A tarajos teknősünk.

Amikor egy teknősnek az a neve, hogy Béla, és a leiratból következően is családtagnak tekintik, arra lehet következtetni, ennek a férfiteknősnek akinek egy ilyen neve van, hogy ő ugyanolyan fontos szereplője ennek a családnak, mint bárki más, gyerekek, nagypapa, akárki, azaz fontos résztvevője ennek a családi történetnek. Ha egy fényképezőgéppel, mintegy tudósítást vagy üzenetet küldenek, és elfogadjuk azt a megközelítést, hogy ő egy fontos családtag, akkor a fényképésznek ugyanúgy kell megközelítenie a Bélát, mintha a Kovács Béla villanyszerelőt látnánk, csak itt Teknős Béla teknősbékát látjuk. Ebből azt szeretném érthetővé tenni, hogy ha a Béla fontos nekünk, azaz tiszteljük, akkor az ő jobb lábát se vágnánk le, hiszen fontos nekünk, hogy mások lássák, hogy ő milyen jó csávó; másrészt ha jól látom ezen a képen a Béla pont valamilyen reakciót ad, valamilyen kommunikációt végez, azt innen nem tudom eldönteni, hogy vajon éppen haragosan néz-e, hogy miért fényképezik őt, vagy Béla meglátott a fényképész kezében egy parizerdarabkát, de mindenesetre valamit csinál az arcával. Azaz talán lehetett volna a terrárium, vagy medencerész másik beállítását választani. Feltételezzük – bár ezek a Bélák nagyon gyorsan is tudnak mozogni, én láttam itt az én kertemben – nyilvánvalóan a Béla viselkedését azért ismerik a házigazdái. Tehát lehetett volna olyan pillanatra várni, amikor a Béla hasonlóképpen működik – bár ehhez megfigyelés kell, elvégre itt majdnem hogy természetfotóról beszélünk, még ha lakásban van is – meg kell tisztelni az állatfotót ugyanazzal az alázattal, mint az emberi fotókat, emberi portrét kezelnénk. Azaz nem biztos, hogy az a helyes, hogy egyszerűen csak föléhajolok a terráriumnak, mert az kényelmes, hanem például le kellene menni ugyanarra a szintre, legugolni, lehasalni, kivárni Bélát, hogy vagy Béla félelmetessége – hiszen tátva van a szája – látszhasson, vagy mindenesetre a kamerát a mostanihoz képest 90 fokkal elfordítva, és elcsúsztatva lehetséges, hogy egy másfajta képet kapnánk. Az is elfogadható, ha a Béla geometriáját akarjuk láttatni, hiszen nagyon érdekes a páncél egyfajta szoknyázata, és ahogyan ha jól látom, éppen változásban van ez a páncél, és ha ezt szeretném megmutatni, akkor még jobban fölé kellene menni. El kell dönteni, hogy a jólismert házi kedvenc jellegzetességét, vagy ezt a különleges, a természet által létrehozott formákat, ami már a Fibonacci-szám kapcsán is előkerült, azaz el kell dönteni az üzenetet és most szerintem egy kicsit egy hezitálást látnunk, azaz sikerült lefotózni a Bélát és ennyi. Ha lehetne, én azt kérném, hogy ismételd meg ezt a fotót. (szőke)

A hobbim, a hivatásom és a főnök. Én elbújtam.

Az első asszociációm az, hogy Marie Curie első kísérletét látjuk egy ilyen hatvanas évekbeli hajszárítógépen, ami persze valószínűleg nem az, hanem egy centrifuga (Ez egy Zepter-fazék a pedellus szerint), és most teszi bele a biokémiai izéket kifőzi a micsodákat a szoszolákkal. Tehát egy érdekes portrét kapunk, mivel nem is csak portré, hanem enteriőr is, és mindez egy nagyon érdekes tükröződésben jelenik meg. Valószínűsíthetően nem is fényképezőgéppel készült. Látjuk az alkotó kezében azt az eszközt, amit pont az edény éle takar ki, amivel valószínűleg készíti a képet, és a jobb kezében egy konyakospohár (amit mások inkább üveglombiknak hívnának, amiben András szerint a mikrobikat viszik a töttöröttömbe) van, és tulajdonképpen itt főzi a pálinkát bele, András tudja, mert a valakinek a valahol is van egy zugpálinkafőzőgépe lent a fészerben és tulajdonképpen ez a laboratórium is egy zugpálinkafőzőgéprendszer, és innen van a sok lóvé arra a szép fényképezőgépre! És mi azért örülünk nagyon ennek a képnek, mert mosolyra tudott minket deríteni, és ez egy nagyon fontos dolog. Egy olyan élethelyzetről kapunk bizonyságot vagy értesítést, amikor minden keserűségünk, minden szorongásunk, minden kérdésünk ellenére tudunk mosolyogni. - Milyen mérleg van ott hátul! Zöldségesmérleg! – egyszóval egy olyan üzenetet kapunk, hogy bármi van is, basszameg, tudunk mosolyogni! Három disznó, nem tudok mást mondani a képről, nekem ez nagyon tetszett, mert mosolyra tudott deríteni. (szőke)
értékelés:

András: Vera, csinálj nekem egy képet szorgalmiba arról a mérlegről! Ez nagyon komoly cucc! Ha véletlenül kidobnátok, akkor van Dörögdön egy Ősök Háza, ahol van egy szocialista szoba, ha ki akarnátok dobni, akkor megvenném. Elnézést. Átvenném a mérleget.

Korábban készítettem ezeket a képeket, telefonnal. Az év első fényes napjai közül az egyiken várnom kellett egy órát. Vártam. Nem az történt, amire szükségem lett volna, talán csalódott is voltam. De figyeltem, és kiderült, mit kapok a természettől, és mit adok. Talán tévedtem. Figyeltem.

Képsort látunk, hat képből álló sorozatot. Valószínűleg egy elhagyott vidéki kúria vagy ház verandáját látjuk és az ott történő eseményeket. Ez a hat képből álló sorozat számaiból is láthatóan egy hosszabb elbeszélés, mintha egy triptichon üzenetét látnánk. Többnyire a megszokott képsorok hármas osztásban vannak jelen a fotózásban, ez a hosszú képsor ritka. Felvetődik a kérdés, hogy ez már majdnem olyan, mintha egy mozgófilm képkockáit látnánk, vagy akár ezt nevezhetnénk is egy némafilmnek. Filmekben is vannak hangosfilmek, és a mai napig is vannak még, akár fesztiválokon is sikeres filmek, amelyek némafilmek. Ilyen pl. a Kisbaba reggelije, Szirtes Andrástól. De. A mozgófilm, még akkor is, ha a dzigavertovi szemléletben vágódik vagy képzettársításokkal dolgozik tehát az egy az egyhez vágási módszerrel asszociációban harmadik vagy második verziót létrehozva a nézőben, mégiscsak egy hozzárendelt rendszert látunk a mozgófilmben, tehát a néző ezekkel az egymás után helyezett szituációkkal kerül bele a mozgófilm szövetébe. Itt pedig akár abból az okból, hogy az alkotótól eddig fotókat láttunk, azaz fényképész, állóképekkel dolgozik, akár egyszerűen azért, mert nincs kamerája, a képsorozatot választotta. Nagyban és markánsan különbözik ez a mód egy mozgóképi üzenettől, elsősorban azért, mert ha a film felől közelítjük meg, akkor ebben a kisfilmben kiemeléseket látunk. Ezeknek a kiemeléseknek, sebészi metszeteknek, ennek a szövetburjánzásnak, amiből szikével metszve kiemelődik egy-egy mintavétel, azt hozza létre az alkotó, hogy a nézőben – nem mondom, hogy nem agresszíven vagy nem meglepő módon, de – közös munka jön létre. A nézőben hoz létre egy feladatsort, mert el kell képzelnem a képek előzményét, mert hiába várom, nem látom, hiába akarnék végigmenni a folyosón vagy hogy a fahrt ott a kertbe végigtekintsen azon a tájon, ezt nem fogom meglátni, az alkotásba csak ezt a perspektivikus folyosóképet küldte el az alkotó. Sőt, azt sem tudhatom az alkotásból, hogy vajon innen a mettlachicsempe mellől ha jobbra fordulhatnék, mint egy mágikus maci, akkor mit láthatnék? Tehát az alkotó kéri a mi játékosságunkat, együttgondolkozásunkat, kreativitásunkat, hogy mindezeket az állóképeket mi magunkban hozzuk létre egy mozgófilmmé. Ez egy módon tud működésbe jönni, akkor, ha én, mint néző játszani akarok ezzel a képsorral. Ez nagyon fontos. Tehát akkor lehet továbbmenni ebben az utcában, ha én, mint néző szeretnék ebben a játékban résztvenni. Egy ilyen képsornál ez egy sarkalatos kérdés. Akarok-e ezzel az asszociációval foglalkozni? Ha részt veszek a játékban, vagy többen részt veszünk, tehát, én, aki most nézem ezt a képsort, és te, aki ezt otthon figyeled, vagy huszan vagy harmincan, mindannyiunknak más filmje, más fejbenfilmje jön létre. Mármint azoknak, akik ebben a játékban játszani akarnak az alkotóval. És ezt azért tartom fontosnak, mert emiatt jelen pillanatban mégiscsak azt kell mondanom, hogy ha elfogadom a képsor játékszabályait, akkor sokkal szabadabb üzenetrendszert kapok itt, mint ha a mozgókép szabályai szerint ezeket a bizonyos előtte és utána látható rendszereket, amelyek aztán szépen kapcsolódnának a következő állóképhez, ezeket is készen megkapnám. Ettől lesz a befogadó számára, számomra személyre szabott az üzenet, mert én hozzáálmodom, hozzáképzelem, a magam belső történeteire idomítom ezeket a képeket. Mondok egy példát. Lehet, hogy valamelyikünknek ez a képsor fájdalmassá és mútidézővé válik, mert ő úgy dolgozik, olyanok az asszociációi ezekkel a képekkel. Lehet hogy valakinek ez Amerikát vagy Ausztráliát fogja eszébe juttatni, mert az jut eszébe erről a képsorról. Másnak ez lehet erősen érzéki, érzelmi, mert benne ilyen emléknyomokat érint meg. Mindenki számára mást indít be, akkor, ha ezt a játékot játsszuk, ha a láthatatlan, előtte-utána képeket, a mi belső képeinket hozzávetítjük ezekhez a képekhez. Ha mindez elfogadható, és esetleg azt is magunkévá tudjuk tenni, hogy még a hangokat is mi tudjuk létrehozni, ebben az üzenetrendszerben – itt jegyezném meg, hogy a képsornak nincs hosszú leirata, míg más képeknél néha egészen hosszú szövegeket kapunk, és én ebben a fajta kommunikációban ezt is fontosnak tartom, hogy bevon minket a játékba, nem ad egy kész képletet a plusz leírással – szóval ha ezek a hangok is megjelenthetnek ebben a belső játékban, akkor az elemzés szempontjából egyetlen egy úttal tudok csak foglalkozni, hogy ez mindez oké, sőt még a képkeretek is érzelmileg ugyanezt az utat erősítik, ha jól látom valami lilás árnyalat, és színátmenettel, tónusában változik, azaz a keretnek is fontos szerepe van. Amiben én ebben az asszociációhoz kapcsolódva a megoldáshoz kapcsolódni tudok, az hogy ez a képsor 6 darab képből áll. És akkor picit megint a filmet a film klasszikus időszakait be kell hívnom ide, vagy a matematikát, a számsorokat. Szintén a némafilm korszakából Eizenstein környékéről ilyen leíratlan szabályféle, hogy a páros vágások nem nagyon szoktak működni a filmekben. Hanem vagy három, vagy páratlan számsorai szoktak működni. Ennek az okairól itt már hosszú lenne beszélni, bár a Fibonacci számsorról az estiklopédiában és a szertárban már esett szó, nyilván a természetben megvan ennek a struktúrája, hogy a páratlan számok miért foglalnak el speciális helyzetet. Itt egy páros számsorról beszélünk, ugyanakkor ha megnézzük a képsor belső szerkezetét, akkor a kettes, négyes és hatos kép az, ami egészen szokatlan, másféle üzenetet küld ebben a struktúrában. Mi ez? Az első kép egy totált vagy elbeszélő képet mutat arról a helyről, ahol történik ez a várakozással kapcsolatos esemény. A kettes kép ugyanakkor már egy teljesen más megszólalással bír, egyrészt dekomponált, másrészt fejjel lefelé fotózta a képet, de mi ezt már helyesen látjuk, azaz felborult a világ. Ezen a képen az alkotó beletekint a kamerába, felénk néz, azaz egy más struktúra ez. A harmadikra is lehetne mondani, hogy egy másik struktúra, ezen egy testközelit, egy kezet látunk, de ha a négyes képre továbbgurulunk, akkor ott újra az alkotót látjuk, és azt sejtem, hogy a bal szem azért itt is les ránk egy kicsit, azaz itt is néz bennünket, és a kettessel együtt ez is egy különleges jelzést kap a számsorban. Továbbmenve az ötös látszólag dekomponált, és egy másfajta struktúrát kapunk, egy cipőt, kis lábat, meg a napsütést, ami belevilágít az optikába. És a hatos képnél újra belenéz nekünk az alkotó a kamerába, és megintcsak ugyanabban a megfogalmazásban, és nem a kompozícióról beszélek, hanem ugyanazt a nyelvet beszéli a hatos kép, mint a négyes, mint a kettes. Ezeket kiválasztva ebből a képsorból akkor egy hármas egységet kapok, és minden mást, az 1., 3., 5.-t áttolok egy másik szegmensbe, ahol látok tájat, folyosót lábat, kezet, kiskutyát, kismacskát, Jézuskától a géppuskáig, azaz egy másik elbeszélésmódot – kapok egy B verziót. Vagy ha akarom, ott egy A verziót, és itt egy A verziót, egy fontos üzenetet ebben a térben, hogy itt vagyok, egyedül vagyok, várok, nézek, várok rátok, vagy nem várok, de kérdéseket teszek fel, ezerfélét lehetne mondani, de nem az én dolgom, hogy mit mond ez az arc, ez a ti dolgotok. És ha így szétválasztjuk a két történetet, akkor azt látjuk, hogy az 1-3-5 egy hármas egységből építkezik, és a 2-4-6 hármas egységből építkezik – és ugyanolyan arányban vannak itt ebben a hatos számsorban. És ebben a rendszerben véleményem szerint dinamikusabbnak kellene lennie a 2-4-6-nak, annak, amitől ez a képsor nem kidobandó, rontott, mert pl. ha nem a sorozatban van, akkor az 5. kép az égegyadta világon semmit nem mond, ahhoz nem tudok közelebb kerülni. De képsorban már igen, üzenetrendszerben igen; de az 1-3-5-ös hármas, tehát ahol nem az alkotó tekint bele a mi életünkbe, az arányaiban ugyanannyira szerepel, mint amennyire a nagyon is fontos drámaiságot, dramaturgiát képviselő 2-4-6-os. És emiatt billen a képsor, még akkor is, ha a hatos kép az a búcsúzás, egy ember ebben a furcsa, krisztusi pózban. Tehát az én véleményem az, hogy a 1-3-5 sorból valamit ki kellene venni, és ekkor már az ötös sorral már működne a sor üzenete, de ha többet veszünk ki, akkor ugyanígy páros rendszer jönne létre, itt valahol érzek az egészben egy ritmikai problémát. És nehéz azt megmondani, hogy egy hatos sorból mit kellene kivenni, merthogy asszociatívak a képek. Lehetne növelni a képek számát is, lehetne egy hetes vagy kilences sorral dolgozni, ha már ilyen sok kép benne van. Ebből kiindulva, amit itt látok az egész páros jellege, és az egész kapcsolatrendszere gyengíti egymást. Tehát vagy kivennék valamit, vagy továbbdolgoznék, és hozzátennék valamit. És függetlenül attól, hogy itt mi a helyszín, az alkotó nyugodtan beülhetne egy szobába vagy konyhába, vagy egy biokémiai laborba, mert az izgalmas, ami képet készít és felrak. Teljesen mindegy, hogy ezt egy űrhajóban vagy Bissau-Guineában csinálja, bárhol a világon otthon lesz ez az üzenet, és ezzel a képlettel bárhol érdemes foglalkozni. Három disznó, mivel itt fotókról beszélünk, de ha film lenne, én megadnám az öt disznót rá.
   Még annyit tennék hozzá, mondja Hegyi, hogy az első képet ha témafelvetésnek fogjuk fel, hogy hol vagyunk, akkor a második rakétagyorsasággal lő be a történet közepébe, jófomán még levegőt se kapok és már benne vagyok a közepében. És ha elfogadom, amit András mondott, hogy lehetne hetes sorrá bővíteni, akkor én ide, az első és a második közé tennék még egy képet, ahol ritmusában egy kicsit fékezhetne, ott adhatna még az alkotó egy segítséget a téma megértéséhez egy felvezetést, mert nemcsak a teret mutathatjuk be, hanem azt a témát is, amiről beszélünk is, és nem egyből beleugrunk a történetbe. Maga a történet abba a sorba kapcsolódik, amit látunk mostanában az alkotótól, egy én-üzenet, egy helyzetjelentésről, lelkiállapotról szólnak ezek a képek, nagyon fontos és pontos létállapot-üzenetek ezek. És ezek az üzenetek azért nem félelem nélküliek, nem tét nélküliek, hanem a saját életéből küld nagyon mély üzeneteket. (szőke-hegyi)
értékelés:

Más a szemük, más az orruk, más a szájuk, más-más egyéniségek, de a sok különbség ellenére egy közös mindenképp van bennük: mindhárman a barátaim.

Ennél a képnél őszinte leszek, megvolt bennem a félelem, hogy milyen felzúdulást kapunk a fejünkre, hogy Mariann portré-képét, és ezt a képet megkértem a pedellust, hogy keverje össze. Ennek az az előzménye, hogy amikor ezt a ritmuskollázst néztük, és váltig csak állítottam, hogy ez nem három ember, hanem ugyanaz, ezek nem barátok, hanem a Mariann maga. És mivel a pedellus egy határozottabb ember, megnyugtatott, hogy ez nem Mariann, hanem a barátok, és én kértem, hogy azt a portrét keresse elő, és mixelje össze ezt a két képet. Nem azért tettem ezt, hogy bizonyítsak valamit, hogy ez vagy az az arcrész olyan, hanem hogy a barátság kategóriájában, ha hihetünk a leiratnak, és ha keressük akár ennek a leckének a mélyebb szintjeit, ami a későbbi leckékben már egyszer-egyszer megtalálódott, hogy valójában érzékeltessem, hogy hogyan szűrődik át az alkotó ezen a hármas metszeten keresztül, miközben ténylegesen ez három különböző ember de nem az alkotó. Mennyire van az emberi kapcsolatokban, kommunikációkban, ritmusokban, hogy a magamhoz valókat próbálom összegyűjteni, és ezt ennek a két képnek az összemixelésével próbáltam leszűrni, bár a másik kép egy leheletnyire profilosabb, vagy picit tengelyben elmozdultabb, mégis nagyon hasonló az egésznek az íve, pl. hogy a középső részben egy ilyen zöldesszürkét használ, a felsőben egy barnás vöröseset, és alul egy sárgát, ezzel egy furcsa, domború ívet hoz létre, tehát miközben a fehérek ezt lemetszik, és egy hármas osztatot hoznak létre, mégis egységesen, tömegében, pedig még csak a kivágások sem egyformák a három részben, a középső sokkal szélesebb, közelebbi, mégis valahogy az egész tömegelhelyezésében nagyon hasonlít a Mariann portréjára. Bár ez formailag nem tettenérhető, itt ez a fajta kapcsolódás, mégis jelen van itt az alkotó is.
   Egy olyan megfogalmazást látunk, ahol nekem nagyon fontosak ezek a színek, és akárki akármit mond, nekem ezek itt tetszenek. Ezek a színek itt az emberek különböző megközelítései, a történetek különböző megközelítései, és egy nagyon fontos dolgot is üzen az én rendszeremben a barátságról, hogy az alkotón keresztül mixelődnek össze, de mégis megőrződnek az egyéniségek, fontosak az egyéniségek, tehát azáltal, hogy átszűrjük magunkon és a magunk képét visszatükrözni látjuk a barátunkban, azért fontos az, hogy szerepel egy ilyen dolog is, ami a különbözőség jelentősége, fontossága. (szőke-hegyi)
értékelés:

6 éve találkoztam egy nénivel, aki csuhé figurákat készít. Megtanított a szakmára.

A képen a hozzáfűzésekből is ez derül ki, egy olyan tárgyakból álló csoportot láthatunk, kvázi műtermi helyzetben, még ha ez valójában egy konyhában van, egy ablak előtt, még a háttérben valami köntöst is ki tudunk venni, de akkor is, ez egy műtermi helyzet, ahol a tárgyak az alkotóhoz kapcsolódnak, tudjuk, hogy ő készíti őket, egy erős kapcsolata van velük, azaz ez egy bemutatkozás az általa kreált világ és az ő jelenlétével. Hiszen a portréját, az arcát lehet látni a képen. A kis lovacskák a sörényükkel az Anita felé vannak beállítva, és ő maga felénk néz, és én nagyon szeretem ezt a képet, ugyanakkor amit eddig, az előzően beküldött anyagokkal kapcsolatban említettem, hogy jelen legyen az alkotó, hogy átszűrődjön azon, itt aztán rajta van, ott van, néz bennünket, odaguggolt, és küld egy üzenetet nekünk. Ugyanakkor ha a kéz gesztusát, tartását, az áll elhelyezését nézzük, akkor egy erősen beállított, elvárt pozícióban látjuk őt, aminél formailag jelen van, ott van velünk, de ott van az a védekezés, az a maszk, ami a gesztusból, a testkódból, a kulccsont környékén vágott beállításból is következik, azaz itt most olyan, mintha az alkotó maga is egy kiállítási tárgy, egy szoborportré lenne, ami a két másik tárgy mellett egy műtermi környezetben ránktekint. Tehát bátorítanám Anitát, hogy ez az út jó, és nyugodtan merjen bátrabb lenni. (szőke)
értékelés:

Egy falut porig romboltak, hogy bányát létesítsenek a helyén. A kép a falu temetőjében készült. Kapuja nyitva maradt. Valaki virágot hozott egy sírra egykor. Aztán elment... Nincs már kéz, ki a kaput gondosan bezárja.

Anita képeiben, a körülötte lévő világban, környezetben, ebben az erősen múlthoz kapcsolódó térben nagyon fontosak ezek a megfigyelések, hogy a természeti értékek megérintik, és ezzel kapcsolatban nagyon sok alkotást küldött be. Ez az irány nagyon jó, ami alapvetően ugyanakkor a leiratban is elhangzik, és továbbra is ezt kérem az Anitától, hogy mindezt, ami benne lezajlik, és látunk egy talán keresztény temetőnek egy obeliszk egy darabját, és egy sírkert-kaput, és ennek a kettőnek a véleményem szerint jól komponált, jó ritmusú fényképét, valahogyan próbálja ebbe az egészbe saját magát beleépíteni, nyomot hagyni rajtuk, anitásítani őket, és ha ez megtörténne, akkor nem lesz szükség mankóra, a leiratok kapcsán. Tehát a kép önmagában egy dél-alföldi vagy országos fotótárlaton bárhol szépen, tisztességgel tudna szerepelni, de nyilván ezt az oldalt, és az oldalon lévő helyzeteket azért próbáljuk együtt csinálni, működtetni, hogy ne egy képmegosztó képeit rakják ki az alkotók, hanem keressük a képeinkben a válaszokat saját magunkra és magunkon keresztül a világunkra. Én ezt kérném, hogy ha tud még foglalkozni ezzel a házifeladat-sorral, akkor mindig tekintse saját magát egy fontos elemnek, hiszen ő az alkotó. (szőke)
értékelés:

Nem rég nézegettem a képeimet, és akkor bukkantam erre a fotóra, ami szerintem az 5. leckéhez passzolna. Mivel ez nem az én vágyam, ezért gondoltam, hogy szorgalmiként küldöm el.

Szorgalmi lecke, írja Mariann, mert nem az ő vágya. Jó. Ha ez egy szorgalmi, akkor ez egy képeslap, nemtudomén Tápiószecsőn a melegvizes strand mellett, vagy Velencén, de jó a gesztus, hogy valaki vagy ül ebben a hajóban, vagy mellette van, vagy valamit csinál, szegény, talán be akar menni a vízbe, bár nekem úgy tűnik, mint aki éppen a szükségét végzi, elég nehéz ekkora méretben ezt kivenni. Máshogy mondom, hogy ne legyen bántó, mert én is szoktam modortalan lenni reggel. A vágy cím igazából verbálisan közelíti meg a képet, tehát ki lehet sakkozni, hogy az az ő vágya ott, hogy abból a homokból betolva a kajakkenut ezt az eszkimókajakot, betolja a vízbe, de most még a nehéz talajon tolja a hajót. Csakhogy a képen nem ez van, a képen az van, hogy egy tengerpartot lefotóztunk, bár a kompozíciós rendje nem 100 %-os, mert a klasszikus tengerpartfotókon ott többnyire tajtékzik, tarajosodik a hullám, akkor ezeket a furcsa hullámokat, ahogyan a víz kijön, és visszahúzódik, ezt szeretik a festők nagyon ábrázolni, meg a fotósok, meg hátul ott vannak az öltözőkabinok a mólónál, és ebből szoktak valami kompozíciót rendbehozni, egyszerűbben mondva ez a fajta képeslapkép nem tartalmaz olyan nagyon erős vizuális élményt azon kívül, hogy egy lenyomat, hogy 1998-ban valahol ezen a tengerparton ott voltam. És ebbe a szürkés hangulatba, mert alapvetően a szürkék dominálnak a képen, ebben van egy vörös forma, a kajak, vagy kenu és ehhez kapcsolódik egy vörös öltözetben egy ember, aki ezt a kajakot húzza be a vízbe. Igen, ennyi és nem több a kép. Mert fontos lenne, hogy attól, hogy szorgalmira érkezik be egy kép, ugyanúgy meg kellene próbálni átszűrni és felerősíteni azt a fajta minőséget, ami pl. a Mariann első képét jellemezte, vagyis a szorgalminál is ugyanazt a hozzáállást kellene keresni, hogy mitől válik ez ’mariannos’ képpé? Most ez egy képeslap. Ha a Mariann közelebb megy a vízhez, ha legugol, már jobban érezhető lenne az, hogy mi az a helyzet, ami ott létrejött, miért nincs ő a vízen, mi ebben a vágy. Tehát lehetne koncentráltabb az üzenet. Ha az alkotó nem fél attól, hogy vizes lesz a ruhája, akkor oda kellett volna menni, egészen, ahol a víz felcsap, belefeküdni, hogy a ruhája, mindene, homokos legyen, és az ugyan megalázó lenne a fotós számára, de minket a képpel együtt odavinne, és odahívna, ahonnan értelmezhető lenne, hogy miért küzd az az ember ott a homokparton. Itt, most a fényképezőgép egy szalonképes helyzetben van, és ezért sem tud a kép erős lenni, merthogy pont a fényképezőgép nem tesz meg mindent, amit ez az állapot kíván, hogy ez a cím látszódjon a képhez. Tehát néha a fotósnak azért, hogy a kép létrejöjjön, mondhatni veszélyeztetnie kell magát, olyan helyzetekbe is bele kell menni, ami nem fog látszani konkrétan soha a képeken, de az eredménye érzékelhető lesz, az üzenet a képen keresztül is átjön. (szőke)
értékelés: