Szakkör | Page 778 | Látszótér

Kiskondás születik?

Az Istvántól már megszokott geget, animációs játékot látjuk, annyiban tér el a megszokottól, hogy egy új figurát kapcsol be, és a népmeséből ismert kisgömböc történetét meséli el, a nyitóképen is látható kis formából először egy félelmetes kés bújik ki, először azt gondolnánk, hogy az orra az, és itt nagyon jól használja a figyelemfelkeltést az alkotó, majd ez a kés kettévágja a formát, és ebből kiugrik, kipattan egy figura, aki elkezd nekünk itt mesélni, vagy zenélni. Ami nekem egy kérdésem István felé, hogy ugye István el fogunk jutni oda, hogy ezekből a kis snittekből egy összetettebb történet is összeáll, mert az lenne a következő lépés. De a film az így is nagyon jó, és nagyon sok munka, tudom, hogy fél percet összerakni így animációban mennyi munka, úgyhogy ezt nem azért mondtam, hogy degradáljam a munka mennyiségét, csak hát a következő lépés az ez lenne. A szorgalmira az egy disznót mindenféleképpen megéri. (szőke) értékelés:

Viz alatt
Szerintem nagyon is jól érzékelhető a valós világból, a megszokott viszonyrendszerekből való visszahúzódása az alkotónak, ebbe a mesei, misztikus történetbe, ilyenek az akváriumok, ilyenek a különböző makrófelvételek, ágyakban, szőnyegeken, kertben, nyilván az univerzum, az egész tér itt más szabályrendszerekkel tágul ki. Szóval ez egy jó irány, még az is, hogy a víz áttetsző felületét, ezeket a növényeket benne, ellenfényesen, egy sárgás lámpával szembevilágítja, és ettől ez még furcsább, meglepőbb, varázslatosabb lesz mindaz, ami ebben a mikrovilágban sejlik ahová el lehet menekülni az emberek valós létezési rendszeréből. De ennek ellenére mégis azt mondanám, hogy ha ezt a képet szeretni akarjuk, ahogyan az alkotó is, hiszen választotta ezt a kompozíciós rendet, talán az alap, konzervatív megközelítéseket kellene tartani, hogy valahol egy élességet, vagy egy kompozíciós ritmust az élességen keresztül meg kellene tartani. Tehát ez egy izgalmas irány, amit most elkezdett a Nóra a saját történetében keresgélni, de kezeljük ezt ugyanúgy, ahogyan egy portréval, csendélettel tennénk, azaz legyen élesség. Ez lenne az egyik út. A másik az, hogy amint ez elhangzott a táborban is, és több képnél is említve lett, azzal, hogy teret adunk, behozzuk a mélységélesség fogalmát is, vagy behozzuk az előtér-középtér-háttér fogalmát, itt a háttér az a falfelület, ami hátul látszik, a középtér ezek a vízinövények, amikből egy amorf forma jön ki, de én keresem az előteret, ami az üzenetet is kontextusba helyezné. (szőke)
értékelés: kiscsillag

Barátom

Egy kettős portrét látunk, az egyik személy Anita, a másik az, akit bemutat nekünk. A kép egy őszinte üzenet, de mégis van vele egy kis problémánk, és ez abból adódik, hogy a fotósnak bizonyos szempontból néha nem szabad fotóznia. Ez nagyon furcsán hangzik, amit mondok. Ugyanis vannak olyan személyes helyzetek, ahol nem tökéletesen vagyunk kontrolljában annak, hogy éppen mi történik velünk, mert éppen annyira boldogok vagyunk, vagy annyira elkeseredettek, tehát a skála elég széles lehet, de a felfokozott érzelmek nem mindig úgy jelennek meg a gesztusokban vagy az arcokban, hogy az a fotográfiát erősíti. Ezen a képen két olyan embert látunk, akik nagyon boldogok és nagyon örülnek egymásnak, de ha a fotográfia időtállósága szempontjából nézem, akkor ha ez a boldogság 10-20 %-kal kisebb, akkor is megmarad, és átjön a néző számára, de talán a szemekből többet látnánk, mert annyira erősek a nevetés arcmimikai gesztusai, hogy a szemek csak résnyire látszanak, azaz ezekre egy picit jó odafigyelni, hogy nem biztos, hogy az örömet a legjobban az fejezi ki, ha ennyire szélesen mosolygunk, ráadásul ebben felmerül az is, hogy ha valami ennyire erős, hogy vajon tényleg, valóban ez történt meg? Szóval a nézőben felmerül a kérdés, hiszen nincs beavatva, hogy valójában min nevetnek ennyire, és furcsán érzi magát, hogy lehet, hogy rajtam nevetnek, aki a fényképet készítem, vagy rajtam, a nézőn? Még egy dolog, hogy Anitának látjuk a kezét félig, a barátnője vállán, és nem érzem indokoltnak a vágását. Mert vagy ne legyen rajta, vagy ha szerepel, akkor azt jó látni. Szerintem a gesztust is erősíti az, hogy magamhoz ölelem, magamhoz szorítom azt a másik embert, ez az érintés kapcsolat nagyon fontos. (szőke)
értékelés:

Pista 2
Fel a fejjel.

Nehéz ezekről a helyzetekről beszélni, ugyanis, akárhogyan is nézem, egy bajszos, kalapos ember agyagportréját látom ami vagy gipsszel le van kenve, vagy maga egy gipszszobor, ugye azt látjuk, hogy ez megint egy szobor, de oly erős, nyilvánvaló a hasonlóság az alkotó, a szobrász arcával, hogy valójában a Pista 2 egy kettőződésként is értelmezhető. Ha ez elfogadható, akkor a kép valójában ketté is válik, színeiben is, ugye a szobor jobboldali, szinte sziluettes szemöldökcsont, járomcsont, állkapocsrésznél elválik, mert egy nagyon erősen színes, életteli – de azért én nem merném 100 %-ra mondani, hogy vidám – de kamerába tekintő arcot látunk és a többieknek mondom, hogy a szemét nézzétek, és láthatjátok az üzenetet, ugyanakkor az is érdekes, hogy a valós személy, a fényképész olyan, mintha a kistestvére, az öccse, gyermeke, fia lenne ennek a büszke fejtartású szobornak. Mégis, a nagy hasonlóság miatt mintha ugyanaz a két személy lennének. Mintha a lélek két különböző belső utcájába jutnánk el, miközben a kettősségben ott van az élő és a halott felület, hiszen a szobor még ha szól is az élet dolgairól, azért élettelen anyagokból van létrehozva. Tehát ezt a kettősséget érzem én itt nagyon fontosnak, és nagyon zavarbaejtő vállalkozásnak, mert ebben őszintének érzem ezt a munkát. Ugyanakkor ha ez kimondható és elfogadja az alkotó, akkor azt mondom, hogy az exponálás előtt ha ez sűrített módon önmaga számára megfogalmazódott, akkor nyilvánvaló lett volna, hogy esetleg a kompozíción megint kellene egy picit változtatni. Miért? Hiszen iszonyatosan sokat dolgozott ezen a szobron, nagyon sok időt, fáradtságot, örömet, élvezetet jelenthet egy térbeli alkotás létrehozása, sok munkája volt vele, a kalap tetejével is, a kalap karimájával is, a haj tincseivel is, amik a baloldali tarkórésznél vélhetően láthatóak. Abban a térben, ahonnan az üzenet jön, ebben a térben metszve van a jobboldali függőlegessel a szobor egy része, és metszve van a kalap felső szakasza. Aztán az élességet is kérdezném. Ha elfogadjuk azt, hogy István ezt mobiltelefonnal fényképezte, mert biciklit vett fényképezőgép helyett, akkor én az élességbe én nemigazán kötnék bele. Viszont mondok egy másik fontos dolgot. István szobrokat készít. Tisztában van azzal, hogy mitől lesz egy szobor térbeli, hogy hogyan kell mondjuk agyagból megformálni valamit, és azt térben, anatómiailag is helyesen jól megmutatni. A fotográfiánál sincs ez másképp, itt ehhez az eszközünk a fény, a világítás, és erre egy picit jobban kellene figyelnie, mert ezen a képen most ha megnézzük csak a szobrot, akkor a kép jobb oldala, ami a szobor bal arcfele, szinte részlet nélkül marad, ott már nincs húsa, nincs tere az arcnak, míg a másik oldal szinte kiég, tehát a felület plasztikussága kevésbé érvényesül. És ez világítással, derítéssel, árnyékolással oldható meg, tehát ezzel picit dolgoznia kellene; az, hogy az eszköz csak egy mobiltelefon, ebben ne akadályozza meg. Én még egy dolgot műveltem, ahogy itt nézegettem a képet, a kezemmel letakartam merészen, szemtelen módon az István fél arcát, sőt akár a szoborból is, a szemöldök sarkáig, iszonyatosan erőssé válik az a kiégett szobor, és nagyon erős kapcsolatba kerülnek ők ketten, nagyon sűrített lesz mindaz, ami így is érzékelhető. Egy disznó és kérnénk ismétlést, mert nagyon érdekes ez a párhuzam, és nagyon jó lenne ha ez a legjobb módon adódna át az estiskolásoknak. (szőke)
értékelés:

Pista 1
Dávid képének hatására inkább bicajt vettem,és mobillal fotózok.

Számomra a kép örömteli dramaturgiája az, hogy az alkotó, Berecz István keze egy pillanatra megjelenik, ahogy megérint egy élettelen felületet. Azt már a többi alkotásából sejtjük, hogy ő maga az a szobrász, aki ezekből a halott anyagokból, száraz fából, alaktalan agyagformákból mágikusan életet lehel, és megjelennek ezek az emberi arcok, fejek, portrék, animációk. Tehát a mágus kezét látjuk itt a kép alsó szélén. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy ha ezen az úton indult el a fényképész, akkor szerintem több súlypontot kellett volna erre a mágikus kézre tenni. Mert ez a mágikus kéz kattintja el a fényképezőgépet, ez aki létrehozta számunkra ezt a térben elforduló, áthajló, összetett formájú, profilban látható, majdnem életnagyságú szobrot, tehát ő az, aki itt elsősorban a főszereplő, és a mágus eszközét látjuk itt, ami nem más, mint a szobor. Tehát miközben a kép majdnem középpontjában az emberi fej faragott szobra látható; ha tisztázottabb lett volna az üzenetrendszer, akkor a kép arányait, a kompozíciós arányokat kéz felé is elvittem volna. Picit többet hagytam volna a vágyakozó, köszöntő módon érintő kéz felé, másrészt viszont egy picit a kameraálláson változtattam volna, hogy a faszobor orrából ne a négy nagyfeszültségű zsinór áramoljon ki, és a esetleg a fenyők, a kertkapu picit rendezettebb lehetne. Ugyanis most ha hunyorítok, a tóusértékei az állkapocs mögötti fenyőnek hasonlóak, mint a talán reggeli vagy délutáni napsütésben, ettől olyan erősek az árnyékok, az árnyékok nagyon hasonlóak, mint a háttérban lévő fa.
Még annyit tennék hozzá, mondja itt Zsolt, hogy a táborban is, a fórumon is beszélgettünk a színes és fekete-fehér képek közötti különbségről, és azt mondtam, hogy ha tehetném, nem engednék fotózni csak fekete-fehérben legalább egy évig. És erre ez itt egy jó példa, mert ha áttesszük a képet fekete-fehérbe, akkor a háttérben a fenyőkkel, amiről András beszélt, az egyértelműen látszik, hogy egybemosódnak ezek a formák, csak a színek elvisznek, becsapnak bennünket, és elhitetik, hogy hát az egyik zöldes, a másik sárgás, de igazából a tónust a fekete-fehéren kívül lehet jól megérteni. (szőke-hegyi)
értékelés: