Sok ismerősömtől kaptam már hiteles beszámolót arról, hogy milyen munkanélkülinek lenni. Aztán sajnos volt alkalmam megtapasztalni a saját bőrömön is. Legegyszerűbben talán a haldoklás folyamatához lehet hasonlítani, persze nem kisebbítve ezzel a valós haldoklás fájdalmát és gyászmunkáját. Viszont ebben az esetben is meghal valami, vagy valaki: a dolgozó énünk, a lelkesedésünk, a reményünk, és még folytathatnám a sort. Némi optimizmusra adhat okot a valós haldoklással szemben, hogy ki lehet törni ebből a halott állapotból, nagyon sok embernek sikerült is, de persze sokaknak nem.
   Sajnos a halál elfogadhatatlan tény a nyugati kultúrában a mai napig, rettegünk tőle, menekülünk előle, és semmi esetre nem akarjuk elfogadni a tényt. Ennek talán az egyik legfőbb oka az lehet, hogy míg az ősi kultúráknak a szerves részét képezte a halál tudata és a gyász, ezáltal pedig mintát is tudtak erre adni a következő generációnak, addig a nyugati kultúrában ez szinte tabu, és teljesen hiányzik. Ugyanilyen a munkanélküliség is. A rendszerváltás előtt ez majdhogynem ismeretlen fogalom volt, hiszen akkor nem szabadott annak lenni, ma viszont nagyon is könnyű belekóstolni. Ugyanúgy félünk és rettegünk tőle, beszélni szégyellünk róla, de sajnos még mindig (vagy már?) nincs adekvát vagy biztos minta a kiútra.
   De először lássuk, hogy milyen szakaszokból is áll a haldoklás, és munkanélküliként miként nyer új értelmet. Kübler-Ross szerint a haldoklás folyamatában egymást követő jellegzetes pszichológiai szakaszok különböztethetőek meg, amelyeken mindenki végigmegy, a haldokló és a hozzátartozó is. Ezek a szakaszok persze nem feltétlen sorrendben jelennek meg, és van, akinél nem is mindegyik jelenik meg. De a lényeg, a haldoklás ténye adott. Jelen esetben behelyettesítettem a halál vagy haldoklás szót a munkanélküliséggel, és hát láss csodát, teljesen értelmes így is.

1. Tagadás

Hát ez a kezdeti időszak. Amikor az ember munkanélkülivé válik. Vagy frissen, az egyetem kapujából kilépve, vagy hosszabb-rövidebb munkaidő után. Az első reakció a tagadás, melynek pszichológiai funkciója az énvédelem, a meg nem történtté tevés, a realitás kétségbe vonása. A szubjektív élményvilágban ilyenkor már létezik a munkanélküliség gondolata, de nem akarjuk észrevenni. Az nem lehet, hogy nem találok munkát rövidesen. Úgyis lesz munkám 1-2 héten belül. Tulajdonképpen nem is munkanélküli vagyok, hanem olyan, mintha hosszabb szabadságra mentem volna. Amit amúgy is megérdemeltem már. Most végeztem az egyetemen, végülis még mindig olyan, mintha diák lennék.
   És jönnek a kötelező viselkedésformák: a fokozott aktivitás (minden nap takarítok, eddig úgysem volt rá időm; végre elutazhatok a szüleimhez, nem köt a hülye munkahely), a hitetlenkedés (de hiszen én színjeles tanuló voltam, mi az, hogy nem kapkodnak utánam, ez nem lehet; de hát én voltam a legjobb az irodában, ez biztos valami tévedés lesz), és a bagatellizálás (tulajdonképpen nem nagy ügy, majd úgyis lesz valami... valami mindig van).

2. Düh, harag, agresszió

A düh hátterében nagyon egyszerű ok áll: "miért éppen én?” Sajnos (vagy nem) úgy vagyunk programozva, hogy minden tény és észérv ellenére hiszünk a világ igazságosságában. A munkanélküliség viszont egy rohadt igazságtalan és tehetetlen állapot, érthető tehát a düh. Mikor látjuk, hogy dilettánsokat, hozzá nem értőket és ostoba, teljesen alkalmatlan embereket hamarabb és készségesen alkalmaznak, mint minket. Mikor századszorra is beigazolódni látjuk, hogy nem a tudás és a tehetség a döntő, hanem a sógor-komaság. Mikor a legrosszabbul teljesítő kolléga kísér ki minket az ajtóhoz, magában ujjongva, hogy nem ő volt a "szerencsés". Mikor hamarabb felveszik valahová azt az egyetemi évfolyamtársunkat, akiről nemhogy nem gondoltuk, hogy munkája lesz, hanem szívünk szerint eltiltottuk volna a szakmától. És sokáig még hiszünk abban, hogy helyreáll az univerzum egyensúlya, a kókler lelepleződik, minket pedig mellőzöttségünkért bocsánatot kérve vesznek fel álmaink munkahelyére.
   Aztán telnek-múlnak a hetek-hónapok, és kezd világossá válni, hogy ez sosem fog megtörténni, és persze csak még dühösebbek leszünk. És elkezdünk gyűlölni mindenkit. Mindenkit, akinek van munkája és mégis panaszkodik. Akinek van munkája, és jól is keres. Akinek van munkája, jól is keres, és mégis panaszkodik. A kukkoló nénit a negyedikről, a BKV ellenőrt, a hangosan játszó gyerekeket az utcán, a mosolygó embereket, a szomorú embereket, mindenkit. De természetesen ez még messze nem a lejtő legalja.

3. Alkudozás

Ez egy viszonylag rövid szakasz, bár a munkanélküliség miatt kiszélesedett és töredezett időben elég nehéz megbecsülni, hogy mi hosszú és mi rövid. Ekkor jutunk el arra a pontra, hogy tudomásul vesszük a tényeket, azt, hogy nem áll vissza az univerzum rendje, hogy nem lehet tartósan dühösnek lenni, és hogy a számlák mindentől függetlenül csak jönnek. Éppen ezért kezünkbe vesszük a sorsunkat, és megpróbáljuk mi helyre állítani a mérleget. Célokat tűzünk ki, melyek sokszor irreálisak, és felajánlásokat teszünk. Most majd még jobban keresek munkát. Most majd bevetem az utolsó tartalék energiámat, levetkőzöm a maradék önérzetem, és szívességet kérek, ha kell, az ellenségemtől is. Most majd jobban odafigyelek minden lehetőségre, és ha kell, takarítónak is elmegyek, sőt, még a meki is szóba jöhet.
   Nem ritka, hogy végiggondoljuk eddig életünket, rossz cselekedeteinket, mulasztásainkat. Lám, ez mind azért történik, mert olyan negatív voltam eddig. Ha rámosolygok a világra, előbb-utóbb az is visszamosolyog rám. Biztos a múltban elkövetett szemétségeim miatt kapom ezt, hát viselem a következményeit. Segítenem kellett volna a mellettem ülő, könyörgő és kétségbeesett évfolyamtársamnak (akinek mellesleg, talán épp ezért, már van munkája) a zh közben. Nem kellett volna kibeszélnem a kollégám, mert büdös a szája. Vétkeztem, és most megbüntettek. De ezután sokkal jobb ember leszek, és meg is lesz a gyümölcse!

4. Depresszió

De mégsem változik semmi. Hiába próbáltuk meg a lehetetlent, hiába kíséreltünk meg túllépni az árnyékunkon, hiába küldtük el szinte minden lehetséges és kevésbé lehetséges helyre az önéletrajzunkat. Semmi, nothing, ??????. Kimerültek a raktárak: az energia, a remény, a vágy. Ekkor jön hát a depresszió, ami tulajdonképpen egy elővételezett gyászreakció: önmagunkat gyászoljuk. Feladjuk a küzdelmet, és elismerjük, hogy győzött a munkanélküliség, győztek a szerencsés kibaszott dolgozó emberek, győzött a sors. Elkezdjük feladni a szerepeinket is. Már nem mérnök, titkárnő vagy szociológus vagyok; már nem barát, barátnő és haver vagyok, nem vagyok már senki, csak A munkanélküli. Nem vagyok jó semmire, sehova sem kellek, és teher vagyok a szeretteimnek, a munkanélküli központnak és az államnak.
   Sokan ekkor hozzák meg a végső döntést, azaz azt, hogy feladják a munkakeresést. Ez még az autonómia érzetét adja, vagyis azt, hogy valamiről én dönthetek, és nem mások döntenek rólam. Van, ami még az én irányításom alatt áll, amiért még én vagyok felelős, ha már minden más kicsúszott alólam. Látszólag ez egy irreális elhatározás, ugyanakkor megnyugtató is: nem azért nincs munkám, mert én nem kellettem sehova, hanem mert már nekem nem kell a munka. Mert már oly mindegy, hogy nem is érdekel.

5. Terminális depresszió, belenyugvás

Ez egy végállapothoz kapcsolódó depresszió, ami egyfajta belenyugvással jár. Ez utóbbi érzés pedig onnan fakad, hogy véglegesen és megmásíthatatlanul elfogadtuk azt, ami ellen olyan, de olyan erősen ágáltunk, amire olyan dühösek voltuk, és ami ellen annyit küzdöttünk: a munkanélküliséget. Teljes mértékben feladjuk a reményt, hogy valaha is kilépünk ebből, és újra teljes, produktív tagjai leszünk a társadalomnak. Mi már nem hagyunk több nyomot.
   Gyakran előfordul ekkor, hogy feloldjuk az érzelmi kötődést a környezetünktől. Már nem osztjuk meg az érzéseinket, a bánatunkat a környezetünkkel, még a hozzánk legközelebb állókkal sem. Kívülről ekkor tűnhet a legidegesítőbbnek és -kétségbeejtőbbnek a személy. Csak ül, és nem csinál semmit. Már munkát sem keres, hát az eszem megáll. Tele van a tévé meg az internet is álláshirdetésekkel, de ez már dél előtt fel sem kel. Hetek óta nem hív, nem keres, pedig aztán ráér egész nap. Az ok viszont nagyon egyszerű: csak szégyelljük az állapotunkat és nem akarunk mások terhére lenni. Nem akarjuk látni a szeretteink szemében a sajnálatot és a csalódottságot, hogy mégsem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket. Hogy hiába végeztük el az egyetemet, mégsem tartunk sehol. Hogy hiába haladtunk feljebb a ranglétrán, most mélyebben vagyunk, mint valaha. Hiszen megkapjuk ezt saját magunktól is, minden nap.
   És hogy mi a vége ennek a folyamatnak? Hát azt hiszem két lehetséges út van. Vagy beleragadunk a legutolsó stádiumba, és elfogadjuk, hogy nekünk már nem jut és nem is jár jobb. Mi vagyunk A munkanélküliek, akiknek már sosem lesz nemhogy nekünk tetsző, hanem akármilyen munkahelyünk. Napról napra élünk, jobbára csak vegetálunk, és arra várunk, hogy egy nap nyeljen el örökre és takarjon be jótékonyan végre a keserűség, a düh, a csalódottság és az önvád mocsara.
   A másik lehetőség persze az, hogy bármelyik szakaszban legyünk is, hirtelen mégis megtalál, vagy inkább mi megtaláljuk a munkát, és kiléphetünk ebből a lassú élőhaldoklásból. Nyilván ez lenne az ideális, és próbálunk ebben hinni... mert ahogy eddig is, ezután is hinni fogunk az univerzum egyensúlyában, minden józan érv ellenére.