Elalszom, mint az őzek

Elalszom, mint az őzek

Nem láttam az első lecke bemutatkozó fotóját, sőt a többit sem néztem meg, nehogy inspiráljon valamelyik - s mégis ez lett belőle nagy hirtelen. Persze kézenfekvő a láb... A cím egy Dsida vers címe.

Kedves Gábor, köszöntünk újra a Látszótéren, az Estiskolában mi már egyszer elkezdtünk egy munkát, és örülök neki, hogy újból nekifogunk ennek a kommunikációnak. Én azt gondolom, hogy ez egy jó ritmusú üzenet, jó az, hogy ezekkel a kékekkel dolgozol, és ebben egyedül a betonlapoknak a színe az, ami ebből kilóg (meg nagyjából a part, de az is ebben a tónusban van), tehát egy viszonylag egyszerűre redukált tónusrendet kapunk. A hangulat megvan, az is, amit ezzel mutatni akarsz, a pihenés, a merengés, a lazítás ideje, ez egy jó üzenet, úgyhogy megvan a három csillag, a leckemegoldás is, és várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:    

Sosem lettem hivatásos felnőtt.
Mint a vásári komédiások,
kik az ekhós szekéren zötyögve
varrogatják jelmezeiket,
durva kocsmaasztalon,
sörfoltos pergamenre
álmodják a díszleteket,
hogy aztán a királylány ruhája
zsákvászonból legyen,
a zöld füvet meg kékre fessék
a papír díszleten,
mert nem volt,
csak egyfajta festék,
ám a darab előtt
rohangálnak körbe,
- Hol a kalpagom, a kardom,
kezdődik az előadás,
bolondok háza ez
és nem színház!
Aztán félrerántják a függönyt,
és a gyertyák fényében
ott áll a délceg főhős,
foltos gatyában, kard és kalap nélkül,
de lelkéből mosolyogva,
a vásári népet megbabonázva,
mint valami illuzionista.
És illúzió a játék,
hisz nincs igazi díszlet,
igazi kellék, igazi puska,
szőke hajnak
meg szalmát aggat magára
a dívaként lépő
fiatal fruska.
A nép meg nevet,
meg néha sír is
és tapsolnak kedvükre,
a végén meg néhány garast vetnek
a ceremóniamesternek,
aki arról ábrándozik,
hogy egyszer nem ő lesz a jegyszedő,
a kellékes, a súgó, és öltöztető,
hanem igazi színházban, igazi közönség előtt
vastapsra hajlong már előadás előtt.
De aztán színészeit nézve,
kik a rozoga deszkákon
a nézőknek pózolnak,
pedig már csak részeg koldusok
vigyorognak és tapsolnak,
könny szökik a szemébe;
ha elhagyná a társulatot,
oda lenne a bűbáj, oda a varázs,
ezért soha nem lesz hivatásos,
hanem marad ócska,
de boldog vásári komédiás.

Mint valami régi barát,
úgy köszön rám az Isten.
Kaláccsal s borral kínálom
miközben leül a padra,
az öreg hárs alatt
egy álmos nyári délután.
Tör a kalácsból,
iszom én a borból,
morzsa a szája szélén,
vércsepp az ajkamon.
Hát rég láttuk egymást – mondja ő,
- az elfelejtett rokon – hebegem én.
Szemében látom magam,
csecsemőként, ordítva,
illatos mező közepén.
Emlékszel? – kérdezi ő,
- elfelejtettem rég – habogom én.
Aztán gyermek vagyok újra,
templomban, Karácsony estén.
Miközben a jászlat nézem,
mellém áll egy angyal,
végigsimít fejemen,
s hogy jó fiú,
csak szemével mondja.
Ki ez a néni? – mutatok rá,
- nincs ott senki – felelik,
csak nagyapám bólogat,
s a fülembe súgja;
ő a Karácsony angyala.
Nemsokára temettük is;
tétován intett és
elsétált az eget simogató
jegenyesor felé.
Hogy van a nagyapám? – kérdezem
s mielőtt válaszolna,
- a nagymamám, a mamikám,
az édesapám s az István?
Kutyám is volt, nem is egy,
a Pajtás, meg a... na, hogy is hívták?
- folytatom én, de vállamra teszi kezét,
- finom a kalács – mondja
- s tölts a borból nekem is!
Mint a jó fiú,
engedelmesen döntöm a kancsót,
de megreped a pohár
s a vér szétterül az abroszon.
Bocsánat – mondom, de
nincs már mellettem senki
s a terítő, közepén a folttal
mintha lepel volna,
Jézus arcát festve a borral.

Párnámra anyám könnye hull,
szememre kendő kerül,
ágyam szélére az orvos helyett
egy mosolygó angyal ül...

Régi barát

Azt most mondom, hogy a verset innentől át fogjuk rakni a szorgalmikhoz. A furcsa, a régi barát felirat fölött láthatunk valami áttűnés-szerű foltot. Valami gerenda vagy odatükröződött, vagy mi ez? Nem tudjuk mi lehet. De ha az esetleg egy emberi alak lenne, tehát egy picit kellene az egészen csavarni, akkor rögtön érezni lehetne rajta a romantikát, az álmodozás korát, a reinkarnációt, bármit – de egyenlőre még nem lépnek a képek túl azon a lépcsőn, hogy útiképeket látunk. Értem én, ott van a háttérben egy gyönyörűszép épületrom. Ráadásul nagyon szeretem ezeket a fajta emléknyomokat, de a kép önmagában nem viszi tovább ezt, nem sűríti. Attól, hogy egy kategóriára elküldjük, még nem fog beleférni egy történetbe. (szőke)

Hóesésben
Tudod, engem most már az sem érdekel,
ha elhagysz, mert legalább akkor majd azt képzelem,
hogy itt lehetnél, mikor ilyen nap van.
Megmondjam, milyen nap van?
Megmondom, hogy olyan, amikor az ember nem csinál semmit,
csak áll a hóesésben, a hó meg csak csillog a lámpa fényében,
meg játszik is egymással, mert fújdogálja a szél,
meg ahogy lépsz, ropog a lábad alatt,
és egy kutya is ugat valahol,
meg a harang is megszólal,
de mintha picit halkabban, kedvesebben, mint máskor
és tudod, hogy bent forró tea vár,
de mégsem mész sehová,
mert az egész életed havazik rád
és csak sírni volna kedved,
olyan keserédesen, akár a grapefruit...

Még az elemzés előtt mondanám, hogy van nekünk egy olyan kategóriánk, hogy szorgalmi, és oda várjuk mi a verseket is. És kérném, hogy tiszteljük meg a verset is meg a képet is annyira, hogy különválasztjuk a kettőt és beküldjük a verset szorgalmira, a képet meg ahová szántuk. De ezek a képillusztrációs-versillusztrációs cuccok nekem nem nagyon jönnek be, sőt nagyon nem jönnek be. Olyan hangulata van az egésznek, mintha egy mankó lenne, mintha amit nem tudok elmondani a képpel, azt elmondom a verssel. Bocsánat, hogy ezt mondom.
   A kép egy téli tájképet mutat, valószínűleg valahol a Dunántúlon, valahol a klasszicista és a parasztbarokk közötti major vagy gazdasági épületnek a felületénél jár az alkotó és mint egy turistaképet elkészíti ezt a fotót. Kicsit perspektivikus, mert hátrafelé halad az egész, én ezt vagy épített környezetre, vagy szorgalmira áthelyezném, mert nem érzem azt, hogy olyan erős lenne a személyes attitűdje. Kérném, hogy a csend házi feladatot ismételje. Amúgy egy téli turistaképnek a kép önmagában elfogadható, de nincs benne a személyesség, a Gábor története, azon kívül, hogy azt tudjuk, hogy ő szeret kirándulni és szeret a világban is körbenézni. (szőke-hegyi)

Relax
Vasárnap - délelőtt - Balaton-felvidék - Szentanalfa - napfény - könyvek - könnyek...

A kép, aminek megvalósításával nyilván lehetne technikailag sok mindenben vitatkozni, hogy a szobabelsőben a jobboldali rész felé dőlünk, hogy onnan lemaradtak bizonyos információk, de ami boldoggá tesz evvel a képpel kapcsolatban engem, az az, hogy nagyon-nagyon sokszor különböző munkáknál elhangzik, hogy a fény, a fény szerepe, a dramaturgiája, hogy a fény miket tud létrehozni a látványainkban és miközben nem érzem ezt a munkát egy tökéletes, teljesen kiérlelt alkotásnak, de mégiscsak annak örülök, hogy valami olyan jelenségre rátalált, ahol tettenérhetően a fény munkája, a fény csodálatos segítségei a fényképészek, a látó emberek számára, ott van ezen a képen. Ugye az ablakon beszűrődő fény, amelyet elsősorban régi termekben, templomokban láthatunk, ahogy a fénysugarak ugye bevilágítanak, erre látunk itt egy jó kis jelzést. Ugyanakkor pedig mindez egy személyes és privát térben, egy családi közegben, a könyvek polcai mellett jelenik ez meg. Tehát úgy érzem, hogy azért fontos erről a képről egy picit beszélnünk és picit lelkesíteni az alkotót, mert hogy elindult egy úton, a fény jelenségeinek vizsgálatában, és azt mondom, hogy ezen szépen, precízen haladjon tovább más házi feladataiban is, de azért egy picit több időt töltsön el a kompozíciók és az üzenetek teljessége szempontjából. Tehát, hogy maga az alkotó, Cser Kovács Gábor ugyanúgy ezen az egészen jobban, tettenérhetően legyen jelen. Tehát a valóság jelenségeit, azt most már látom, hogy figyeli és szűri át saját magán. (szőke)
értékelés:

Elcsúszó napfény
Régi tavaszokra gondolok,
hol volt szerelem és bor,
ki mondja meg,
hol halok meg és mikor?

Nagyon jónak gondolom a szereplőválasztást, a helyzetválasztást, a hintát, a padot, az őszt. Nagyon jó a hangulat, a kardigán, az ingeknek, és mindennek, ami a képen látható. De. Úgy gondolom, hogy egy portréfotózásnak mindegy, hogy ezt a család leckére küldtem be, de az emberi alaknak vannak ritmikái, ritmusai, a váll, a hát gyönyörű ívei, az idősödő test belesimul, belenyugszik ebbe a hintaágyba. Az sejthető, hogy valamilyen kis motívum, egy társ vagy egy fátyol, kendő, itt a jobb alsó sarokban megjelenik. Egy kicsit úgy van most komponálva és vágva a kép - azért azt el kell mondani, hogy az emberi alakok képzőművészeti megközelítéséről, hogy ez az alak balra nyit, balra mutat az alak, a haj dekorációja, minden balra kéri a levegőt. Ehhez képest jobbra egy picit fönt a szőlők, a hát mögötti résznél nyitott. Ha így vágom a jobboldali résznél, akkor azt mondom, hogy ennek nem álló, hanem fekvő formátumú képnek kellene lennie, ahol valami miatt a hinta felé nyitnunk kellene balra. Nem tudom, hogy mi lehet ott, nem látom, ha valami zavaró motívum miatt komponáltad így ezt a képet, akkor énszerintem egy másik beállítást kellett volna keresni a géppel, ahonnan ez a levegő létrehozható. Most azért nincsenek rendben a képi ritmusok a kereten belül, mert az emberi alak fotózása egy szabályrendszert igényelne, és ez itt nincs betartva. Tisztességesen körül van járva, hagyva van mindenütt szalonképesen, csakhogy az az érzelmi kapcsolat, ami a modell és a fotós között van, és érzékelhető és a modell jól fényképezhető, ez az elmélyülés, ez az átélés nem jelenik meg a fotón, és nem azért, mert számodra nem fontos, hanem mert nem mondtad ki magadnak, hogy mi az az üzeneted, amit szeretnél küldeni. Abból kell kiindulni, hogy ez a kép a világ legjobb képe kell, hogy legyen, és ez egy másik érzés megkeresésénél is ottvan. Ez azt is jelenti, hogy lehet, hogy a képnek nem mindig kell 100 %-osan szalonképesnek lenni, hanem lehet formabontó is. Mert neked fontos az a modell, az az emberi történet, amire te felnézel, ami neked nagyon sokat jelent, ebben a stílusban a kardigán, a kék ing, a hátrafésült haj, ebben ott van egy korszak, a 60-70-es évek, a bölcsesség, és ezt meg kellene fogalmazni kompozícióban is, itt, a hévégi nyaralóban, a kertben, és ehhez a motívumokat bele kell emelni a keretezésbe. Tehát bátrabban kérem hogy a család leckéhez fogj hozzá. Én szeretem ezt a képet, és a modellt is tisztelem, így megvan a két disznó, de azt kérem, hogy a család leckére legyél szíves ismételni. (szőke)
értékelés:

Egy kicsit minden lassabb

Egy kicsit minden lassabb

A kép ebben a stílusában az úgynevezett talált képek kategóriáját képviseli. Sejthetően valami kertbe láthatunk ki. Olyan ez mintha egy film körbesvenkelő képkockáinak egy darabkáját látnánk. Mint hogyha az egész igazából csak egy íz lenne, ahogyan a hétfő délután is egy ízre tud utalni. Én úgy gondolom, hogy ez az íz nagyjából megvan, mégis valami pluszt hiányolok, valamit a belső tér , külső tér kapcsolatából. Ezt azért nem akarom megmondani pontosan, hogy ebből az asszociációból mit hagytál, hagytunk ki, mert nem akarom rád erőltetni ezt. Az lenne a javaslatom, hogy talán Gábor érdemes lenne az elejéről kezdeni a munkákat (nem archívból, hanem élesben), azért, mert lehet, hogy mire a 22-es leckéhez elérsz itt az alkotásaidon keresztül, talán könnyebb lesz saját magadnak rátalálni arra, hogy a 22-es lecke hétfő délutánból mi az ami hiányzik. Ettől függetlenül én azt gondolom, hogy az egy disznó megvan és a javaslatom az lenne, hogy kezdjük el az elejétől Gábor a házi feladatok elkészítését és jussunk el a 22. leckéhez a 22. lecke idején. Ez csak egy javaslat. (szőke)
értékelés:

Veled
vagy nélküled

Tulajdonképpen az Estiskolán láttunk olyanfajta próbálkozásokat ahol az árnyképpel, tehát a lenyomatainkkal, fénytani viszonyokkal foglalkoznak az alkotók, és itt is egy ilyen két komponensű feladatot küldött be az alkotó, ahol az árnyak az emberi alakokra utalnak. Ahol együttesen látható a két árnyék és szépen jobbra van komponálva, az a kép önállóan is megállná a helyét - és van egy B verzió, ahol a két emberi alak külön válik. Talán a címválasztásokat a – Veled vagy nélküled – a két kategóriát nem érzem olyan drámainak és nem érzem olyan adekváltnak mint ahogy szét vannak választva a képek. A második képnél a nélküled kategóriát azt én drámaibbnak fogom föl, mint amennyire két emberi alak egymás mellett áll. A második képnél egyszerűen csak azt érzem, hogy két ember kicsit távolabb, de aránylag közel áll egymáshoz és lefényképezték magukat ezen a mezőn, vagy ezen a szabad területen. Én azt mondanám, hogy ezek a képek működnek akár a portré arc nélkül kategóriájában is. Én igazából átemelném ezt a képet oda a család kategóriájából és kérnék Gábortól egy másik alkotást, amennyiben ez pedig a portré arcnélkülben megjelenik, akkor én véleményem szerint a két képre megvan a három disznó. (szőke)
értékelés:

Nem tudom, mi a szerelem…

Talán az őrült, vad szex,
talán ha meghúzom a copfodat,
talán csak egy pillantás,
talán ha simítom a combodat,

talán ha szöges szókkal bántasz,
talán ha szemeidből méz csordul,
talán csak egy villanás,
talán ha egy harang megkondul,

talán ha gyermekké vetkőztetsz újra,
talán ha fizetek érted,
talán csak egy látomás,
talán ha szenvedek érted,

talán ha homlokomba költözöl,
talán ha kékké hazudom az eget,
talán csak egy lángolás,
talán ha szaladok veled,

talán titkolt szavaid csendje,
talán ha illatodra vágyom,
talán csak egy lázadás,
talán ha megmozdulsz az ágyon,

talán ha fénylő nyaraidba rejtesz,
talán ha nem fáj hazugságod,
talán csak egy ajándék,
talán ha érintésem vágyod,

talán ha némán tűrjük az időt,
talán ha hó zuhog könnyeinkre,
és nem csak a halálig hull
az ezüst lelkeinkre...

Mégsem tudom mi a szerelem...

A világ közepén, Bíborvölgy Országban, egy csodaszép faluban történt az eset, amit mostan elmesélek nektek. Mint minden rendes faluban, hát ebben a mienkben is élt mindenféle mesterember. Volt ott műhelye a patkolókovácsnak, a szűrszabónak, a fazekasnak, a kőfaragónak, a kádárnak, sőt még a mézeskalácsosnak is! Mindegyiket már messziről fel lehetett ismerni, mert bizony a kovács nagyon erős ember volt; egyedül megemelt egy egész taligát, a szabó meg a legszebb ruhákban járt, hiszen maga varrta szűrét, ködmönét. A fazekas mindig tetőtől talpig agyagos volt, akárhogy is mosdott, és biz’a kőfaragónak volt a legszebb síremléke az egész környéken, holott pedig még meg sem holt. A kádárt onnan lehetett megismerni, hogy folyton-folyvást imbolygott - de hogy miért, azt majd később mesélem el -, a mézeskalácsosnak pedig olyan szép kövér képe volt, akár egy mézeskalácsnak. Persze volt még a faluba’ varga, mészáros, kefekötő, meg csizmadia, meg még legalább száz mesterember, de ha mind felsorolnám, holnap délig tartana a mese.
   Hanem akikről bővebben akarnék szólni, az a kéményseprő, no meg a pék! Mindketten igen jámbor emberek voltak, soha egy hangos szó, annyi se hagyta el az ajkukat. Pontosabban a pékét. Mert a kéményseprő – becsületes nevén Kormos Károly - biz’ a néha rákezdett és úgy szaporázta, mintha bizony kocsis lett volna. Persze nem csak úgy szórakozásból, hanem mert nem telt el úgy nap, hogy valami hiba ne esett volna a mesterségébe. Hol a hosszú, drótos nyelű kéménypucoló keféje szorult a kéménybe, hol meg egyenest ő maga! Előfordult olyan is, hogy kéménytisztítás közben megcsúszott a nedves tetőn, és csúszva, bukdácsolva repült lefelé, hogy aztán hol a szénába, hol a szalmába, hol meg éppen a trágyarakás közepébe érjen földet. Nem is nagyon szívelte ezt a mesterséget, de ha egyszer az apja, a nagyapja, a dédapja, meg még az ükapja is kéményseprő volt, úgy illet az illem, hogy ő se adja a fejét másra.
   De nem volt ezzel másként Vekni Vendel, a derék pék sem. Hiába volt szorgalmas, meg olyan ügyes kezű, hogy még a szomszéd faluból is át, meg átjártak megcsodálni, miképpen gyúrja a cipónak valót, bizony mire azok a kemencéből a szakajtóba kerültek, olyan füstös képük lett, mint a kéményseprőnek. Pedig próbálta szegény a sütést így is, meg úgy is. Merthogy a patkolókovács szerint akácfával kell tüzelni, úgy lesz szép piros a vas is, hát a cipóknál se lehet ez másként, a mézeskalácsos meg a bükkfára esküdött, merthogy az olyan kedves meleget ad, amitől mosolygós kalácsok kerülnek ki a kemencéből! De adott tanácsot a vadász is, miszerint addig kell sütni a sütnivalót, míg el nem fogy egy bogrács bableves, a falu esze, a nagyeszű Tihamér meg azt találta mondani, hogy addig kell sütni, míg el nem készül. De hiába a temérdek jó tanács, a sok cipónak bizony olyan képe lett, mire kikerültek a kemencéből, akárha szerecsen-országban lennénk; azaz fekete, mint az éjszaka.
   Búsult is emiatt a pék. Mivel senkinek sem kellett a szénné égett kenyér, majdnem felkopott az álla, s ráadásnak még a gyerekek is csúfolták, akik az üzlet előtt elszaladva be-bekiabáltak, hogy: - Szurtosképű lett a cipó. A kályhába, szénnek való!
   Egy nap aztán hiába akarták bosszantani a péket, mert bizony a bolt, de még a sütöde ajtaján is hatalmas lakat lógott. Bezzeg a korcsma ajtaja tárva-nyitva volt, s hogy mi hallatszott ki azon? Hát persze, hogy a Vendel dalolós kedvű, zengő hangja! De nem ám csak úgy egyedül énekelt! Kánont zengtek a kéményseprővel, aki szintúgy elhatározta, hogy hiába a hagyomány, hiába az illem, mert ő már biz’a egyetlen egy ház tetejére sem mászik fel, és kéményt is csak akkor akar látni, ha az eget kémlelve éppenséggel felfelé néz.
   A nagy éneklésbe’, meg iddogálásba’ aztán olyan jó cimborák lettek, hogy egyik nap a kéményseprő látta vendégül a péket, a másikon meg a pék a kéményseprőt. Egy szép napon, amikor éppen a Vendelnél ünnepelték a csütörtököt, a Károly úgy megéhezett, hogy a harmadik utcáig visszhangzott, akkorát korgott a gyomra! Mondta is a barátjának:
   - Édes egykomám, ha meg nem bántalak, mondanék én néked valamit!
   - Nosza, ki vele! Mi vóna az? – mondta a pék.
   - Hát csak annyi, hogy úgy megéhesedtem, hogy még az üszkös cipódból is kedvemre ennék! – vágta ki egy szuszra amaz.
   - Nem bántasz meg komám, de amit mondtam, megmondtam; amíg világ a világ, én már több kenyeret nem sütök! – felelte határozottan a Vendel.
   - Hát, ha így áll a dolog, akkó’ sütök majd én! – mondta vigyorgó képpel a Károly.
   Ennek hallatán elkerekedett ám a pék szeme, de mivel ő is igencsak megéhezett, így hát töviről hegyire elmagyarázta, hogy miként is készül a cipó. A kéményseprő levetette fekete gúnyáját, és szép, hófehér kötényt kötött, a fejébe meg még fehérebb sipkát húzott, aztán amint a Vendel elmagyarázta, elkezdte gyúrni-dagasztani a kenyeret. Miután félrerakta a szakajtóba pihenni a cipónak valót, nekilátott, hogy begyújtsa a kemencét. De akárhogy próbálta, hol éppen csak pislákolt a tűz, hol meg éppen hatalmas lángnyelvek csaptak elő a rostély mögül, nagy adag füstöt, meg pernyét okádva, akárha valami sárkány költözött volna a kemencébe. Végül aztán így szólt a barátjához:
   - Haj, egykomám! Nagy hiba van itten!
   - Nosza, ki vele! Mi vóna az? – mondta megint a pék.
   - Hát csak annyi, hogy ez a kémény biz’ a nem szelel. Úgy is mondhatnám, hogy el van dugulva. Ha pedig ki nem lesz pucolva, nem lesz nekünk jó kenyerünk itten!
   - Ezen könnyen segíthetünk komám, még csak mesterért se kell szalajtani, hisz’ itt vagy magad! – mondta magától értetődően a Vendel.
   - Má’ pedig amit mondtam, megmondtam; amíg világ a világ, én már több kéményt ki nem tisztítok! – válaszolta állhatatosan amaz.
   - Hát, ha így áll a dolog, akkó’ majd kitisztítom én! – mondta nagy komolyan a pék.
   És mivel úgy állt a dolog, hát a Károly elmagyarázta neki, hogy mint fogja a seprűt, és miként engedje a kéménybe a kéménytisztító-golyóbist. Miután így kiokosodott, a pék fel is mászott a ház tetejére, s még a kéményseprő is elcsodálkozott, hogy olyan ügyesen mászkál a cserepeken, mintha éppen valami macska volna! Miután megtisztította a kéményt, épp úgy égett a tűz a kemencében, mint ahogy az illett. A kéményseprő pedig olyan szép mosolygó, piros cipókat sütött, hogy olyan szépeket még nem látott a világ! S nem csak szép volt ám, hanem finom is! Az illata meg betöltötte az egész kis sütödét, aztán az ablakon át kiszállt a kertbe, végig az utcákon, míg végül az egész falu, sőt az egész völgy egy nagy cipóillatú birodalommá vált. Sereglettek is az emberek a Vendel boltjához, hogy lássák a csodát! S ahogy odaértek, bizony csodát láttak, mert biz’ az üzlet ajtajában ott feszített a két jó barát: a pék kéményseprő ruhában, a kéményseprő pedig pékruhában.
   Hát így történt, hogy azóta messze földön híres a bíborvölgyi cipó, és így történt, hogy a pékből kéményseprő lett, a kéményseprőből pedig pék.

Ha akarod Kovács,
elmesélem neked a szobámat. Az én szobám mindig nagyon rendetlen. Az én szobám csak akkor nem rendetlen, ha eljön a nagymamám és kitakarítja, vagy ha elhozok egy szeretőmet. Ha elhozok egyet, akkor azért én szoktam rendbe tenni.
   Az én szobám nagyon komplikált. Mert ha pl. le akarsz ülni az íróasztalhoz, mint most az előbb én, akkor egy csomó ruhát át kell raknod az ágyra, meg egy határozott mozdulattal helyet is kell csinálni, kb. A/4 + 2 könyöknyit. Ha azonban az ágyba akarsz feküdni, amit az előbb odaszórtál, most vissza kell tenned, és mivel minden csak szórva van, egy csomó ruha, könyv, füzet, spray, kötőtű és félbe maradt kötés leesik a földre, és amikor már minden leesik a földre, lefekvés előtt nem tudsz odamenni a radiátorhoz a törülközőért. Ha pedig nem tudsz odamenni, újat kell elővenni a fürdőszobában, amit aztán befelé magadon hagysz, mert szégyenlős vagy az apukád előtt – s kis idő múlva a szobában semmi sem látszik a törülközőktől. Ha semmi sem látszik a törülközőktől, az azért baj, mert akkor reggel nem tudod, hogy hol a matekfüzeted, és akkor gyorsan beteszed helyette a fizikát – ami történetesen kilátszik. Na és ha ez sokszor így van, a végén nem tudod, hogy melyik füzeted micsoda, mert az egyik végében Ady-elemzés van, a másikban számoljuk ki a derékszögű háromszöget.
   Manapság azonban egészen új problémák adódtak.
   Nekem Kovács, volt egy egészen picike sárga vödröm, amiben tartottam a szemetet. Na nem rohadt kelkáposztát, hanem papírokat. (Mert a szobámban csak akkor eszem, ha az a nagymamám van itt, amelyik most itt van, meg akkor sem rohadt kelkáposztát.).
   Az öcsém meg elment makkot szedni. Az öcsém nem hivatásos makkot, hanem csemetének való makkot szed, mert a csemete – ha már a makkból kinőtt -, pénzbe kerül.
   Az öcsém imádja a sárga vödrömbe szedni a makkot, következésképp a szobámban mindenütt szerelmes levelek, tampondobozok, spirálfüzetlapszélek, elhasznált papírzsebkendők, meg csokipapírok vannak.
   Az ablak mellett van egy polc, amin virágokat tenyésztek. A virágaimat azért én tenyésztem, mert mindet egészen pici korában kaptam. A kaktuszok a kedvenceim. A keresztanyám azt mondja, hogy aki szereti a kaktuszokat, az vénlány. Lesz. Én azért nem leszek vénlány, mert én hozzád fogok menni feleségül kaktuszostól, pedig tudom, hogy te most nem akarod, hogy hozzád menjek feleségül – főleg kaktuszostól.
   Tegnap volt a szobámban sült banán is, mert azt akartam, hogy gyorsan érjen meg, és ő meg nem akart gyorsan megérni, és a radiátoron inkább megsült. Tegnap óta tudom, hogy nem szeretem a sült banánt.
   Van még egy falam, nem nagy, csak egy csíknyi, amit beragasztottam újságpapírral, és egy csomó érdekes dolgot raktam rá. Van például egy fénykép, amin a nimfomániás barátnőm megy a barátjával, és nincs fejük, vagyis van, mert utólag rajzoltam egyet-egyet. Aztán vagyok én a kollégiumi wc-ben, amint dohányozom. Jó, mert nem látszik semmi más, csak én, meg a fehér csempe, és olyan, mintha diliházban lennék. Fölötte a kollégiumi kirúgató papírom, meg a zárójelentésem a gyomormosásról, meg alatta egy felirat, amin fejjel lefelé azt olvashatod, ha szeretkezni akarsz velem, vedd le a zoknidat, mert én semmi mást nem utálok jobban, mint zokniban szeretkezni.
   Még nagyon sokat mesélhetnék neked a szobámról, de ha csupára mindent elmesélnék, úgy semmi érdekes nem lenne, amikor téged elhozlak bele.
   Tudom Kovács, hogy néha hülye levelet kapsz tőlem, de néha én magam sem tudom, mit, miért teszek, s minden percben mást és másért. Tudom, hogy kinövöm, de félek, hogy nincs türelmed kivárni. Soha még jó nem származott abból, hogy én szerelmes lettem valakibe.
   Ma, amikor hazajöttem, Bo Derek feküdt az ágyamon, s tört magyarsággal elmondta, hogy úgy érzi, kiöregedett, s inkább öngyilkos lesz – attól azonban fél, hogy valami román parasztasszonyba száll át a lelke, ezért elindult, hogy megkeresse a világ legjobbját, aki méltó arra, hogy testében hordozza szegény Bo elfáradt lelkét. Így jutott el hozzám, miután a fürdőablakból végignézte múltkori ominózus vetkőzésem, s most itt esdekel, hogy vegyem át a stafétát. Természetesen nem alacsonyodtam le, erre bánatában nekiállt maszturbálni, de élvezni már kitettem a teraszra – látni sem bírom az ilyesmit. Nemrég ment el (...), azt mondta, akkor inkább plasztikai műtét, ő is megvárja, míg felnövök.
   Én soha nem akarok felnőni, mert akkor gyereket kell szülni, meg mindig rendet kell tenni a szobámban, mert ha jön valaki, akkor mit szól. A szeretőim miatt nem azért szoktam rendet tenni, mert mit szólnak, hanem mert a földön van az ágy, és senki sem szeret kazettákon és könyveken aludni.
   Jó nekem, hogy írhatok neked, jobb, mint beszélni, mert úgy látod az arcom. Zavarban vagyok az arcomtól, mert egy csomószor észrevettem az emberek reakcióiból, hogy nem az van benne, amit gondolok, vagy éppen túlságosan is az.
   Majd eljössz velem úszni? Volt egy barátom, aki szűz volt, és nagyon szép teste volt. Egyszer, csak úgy beszélgetés közben hirtelen megkérdeztem tőle ugyanezt, s ő mélységesen meg volt döbbenve, hogy most mi van? Otthagytam, mert belehalt volna, ha megmondom, hogy azért akarok vele úszni, mert olyan szép teste van.
   A te tested Kovács, semmiben nem különbözik az átlagtól, mégis olyan megmagyarázhatatlant csinál velem, mint még senki. Azért eljössz velem úszni, igaz?

Kék

Kedves Gábor, erre megadom a három disznót, pontosabban megelőlegezem úgymond, de úgy, hogy küldesz ebből egy tágabb verziót (ami éles), mert itt a díszítés miatt több levegőt kell hagyni a modellnek. (szőke)
értékelés: