Fényesnap-portré
Korábban készítettem ezeket a képeket, telefonnal. Az év első fényes napjai közül az egyiken várnom kellett egy órát. Vártam. Nem az történt, amire szükségem lett volna, talán csalódott is voltam. De figyeltem, és kiderült, mit kapok a természettől, és mit adok. Talán tévedtem. Figyeltem.

Képsort látunk, hat képből álló sorozatot. Valószínűleg egy elhagyott vidéki kúria vagy ház verandáját látjuk és az ott történő eseményeket. Ez a hat képből álló sorozat számaiból is láthatóan egy hosszabb elbeszélés, mintha egy triptichon üzenetét látnánk. Többnyire a megszokott képsorok hármas osztásban vannak jelen a fotózásban, ez a hosszú képsor ritka. Felvetődik a kérdés, hogy ez már majdnem olyan, mintha egy mozgófilm képkockáit látnánk, vagy akár ezt nevezhetnénk is egy némafilmnek. Filmekben is vannak hangosfilmek, és a mai napig is vannak még, akár fesztiválokon is sikeres filmek, amelyek némafilmek. Ilyen pl. a Kisbaba reggelije, Szirtes Andrástól. De. A mozgófilm, még akkor is, ha a dzigavertovi szemléletben vágódik vagy képzettársításokkal dolgozik tehát az egy az egyhez vágási módszerrel asszociációban harmadik vagy második verziót létrehozva a nézőben, mégiscsak egy hozzárendelt rendszert látunk a mozgófilmben, tehát a néző ezekkel az egymás után helyezett szituációkkal kerül bele a mozgófilm szövetébe. Itt pedig akár abból az okból, hogy az alkotótól eddig fotókat láttunk, azaz fényképész, állóképekkel dolgozik, akár egyszerűen azért, mert nincs kamerája, a képsorozatot választotta. Nagyban és markánsan különbözik ez a mód egy mozgóképi üzenettől, elsősorban azért, mert ha a film felől közelítjük meg, akkor ebben a kisfilmben kiemeléseket látunk. Ezeknek a kiemeléseknek, sebészi metszeteknek, ennek a szövetburjánzásnak, amiből szikével metszve kiemelődik egy-egy mintavétel, azt hozza létre az alkotó, hogy a nézőben – nem mondom, hogy nem agresszíven vagy nem meglepő módon, de – közös munka jön létre. A nézőben hoz létre egy feladatsort, mert el kell képzelnem a képek előzményét, mert hiába várom, nem látom, hiába akarnék végigmenni a folyosón vagy hogy a fahrt ott a kertbe végigtekintsen azon a tájon, ezt nem fogom meglátni, az alkotásba csak ezt a perspektivikus folyosóképet küldte el az alkotó. Sőt, azt sem tudhatom az alkotásból, hogy vajon innen a mettlachicsempe mellől ha jobbra fordulhatnék, mint egy mágikus maci, akkor mit láthatnék? Tehát az alkotó kéri a mi játékosságunkat, együttgondolkozásunkat, kreativitásunkat, hogy mindezeket az állóképeket mi magunkban hozzuk létre egy mozgófilmmé. Ez egy módon tud működésbe jönni, akkor, ha én, mint néző játszani akarok ezzel a képsorral. Ez nagyon fontos. Tehát akkor lehet továbbmenni ebben az utcában, ha én, mint néző szeretnék ebben a játékban résztvenni. Egy ilyen képsornál ez egy sarkalatos kérdés. Akarok-e ezzel az asszociációval foglalkozni? Ha részt veszek a játékban, vagy többen részt veszünk, tehát, én, aki most nézem ezt a képsort, és te, aki ezt otthon figyeled, vagy huszan vagy harmincan, mindannyiunknak más filmje, más fejbenfilmje jön létre. Mármint azoknak, akik ebben a játékban játszani akarnak az alkotóval. És ezt azért tartom fontosnak, mert emiatt jelen pillanatban mégiscsak azt kell mondanom, hogy ha elfogadom a képsor játékszabályait, akkor sokkal szabadabb üzenetrendszert kapok itt, mint ha a mozgókép szabályai szerint ezeket a bizonyos előtte és utána látható rendszereket, amelyek aztán szépen kapcsolódnának a következő állóképhez, ezeket is készen megkapnám. Ettől lesz a befogadó számára, számomra személyre szabott az üzenet, mert én hozzáálmodom, hozzáképzelem, a magam belső történeteire idomítom ezeket a képeket. Mondok egy példát. Lehet, hogy valamelyikünknek ez a képsor fájdalmassá és mútidézővé válik, mert ő úgy dolgozik, olyanok az asszociációi ezekkel a képekkel. Lehet hogy valakinek ez Amerikát vagy Ausztráliát fogja eszébe juttatni, mert az jut eszébe erről a képsorról. Másnak ez lehet erősen érzéki, érzelmi, mert benne ilyen emléknyomokat érint meg. Mindenki számára mást indít be, akkor, ha ezt a játékot játsszuk, ha a láthatatlan, előtte-utána képeket, a mi belső képeinket hozzávetítjük ezekhez a képekhez. Ha mindez elfogadható, és esetleg azt is magunkévá tudjuk tenni, hogy még a hangokat is mi tudjuk létrehozni, ebben az üzenetrendszerben – itt jegyezném meg, hogy a képsornak nincs hosszú leirata, míg más képeknél néha egészen hosszú szövegeket kapunk, és én ebben a fajta kommunikációban ezt is fontosnak tartom, hogy bevon minket a játékba, nem ad egy kész képletet a plusz leírással – szóval ha ezek a hangok is megjelenthetnek ebben a belső játékban, akkor az elemzés szempontjából egyetlen egy úttal tudok csak foglalkozni, hogy ez mindez oké, sőt még a képkeretek is érzelmileg ugyanezt az utat erősítik, ha jól látom valami lilás árnyalat, és színátmenettel, tónusában változik, azaz a keretnek is fontos szerepe van. Amiben én ebben az asszociációhoz kapcsolódva a megoldáshoz kapcsolódni tudok, az hogy ez a képsor 6 darab képből áll. És akkor picit megint a filmet a film klasszikus időszakait be kell hívnom ide, vagy a matematikát, a számsorokat. Szintén a némafilm korszakából Eizenstein környékéről ilyen leíratlan szabályféle, hogy a páros vágások nem nagyon szoktak működni a filmekben. Hanem vagy három, vagy páratlan számsorai szoktak működni. Ennek az okairól itt már hosszú lenne beszélni, bár a Fibonacci számsorról az estiklopédiában és a szertárban már esett szó, nyilván a természetben megvan ennek a struktúrája, hogy a páratlan számok miért foglalnak el speciális helyzetet. Itt egy páros számsorról beszélünk, ugyanakkor ha megnézzük a képsor belső szerkezetét, akkor a kettes, négyes és hatos kép az, ami egészen szokatlan, másféle üzenetet küld ebben a struktúrában. Mi ez? Az első kép egy totált vagy elbeszélő képet mutat arról a helyről, ahol történik ez a várakozással kapcsolatos esemény. A kettes kép ugyanakkor már egy teljesen más megszólalással bír, egyrészt dekomponált, másrészt fejjel lefelé fotózta a képet, de mi ezt már helyesen látjuk, azaz felborult a világ. Ezen a képen az alkotó beletekint a kamerába, felénk néz, azaz egy más struktúra ez. A harmadikra is lehetne mondani, hogy egy másik struktúra, ezen egy testközelit, egy kezet látunk, de ha a négyes képre továbbgurulunk, akkor ott újra az alkotót látjuk, és azt sejtem, hogy a bal szem azért itt is les ránk egy kicsit, azaz itt is néz bennünket, és a kettessel együtt ez is egy különleges jelzést kap a számsorban. Továbbmenve az ötös látszólag dekomponált, és egy másfajta struktúrát kapunk, egy cipőt, kis lábat, meg a napsütést, ami belevilágít az optikába. És a hatos képnél újra belenéz nekünk az alkotó a kamerába, és megintcsak ugyanabban a megfogalmazásban, és nem a kompozícióról beszélek, hanem ugyanazt a nyelvet beszéli a hatos kép, mint a négyes, mint a kettes. Ezeket kiválasztva ebből a képsorból akkor egy hármas egységet kapok, és minden mást, az 1., 3., 5.-t áttolok egy másik szegmensbe, ahol látok tájat, folyosót lábat, kezet, kiskutyát, kismacskát, Jézuskától a géppuskáig, azaz egy másik elbeszélésmódot – kapok egy B verziót. Vagy ha akarom, ott egy A verziót, és itt egy A verziót, egy fontos üzenetet ebben a térben, hogy itt vagyok, egyedül vagyok, várok, nézek, várok rátok, vagy nem várok, de kérdéseket teszek fel, ezerfélét lehetne mondani, de nem az én dolgom, hogy mit mond ez az arc, ez a ti dolgotok. És ha így szétválasztjuk a két történetet, akkor azt látjuk, hogy az 1-3-5 egy hármas egységből építkezik, és a 2-4-6 hármas egységből építkezik – és ugyanolyan arányban vannak itt ebben a hatos számsorban. És ebben a rendszerben véleményem szerint dinamikusabbnak kellene lennie a 2-4-6-nak, annak, amitől ez a képsor nem kidobandó, rontott, mert pl. ha nem a sorozatban van, akkor az 5. kép az égegyadta világon semmit nem mond, ahhoz nem tudok közelebb kerülni. De képsorban már igen, üzenetrendszerben igen; de az 1-3-5-ös hármas, tehát ahol nem az alkotó tekint bele a mi életünkbe, az arányaiban ugyanannyira szerepel, mint amennyire a nagyon is fontos drámaiságot, dramaturgiát képviselő 2-4-6-os. És emiatt billen a képsor, még akkor is, ha a hatos kép az a búcsúzás, egy ember ebben a furcsa, krisztusi pózban. Tehát az én véleményem az, hogy a 1-3-5 sorból valamit ki kellene venni, és ekkor már az ötös sorral már működne a sor üzenete, de ha többet veszünk ki, akkor ugyanígy páros rendszer jönne létre, itt valahol érzek az egészben egy ritmikai problémát. És nehéz azt megmondani, hogy egy hatos sorból mit kellene kivenni, merthogy asszociatívak a képek. Lehetne növelni a képek számát is, lehetne egy hetes vagy kilences sorral dolgozni, ha már ilyen sok kép benne van. Ebből kiindulva, amit itt látok az egész páros jellege, és az egész kapcsolatrendszere gyengíti egymást. Tehát vagy kivennék valamit, vagy továbbdolgoznék, és hozzátennék valamit. És függetlenül attól, hogy itt mi a helyszín, az alkotó nyugodtan beülhetne egy szobába vagy konyhába, vagy egy biokémiai laborba, mert az izgalmas, ami képet készít és felrak. Teljesen mindegy, hogy ezt egy űrhajóban vagy Bissau-Guineában csinálja, bárhol a világon otthon lesz ez az üzenet, és ezzel a képlettel bárhol érdemes foglalkozni. Három disznó, mivel itt fotókról beszélünk, de ha film lenne, én megadnám az öt disznót rá.
   Még annyit tennék hozzá, mondja Hegyi, hogy az első képet ha témafelvetésnek fogjuk fel, hogy hol vagyunk, akkor a második rakétagyorsasággal lő be a történet közepébe, jófomán még levegőt se kapok és már benne vagyok a közepében. És ha elfogadom, amit András mondott, hogy lehetne hetes sorrá bővíteni, akkor én ide, az első és a második közé tennék még egy képet, ahol ritmusában egy kicsit fékezhetne, ott adhatna még az alkotó egy segítséget a téma megértéséhez egy felvezetést, mert nemcsak a teret mutathatjuk be, hanem azt a témát is, amiről beszélünk is, és nem egyből beleugrunk a történetbe. Maga a történet abba a sorba kapcsolódik, amit látunk mostanában az alkotótól, egy én-üzenet, egy helyzetjelentésről, lelkiállapotról szólnak ezek a képek, nagyon fontos és pontos létállapot-üzenetek ezek. És ezek az üzenetek azért nem félelem nélküliek, nem tét nélküliek, hanem a saját életéből küld nagyon mély üzeneteket. (szőke-hegyi)
értékelés:

Hol van a fája?
Valami baj van. Valami nem stimmel.

Nem esett messze az alma a fájától, szokták mondani, és a cím itt erre a mondásra utalhat, ami lefordítva azt jelenti, hogy a gyerek sok minden tulajdonságban hasonlatos a szülőhöz. Ha a leiraton megyünk tovább, ez a hasonlatossági kérdés megválaszolásra kerül, tehát egy belső kétség, egy belső szembenállás is megfogalmazódik az alkotóban. A kép mindennek egy jelzés értékű absztrakciója, hisz az alma, amit valaki ott felejtett, egy vécépapír tartón helyezkedik el. A képi humor ugyanakkor a szöveg leirattal nincs párhuzamban, mert míg a képen látható ábrázolás egyértelműen az abszurdra alapoz, addig a szöveg igen konkrétan egy felismerésre, ami az alkotónak szomorúságot jelent. Ha az alkotó eddigi szubjektív üzeneteinek sorát figyeljük, akkor azt kell mondanunk, hogy itt most a felvetés erős, az indulás a képen erős, vagyis az észrevett vagy alkotó által keltett abszurd helyzet megfigyelése jó. Ugyanakkor míg a szöveg tovább megy és személyes érzetekkel és gondolatokkal foglalkozik, a kép nem tud ennyire erős lenni, nem lép tovább a témafelvetésen. Úgy is mondhatjuk, hogy a képre nem került rá az alkotó, a beállítás megmaradt háttérként, vázlatként. Ha a közlés fontos, akkor annak a képen is meg kell jelennie, szöveg nélkül is értelmezhetően, és ezt a témát elég erősnek gondoljuk ahhoz, hogy az alkotót ismétlésre kérjük. (szőke)

Ez nem hely, ez egy eltűnt beszélgetés
Mindenbe belegázolok

Itt kaptunk a képhez egy megjegyzést, ami nagyon sok mindent felvet, és ígéretesnek is tűnik, de ha ezt nem kapuk volna meg, azt kellene mondanom erre a képre, hogy 1983-ba Bulgáriában az Európa kempingben az oldalsó bográcsfőző helyen egy turistakép. A lánc szétvágja a modellt, dekomponált az egész, belelóg egy ember feje, oldalt ott van felrakva egy bordó pulcsi, sötét folt van a jobb felső sarkon, azaz ha csak a képet látom, akkor azt mondom, hogy jó, hát valaki ezt a képet beküldte, kezitcsókolom. Ha elolvasom a leírást, és az alapján akarom értelmezni, akkor azt mondom, hogy persze, leírhatunk egy kép mellé azt, amit gondolunk, hogy ott zajlottak, de a fotósnak az a dolga, hogy ezt a képen megfogalmazza. Márpedig itt a leírás köszönő viszonyban sincs azzal, amit a képen látunk. Ha tudok valamennyit segíteni, akkor azt mondanám, hogy eszközökkel, a képi nyelvvel, a képi elemekkel kell kifejezni azt, ami zajlik benned. Mert itt a kettő nem összeilleszthető, a kulcs itt a zsebedben maradt. Ismétlés. (szőke)

A hely, amit mindig is szeretni fogok
Ez leckének készült, de nem lesz lecke. Ez az én csendéletem, az enyém, de nem akarom, hogy azt higyjétek ki akarok bújni. Nem akarok. Nem kell disznó. Az kell, hogy megmutathassam.

[hosszú csönd, sóhajok] Vera adott egy leírást a képhez, és én ezt komolyan veszem. De amilyen konkrét és kemény a leírás, én ugyanilyen konkrét szeretnék lenni, mert elfogadom, hogy ez neki csendélet, és legyen is neki csendélet, és nem kritikaként nem fogadom el csendéletnek, hanem én azt mondom, hogy ez – és nagyon meg fogtok most lepődni – ez egy portré. És akkor ez portré arc nélkül vagy akár bemutatkozás. Természetesen ez a vélemény akkor elfogadható, ha egy folyamatot szemlélünk a képek által, amiket a Vera megmutat. Ebben a kontextusban szemlélve egy én-üzenetet kapunk, amiben fontos, hogy ezek a gombafejek ezek a szemünk előtt lebegnek, és csak egy szükséges felfüggesztés ez a rostély, amin vannak, azaz egy fontos kritika, kritikai helyzet amit látunk. Lehetnének akár hangjegyek is a kottán, sokfelé elindulhatok, asszociációként, de ennél nem szeretnék többet mondani, mert nekem ez így megfejtődött. Még annyit tennék hozzá, hogy kaptunk egy parancsot, hogy nem adhatunk rá citromdisznót, pedig adnánk rá hármat, de ha nem, hát nem, de ebből nem csinálunk rendszert, hogy árván hagyjuk a malacokat. (szőke)
értékelés: 3 disznó lenne

A hely, amiben elveszem
Görcsösen féltem, amim nincs.

Jan Van Eick egy németalföldi festőművész az egyik, nagyon ismert alakja, de mások is akkor dolgoztak a fénnyel, akár a gyertya, akár a tűzfényével, és a képen ha jól látom, mert bemozdult kép, egy tűz fényét lehet látni, ami körül sejthetően emberi alakok láthatóak, és a tűz fénye világítja meg az arcokat. Rembrandt utolsó korszakában az igazán fontos és érett képei elkészültekor már nagyon rosszul látott, és azok a képek és portrék hihetetlenül sűrítetté válnak attól, hogy az a mester, aki csodálatosan pontosan térbelien tudott festeni, pl. a Vágóhíd c. képén szinte tapinthatóan vannak fent a festékfelületek a képen, az időskori önarcképei valami hasonló elrajzoltságot mutatnak, hoznak létre, és ezeket a képeket azért akartam ideidézni, mert olyan mértékben szólnak az idő múlásáról, éppen azért, mert látszólag nem pontosak, nem a kézzelfogható, a listázható, hanem az egységes érdekli, és tulajdonképpen ennél a képnél is ez megtalálható, attól, hogy a kép a hosszú expozíció miatt vagy a helyzet miatt bemozdult, és ettől sűrített az egész látvány, nem tudjuk kik azok, akik ott vannak, talán csak az, aki ott volt tudná azonosítani, de nem is fontos ez, mert a kép sokkal jobban és erőteljesebben szól a kezdetről, ami a középpontban helyezkedik el, nevezhetném szemgolyónak, tűzgolyónak, völgynek, kútnak, köldöknek kiindulásnak, és megérkezésnek – és ekörül foglalnak helyet az úttörők, Timur és csapata, a kerekasztal lovagjai, hogy minél több és minél zavarosabb kapcsolódás legyen ehhez az üzenethez. Mindezt félresöpörve az látszik a képen, hogy ez egy kis közösség, egy kis csoport van jelen, egy emlékképben, és ez a csoport közösségként van jelen, és az éjszaka, ami itt nem is feketékkel, hanem egészen sötét barnákkal, és az abból visszafestődő, visszavilágosodó arany-okkerekkel, világosabb barnákkal és kevés vörössel jelenik meg a tűz körül, amiben még egy kis zöldessárga is van, és ettől még pluszban elválik, plusz értelmet nyer ez a ha akarjuk tojásforma, ami kiragyog a képből. Mint egy féldrágakő, ami érdekesen ereszti át magán a fényt. A képnek tehát az az elsődleges ereje, hogy nem csak ritmikai elemként használja a helyzetből eredő bemozdulást, hanem mindezt sűríti, az üzenetet, ami a címhez kapcsolódik, a helyhez, amit szerettem. Az, hogy múltidőben fogalmazódik meg a cím, az is erre „boldog békeidőkre” utal, amiben megjelenik a közösség, és megjelenik benne a biztonság, a harmónia, mivel a megfogalmazás is múltidőre utal, és a kép is egy ilyen anzixszerű képet mutat, még egy vetülete van, hogy mi mindezt az üzenetet a jelenben fogadjuk be, ami akár akarom, akár nem, arról szól, hogy akkor most hol van az a hely, amit szeret? És mi van azzal az állapottal, ami most zajlik benne? Hol van ez a biztonság és hol van ez a békesség és ez a közösség? Ezért tartom én ezt egy nagyon fontos híradásnak. (szőke)
értékelés:

A hely, amiben elveszem
A bolyongás szikrák és lándzsák között szétszakít és elveszejt.

Kedves Vera. Ennek az új Verának, az új korszakát élő Verának az előző munkái nagyon pontosan, karctűélesen fogalmaz, és ez a kép ezt a pontosságot nem olyan erővel hozza, mert itt képileg mintegy fecsegsz. Mert az lenne az üzenet, hogy a képtér, amiben elveszel, és ezt azzal ábrázolod, hogy a zöld mezőben, a zöld fák között te zöld pólóban állsz, és kicsi is vagy, a nadrágod olyan, mint a téglafal, és ettől majd te jól elvesztél. Hát, ez olyan nagyon nem sikerült. Van benne egy kis utalás Rousseau-ra, arra a képére, amin az oroszlán ki-be járkál a fák között, van erre egy enyhe utalás, de szerintem azért ezt is ki lehet dolgozni legalább olyan pontossággal, mint amivel az előző képnél dolgoztál. Úgyhogy ez hiába szorgalmi, amire szoktunk adni disznót, én most szigorú vagyok, és azt mondom, hogy nincs disznó, ha ezzel a témával akarsz foglalkozni, azt tessék pontosabban tenni. (szőke)

A hely, amit gyűlölök
Darabokban szakad ki belőlem néhány szikla, ez az egyik, mosatlanul, csiszolatlanul elétek hajigálom, rúgjatok bele, ha úgy tetszik.

A megfogalmazásról pár mondatot. Egyszer régebben talán már beszéltünk arról, hogy káosszal nem lehet káoszt ábrázolni. Ezt a gondolatsort itt folytatnám, hogy a jóisten tartsa meg a jószokásodat, hogy ilyen szeretettel, ilyen figyelemmel, ilyen pontos megfogalmazással ennyi melegséggel tudtad ezt a helyet megmutatni, amit ennyire gyűlölsz. Ha nem lenne koncentráltan a szeretet ebben a helyben, ahol egy tükröződést látunk, a felső erkélyt lent, és az otthont, ill. az otthon hiányát, hiszen az ott lenn egy ágy, egy kidobott pamlag, az árulkodó, ha valaki egy ilyen helyzetet meglát, mert az előtörténetéből tudhat, mert ez nem egy családi tér, egy családi otthon, de még ha az is lenne egy-két hajléktalannak, azok nincsenek ott, ez a tér ez az otthonra utaló tér üres, embertelen. Ha nincs meg viszont az alkotóban a szeretet az üzenete felé, akkor nem tud képet létrehozni a gyűlöletről. Ez egy nagyon fontos dolog szerintem. Tehát maradjon csak meg benned a szereteted a gyűlölet felé, mert akkor jó képeket fogsz csinálni. Ma már nincs az élők sorában egy jó barátom, Ternyák Zoltán, aki a Badár Sándornak volt osztálytársa, színész volt, a szentesi drámai osztályban jártak együtt, és van egy régi-régi film, ez a 69, ahol a Ternyák Óbudán, egy kertben mesél egy történetet, a jó ebédhez szól a nóta és egyéb dolgokról, csak ebben a kertben az akkori grafittisek egy üres épületfalra egy konyhát rajzoltak fel, konyhaasztalt, székeket, talán állólámpát, és a Zoli itt beszél a család melegéről, és én nagyon hasonlatosnak érzem ezt a környezetet. (szőke)
értékelés:

Nincs cim
Nem szeretnék sem címet, sem kommentet írni. Az sem érdekel, hogy ez ugyanaz a kislány. Nem ugyanaz.

Ennek a képnek nincs címe, ezért most nyugodtabb vagyok, mert én adhatok neki címet, és folytathatom a történetet. A leírásból tudhatjuk, hogy az üvegajtó mögött látható kislány nem az a kislány, aki az előzőn volt, tehát lehet, hogy ez a kislány nézi azt, akinek ugyanilyen ruhája volt, és lehet, hogy az a kislány gyűlöli ezt a kislányt, mert ugyanolyan ruhája volt, és lehet, hogy a fotós, aki itt állt eddig, az üvegablak mögött, itthagyta a gépét, megnyomta a gombot, és ő az, akit ez a kislány néz, sok minden folyamat látható tehát ezen a képen, és mivel nincs cím, a nézőt, a befogadót kéri fel együttdolgozásra az alkotó. Más irányból nézve, ha nincs is címe a képnek, azért leírása van, és az így szól; „Nem szeretnék sem címet, sem kommentet írni. Az sem érdekel, hogy ez ugyanaz a kislány. Nem ugyanaz.” Viszont egy hasonló kép, mint az előző, tehát egy érzelmi folyamat továbblépése, és ezen itt a beállítással, a képkivágással nagyon is sokat hozzátett az alkotó az előző üzenethez. Mert ezt az ellenfényes, alumínium-fém, csattanós lakótelepi ajtót mint fekete keretet látjuk itt a kislány körül, azaz még jobban megerősíti annak a képnek az üzenetét. Valószínű, hogy ennek a képnek az értelmezése az előzővel összekapcsolva hoz létre egy folyamatot. Ha elfogadom, amit ő mond, hogy ez nem az a kislány, sőt nem is ismerjük ezt a kislányt, akkor nem értem, miért a szorgalmiba küldte, mikor ugyanúgy elmenne a gyermekkor leckében is, másrészt egy teljesen más létállapotról szól, nagyon erősen lehet látni a kétségbeesést, a szorongást, a félelmet; az összes olyan érzelmet… hiszen ez a gyerek egyedül van, szorongatja a kezét, a ruháját, és nem felénk néz, kívülről vár segítséget, tehát a képi üzenet nagyon erős. És ebből kiindulva, az üvegajtó mögötti helyzet, a katedrálüveggel, ami mozaikszerűen felszabdalja a helyzetet, és ezzel van meg az az időkapcsolat, ami sokkal inkább utal a múltra, mint akár egy barnított fotó, de ebben a helyzetben ez egy teljesen másról szóló üzenet. (szőke)
értékelés:

A gyerek, akit gyűlölök
Ki ez mögöttem? Mit akar? Mit vár tőlem?!

Van ennek a képnek egy címe, és már felmerült, hogy mennyire fontos a kép címekről is beszélni, és talán ez itt hatványozottan igaz, mert úgy sejtem, hogy az alkotó nem csak egy csettintéssel választott címet ennek a képnek, és ha nem tudjuk, mi a cím, egy egészen más rendszerbe is ültethetnénk, amit itt látunk, de a kép címétől ez súlypontozódik, sőt sokkol, sőt szemtelenül határozottan és őszintén állít valamit. Méghozzá úgy, hogy ha nem tudnánk a képcímet, mi akár még szerethetnénk is ezt a látványt. Akár gondolhatnánk Salgótarjánban ez a kislány a lakótelepi lakás kijáratánál mit gondolhatott vajon, hogy az anyukája ott áll a háta mögött, de attól, hogy a kép egy ilyen címet kapott, a gyerek, akit gyűlölök, ettől kétszeresen is pontosítódik a lecke kapcsán a helyzetjelentés, amit mindig mondunk nektek, hogy nem egy lírai és esszenciával átszűrt üzenetet kapunk, hanem egy nagyon is konkrét kijelentést, ami fontos, mert nagyon elkezdi ütni-vágni a nézőt, hogy dolgozzon, gondolkozzon, hogy a kislányt miért gyűlölöm, és ő miért gyűlöl engem? Ki ez? Miért gyűlölöm azt, aki hasonlíthat magamra, ki vagyok én, és ki a kislány? Ezért jó döntés a címválasztás, mert ettől lesz pőrére vetkőztetve, és jól értelmezhető a folyamat, ami benned játszódik. Nagyon fontosak a híradásaid, de ne gyűlöld azt a kislányt, nem azt, aki a képen van, az a kislány már nagylány. (szőke)
értékelés:

A hely, amit gyűlölök
Meg sem próbálom megérteni, ami velem történik. Időre van szükségem. Nem tudok számot adni. Nézni lehet.

Hála a jó istennek, hogy nem azt a helyet látom, amit te gyűlölsz, noha látom, hogy valami buszon ülsz, és a háttérben látni azt a helyet, ahol éppen jársz, talán Pesten, de egy sokkal fontosabb dolog előttem van, az, ahogyan elképzelem, ahogyan ülsz a buszon, és tartod a térdednél vagy az öledben a gépedet, ahogyan ez a gép és ezen keresztül mi felnézünk rád, és az alsó gépállás ellenére is látható, hogy ugyan a helyre utalsz a címben, amit gyűlölsz, nem elsősorban a helyből árad, hanem belőled. Az összevont szemöldök, és a határozott kérdéseket jelző szem, hát ezek nem örömet vagy boldogságot jeleznek. Mégis kedves nekem ez a kép, mert a benned zajló folyamatokat rajtad keresztül közvetíti. Ha én a Verát leradírozhatnám, mert olyan gépem lenne, semmit sem adna vagy jelentene az általam is használt autóbuszon közlekedés, mert én is éveken keresztül mentem a hetes busszal, az ötvenhatossal, a hatvannégyessel, és ez a kép onnantól válik fontossá, még ha a háttér miatt dekomponálódik a rendszere, nagyon is pontosan kiolvashatóan ott van egy létállapot, most már mindörökre azt kell, hogy mondjam, amíg ez a kép látható a külvilág számára, hogy akkor, ott abban a pillanatban mi volt az, ami benned zajlott. Én ezért örülök ennek a képnek. (szőke)
értékelés:

Várakozás
Egy kis magyarázat: a képet alapvetően egy absztrakt kompozíciónak szánom, a fényekkel és a színekkel.
   Valós tartalma a harminc éve becsomagolt ruha és fátyol, amit viselője életében először és egyetlen alkalommal egy hét múlva visel, és ezzel vége annak az időszaknak, amit tavasznak neveznek egy ember életében. A ruha erre vár. Ez utóbbi tartalmat nem szánom közlésre, csak a lecke és a cím magyarázata.

Ezzel nagyon nehezen tudunk mit kezdeni, beszéljünk róla, mert absztrakt ide vagy oda, egy nejlonzacskóra rámegy a fény, ott van még valami, de csak a magyarázatból tudunk elindulni, és elhinni neki, hogy az ott van a képen, de ha megvertek minket, akkor se látjuk a ruhát, a fátylat, sőt semmi konkrétat, csak sötétben zavaros formákat. Az is jó lenne, ha csak formák lennének, mondjuk akkor ne zavarjuk össze a nézőt, hogy mint egy feladványt, keresse meg hol rejtette el a fotós a ruhát, mert a ruha nem látszik. Az is szép lenne, ha mondjuk a nejlonba csomagolt ruhát láthatnánk, hiszen ez szép struktúrákat adhatna, de nem látjuk. Az a probléma, hogy nem a szövegmagyarázatoknak kell értelmeznie a képet és a magyarázatok nélkül is meg kell állnia a képnek a talpán. Kompozíciós rendjében pedig ez a kép, még ha elvont, absztrakt is, nem áll össze, a formák nem kapcsolódnak, a súlypontok nem érezhetőek. Hogy mindebbe hol kapcsolódik bele a tavasz, az még nagyobb rejtély, és kérnénk segítséget! (szőke)

Vállfa
varrónővel

Ezt a képet viszont nagyon szeretem, és elsősorban azért, mert a ruhaboltban, ahol fel vannak aggatva a ruhák, szinte úgy, hogy csak egy színcsíkot látunk, jó a gesztus, ahogy a modell ezt a ruhát megmozdítja felénk, és van ennek egy amerikai fotóművészetben megjelenő dokumentumkép érzete is, nagyon élő és hiteles az egész, és attól, hogy ezek a sötét ruhák a háttérben láthatóak, ettől külön hagsúlyt kap ez a szép esküvői ruha, amit a varrónő mutat a kamerának. (szőke)
értékelés:

Négyévesen
Anyu magassarkú cipője, menyasszonyi ruhája rám való!

Felső gépállást látunk, de ettől függetlenül azt mondanám, hogy ezeket is érdemes lenne komponálni. Elfogadom a két kar szimmetrikus formáját, elfogadom a ruha íveit, és hogy ez mind létrehoz egy ritmust, de ennek ki kellene emelkednie a műanyag padló formából, és most ez nem történik meg. Ha a gombsor lenne a főszereplő, akkor egy sokkal erősebb üzenet lenne. Ha egy más rongyot leterítve arra áll rá a szereplő, akkor jóllehet ez a probléma is megoldódik. A ruha melltömése vagy nem tudom, mi, nem értek hozzá, zavaró. Ettől még az ötlet jó és a vágy is érthető, de ebben a szövegnek is szerepe van. (szőke)
értékelés:

Fülembe suttog
hívószavak: napfény, fák, lányok

Ez egy demerungos kép, vakuval. A kép elsődleges érdekessége, hogy az alapvetően sötét háttérben megvillanó kisebb virágfoltocskák jelennek meg a kép bal alsó sarkában és a női alak ruházatán is ilyen vibráló rajzolatok vannak jelen, ugyanebben a rendszerben egy elszáradt pipacs formái, ezek a ritmikák folytatódnak a karperec díszítésein és a kézbe vett, fül mögé tűzött virágban. A kép furcsasága, ami az érzékiséget jelzi, ami nyilván a vaku fényei miatt még erőteljesebbnek tűnik és az egészben van valami seherezádészerű, ugyanakkor azt érzem, hogy mint ahogy már más üzeneteknél is, talán ezek nem kellően tudatosult és elhelyezett formai szimbolikák. Egyszerűbben fogalmazva, valószínű véletlenszerű, hogy a hölgy dekoltázsa erőteljesebben látszik, talán a mozdulat és a vaku hatása miatt, határmezsgyén mozog az egész. Egyszerre olyan a kép, mintha szűzies lenne, de mintha örömlány is lenne, egyszerre van benne a tartózkodó romlatlan és a kihívó provokatív, mindez a dekoltázs miatt, szóval a kérdés, hogy miért vetet a fotós fel a modellel egy ilyen ruhát, amikor így ez a megoldás formailag egészen más irányba vihet minket. Ha pedig ez volt a cél, akkor fogalmazzunk pontosabban ebben az irányban is. (szőke)