tükörvilág

tükörvilág

Akkor lenne ez egy jó ritmus, ha ez a nagy esernyő nem rontaná ennek az egész sziluettnek a játékát. Ha ez nem egy instruált helyzet, akkor nehéz odamenni egy járókelőhöz, hogy ’ – Figyelj, add már ide ezt az esernyőt, úgyis van nálad egy másik, addig, ameddig megcsinálom ezt a felvételt!’, de ennek az egésznek az üzenetén ez nekem ront. Ugyanis itt formákról beszélünk. Nagyon jó az a szellemalak, aki feltűnik azáltal, hogy ő gyorsabban mozgott, és valószínű egy hosszabb expozíciónál az ő szerepe ettől változott át. Nagyon jó lenne ez a hosszú hajú lány, akit látunk a képen, de közben maga ez az ernyő, ami nekem zavaró, mert oké, hogy én tudom, hogy ez egy ernyő, de nem tudnom, hanem éreznem kell. Sokkal evidensebbnek kell lenniük a formáknak, ha ennyire redukáltak a lehetőségeink. Nem lehet félrebeszélni. Ha én ernyőt akarok mutatni, akkor annak az ernyőnek valami sokkal közismertebb és elfogadottabb elrendezését kell hoznom. Hozzáteszem, nem vagyok benne biztos, hogy ebből a kameraállásból ez az ernyő jelleg jól megfogható lenne. Ha megcserélem a két ernyőt egymással, és a bal kézből a jobb kézbe kerülne az az ernyő, amit sétapálcaként használ a modell, akkor az már jobban működne a megcserélés után. Ez a problémám, ez így 1 csillag. (hegyi)
értékelés:

segítség

segítség

Nagyon érdekes vita bontakozott ki a képnél, nagyon érdekes kérdéseket feszegettek azzal, hogy mi is az, ami a fotós dolga. Én azt gondolom, hogy a fotós dolga a dokumentálás. Hacsak nem emberélet forog kockán, akkor nem a fotós dolga az, hogy beavatkozzon, vagy segítséget nyújtson, legalábbis nem az exponálás helyett, mert a fotós helyettünk van ott, általa tudunk a világ történéseiről, ezt a szerepet nem szabad tőle elvenni. Nagyon egyszerűsítő és földhözragadt gondolkodásnak tartom azt, ha a fotóson kérünk számon bármit, hogy ő miért nem ment oda, miért nem adott enni, miért nem kötötte be a sebesültet, van erre megfelelő szakember, vannak ott emberek. Még egyszer mondom: ez nem vonatkozik arra, hogy ha egyedül a fotós van jelen egy olyan helyzetnél, ahol az embert menteni kell, de ha bárki más rajta kívül ott van, akkor a fotós belehelyezkedhet a dokumentátor szerepébe.
   Enné a képnél is nagyjából erről van szó. Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet önmagában olyan, ami nem nagyon tette lehetővé azt, hogy az ember nagyon módosítsa a beállításokat. Ehhez kell a rutin, ami nem megkerülhető. Ki kell jönnünk a saját komfortzónánkból ahhoz, hogy elkezdjünk olyan dolgokat megvalósítani, nagyon-nagyon sok rontott képpel, amik aztán később azt fogják eredményezni, hogy ha szembejön veled egy ilyen helyzet, akkor egy másodperc tört része alatt nem csak a helyzetet tudod észrevenni, hanem azt is lásd, hogy hogyan kell a képkivágást megszerkeszteni, hova kell állni, és milyen távolságból mit fog adni a képed, anélkül akár, hogy belenéznél a keresőbe. Ez azért fontos, mert, miközben a dokumentálás megtörténik, és a pillanatot abszolút jól elkaptad, és mindenki nagyon karakteres, nagyon jól megrajzolt portré, mégsem teljesen voltál optimális helyen, nem optimális az a nézőpont, ahonnan ezt a képet elkészítetted. Ha a kamera kicsit lejjebb kerül, és bal oldal fele elmozdul, akkor a háttérben lévő fiúnak is meglesz az arca, és akkor az átadás lesz a központban, és mindenki más ehhez képest kerül bele egy színpadi helyzetbe. Ráadásul még legalább egy lépéssel közelebb is lehetett volna menni ehhez az egészhez. Fontos ez a dolog azért, mert ez nem jön az embernek magától, szinte senki nem születik úgy, hogy rögtön tudja azt, hogy milyen távolságból lehet ezeket a képeket megcsinálni. Ebben az is benne van, hogy az ember szemérmes, akár még félelem is van benne egy bizonyos helyzettől, nem tudja, hogy milyen reakciókat fog kapni, nem tudja, hogy mire számítson, elkergetik, beszólnak neki, tehát, hogy mi lesz akkor, ha meglátják a fényképezőgépét. Ebben szerintem az segíthet, ha minél többet dolgozunk, és ha határozottak vagyunk és eltökéltek. Ez nem agressziót jelent, nem azt jelenti, hogy az ember szívtelenül beletolja az arcába mindenkinek a fényképezőgépet, hanem ha már eldöntöttem, hogy fotózni fogok, akkor ahhoz ragaszkodom úgy, hogy közben megvan bennem a nyitottság és a szelídség. Akár mosollyal, vagy a testbeszédemmel értésére adom a modellnek, hogy nem bántani vagy megalázni áll szándékomban, hanem egyszerűen szeretnék segíteni neki azzal, hogy az ő helyzetét dokumentálom. Ha ez az attitűd kialakul az emberben, akkor nagyon fontos tapasztalásokat fog tenni.
   Megjelent Kincses Károlynak a Black & White magazin 2012/5. számában egy igen fontos írása Utcai fényképész vagy fényképész az utcán? címmel az utcafotósokról, aki teheti, olvassa el, ugyanis nagyon fontos az, amit Károly mond. Magyarországon most (ez valószínűleg a gazdasági- és politikai helyzetnek is köszönhető) megszaporodott az utcafotografálással foglalkozók száma, de ez nem jár azzal, hogy több jó kép készülne. Maximálisan egyet tudok Károllyal érteni, hogy az utcán és az utcát fényképezni még nem jár együtt azzal, hogy valaki ún. street photographer legyen, bár nagyon sokan imádják ezt használni magukra, de korántsem történik ez meg a valóságban. Ehhez empátia kell, szem kell, ehhez olyan attitűd kell, amivel az ember csak akkor rendelkezik, ha nyitott a külvilágra. Nagyon sokan vannak abban a tévedésben, hogy azt gondolják, hogy nekik mindenképpen véleményt kell alkotniuk a kamerájukkal, és azt hiszik, hogy az utca egy terített asztal, amiről azt vesznek el, amit akarnak, anélkül, hogy oda bármit vissza kellene adniuk. Hazaviszik a képet, de jó, és ettől ő mekkora mester lesz. Azt tudom ehhez hozzátenni a magam tapasztalatából, hogy az az ember, aki nem tud jó önportrét készíteni, aki nem tud portrézni, aki a kompozícióval nincs tisztában, az már eleve hátránnyal indul, és ehhez még hozzátenném azt, hogy az utcafotografálás egy abszolút szép és izgalmas terület, de nem egy könnyen megszerezhető dicsőség. Bosszantó tud lenni az, hogy az emberek azt gondolják, hogy attól, hogy valaki az utcára került és hajléktalan, bármit meg lehet vele tenni. A témának nyitottam egy fórumtopicot is, ott folytassunk erről eszmecserét!
   Visszakanyarodva ehhez a képhez, én azért dicsérem meg Barát, és azért tartom ezt egy fontos képnek, mert benne van a humánum. Benne van az, hogy Bara ehhez az emberhez hogyan közelít, már csak azzal is, ahogy ezt az egész dokumentálást megtette, mert ez, azon kívül, hogy primer módon arról szól, hogy két fiatalember úgy gondolta, hogy segítséget nyújt egy hajléktalannak, ezzel együtt benne van az ő állásfoglalásuk is. Nagyon egyszerű: azzal, hogy Bara fizikailag a hajléktalan oldalán áll, és az ő nézőpontjához áll közelebb a kamerája, ez egy érzelmi hozzáállás is. Én nagyon köszönöm Barának ezt a képet, azzal együtt, hogy ezt még gyakorolni kell, ebben érdemes lenne mozognia. Ha Bara elfogad tőlem egy kéretlen tanácsot, akkor azt tudom mondani, hogy most lehet, hogy az lehetne a következő lépcső, hogy Hannát viszed magaddal, mert ő nagyon sokat segíthet neked abban, hogy egy szituációban közel kerülj az adott alanyhoz, de ne őt fényképezd, hanem ő legyen a kis segítőd, aki a kommunikációban segít amíg te dolgozol. Én úgy érzem, és abban reménykedem, hogy megvan benned az a plusz, ami ahhoz kell, hogy ne csak utcán készült fényképeket készíts, hanem ezekben a képekben több is benne legyen, és az a humánus megközelítés is érvényre jusson, ami a többi képednél számomra egyértelműen megjelenik. Hajrá, jó lenne, ha erről tudnánk beszélgetni, kíváncsi lennék Bara véleményére. A leckemegoldás is megvan, de ez nem jelenti azt, hogy ezzel ne foglalkozz tovább. (hegyi)
értékelés:    

jég

jég

hideg "utálatos" tél

Dolgoztál már te ezzel a fejre állított világgal – ha jól emlékszem talán az a Műjégpályánál volt -, és az is egy nagyon izgalmas dolog volt, és ez is az. Egyébként az az érdekes dolog benne, hogy más hatást tudtál elérni azáltal, hogy egy jégfelületet hoztál a képbe és ez teljesen másképp dolgozik, mint a vízfelület azáltal, hogy egy statikusabb, jobban tükröződő felületet mutat. Ezért ennek a hatása is erősebb. De most ennél a képnél hiányolom a valóság részt – ott tulajdonképpen a kép alján talán egy nagyon vékony csík megjelenik, ez sem 100%-ig biztos. Tehát magyarán, nekem az kevés, hogy fejre fordítok egy képet. Nagyon érzékletes az egész, nagyon szimpatikus, de a fejre fordítás nekem egyelőre így egy trükk. A viszonyrendszert kellene felépíteni, hogy a tükröződő világ hogyan viszonyul a valósághoz. Most a valóságot szinte teljesen kikapcsoltad. Ha pedig azt mondom, hogy ez csak az ami érdekes, akkor lehet, hogy visszafordítanám ezt a képet mert ettől ez a tükröződés még gyönyörűen működhet – most egy poén miatt vagy egy poénért feláldoztunk valamit, ami az egésznek a szubjektivitása és személyessége. Ez a poén egyszer oké, megnézhető, de azért miután rájöttünk arra, hogy fejére fordítottad a képet, már le is lepleződött a dolog és nem nagyon sok minden marad, ami miatt ezt a képet hosszú távon nézegessem, miközben gyönyörű lenne, hogyha a valóság is valahol megjelenhetne. Most én azt mondom, hogy az a víztükrös tükröződő világban (függetlenül attól, hogy egy más hangulat) nekem több volt, mint most ebben. Formailag ez is izgalmas, de nem jut el arra a mélységre mint az a kép. (hegyi)
értékelés:

cím nélkül

cím nélkül

A kép azért érdekes, mert azt az érzetet kelti, hogy ez az egész egy elforgatott kép. Hogy ez a valóságban is így történt-e, azt nem tudom, merthogy itt az előtérben élesre vett elszáradt kis növényke tör az ég felé, és ha ezt veszem figyelembe, vagy ezt tartom fontosnak, akkor azt mondom, hogy a fény fent van - de valahogy a többi ilyen kis gizgaz és növényke ellentétesen dolgozik, szóval érdekes ez az egész, hogy most tulajdonképpen a modelledet hasra fektetted, vagy valamilyen falhoz odanyomta magát. Jó ez a dinamika - tehát ez fontos - és jó ez a játék, mert ad ennek az egésznek egy feszültséget. Ugyanakkor azt gondolom, hogy itt most a mélységélesség az, amit annyira szűkre vettél, hogy egy olyan viszonyrendszer alakult ki, hogy nekem itt a kép aljához kell fókuszálnom ehhez a növényhez, ami max. még a képnek a közepét sem nagyon éri el, miközben a háttér legalább ennyire fontos lenne. Tehát most nem nagyon tudom, hogy miért döntöttünk úgy, hogy a modellünk ennyire életlenben van tartva - hiszen hát az ő gesztusa is fontos lenne. Lehet azt mondani, hogy ez a fajta viszonyrendszer ez pont a szemérmessége miatt akar működni, és én készséggel elfogadom ezt az érvet akkor, ha ez formában is megoldott. De most ezzel a nagyon vékony élességhatárral nekem ez túlságosan technikaivá váló megoldás és az érzelmeimhez kevésbé tud szólni. Számomra még érdekesebb lenne, ha ez egy fekvő kép lenne mert a fekvő képpel tudnék valamit kezdeni érzelmileg. Tehát ha hagyjuk azt, hogy megtörténjen ez a fajta gesztus a modell részéről, hogy ő lefeküdt a földre, akkor talán a magány és a hiány érzete erősebbé válik. Most ez az állított verzió nekem csökkentette ezt a hatást. Kéne ezt még egy kicsit pontosítani, ez egy jó irány, tehát 2 csillag mindenféleképpen megvan, de még nem érzem azt, hogy a célba beértünk volna. (hegyi)
értékelés:

meditáció

meditáció

Ha jól tudom, meg ha jól emlékszem a Gellért-hegyen lehet ez a szobor. Mintha ott már készült volna kép általad, és én most azt gondolom, hogy jó az amit látok és nagyon fontos is, de azt nem tudom, hogy mit lehetett volna kezdeni a háttérben az éggel. Mert ott most nagyon kinyílik a kép, miközben ennek az egésznek ez a fajta köszönés, ami egy maori köszönési forma, az ami a lényege, és ha ezt el tudjuk fogadni, akkor én azt gondolom, hogy lényegesen kevesebb éggel tudnám ezt határozottnak érezni. Még egyetlen dolog. Az instrukció tökéletes, ami történt itt és nagyon jól érzékelhető, hogy milyen kérés hangzott el részedről a modell felé. Ilyenkor én egy kicsit szadista vagyok, mert lehet, hogy ha még 2 percig hagyod a modellt ebben a pózban, akkor elkezdi elfelejteni az instrukciót és talán jobban átélni azt, hogy mi is történik – mert itt most ő nagyon akar hasonlítani a szoborhoz. Én megvártam volna azt a pillanatot, amikor ezek a mimikai gesztusok oldódnak egy picit. (hegyi)
értékelés:

ez is Én!

ez is Én!

Azon gondolkodom, hogy vajon mi lehet a szerepe jelen pillanatban ennek a nagyítónak. De még mielőtt ebbe belemennék, azért mondok egy problematikát: ez a nyaksál, vagy nem tudom micsoda, valami kilóg, árcimke vagy mosási tájékoztató, nem tudom, azt ott el kellene dugni, mert az most ott nekem hibaként jelentkezik. Szóval visszatérve a nagyítóra, azért tartom ezt furcsának, mert olyan, mintha egy mankó lenne ahhoz, hogy a kellő hangulatot el tudjam érni az önportréhoz, miközben meg azt mondom, hogyha leveszem ezt az egészet és nincsen nagyító, akkor önmagában az a gesztus amit mutatsz, nekem elviszi a képet és működik. Szóval bajban vagyok, mert annyira erős a jelenléte ennek, hogy biztos van valami üzent jellege – de nem tudom jól dekódolni, mert minden egyéb más abszolút más irányról beszél. Tehát van egy gyönyörű nő, abszolút jó ritmusban, ízléssel ábrázolva és még azt is hozzáteszem, hogy a haj és a pulcsi ritmusa nagyon jól harmonizál, minden adott ahhoz, hogy egy tökéletes portré készüljön – aztán olyan, mintha egy fricska lenne vagy egy fityisz mutatás, hogy a francokat fogok én itt nektek rendes portrét csinálni magamról, és előkapod a kistáskából a nagyítót, csinálsz egy ilyen gesztust. Zavarba hoztál ezzel, mert most ennél nem tudok tovább menni. Szóval azt gondolom, hogy ez egyébként egy jó portré és abszolút 3 csillagos dolog, miközben most ezzel a nagyítós dologgal nem tudok mit kezdeni. Maradjunk abban, hogy jó lenne ha valahogy beszélgetnénk erről a képről – kérlek, gyere és mondd el a magad gondolatát, oszd meg velem hogy esetleg én is és a többiek is ebből épülhessünk. (hegyi)
értékelés:

Hanna

Hanna

Talán már hónapok is elteltek azóta, hogy utoljára beszéltünk arról, mit gondolok Hanna szerepeltetéséről és most itt ebben a képben számomra az az izgalmas, hogy sikerült egy olyan dolgot megoldanod, amitől én nem érzem azt, hogy valami olyanra veszed őt rá, amit ő a kedvedért megcsinál és azért, mert jó buli és anyával játszhatok, de tulajdonképpen nem sok köze van hozzá, általa beszélsz, az ő hangjával beszélsz, de nem az ő hangján. Én most itt ennél a képnél nem érzem ezt - ez egy nagyon fontos dolog - és azért jó portré, mert hagytad, hogy Hanna önmaga lehessen. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:    

lamp

lamp

Azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó formajáték – de itt most a technika ellened dolgozik. Ezt én inkább egy vázlatnak tekintem. Ebben ez a fajta digitális technika, Polaroid utánzat, fényképezőgépes megoldás túl sokat roncsol azon, amit látnunk kéne. Akkor tudná ez a kép 100% kifutni a maga lehetőségeit, ha ez a kép technikai minőségében is meglenne és nem csak a formákban. Most ez egy jegyzet nekem, úgyhogy remélem maga ez a tárgy még megvan, remélem hogy ezt még viszonylag könnyen meg tudod ismételni, mert én most azt kérném, hogy ebből egy nem fényképezőgéppel készített verziót kaphassunk. (hegyi)

silence

silence

házi papucs hideg napokra

A leirat szerint a papucs itt a főszereplő, de én azt gondolom, hogy ez nem biztos, hogy 100%-ig így van – miközben persze értem, hogy a kompozíció is nagyjából rá utal. Én inkább nagyjából itt egy formai üzenetet érzek fontosnak – nagyon jó az, ami az üvegben megtörténik és nagyon jó az, hogy nem csak az üvegre koncentrálunk, hanem a háttér is bekapcsolódik ebbe a játékba. Most itt azért 100%-osan nem érzem tökéletesnek az effektet, amit kapunk, ezek a porcukornyomok, amik úgymond rákerültek a képre, nekem idegenek, enélkül tökéletesen rendben lenne a kép. Ez most nekem egy felesleges roncsolás, tehát – sőt tovább megyek, a papucson kifejezetten zavar, olyan, mintha egy festékfolt lenne. Én azt gondolom, hogy ez már csökkent a hatáson ez a koszolódás. Beszéltünk arról, nem is egyszer, hogy mi a helyzet a hibával és hogy az akkor tekinthető igazán előremutatónak, ha úgy ad hozzá a képhez, hogy egy új minőséget hoz létre. Itt most nekem ez a hiba megmarad hibának. A képpel viszont tökéletesen egyetértek. Sőt azt kell hogy mondjam, ahogy az előző elemzésnél is mondtam, mintha ez az új eszközhasználat egy új irányt nyitna ki Baránál. Azt hadd tegyem azért hozzá, mint a két képnél, hogy 700 pixelesek vagyunk – ezt neked is mondom Bara -, ezt érdemes kihasználni. Tehát nem tudom, hogy maga ez a telefon mire képes, mekkora képek elkészítésére, de érdemes lenne, ha van mód rá, akkor azt a méretet beküldeni ami itt maximálisan kihasználható. Az a furcsa az egészben, hogy miközben egy két dimenziós képet kapunk - fotográfiáról beszélünk -, pontosan ez a kettősség – az üveg és a valóság közötti kettősség - az, ami az egészet 3 dimenzióssá teszi. Mivel az üveg ezen az egész két dimenziós helyzeten belül, ha mondhatok ilyen furcsaságot, még két dimenziósabbá teszi az egészet és ez ad hozzá egy plusz szeletet, egy plusz dimenziót, egy plusz réteget, és ezen kívül még annyit hadd tegyek hozzá, hogy ha nem lenne ott ez a kábel, akkor számomra ez a kép nem lenne olyan nagyon érdekes. Tehát pontosan ettől lesz ez az egész kellő mértékben elvonatkoztatott a valóságtól. Köszönöm szépen, attól függetlenül megadom a 3 csillagot képre, hogy nem értek egyet ezekkel a pöszmösz roncsolásokkal és még annyit, hogy a leckebesorolás nem 100%-os. (hegyi)
értékelés:

egyedül - alone

egyedül - alone

Gondolom, hogy ez a kép valami mobiltelefonos megoldás lehet. Abból következtetek arra, hogy ez nem egy valós polaroid, hogy nagyon szabályos ez a keret. Akármennyire is törekszik erre az ember, de amikor beszkennel egy képet akkor ott koszok vannak, deformálódások vannak. Mégis azt mondom, hogy jól használod a mobiltelefon adta lehetőségeket. Ez azért fontos, mert ha van egy alkotói attitűd, ami egyébként egy viszonylag stabil esztétikai bázison áll, akkor mindegy, hogy milyen eszközt is használunk, mert eszköztől függetlenül fog tudni megjelenni a magunk belső érzelmi megközelítése és a magunk véleménye a képen. Itt is ezt kapjuk, a koszokkal, a kövekkel, a kimetszéssel a valóságból. Egyébként az az érdekes ebben Bara, hogy az elmúlt időszakodnak az egyik legszabadabb képét kapom. Nincsen túlagyalva, nincsen túlgondolva az egész, nincsen semmi akrobatikus trükk. Arról van szó, hogy van egy élmény, amit átéltél, amit megéltél és ennek megkerested azt a formát, ami üzenni tud. Egy mondatba egyszerűsítve: az eszközhasználat felszabadítóan hatott rád, legalábbis én így érzem. Köszönöm, három csillag megvan a képre. Abban nem vagyok száz százalékig biztos, hogy ez természetfotó lenne. A természetfotó lecke lényegesen szigorúbb ennél. Három csillag, de a lecke megoldása más irányban keresendő. (hegyi)
értékelés:

Viszlát Óév

Viszlát Óév

Bara, sikerült érzelmileg erős hatásokat kiváltanod, belőlem biztos, de gondolom azokból is, akik ott voltak abban a táborban, ahol ezt a só-liszt-gyurmából készült kis malackát kaptuk. Lehet, hogy ez az állat megért volna annyit, hogy egy kis lámpával vagy tükörrel kapjon valamennyi fényt, mert most kicsit szomorkás fényben van, de a háttér egészen zseniálisan képeslapszerűen hozza ezt az egész élményt. Nem tudom mivel sikerült ezt elérned, hogy ezek a kis pöttyök rajta vannak, hogy ezek hópöttyök, vagy mik akarnak lenni, nem tudom, de egészen fantasztikus. Majd avass be a titokba minket, hadd tanuljunk, kérlek. Nagyon köszönöm ezt az üzenetet. Nagyon jó a tömegelhelyezés, mert a képnek a jobb oldalán erősebben húzódik ez az oszlop, határozottabb a jelenléte, és ezt jól húzza vissza az, hogy a kép bal oldalára van rendezve ez a kis malacka. Az egész valahogy egy nagyon ízléses és gusztusos újévi ünnepi üzenet lett. (hegyi)
értékelés:    

pillangó

pillangó

Bara, itt már legalább a színek nem zavarnak, de én szeretném, ha visszatérne az a Bara, aki tudta, hogy mit csinál és miért csinálja. Be van lógatva ide ez a nagyító, vicces, hogy ha akarom, akkor ekkora foga lesz a nézőnek tehát a forma az, ami felkeltette a figyelmedet, hogy milyen érdekes, hogy egy óriási szájjá válik ez az egész. Igen, de most ebben mi izgat téged? A pillangó, ami a gyerek fülében van, vagy ez a geg, vagy ezt a geget csak a gyerek kedvéért csináltad, hogy ott maradjon a kamera előtt? Egyébként gyönyörűek azok a formák, amik a hajával létrejönnek, tehát ha ezt megfigyeled, ahogy ott áttörik a fény, és ahogy az az egész megjelenik ott, az nagyon izgalmas, de akkor mi ez a játék ezzel a nagyítóval? Tehát kétfelé megy a dolog, nem nagyon értem, hogy mi szükség van a nagyítóra a pillangóhoz, a hajhoz, ehhez az egész játékhoz, vagy mi az, ami ezt az egészet egyben kellene tartsa? Nem ismétlésre adom vissza, hanem egy kicsit jó lenne elgondolkodni azon, hogy lehet, hogy most egy kicsit békén kellene hagynod Hannát. Jó lenne, ha dolgoznál, és nem csak ilyen impulzusszerűen jönnének munkák, hanem ezekre az elemzésekre reagálnál is, és utána tudnánk róluk valamit beszélni, mert most nem tudok mit hozzátenni ehhez az egészhez, és félek, hogy ez, amiket itt leírok, elúszik a feledés homályába. (hegyi)

Holdviola hercegnő

Holdviola hercegnő

Bara, nem értem, nem tudom mi inspirál ezekben a képekben, esztétikai problémáim vannak, kompozíciós problémáim vannak. Itt létrehoztál egy olyan kompozíciót, ami lötyög. A modelled fuldoklik a képhatárnál, lógnak ezek a cd-k, nem nagyon esztétikusak, mindez egy nagyon furcsa színvilágban van tartva, a fehéregyensúly nincs kitalálva. Ha a mondanivaló felől közelítem meg, akkor van egy kislány, aki átnéz ezen a cd-n és belenéz a kamerába, hülyéskedünk, játszunk egy jót, elütjük az időt vasárnap délután, valami programon voltunk, ahol ezeket a cd-ket föllógatta a fára. Ez az ötlet is eléggé extrém, és ebben mi megpróbáltuk magunkat elhelyezni, csak nem értem minek. Ha ez a kérdés fölmerül, akkor a képpel valami nincs rendben. Kérlek olvasd el azt, amit Gerlei Andrásnak írtam, hogy esztétika, forma és tartalom, ezek kéz a kézben kellene járjanak. Nem értem ezeket az üzeneteidet, hogy mit akarsz ezzel mondani, azon kívül, hogy jó a viszonyod a gyerekeddel. (hegyi)

Alice csodaországban

Alice csodaországban

Egyrészt nem értem a színeket, itt valami most nagyon elkékült, ennek nem látom a magyarázatát sem a leckemegoldásban, sem magában a konkrét témafelvetésben sem, másrészt meg azt el kellene dönteni, hogy az az óra bemozdul, vagy nem. Gondolom, hogy az valahonnan lógott oda, itt a bemozdulásélmény a valódi bemozdulástól van, de erre most vagy rájátszok, és tényleg bemozdítom az órát, vagy pedig rövidebb expozíciós időt választva stabilizálom a mozgását. Egyébként nem tudom, hogy minden problémát meg tud-e neked Hanna oldani. Értem én, hogy ő van kéznél, de nem biztos, hogy mindenre alkalmas. Ez nem első eset, hogy fölmerül bennem, hogy őt te használod valamire, csak nem tudom, hogy ő erre alkalmas-e. Jelen esetben azért nem, mert teljesen másról mesél a haj, másról az arc gesztusa. Benne van egy pajkosság, egy huncutság, és ez kijön ebből a képből most is. Addig, amíg ez az erős az ő gesztusaiban, addig Alice csodaországban nem a huncutságról és a pajkosságról szól nekem, inkább a mágiáról vagy a mesékről. Értem az illusztrációt, de nekem úgy tűnik, mintha nem lenne ez teljesen végigvíve, és a technikája tőled szokatlanul fésületlen. (hegyi)
értékelés:

bogárélet

bogárélet

Ami az izgalmas ebben a képben, az az ív, ami az állal létrejön és ami ebben a faágban is benne van és a végén a kis katica. Amire jól rímel a száj színe, a ruhán lévő pöttyök, tehát ez egy nagyon jó konstrukció. Amivel viszont nem tudok mit kezdeni és ami elviszi a figyelmemet, az a kis ágacskát tartó kéz. A kis szutykos körmök, arra figyelek és azt kezdem el nézni és nem a fő motívumot. Ha közelebb hozom a kamerához ezt a kis ágacskát, hogy még nagyobb legyen ez az ív és amennyire lehet kizárom a képből ezt a kezet, ami tartja ezt az ágat, akkor az arányok erősebbek lesznek, és akkor a makrovilághoz is jobban kapcsolódnánk. Nyilvánvaló, hogy ennek megvannak a technikai feltételei, nem minden objektív képes erre, hogy befogja ezt a távolságot, úgyhogy ez, amit mondok, ennek is függvénye, hogy Bara fényképezőgépe egyáltalán alkalmas-e, de ha igen, akkor érdemes lenne ezt végiggondolni. Most így ez a kép nekem 2 csillag, azért mert nem tudok jól fókuszálni a főtémára, a főmotívumra. (hegyi)
értékelés: