-art kategóriájában, és egészen merész képkivágással érkeznek ezek a munkák Camillától, engem nagyon meglep és felzaklat az, ahogyan kíméletlenül szarkasztikusan tekint magára, és ilyen erőteljes vággyal próbálja megértetni, megmutatni saját magát. Ezt a képet akár nonfiguratív alkotásként is felfoghatjuk, mindazt, amit itt látunk mert csak közvetett módon utal az anatómiára, az emberi testre bizonyos foltok, és inkább a tapasztalatok, a megszokás vezetnek minket arra, hogy sejthetően hajkoronát, arcélt, járomcsontokat, és egy nagyon erősen kifestett, vádlón ránk tekintő szemet látunk itt, amelyek ugyanakkor olyan finomsággal, fűszerezéssel vannak elhelyezve a kompozícióban, ami nagyon erősen beszél. Én nagyon jónak tartom ezt az alkotást, továbbra is az lenne a kérdésem, hogy ha a szem ennyire határozottan jelen van, akkor ez még az első lecke kategóriája-e... de ezt már inkább el tudom fogadni, mert itt már inkább feloldja a testet, a test naturalizmusát ezzel a grafikai megközelítéssel, és így jó az első leckére. (szőke)
értékelés:

arc nélkül...:-)

A kép sejtésem szerint szolarizált vagy színezett változat, ami nyilván az expresszív, impulzív hatást kommunikálja felénk, másrészt pedig ez az egész szolarizációs technika a részletgazdagság felől a taktikus, egyszerűen kimondott ritmikák felé mozdítja el az állóképet. Egy női portrét látunk, és alapvetően nagyon sok szabályt próbál egyszerre felrúgni ez a kép, pl azt, hogy a klasszikus arányrendszerekben egy ilyen portrénál jobbra nézhető levegővel fényképezhető képet ő balra nyitja a leomló hajzuhatag felé, ezáltal erőteljesen jobbra rendezi a fehér foltokat és a sötét hátteret, amitől a kép jobbra kezd bukni. Ennek az ellentételezése vagy ellenpólusa a női portré kamerába tekintő, erőteljes nézése, üzenete; azt sejtem, hogy ha még jobban a profil felé azaz jobbra mozdulna el a női arc, ebből következve a szemgolyó még jobban a kamera felé irányítódna, és az arc finom elcsavarásával talán ez a jobbra rendezettség visszabillenthetné a kompozíciós rendet. Most én úgy érzem, hogy ebben a vágási szisztémában a keret szempontjából picit sok a póló türkizkékje, világosai, és a sötétek nagyon erősen, zaklatottan nyomják lefelé a képet, miközben az alsó régió könnyedebb ezektől a világoskékektől, és ettől az egész kép folyamatosan pulzál, de nem vagyok benne 100 %-ig biztos, hogy jó irányban, hanem billeg. Ez nem azt jelenti, hogy ezzel a munkával, az alkotással bármiféle gond lenne, csak arra próbálom sarkallni az alkotót, hogy ezekkel a kísérletekkel próbáljon meg tovább is dolgozni. Kettő disznó, és ezt azért áttennénk a második leckére, hiszen ez portré. (szőke)
értékelés:

Kaptam egy gépet.
-azt mondtam: nem
-azt mondták: igen
-azt mondtam: nem
-azt mondták: igen
-mondtam nem értek hozzá
-azt mondták de, csináld csak, menni fog........
hát itt vagyok.
sziasztok ismerősök és még ismeretlenek.

Nagyon izgalmas az az üzenet, amit az alkotó az első leckére küldött, bár tudjuk azt, hogy van egy lecke, ahol a talp mint lehetőség jelen van, de ez egyáltalán nem zárja ki, hogy az első leckére valaki a lábán, a talpán keresztül és a föld, a kövek, a kövek formái és színei, ott egy sivatagi rózsát is látunk a bal felső sarokban, tehát hogy ezeknek a párhuzamával küld egy első kézjegyet. És ami esetleg javaslat, megjegyzés lehetne, miközben azt mondjuk, hogy szeretjük ezt a képet, hogy talán érdemes lenne ennél a munkánál is egy picit kísérletezni, ugyanis látjuk, hogy ahogy ezek a kis ujjacskák kapaszkodnak, és a bőr színe is megváltozik, ahogy ezek ott megfeszülnek, az alatta lévő formákba, hegyikristályba, folyami kavicsokba, hogy az sejthető, hogy a talp alatti felületek nagyon is különbözőek; rücskösek, laposak, gömbölydedek, szögletesek, azaz térbeli formákról beszélünk, amelyek a talp alatt jelennek meg. Márpedig a fotográfiában a képkészítésben ha a térbeli formákat érzékeltetni akarjuk, merthogy ennek a képnek a párhuzama vagy a két iránya, az érdekessége az az emberi test és ezeknek a térbeli formáknak a kapcsolódása, és a kettőnek a játéka, a harca akár, hogyan jelenik meg a képen. Tehát egy picit a fényforráson, a megvilágításon változtatni kellett volna. Nagyon jót tett volna ennek a képnek, ha az alkotó a fényforrást közelítené a kövek felületéhez, és így a kövek domborulatai, kiálló szögletei súrlófényt kapnának, és ettől talán még dramatikusabb, izgalmasabb, filmszerűbb is lenne ez a felület, de talán a lábfej boltozati része is, és az egész felület is más megvilágítást kapna, amitől a test domborzati felületei is érthetőbbé válnának, és ez az erőteljes vöröses szín, ami most naturalisztikussá teszi ezt a képet, az is finomodna. Tehát csak annyi lenne a kérés, hogy jó lenne, ha lehetne még ezzel játszani, ha ebből verziók készülhetnének, akár egy kis gyertyafénnyel, akár kis oldalsó fényekkel. Kettő disznó és nagyon várjuk a további munkákat. (szőke)
értékelés:

zene hozzá: http://href.hu/x/7dil

Szeretem Pista figuráit, örülök, hogy elkezdte a leckéket újra, remélem nem akad meg a sorban most, és végig is vezeti, végig is csinálja a feladatokat. Olyan, mintha a szem tengerében vagy szél, vagy mágneses viharában úszna ez a figura, kifejezetten jó, hogy ennyire elvonatkoztatva, ennyire szétnagyítva jelenik meg a háttérben a szem, mondjuk szerintem figura nélkül is megélne, működne, ki lehetne próbálni, hogy mondjuk most-tól Pista nem a figurái mögé bújik, hanem beleteszi magát úgy emberesen a leckékbe. Hmm? (hegyi)
értékelés:

Mozgásra ez így nem túl sokat segít a nézőnek, érzésként átjön valami, azt nem tudom, hogy biztosan az-e, amit András akar, van egy ilyen baleset előtti utolsó kép érzete a képnek, talán, de megvallom, hogy ezzel csak nagyon erőltetetten tudnék mit kezdeni, blöffölni nem akarok, szóval én most ezt inkább nem folytatom, nem cincálom, ismétlés. (hegyi)