Portré

Nagyon szeretem ezt a képet. Nem akarom technikailag elemezni, mert nagyon tévút lenne, hogy igen, a háttér fehérje kiégett, igen, nem éles a plüssfotel hátulja, igen, az arc egyik fele kiégett, ezek a technikai jelek ennél a képnél tökéletesen lényegtelenek, mert maga az az őszinteség, az a vallomás, amivel belenézel a kamerába, ez egy olyan erős kontaktust hoz létre közted és a néző között, közted és köztem, hogy ettől nem tudok szabadulni. Elpörgetem az oldalt és visszapörgetem. Mert igen, akarom érteni, akarom tudni, akarom a történetedet hallani, ez egy nagyon erős kép. Ebben segít a fekete-fehér is, mert nem visznek el a színek a szociofotó felé, hanem végig ez a fekete-fehér tónusvilág az arcra és a szemekre koncentráltat. Nagyon zavarbaejtő kép, mert nem tud az ember továbblépni, hogy folyamatosan visszatekint, hogy ugye elmozdul, ugye mond nekünk valamit, hogy miért néz ilyen kérdőn, esendőn de kicsit még vádlón is ettől sokkal összetettebb ez a kép, miközben ezek a formai jegyek nem érhetőek konkrétan tetten. (szőke)
értékelés:

Kilátás
A grafitti-témához kapcsolódva; ez egy vonatablak belülről, egy olyan vonaton, amit kívülről grafittik (jórészt persze tagek) borítanak. A vonat a Cuha-patak völgyében, Mo. egyik legszebb vasútvonalán jár.

A kép három nagyobb rendszerrel dolgozik, ez három különböző sík felület, még ha a középső sík rendszerében térbeli formákat is sejthetünk. Ez a három nagy egység, az alsó harmadában látható tükröződés, valamilyen üvegen keresztül, talán egy vasúti kocsi belső fülkéje, ahol a tükröződésen keresztül kilátunk a fotós mögött elhaladó tájra, és láthatjuk az utazóközönség sziluettjeit, baloldalt két emberi alakot talán egy férfi és női alakot, jobbra alul pedig sejthetően a fényképészt magát. Ez a kép első vetülete, elsődleges információja. Középen valamilyen amorf felületet láthatunk, talán valamilyen gyűrött drapéria, vagy textília. És van egy harmadik felület, a vasúti kocsi ablakán keresztül kilátó fényképész, és egy elsuhanó erdei tájat láthat. Ennek a hármas ritmikának a viszonyán lenne majd érdemes elgondolkodni, hiszen ahogy ezzel a hármas térszerkezettel dolgozik az alkotás, és ebből most a legdominánsabb a középső sík vagy tér, amely egy absztrakt színritmus, a meleg színek felé elmozdulva. A másik két sík, az első és a hátulsó arányaiban ehhez képest az egész képet tekintve jelzésértékű. Sejtésem szerint viszont ennek a három ritmusnak a viszonyát meg kellene változtatni. Éppen azért, mert a képet most az absztrakt forma határozza meg, és a nézőnek nagyobb munkát kell elvégeznie ahhoz, hogy azonosítsa a konkréthoz, a reálishoz kapcsolódó kulcsokat, márpedig ez a hármas tér, a tér ritmusa csak akkor adható át a nézőnek, ha az megérti a tapasztalati rutinból, hogy ez egy vasúti kocsi belsőjének tükröződéseiből hozza létre ezt az amúgy nagyon izgalmas játékot. Sőt, a gondolati rendszer az egy nagyon jó irány, csak az arányokon kellene változtatni. Hogyan lehet ezt? Ki kell tudni mondani az exponálás előtt azt, hogy mit akarok közvetíteni, és ehhez a beszélt nyelvet használhatják-e a befogadók. Hiszen nem az a cél, hogy a nézőt zavarbaejtsük, hanem hogy elindítsuk azon az úton, amin mi is járunk. Ehhez nekünk is meg kell tenni az útirányokat, a jelzőtáblákat, a lépcsőket nekünk kell odatenni, hogy a néző velünk tudjon jönni ezen az úton. Itt megjegyezve, hogy nagyon érdekes az, amivel elkezdett dolgozni az alkotó, de arra sarkalljuk, hogy ezen a kísérleti szakaszon lépjen tovább, fogalmazzon pontosan, pontosítson a maga számára, mivel ez egy nagyon erős üzenet, de sokszor elmondjuk itt az estiskolán, hogy keresd magad a történetben, szűrd át magadon keresztül a világot. Ezzel azt reméljük, hogy a látogatóknak, akik ezeket a képeket nézik, segítünk elindulni ugyanezeken az utakon. A színek, ha folthatásként kezelem ezt a színjátékát, az nagyon jó. Minden jó a képen, csak egy picit pontosabban kellene fogalmazni, precízebbnek kellene lenni a dramaturgiának. (szőke)
értékelés:

Világtalanság
A street-art beszélgetés illusztrációja

A street-art beszélgetés illusztrációja, ahhoz a beszélgetéshez kapcsolódik a kép. Két út van, az egyik a grafitti, akik fújnak, arcokat, felismerhető, és vannak, akik csak tageket, betűket, firkákat fújnak. Tehát az egyiket, a street-artot akár művészetnek is felfoghatjuk, annak is tartják, a másik meg egyszerű környezetszennyezés, amikor firkálnak. Bullshit. :-) A képre visszatérve, ez a street-artos lehet az egyik megközelítés, és erre utal a megjegyzés is, de a kép nem erről szól. Hanem erről a feltehetően vak emberről, aki talán az ebédet viszi haza, a nadrágja a dereka fölé fel van húzva, a kis szürkés világos zakójában, és az ő esendősége, az itt ennek a képnek az elsődleges központja. Ezt erősíti a piros felső ami van a bácsin, azaz ez a jelenség a kép központja. Beszéltünk már arról, hogy ilyenkor, amikor portrét készítünk, akkor a személyiségi jogok, azaz hogy tud-e a fotózott arról, hogy fotózzuk, pláne akkor, ha valamilyen testi hibája, elváltozása, fogyatékossága van, és itt látható, hogy a bácsi erős fogyatékkal halad át itt a képen. Ennél a képnél – nem vagyok benne biztos, de azt hiszem ha olyan helyzet van, amikor tereptárgyak is vannak, akkor úgy szól ez a passzus, hogy mit szabad és mit nem, hogy elkészíthető ez a fotó. Én ezt a képet abszolút etikusnak érzem, mert nem hozza a fotó alanyát megalázó vagy vállalhatatlan helyzetbe, tehát abszolút humánus, szerethető helyzetben látható. (szőke)
értékelés:

Kilátás-talanság
Azt hittem, ilyen nyomasztó helyek csak régen voltak. Persze hülyeség, hiszen nem bontották le a szocialista lakótelepeket sehol sem, úgyhogy ma is néznek emberek ki ilyen sivár aknákra az ablakukból...

Szeretem ezt a képet, elsősorban azért, mert ezt az átriumszerű, lighthof-szerű helyet, a fekvő kép felső harmadába komponálta az alkotó, majdnem teljesen szimmetrikus a kép, kivéve a kilátáson keresztül látható ég felületén látható kormoskás felhőit. Az a sötét, ami innen az átjárónak a mélyéről érkezik felfelé egy nagyon megerősített keretként is működik, és ettől nemcsak drámaivá, de nagyon szürreálissá válik ez a lyukon kersztüli látvány. Nekem nagyon tetszik ez a négy drót, mert ez a négy drót teszi, emeli ezt a képet oda, ahol azt mondhatjuk már, hogy megszületik egy fotográfia, ez emeli ezen a részen tovább annál, ami egy sematikus üzenet lenne. (szőke)
értékelés:

Eső után
Bánatos pipacs nehéz fejjel. De a kerítésdrót megtartja.

Ezt egy nagyon jó meglátásnak tartom, és örülök neki. Nóra akarva-akaratlanul egy fontos fotográfiai helyzetet vett észre, hogy ha egy színes képet monokrómban fényképezünk, vagy átkonvertáljuk, akkor a színeknek a tónusa nagyon érdekesen változhat, ami az életben egy nagyon erős, középtónuson mozgó üzenet, a pipacs vöröse, ez fekete-fehérbe áttéve szinte befeketedik. Ez azért fontos, mert amikor fekete-fehérben komponálunk, akkor érdemes tudni azt, hogy melyik szín milyen tónust ad milyen szürketónusban mozog. Mert pl. amikor majd modellel dolgozunk, és segíteni kell pl. sminkben, akkor teljesen más mondjuk egy fekete-fehér képhez a make-upot elkészíteni, mint egy színeshez, ill. ff képnél lényegesen erősebben kell ezeket használni. Tehát egyrészről ez egy nagyon fontos megfigyelés a képen. Másrészről azért, mert az üzenete nagyon pontos, jól fókuszál Nóra ebben a képben. Ami egy picit a kompozíciót gyengíti, az a jobb alsó sarokban ez a fehér valami, ami egy kicsit zavarossá, zajossá teszi ezt a dolgot, tehát kevésbé lehet erre a gyönyörű felületre koncentrálni. Nem is annyira letakarni lehetett volna, inkább egy kicsit arrébb mozdulni, és máris kevésbé lenne ennyire erős. De az egy disznó a szorgalmira megvan, és ha a Nóra szereti ezt a világot, ha érdekli őt a fekete-fehér, akkor próbálkozzon vele, hogy milyen színek mit adnak vissza. (szőke)
értékelés:

Kacér pillantás
Időnként nagyon megtévesztően tud nézni a barátom. :)

Fekete-fehér kép, szuperközeli arcrészlet az, amit látunk, ráadásul nagyon meglepő, mivel egy női arc részletét látjuk, és a szem beletekint az optikába, vagyis felénk néz, a képet elsősorban azért jó nézni, mert a képen lévő modell tényleg nekünk üzenne valamit, ha a címből indulunk ki, egy kacér pillantást. Mi az, amitől a barátom kategóriában egy úgymond öreg és rutinos megközelítést látunk, és mégis érdemes erről beszélni és nem a kompozícióról. Azaz, amit most mi a képen keresztül átélünk, mi kapjuk ezt a csábítóan kacér tekintetet, ezt valójában nem mi hívjuk elő, mi csak tanúi vagyunk annak az állapotnak, amit a fotós idéz elő. Azaz ő egy olyan közeli viszonyban van a modellel, olyan bizalmi viszonyban, ahol a modell kitárulkozik. Nagyon sok érzelem és érzékiség van a képben. De ezeket a kapukat, ajtókat, zárakat, spalettákat a fotós nyitotta ki, és ezt fontos kimondani. Tehát ennél a képnél érdemes lesz pl. a fórumban mindarról is szót váltani, ami pl. a Dénes filmje kapcsán is félig-meddig elhangzott, hogy fontos, hogy mi történik a forgatás, az exponálás pillanata előtt. Ugyanis nyilvánvalóan a Ferinek valamilyen szituációt, helyzetet kellett létrehoznia, akár szóval, gesztussal, mondattal, ami kiváltotta ezt a gesztust. A szemre bármit is mondhatunk, de nem csillan ki belőle ez a kacérság azt nem, és mindezt, amitől igazán izgalmas lesz ez a kép az azért nem érdekes, mert ott van a dramaturgiai, pszichológiai pillanatot, amiben hirtelen mint egy vadászó pók, el tudta csípni, meg tudta örökíteni ezt a pillanatot. Ebben a fotós a varázsló, mert ez egy szakmai kérdés is. Vajon amikor arcokat, helyzeteket, portrékat fotózunk, akkor egy megleső szemmel kvázi dokumentálunk, vagy egy picit manipulálunk, létrehozunk egy ilyen manipulált képet. Nem a számítógéppel, nem úgy, ahogyan eddig sokat láthattunk, hanem azzal, hogy a Feri létrehozott egy csodálatos, könnyed helyzetet, avagy a kommunikáció létrehozta ezt a helyzetet, amiben már csak annyi dolga volt, hogy katt, és máris itt van előttünk egy felejthetetlen kép.
   Három disznó lenne, de a Hegyi elvenne egyet, mert a Feritől már nem fogadhatunk el kompozíciós pontatlanságokat. Mert ugyan a kép jó, de a kompozícióval nem tudok mit kezdeni. Nézd meg a homlokrészt, ha ott beletakarsz erősödik a kompozíció. A jobboldali részen szintén, ha letakarsz ebből a nagy üres felületből – nem az egészet, csak egy részt – akkor szintén. Én visszatartok egy disznót a háromból, mert egy ilyen rutinos rókánál már nem tudom elfogadni a kompozíciós pontatlanságokat. Hunyoríts és nézd meg, akárhol takarsz bele, erősödik a kompozíció, a homlokrészből, a jobb oldalon, de még a baloldalon is, ha csak egy ujjat hagysz, tehát szinte bármerre lehetne ezt mozgatni, te bekomponáltad ezt a szemet középre, mivel erről a kacér pillantásról akartál mesélni, és ez meg is van, csak elfelejtkezni látszottál, hogy itt tömegekkel, képtömegekkel is dolgozunk. (szőke-hegyi)
értékelés:

Köldök
egy ötlet köldökleckére...

Ha jól látom, valamilyen módon elszínezett, enyhén szürrealizáltnak ható képet látunk, amin egy alapvető élethelyzetet látunk, ami eléggé jól dekódolható, értelmezhető. Ha jól látom, egy másik testen van elhelyezve ez a kis halom, egy másik emberi testen. Itt egy folyamatot látunk, de kompozíciójában is felvet kérdéseket, hogy vajon a szemöldök vonalában vajon helyesen van-e elvágva ez a kép, de igazából a legnagyobb bizonytalanságom az, hogy nem tudom eldönteni, hogy a kép az egy nagyon erős múltbeli helyzetnek vagy állapotnak a szinte szocio-szerű feldolgozása, vagy pedig valamilyen provokatív feladatot is jelent a kép. Mindkét úton el lehetne indulni, de látva a tetoválásokat, a helyzetet, ami eléggé egyértelmű, de nem tudom, hogy az alkotó merre akart ezzel az üzenettel elindulni. Hogy a provokáció felé, vagy pedig egyfajta feldolgozás felé. Mivel ez így a képről nem dönthető el, nagyon nehéz erről a képről ítélkezni.
   Hegyi: Van egy kérdésem. Egy eldöntendő helyzet az ember életében, hogy komolyan vesz-e dolgokat, vagy elmegy-e mellettük, merthogy ezt tovább folytatva, a provokáció az egyszer süthető el, míg egy komolyan vett helyzet feldolgozása az feladatot tud adni, és megméri, hogy menyire gondolunk egy dolgot komolyan. Tehát ha lehetne, akkor én a komolyan vétel felé bátorítanám az Edvint, még ha ez több munka is. Másképp fogalmazva, lehet ábrázolni egy dolgot, és ezzel a felületen maradni, vagy lehet feldolgozni egy témakört és akkor ezt komolyra fordítani. (szőke-hegyi)
értékelés:

Az állami támogatást felittuk, a 3. reklámfilm helyett most a filmet vetítjük. Köszönet és hála Pankának, Molnár Norbertnek és a Pap Árpád & co.w stúdiónak munkájukért. Filmrészletek: Borsay Márti-Beteljesülés Zenék: Leningrad Cowboys and Red Army Choir, Napra, Macskajaj filmzene. A lemaradt feliratozás: Vologya, Vologya! Nézd ez a lány! Asszony. Asszony?! 42! Add a kucsmát! Add az órát! Adj vodkát! Vologya diktálok piszmogjad! Ez utca... Nem, Iván nem!

Ez a kisfilm egy, a tavasz leckére beküldött film, a címe a miniatüra, ami nem tudom, hogy mire utal ez, talán valami szójáték, de én nem tudtam rájönni, hogy mi ez. Nagyon nagy vállalkozásba fogott Dénes, ez tulajdonképpen egy kisjátékfilm, és nem is egy egyszerű történet, egy team jelenik meg, hiszen az estiskolából mások, családtagok is részt vettek a film elkészítésében, azaz ez egy ízig-vérig kisjátékfilm. Nagyon sok irányból próbál a film meríteni, pl. egészen komoly, nagy, hosszú némajáték, elsősorban arcmimikával eljátszva uralják a film első harmadát, ez egy nagyon nehéz feladat ennyi időn keresztül az arccal, a tekintettel fenntartani a néző érdeklődését, de erre is vállalkozik ez a film. Majd a szereplő számára olyan szövegeket írnak, amelyek orosz nyelven értelmezhetőek. Mivel a leiratból következtethetünk, hogy talán egy másik estiskolás filmre utalhat, a zene miatt is, az oroszos hangulat, úgyhogy ehhez próbáljuk kapcsolni. Ugyanakkor a film középső része, ahol vezényszavakat hallunk, és talán egy hétvégi telken járhatunk, a különböző tárgyi anyagok, amelyek óhatatlanul is látszanak a képen nekem egy picit szervezetlennek, vagy inkább ad-hoc jellegűnek tűnnek, mondjuk ahhoz a dramaturgiához képest, hogy az orosz nyelvű szöveg teljesen egy klasszikus játékfilmes módot próbál követni, létrehozni. Lehet, furcsa lesz, amit mondok, de a 70-80-as évek amatőrfilmezésére volt ez részben jellemző, hogy a körülöttünk lévő tárgyakból amiket be tudtunk szerezni, próbáltunk egészen realisztikus képi világot létrehozni, és volt amikor egy picit a szürreálisba vagy inkább a káoszba mozgó abszurd helyzetek jöttek létre, attól függően, hogy egy kis jelenethez éppen hol tudtunk éppen egy egységes belső teret, pl. egy mozit, ami éjjel használható volt és volt egy egységes belső tere, hangulata. Tehát itt, ebben a középső részben azt érzem, hogy miközben próbálunk követni egy fikciót, az a fikció valamilyen múltidézésbe is, a szövegei, a mozdulatai, a gesztusai, a vodkaivás miatt is kapcsolódik, közben pedig erőteljesen érezni a privát mai környezetet is. Ebben érzek valami pontatlanságot, mivel úgy sejtem, hogy a filmnek erős üzenetrendszere van, ami teljes egészében a főszereplőn nyugszik, az ő színészi tudásának kellene elvinni az egyéb eseményeket. Ezt én úgy érzem, hogy nem 100 %-osan működik minden szituációban.    Hegyi: Szerintem az egyik fontos meglátás az, hogy nagyon jól előkészített egy munka, mert ez nagyon fontos egy filmben, hogy meglegyen minden, ott legyenek a kellékek, ki legyen találva a helyszín, a szereplők mozgása, szövegi helyzete, aztán ebből lehet improvizálni, meg nem minden történik úgy ahogyan kitaláltuk, de legalább felkészültségben eljut odáig a dolog, hogy nem kell azért megalkudni, hogy elfelejtettem a nemtudommicsodát, és ezt fontosnak tartom. A Dénes korábbi filmjeihez próbálnék visszanyúlni, amiben mintha egy monolitot néznék, a témától függetlenül volt egy nagyon erős közlési vágy, a saját filozófiai, olykor pszichés világából, és mindehhez képest ebben a filmben a játékfilm felé elmozdulás abban is tetten érhető, hogy kevésbé ragaszkodik az alkotó, hogy az üzenetet másfél percben próbálja áttolni, átpréselni, hanem hagy mozgásteret a befogadónak, szusszanásnyi időket, hogy tudjunk azonosulni ezzel a munkával, sőt, és ez nem szégyen, hogy szórakozhassunk, örülhessünk ennek a munkának.    Szőke: Én három disznót adnék, mert noha látszik, hogy sok munka volt a filmmel, és ez látszik is, sőt még valamiféle forgatókönyv-kezdemény vagy snittlista is volt, azért a filmre is érvényesek azok a szabályok, hogy egészében kell mérni, és egy kicsit a közepe tája, de méginkább a befejezése, amit én nem érzek elég súlypontosnak azzal, hogy a főszereplő elindul ott a lejtős részen, talán vízpart? És aztán egyszerűen ott elesik, ugye van a kerettel is egy játék, de igazából nincs egy olyan lezáró súlypont, olyan erőteljes dramaturgiai pont mint az elején, ahol szinte sokkolóan látjuk ezt a némajátékot a szereplővel, azaz nekem nincs lezárva a film. Mert a vége főcím az ezt a vicces helyzetet nem zárja le.    Hegyi: Nekem ott egy kicsit érthetetlen, hogy már a vége főcímmel lezárja, aztán visszahoz valamit, és hogy ott mi van. (szőke-hegyi) értékelés:

Retro kicsi én
Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy milyen egész alakos képet küldjek be magamról. Ez jutott az eszembe. Miből lett a cserebogár. :)

Egy olyan egészalakos portrét látunk, ami a múltban keletkezett, és ezt megerősíti a felirat is. Ráadásul valami állatkerti vagy állatsimogatóban készült kép, egy pónilovon látjuk a főszereplőt. Érdekes maga az a dolog, hogy valaki egy ilyen, a múltba visszanyúló képet küld valaki, ami nem tilos, de egy picit a feladat megkerülése, mivel nem kapunk a jelenre vonatkozó jeleket, csak utalásszinten, mert nem tudhatjuk, hogy egy a kislány ma is szeret-e lovagolni, vagy így hordja-e a haját. De a kép elemzésébe ennél mélyebben nem szeretném megtenni, ez egy kedves kép a családi albumból, de arra biztatnám Ritát, hogy kezdjen el a jelenben dolgozni, foglalkozni a feladatokkal, és küldje a megoldásokat, és arra adnék neki disznót is, ha majd ez a jelenben történő megfogalmazás megtörténik. (szőke)

Családiasan 2 alá portré
Az első valóban egy hibás feltöltés eredménye volt. Itt van az, amit szerettem volna feltölteni. A hibázás a tanulás kulcsa, ezért külön örülök, hogy módja nyílt Andrásnak elmondani azokat a fontos dolgokat, amelyek a képet jellemezték. Állok most elébe (amint látható is) az újabb kritikának.

A képen ezeket a festett orosz figurákat látjuk, sokat és még tükrök is vannak mögöttük, ami megkettőzi őket. Olyan ez, mintha a négygenerációs nagycsalád összegyűlt volna a nagypapa születésnapjára, mindenki itt van, a Zsuzsi, a Panni, a szomszédból az Editke, mindenki, és a babákon kívül egy férfi is, aki egy picit takarásban látszik, de a tükröződésből azt lehet kivenni a tekintetéből, hogy valami boldog várakozás vagy figyelem van benne, de azért itt a hölgyek a főszereplői a képnek. Ha megnézzük a babák arcát, meg a kirúzsozott, csókra csattanó szájukat, így nagyon fontos szereplői a képnek, még így kaotikusan. Szerintem a képnek elsősorban ez a fókusza, hogy a molett hölgyek, a kisebb molett hölgyek és az egészen kis babák is együtt vannak, és ebbe a csapatba, ebbe a közösségbe bújik meg a tükröződésen keresztül az alkotó félig látható arca. Szerintem jó ez, ahogyan együtt vannak, az asszonyok és ő. Bennem az vetődik fel, hogy ez valamilyen kiállítási tárgycsoport, belógnak még balra fent valamilyen tükördarabkák, amiben szintén tükröződnek ilyen festett fadoboz-asszonyok, de az annyira szélen van, hogy pontosan nem lehet megállapítani, hogy mit tükröz, honnan. A kép mostani keretszerkezete nem erősíti a lenti csapatot, hanem a felső rész egy picit a káosz felé mozdítja a képet. Ezt erősíti a ferde horizont vagy tengelypontok is. Szerintem ha a felső vízszintes felületből valahol ott a babák környékén elvágnánk, még sűrítettebben lenne jelen ez a szürreális nagycsalád, a háttérben látszódó családtaggal, és még sűrítettebb lenne a mondanivaló. És egy picit megnyugtató lenne, ha a horizont egyenes lenne, mert most olyan, mintha Csaba lökné fel őket valahonnan a mélyből. (szőke)
értékelés:

Tánc
Hmm, hol kezdjem? Tudom, hogy ez egy színházi fotó, ami mint kategória nincs is, de talán a mozgásba is befér, bár mozgást elmosódottsággal ábrázolni már-már nem illik, de hát most van Veszprémben a sokadik táncfesztivál (ez a kép is ott készült hajdanán, kis város, kis kultúra, filmklub is csak egy-kettő van) de aki erre jár nézzen be mert érdemes. 05.20-05.24.

Ha elolvassa az ember a hozzáfűzött szöveget, az egy segítség, hiszen Jóska az életteréhez közeli helyszínt ír le; viszont a kép szempontjából rögtön látszik, hogy ez egy színházi fotó. Ritkán látunk ilyen fényeket; itt valószínűleg a színpad fölött egy szpotlámpa van elhelyezve, ahol a táncosokat, talán kettőt, és hosszabb expozícióval, vagy négyet, de nyilván a kevés fény miatt elmosódottak az alakok. Nagyon jó a ritmusa. Klasszikus értelemben mint fotót nem is tudnám igazából semmilyen módon megkritizálni; jó a ritmus elhelyezése, éppen annyira követhető rajta az emberi alak bizonyos testrészeinek az azonosítható formája, mint amennyire a fények, a drapériák, az elmosódott világos és sötét felületek kapcsolódnak egymáshoz. Az estiskola szempontjából még azt is el tudom képzelni, hogy azért kapunk Kepes Józsitól a mozgás kategóriára egy táncszínházi élményt, mert ő ezzel világgal, ezzel a fajta fényrendszerrel, varázslattal közeli kapcsolatban van. Emiatt talán csak annyi a problémám, hogy ez a kép így most oly módon jelenik meg, ahogyan többezernyi mozgásszínházi fotót, képet láttunk már, Eiferttől kezdve nem tudom, nagy neveket is mondhatnánk, tehát bárhol megférne ez a kép, mint táncszínházi fotó, de akkor az vetődik fel bennem, hogy hol van ebben a képben Kepes József. Mitől az övé ez a kép?
   A kérdés jogos, mondja Hegyi, ugyanakkor az a része, hogy akár Eifert nevével fémjelzett fotókhoz képest én látok egy lényeges különbséget, azt, hogy ez nem akar táncszínházi fotó lenni. Ugyanis én azt érzem, hogy a fotósnak nem az volt a célja, hogy korrektül bemutassa egy tánc jellemző lépéseit, vagy egy jellemző gesztust, azaz nem ismerhető fel, hogy éppen milyen darabból milyen jelenetet látunk, és nem a hosszú expozíció miatti bemozdulás miatt nem, hanem azért, mert szerintem univerzálisabb maga az a mozdulat, az a robbanás a képen.
   Akkor fogadnám ezt el, válaszolja Szőke, ha... most vegyél a kezedbe egy papírt és takarjál bele a képbe, amíg a színpadi fehér csíkig érsz, a baloldali nőnek a talpa éppen benne legyen. Mit látunk most? Abban a pillanatban ez egy őrületesen izgalmas ügy. Mert elvettük belőle a színházat, a kapaszkodót. Ez van a kék szobában. Azért furcsa az a szoba, mert az egy színház, és azért színház, mert a szabadkémény fényforrása fent van. Csak ha ez az egész történet a kék szobában van (próbálkoztunk is ilyennel), akkor nem keressük benne a táncszínházat, mert a miénk. És ha ezt a csíkot elveszed erről a képről, akkor ez bárhol lehetne egy ilyen furcsa fényben, látjuk a Muybridge (lásd Estiklopédia) mozgásanatómiáját. És akkor meglenne a három disznó, így két disznó. Vagy három disznó, amennyiben ezt az utolsó véleményt elfogadja, és megpróbál csinálni otthon egy ugyanilyen verziót ebből. (szőke-hegyi)
értékelés:

Én
Ez most már talán elmond rólam ezt-azt. ha érdekel, itt megnézheted nagyobban. Ja és a bal válamon ott ül a barátom a kasszás, amit egy Banksy néven alkotó angol street art alkotótól sajátítottam ki.

Az alkotó elküldte a képet nagyobb méretben is, és azt kell, hogy mondjam, ennél ennek van is értelme, mivel ebben a kollázs-technikával (az estiskolán erről vannak anyagok, különös tekintettel Max Ernst munkáira) készült portréban vannak szöveges üzenetek is, amelyek ebben a méretben nem tudnánk elolvasni. Utal a szövegben a Banksy nevű street-art alkotóra is, aki egy nagyon fontos alkotója a kortárs – mondhatjuk – képzőművészetnek, mivel ezt az utcai művészetet be tudta emelni a kiállítások, a műtermek és a gyűjtők világába, és tudjuk, hogy ma már egy Banksy-grafittinek micsoda értéke van. Tehát visszatérve a képhez, millió kódot találhatunk ezen a képen, és kezdhetjük ezt megfejteni úgy is, hogy elkezdjük olvasni felülről lefelé, mivel egy emberi test formája adja az alakot, ez az alkotó maga. Tehát fentről lefelé a fejnél jelzésértékűen meg vannak hagyva a fényfoltok, de egy villanykörtét látunk, amire a ’figyelj oda, hogy mit teszel’ van írva, ezt már egy filozófiai üzenetként vagy kiáltványként is felfoghatjuk, majd ami még könnyen dekódolható az a szív, mint egy darts tábla, és a közepébe dobott tizes, aztán a gyomornál a recyclingnek, azaz környezettudatos, újrafelhasználható dolgok jelét láthatjuk, mint az emésztésre utaló helyzet, majd a veséket két tojás jelzi, a két kart ha megnézzük, ezek szakmai, vagy cselekvésre történő utalások, az egyik egy snitzer, a másik tollban és ceruzában végződik, a genitáliákat is megjeleníti az alkotó, majd a lábnál egy egészen más világot bekapcsolva egy buborékos hátteret használva fejezi be ezt az üzenetet, ezt a verbálisan is felfogható üzenetet a készítő. Szerintem maga a helyzet az számomra értékes és fontos, és nagyon örülök, hogy valaki ezzel foglalkozik, és merész dolognak tartom, hogy valaki egy ilyen bemutatkozást, portrét küldjön magáról, mivel valószínűsíthető, hogy számára ezek az üzenetrészek fontosak, és jelentéssel bírnak, és dekódolhatóak. Ami számomra kérdése, az az, hogy ezt a figurát nagyon élesen körbevágta, és nincs is semmilyen térbeli kapcsolata, tehát a figura körüli tér egy fehérben tartott háttér, egy papírlap. Ez kérdést vet fel bennem, hogy ez is az üzenet része, ez a kivágottság, kiemeltség, egyedüllét, vagy pedig ez csak azt jelzi, hogy a háttér nincs befejezve. Mivel ez a kép – főképp hogy ha erre a Banksy-ra is utalunk – akkor azért fontos lenne, hogy akár más technikákat is bekapcsolva, pl. festést, rajzot, vagy sprayt vagy bármit, össze legyen egy kicsit dolgozva a figurával, mivel így én nem tartom 100 %-ig befejezettnek ezt a munkát. (szőke)
értékelés:

Annátol és az osztálytól - mindenki csinálja azt, amit akar.

Vannak gondjaim ezzel a filmmel, elsősorban a hanggal, egy idézetet hallunk a legelején, ezt a bizonyos klasszikus, nagy hullámot elindító mondatsor, Márti filmjének a kultuszmondatai, de ezt nem nagyon érzem kapcsolódónak az első képekkel. Aztán később értelmet kap az egész, hogy egy anzixot látunk megint, és azt jónak tartom, hogy ebben a matekfeladvány, a tábla, az osztály élettere, hála istennek a film második harmadában megjelennek az arcok, a gesztusok. Nagyon jó azt látni, hogy egy magyar nyelven készülő, magyarul íródó és működő oldalon, egyre jobban bejönnek olyan fiatalok üzenetei, akik ezt a nyelvet, ezt a kultúrát nem ismerik, csak közvetetten, de az a felszabadultság, az a gesztus, ami az utolsó snitteket is jellemzi, ami ott ki is merevedik egy pillanatra, az mégis azt jelzi, hogy hozzátok tartozunk, veletek együtt játszunk, és ez feledtet mindenfajta más filmi bizonytalanságot, azaz itt is jár szerintem a három citromdisznó a Márti leckéjére készült kanadai filmre. Mivel itt van alkotó, Pesovár Anna névvel érkezett be a házi feladat, és én őt kérném, hiszen nekünk nagyon fontosak az ottani világ ottani hangjai is, hogy ha rá tudja venni a csapatot akkor fordítsa le ezt a mondatot angol nyelvre, és erre a házi feladatra tudna még ismételni ezzel – nem azért, mintha ezzel valami baj lenne, hanem mert ebben még van lehetőség. Tehát megvan a három disznó, de nagyon várnánk, hogy az ő anyanyelvükön, ami lehet akár indián, akár angol, akár francia, szólaljanak meg ezek a mondatok; hogy ’Mindenki csinálja azt, amit akar!’. (szőke) értékelés:

Meg kell, hogy valljam, természetesen vannak gondjaim a filmmel. De ennél fontosabb az, hogy gyakorlatilag a világ furcsaságait, fantasztikus ötleteket felsorakoztató sorozatunk talán egyik első epizódját látjuk itt, ráadásul büszke vagyok arra, hogy az estiskola mennyi mindent rejt még, hiszen Lacipapáról mindent elképzeltem, de hogy egyemeletes házba egy komplett, korrekt liftet készít... Amikor először láttam, azt hittem, egy fura szauna, aminek ki van lyuggatva az oldala, de hogy egy lifttel indítunk, majd egy teljes, Schobert Norbit is elérzékenyítő, és ez konkrétan el is hangzik, hogy karizom és farizomerősítő gépet látunk, miközben a kamera Lacipapa bal válla fölül lefelé néz így az ő tévénéző izma is előkerül, egyértelművé válik, hogy maga az alkotó, aki a feltaláló az elsősorban feltaláló és nem hasznosító, és elsősorban Lacipapa környezetének jelenthet sokat, és a tévénézőizmon keresztül látjuk ezt a kar-, és farizomerősítő szerkezetet, szóval ezeket a fantasztikus dolgokat itt láthatjuk, és ehhez kell Kovács Tamás szeme, és az ő riporteri érzékenysége, ugyanis ez egy riportfilm. Nagyon jól kérdez, meg lehet figyelni az eszközöket, amiket használ, ugyanis egy álszínházat játszik, rácsodálkozik, átéli, elérzékenyül a kamera mögül, és a film úgy teljes, hogy a riporter jelenlétét, rácsodálkozását is látjuk, ebben a privát dokumentumfilmben, mert vele együtt megyünk mi is képről képre, és fontos az is, hogy Tamásnak arra is van ideje, hogy kimondja, hogy összeismertesse velünk a helyszínt, ami tényleg az alapköve volt az estiskolán a kezdeti időszakokban a beküldött képanyagoknak, hiszen Lacipapa híres tornagyakorlatai itt, ezen a színtéren voltak láthatóak. Tehát betekinthetünk a nagy elődök műhelyébe, és bár jó a címválasztás, mégis akár azt is mondhatnám, hogy ez Lacipapa titkos világa, ami tényleg fantasztikus dolgokat mutat. Úgyhogy én megítélnék Lacipapának három citromdisznót, és Tamásnak is hármat; ez egy nagyon jó dokumentumfilm. Generációkat átívelő üzenet ez itt Tamás és Lacipapa között, abszolút a barátom leckébe beletartozik. (szőke) értékelés: +

A második tábor lakói
Balról jobbra: Héjja Balázs, Nádasdy Nóra, Kovács Gyula, Gerlei Gábor, Szőke András, Mácsai Ferenc, Kovács Tamás, Kepes József, Gulyás Ákos, Hegyi Zsolt, Székely Dávid, Bobák Csaba. Köszönjük!