Munkák | Page 52 | Látszótér

« első
‹ előző
…
44
45
46
47
48
49
50
51
52

Szűrés

A monitor előtt

Magányos, aki sokat ül monitor előtt? Sok mindenen múlik.

Én most nem tudom, hogy mi volt a cél, valószínűsítem, hogy a szemben létrejövő visszacsillanást szerette volna Kriszta megfogalmazni. Most ez kevésbé jön létre, valószínű, hogy ez annak is köszönhető, hogy a fejtartás jobban árnyékolja a szemet, mint az szerencsés lenne, viszont világítástól a bőrfelület lesz túlvilágítva, ezért nem arra figyelek, amire Kriszta akarná, mert valami monitort ott vélek felfedezni. Talán, ha ez nem ennyire szemből történik, és valamennyit hagyunk a környezetből, és azt próbáljuk a szemben visszatükröztetni, akár csak az egyikben, akkor jobb lenne, de ez most nekem inkább egy furcsa vallomásnak tűnik, egy vallatóképnek, hogy ennyire szűkre szabva fényképezek valakit szemen. Miközben fönt és lent elég sokat hagytunk, aközben oldalirányban a formákba még bele is vágtunk. Én ezt most visszaadom ismétlésre, ezt az értelmezést egy kicsit gyúrnám. (hegyi)

Dunatévé

Lehet, hogy hamarosan lesz tévénk. Addig is a Dunatévét nézzük.

Nagyon izgalmas az, amit Krisztina mutat, nagyvonalúnak mondanám. Pontosan az, hogy azt a fényjátékot, amit mindannyian megfigyelünk azzal, hogy rögzített egy pillanatot, kimerevíti ezt a helyzetet és szembesítő erővel ide teszi elénk. Ez olyan, mint egy buddhista kert. Ők azok, akik kövekből építenek kertet, és gereblyézik a salakot. Érdekes az a párhuzam, ami bennem létrejött, nagyon jónak tartom ezt a megoldást. A Monokróm szín leckére is jó, a leirat nagyon aranyos. Nem tudom, hogy biztos muszáj-e, hogy legyen tévétek. (hegyi)
értékelés:

Hajnali kagylószedés

Az idei nyár legemlékezetesebb napján készült. Egy fél nap erejéig eljutottam a tengerpartra (Caorle).

Először is a kép alatt létrejött vitára szeretnék reagálni, legalábbis arra a részére, ami a zajt illeti. Igenis van szerepe annak, hogy egy képen van-e zaj, vagy nincs. Azért azt tessék figyelembe venni a fotográfiának az alap irányultsága az analóg fotográfia volt, és szerintem egy jó darabig ezzel még számolnunk kell, mint iránnyal, és az analóg fotográfiánál a hordozón lévő képalkotó elemek, ezek a szemcsék bizony-bizony, főleg nagyobb érzékenységű filmnél, jól láthatóak voltak. A digitális technika ezt két esetben tudja produkálni, egyrészt akkor, ha az érzékenységet nagyon megemeljük, akkor képzaj formájában ez megjelenik, másrészt akkor, ha bizonyos effekteket használva, létrehozzuk mi mechanikusan ezt a zajforrást. Itt szeretném azt megjegyezni, hogy különböző minőségről beszélünk. A digitális imitál valamit. Egészen professzionális szoftverek vannak, én ezt tudom is ajánlani annak, aki szeretne közelebb kerülni a képi világban az analóghoz, hogy nyugodtan használhat ilyet, de nem a fotosop beépített zaj eszközére gondolok, mert az viszonylag buta algoritmus szerint számol. Visszatérve arra, hogy ez miért fontos: mert nem minden az élesség, nem minden az élére vasalt formai megoldás. Szerepe van annak, ha valamiben létre jön a hiba, a zaj, a roncsolás, ezek mind az idővel kapcsolatos érzetek erősítésére szolgálnak, tehát ez egy fontos dolog. Arra is tessék figyelni, hogy mindenhova nem használható. Ehhez az üzenethez ez azért tesz hozzá, mert struktúrát hoz abba, az egyébként viszonylag kevés információval rendelkező felületbe, ami az eget, akár a homokpartot jelenti, főleg a homokpartnál van ennek kifejezetten nagy szerepe. Ez pont olyan kérdés, mint a festészetben az, hogy milyen az ecsetkezelése egy festőnek. Ismerünk többféle festészeti stílust, tessék megnézni, hogy pl. Vincent van Gogh hogyan használta a festéket, milyen vastagon kente, és már majdnem háromdimenziós dolgokat hozott létre, vagy akár a pointillistáknak a festészeti stílusa, de itt akár az archaikus, vagy népi, naiv festészeti stílusra is gondolhatunk. Tessék megfigyelni az ausztrál őslakosoknak, az aboriginaloknak a festését, ők ezt a formát, ezeket a zajpontokat egészen őrületes méretben hozzák létre, tulajdonképpen a kép szinte csak pontokból áll. Ezt ők úgy készítik el a valóságban, hogy arra a hordozóra, ami az alapanyag, ami mondjuk egy textil, egy kis fa eszközzel viszik föl pontonként a festéket. Amiben némi igazság van, ha az ember kritikát fogalmaz meg ezzel a zajjal, hogy ez a helyzet nem a kép teljes egészére vonatkozik, hanem a zajnál arra figyelni kell, hogy főleg a sötét tónusoknál tud furcsa dolgokat létrehozni, tessék megnézni a két figurát. Nagyon halványan, mintha láthatnánk az arcot, mintha tónusban különböző lenne a kéz, de ezek már olyan dolgok, amiknek túl sok szerepe nincs, mert az egész rendszer egy sziluettes formában jelenik meg, és erre nyugodtan rá lehet erősíteni. Egyszerűbben fogalmazva, ha a kép tónusrendjének az alsó szekcióját, tehát a sötét árnyalatokat beljebb húzzuk, akkor ott ez a zaj nagyjából eltűnik, igaz, elveszítjük ezt a néhány fényértéknyi különbséget, tehát a tónus becsukódik, és a sziluett sziluetté változik, viszont a sötét tónusokban túlságosan létrejövő zaj eltűnik. Ez azért fontos, mert kifejezetten a sötét tónusoknál a létrejövő zaj leginkább a raszteres fotónyomtatásra jellemző, tessék megnézni egy napilapot, ott a nyomdatechnika eleve olyan, hogy kis felbontásban dolgoznak, nem azt a rácssűrűséget alkalmazzák, mint egy könyvnél, és ott bizony-bizony elég durván létre tudnak jönni ezek a zaj pontok. Megint egy kis szakmai megjegyzés: a nyomdatechnikában is többféle rácsot alkalmaznak, újabb kori technikai az ún. kristályrács technika alkalmazása. Ez azért izgalmas, azért használják főleg művészeti albumoknál, például a Demeter legújabb könyvénél is ezt alkalmaztuk, mert nem egy mechanikusan kiszámolt struktúrát húz rá, mint raszterpont, hanem a tónusnak megfelelő sűrűségű rácsot hoz létre. Magyarán a sötétebb tónusoknál sűrűbb rácsozás van, a világosabbaknál kicsit ritkább rácsozás, és ennek a rácsnak a struktúrája, az elrendezettsége is véletlenszerű. Ez jobban közelít ahhoz, amit a fotográfia egyébként tud. Ennyit a technikáról. Ami a képet illeti, nekem nagyon tetszik ez az üzenet. Az a színvilág, amit kapunk, nagyon érdekes, nagyon furcsa az, hogy ez a kékes-szürke acélszín, és a rózsaszínes fény hogyan viszonyul egymáshoz, ráadásul a két szereplő is el van magával foglalva, de mintha egy történetbe bekukucskálnánk, de nem a voyeour módján, hanem csak, mint egy lírai szemlélődés. Talán picit visszaránt ennek a dolognak az elvonatkoztatási lehetőségéből az, hogy ez a Billa reklámszatyor olvasható. Lehet, hogy ennek is jót tenne az, ha sötétebb lenne tónusban, akkor ez is kevésbé lenne fölismerhető. Mégis azt gondolom, hogy ez az egész megoldás, amit itt most kapunk, nagyon jó utalás az évszakokra, egy élmény megosztásával együtt, és én nagyon köszönöm ezt. (hegyi)
értékelés:

A Látszótársam, mondd, akarsz-e lenni?

Első képem a Látszótéren.

Nagyon örülök neki, hogy Kriszta újból kezdi a leckéket, és megcsinálta az elsőt, és mindenki mást is erre bíztatnék, hogy akinek az új leckebesorolós, osztálybasorolós rendben még nincsenek meg az első leckéi, attól függetlenül, hogy régen már megcsinálta őket, jó lenne, ha újra elkészítené. Eltelt idő, ez új gondolatokat is hozhat, és nem utolsó sorban, elkezdtünk egy új játékot, tehát ebben fontos lehet részt venni. Kriszta képe utalás lehet a Látszótérre is, ezt erősíti meg a leirat. A mi szójátékunkra, a látszótér-játszótér játékra rímel az a kép megoldás, amit kapunk, és nekem nagyon tetszik az a töredezett üzenet, amit látok, mert itt egy kapcsolati helyzet is fölvázolódik. Van anya, aki a fényképezőgéppel játszik, és azért beül a hintába, és van valaki más is a képen, aki ebben a játékban tradicionálisabban vesz részt. Nekem ez nagyon tetszik, jó első leckemegoldás is, úgyhogy megvan a három csillag, köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Úton

Úton voltam, amikor ez a kép készült. Úton volt ez a kisfiú is.

Ezt a képet az maratoni rádióadásomban is említettem. Nagyon mélyen megfog ez a kép. Lehetne egy filmből kiragadott pillanat is. Az a furcsa az egészben, hogy attól szürreális a dolog, hogy figyeljük, hogy a srácnak megjelenik-e a tükörképe a tükröződő üvegen, és megjelenik, de nem ott, ahol mi várjuk, nem ott, ahova az oszlop és a tetőn lévő lámpák sora visz minket. Ott van egy másik szereplő, aki szintén ránk néz, vagyis mintha egymást néznék ezzel a sráccal. Olyan élmény, mintha a kisfiú belenézne a tükörbe, és egy 20 évvel későbbi önmagát látná viszont benne. Ettől az egésznek van egy olyan érzete, hogy ez a gyerek most itt utazik, és mire visszajön, addigra már megöregedett. Az elvesztett fiatalságnak, a kamaszkornak van egy ilyen bizonytalansági érzete, amikor az ember vágyik is arra, hogy felnőtt legyen, de fél is attól, hogy elveszíti a szabadságát, amit a gyerekkor jelent, amikor már felfogja, hogy van mit vesztenie, és azt is felfogja, hogy ezt el fogja veszteni. Valami ilyesmiről szól ez a kép, és az tökéletesen jó, hogy sikerült úgy megcsinálni ezt a képet, hogy nem bukik le az alkotó, hogy a megfigyelés abszolút pontos, hogy attól függetlenül, hogy a gyerek a kép elején bemozdult, a háttér rendben van, jól követhető minden, ezért egységessé válik. A szituáció is érthető, hogy ez egy repülőtéri helyzet. Kevés ennyire összefogott Gyerekkor leckét kaptunk, mert ez egy nagyon jó szimbólum. Még az Utazás, megérkezés leckébe is tökéletes lenne. Kriszta, én azt gondolom, hogy neked ilyesmikkel kell foglalkoznod, mint ez a kép, vagy például az Éjjel c. képed, amiről már beszéltem. Ezek nagyon-nagyon erős üzenetek, várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Asszimiláció

Munkába menet készült (Szigetszentmiklós-Budapest közvetlen járat).

Olyan ez a kép, mintha egy mese akarna lenni, Alice Csodaországba biciklizik, és mindjárt eltűnik a fák között, aztán bottal üthetjük a nyomát, de nincs pontosan megfogalmazva ez a helyzet. Én értem azt, hogy ez Szigetszentmiklós-Budapest közvetlen járat, és biciklivel megyünk, de nem vagyok abban biztos, hogy ez volt az a pontja az utazásnak, ahol a háttér, a táj ezt a meseiséget kellő erővel tudja mutatni. Az előtérben látunk egy kitaposott utat, aztán van valami kő a fűcsomók között, nyitva is van hagyva a kép jobb oldala, látjuk a vizet, ami lehet illusztrációja ennek a dolognak. El kell döntenem, hogy fontos számomra az, hogy ez a kerékpározás a Duna mellett történik, vagy sem, ha igen, akkor egy olyan öblöt kell keresnem, ahol ez jól megmutatható, ha az erdei helyzet a fontos számomra, akkor azzal foglalkozzak, a kettő együtt ritka helyzet, hogy jól meg tudjon mutatkozni egy képen. Ha nincs eldöntve a fontossági sorrend az alkotóban, akkor nincs eldöntve a képen, és akkor a néző se tud helyette dönteni. A másik az, hogy ezek akkor válnak többé, mint emlékkép, ha ezekre a helyzetekre készülünk. Valószínűsítem, hogy nem egyszer, és nem csak akkor mentél te ott kerékpárral ezen az úton, tehát ha ez egy bejárt út, és bejárt helyzet, akkor erre mint sztori is rá kell készülni, és akkor azt mondom, hogy van egy szereplője ennek a képnek. Ez te vagy magad, de mégis úgy kell tudnod ezt végiggondolni, hogy mi az, ami ebben számodra izgalmas lehet, mint képi megoldás. Mondjuk fölöltözöl báliruhaszerűen, és akkor Hamupipőke, vagy Piroska megy az erdőben, vagy azt mondod, hogy sportember vagy, és akkor erre az irányra kell rátenni még egy lapáttal, vagy kiskosztümben kerékpározol, és ennek a humorát hozod. Mindezt mondom úgy, hogy én abszolút elfogadom, hogy te ebben a nagyon szép színű alsóban, és fekete felsőben jársz munkába, de ebből még többet ki lehet hozni. Rákészülsz, viszed a kis táskában az utcai ruhádat, egyébként a szerephez illő ruhában végigkerékpározol, be kell vállalni azt, hogy bolondnak fognak nézni az úton, és a munkahelyen átöltözöl, hogy a munkatársaknak ne kelljen sokat magyarázkodni, de mégis végigcsináltál valamilyen olyan projektet, amivel utána úgy tudsz előállni, hogy hosszú távon érvényes képet tudtál készíteni. Én ebbe az irányba mennék. Maga ez a beállítás is, gondold el, hogy ha egy nagy lila kalapban lennél, mint egy majálisról leugrott látogató Szinyei Mersétől mennyire másképpen hatna, milyen izgalmas lenne. Ha azt mondod, hogy hozzád nem áll közel ez a fajta mímes beállítás, akkor viszont azt a közvetlen, keresetlen őszinteséget várom, amit az önportrédon láttunk, amit éjszaka készítettél. Mind a két irány érvényes, a döntés az ismétlésnél a tiéd. (hegyi)

Vágy

Nagyon beszédes kép. A női láb, a férfi kép, az egész helyzet túl sok kommentárt nem igényel. Mindenképpen egy érzelmi kapcsolatról van szó, az érintés fontosságáról. Mindez egy olyan formában tud megvalósulni, ami líraian közelíti meg ezt a helyzetet. Technikában mondanám, hogy egy picit valamitől olyan érzésem van, mintha majdnem már szolarizálva lenne az egész, a középtónusoknál valami bebukik. Ez a férfikéz plaszticitásából levon. Ezek a lírai megoldások kevésbé tárgyszerű világítást várnak, kevésbé dokumentatív, konkrét világítást. Itt, ha jól látom, akkor valamilyen vakuval készült a felvétel, ebből még izgalmasabb dolgot lehet kihozni, de maga a gesztus tíz pontos. Egyébként a Vágy leckére ez egy három csillagos megoldás, de a technikán kellene kicsit csiszolni. Ilyen ritkán van, de most ezt a három csillagos képet visszaadom ismétlésre, de azt gondolom, hogy Kriszta érti, hogy miért, azt a fényrendet és tónusrendet keressük, ami az éjszakai portrédnál jelen van. (hegyi)
értékelés:

Éjjel

Hát ez vagyok én.

Az utóbbi idők egyik legerősebb portréja. A tónusok, a formák, az egész olyan számomra, hogy ez nagyon emberi, és nagyon személyes. Bajban vagyok, Kriszta, mert nem nagyon tudok mit hozzáfűzni. A kéztartás, és az arra feleselő vállpánt, a haj formája, ahogy ez az egész létrejön nagyon személyes, és minél tovább nézem, annál inkább arra jövök rá, hogy nagyon drámai. Lehet kérni, hogy ebbe az irányba egy kicsit még mozogjunk, hogy még menjünk ebbe az irányba? Nehéz játszma, én tudom, hogy az ember megtalálja azokat a helyzeteket, amikor sallangmentesen fogalmaz, de hát ez neked nagyon megy. Köszönöm, három csillag, megvan a lecke is, de ne fejezzük be ezt a leckefolyamatot, várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Cím nélkül

Újabb próbálkozás az "értem vagy, érted vagyok"-ra.

Igen, itt az ismétlés, és egy lényegesen erősebb képet kapunk. Egyrészt a mozgás dinamikája benne van, a masszázsnak a mechanikai része is, és az a fajta érzelmi állapot is, ami létrejön az alanynál. Ez egy nagyon fontos helyzet, hogy az alany relaxált, átadja magát, ez a testtartásból is jól látszik, a lecsukott szemekből is, a mimikai ráncok csökkenéséből is, a szájtartásból is. Az is egy fontos dolog, hogy közben a masszázst adó, tehát a fotót készítő, Krisztina, kifigyel a kamerára, tehát tart egy fajta kapcsolatot velünk, és ez a koncentráltságot erősíti, azt, hogy odafigyel erre a helyzetre, függetlenül arra, hogy ránk néz, és nem a modellre. De hát ez logikus is, hányszor rajtakapjuk magunkat arra, amikor koncentrálunk valamire, hogy valahova a távolba figyelünk, ha valaki ezt kívülről látja, akkor azt hiszi, hogy valamit nézünk, miközben a koncentrációnkat láthatja csak. Én ennek nagyon örülök, ez jó megoldás, megvan a lecke, köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Érted

Értem vagy, érted vagyok.

A gesztus abszolút jól érthető, hogy itt a főszereplő megosztja a figyelmet saját maga, és a partnere között, akit épp masszíroz, és ez azért fontos számomra, mint üzenet, mert a személyiségről ad egy olyan képet, ami tulajdonképpen nagyon erős jellemvonás tud lenni, hogy az ember mennyire át tudja a saját energiáit adni másnak. Itt nem csak a masszázsról beszélek, mint energiaátadási lehetőségről, hanem arról, ami a kompozícióból derül ki, hogy mik a fontos pontok. Valószínű, hogy a fényképezőgép keresőjének a problematikája az, hogy nem tökéletesen minden úgy van a képen, ahogy az szerencsés lenne. Itt a szempillákra gondolok, amik hiányoznak nekem, a csukló vége is hiányzik, az a fél-fél centi ide is jó lenne, hogy rákerülne. A másik dolog, ami eszembe jut, hogy ebben a kitekert pózban nem biztos, hogy tudsz hatékonyan masszírozni, miközben az ujjaid sokkal több jelentéssel bírnak ebben a cselekvéssorban, mint a homlok. Itt most látunk egy nagy flekket, ez a homlok, ami nincs kihasználva. Látnánk az ujjaidat is akár, ha egy olyan pózt találnál, amikor közelebb hozod a két mutatóujjadat egymáshoz, és így a többi is jobba a képre tudna kerülni. Tehát egy olyan pózt kellene találni, amiben a kéznek nagyobb szerepe van, túlságosan háttérbe szorítod így magad. Az ember, amikor masszírozzák, tudja, hogy gyűrődik a bőr, létrejönnek olyan torzulások, formák, amik egy külső szemlélő számára akár komikusak is lehetnek, csak az ábrázolásnál, amikor pillanatba fagyasztjuk ezt az egészet, akkor nem biztos, hogy ez a legszerencsésebb. Vagy akkor létre lehet ezt hozni erősebben. A kép jobb oldalánál, a homlok szélénél már gyűrődik a bőr, ott látszik, hogy itt energiaátadás és mozgás is történik. Ezt vagy ne alkalmazzuk, és akkor az egész egy líraibb megközelítés, vagy akkor vegyük ezt komolyan, és hozzuk létre azokat a valós mozgásokat, amik jellemzik az ilyen fejmasszázs szituációkat. Mivel tudom, hogy erről készült ismétlés is, ezért nem mondom, hogy visszaadom ismétlésre, adok most egy csillagot, és a többiről majd a másik képről beszélek. (hegyi)
értékelés:

Vágy - küzdelem

Szárcsafiúk küzdelme egy szárcsalányért.

Nagyon-nagyon örülök ennek a képnek, azért mert ritka eset, hogy valaki ennyire jó pillanatban tudjon elkapni egy helyzetet. Ha ez színes lenne, akkor a természetfotósok csurgathatnák érte a nyálukat, és mégis azt mondom, hogy örülök annak, hogy fekete-fehér, mert a természetfotónál sok esetben az a helyzet, hogy leltárszerűvé válik a közlés attól, hogy minden szín, minden láb, minden tolldarab megvan, befagyott pillanatok vannak, és ezekben a pillanatokban találunk valami izgalmasat, amit a folyamat gyorsasága miatt valószínű nem tudunk a hétköznapi életben olyan pontosan megszemlélni, de hát a fotográfia segít nekünk, kimerevíti a pillanatot. Ezek a kimerevített pillanatok esztétikailag magas értéket képviselnek, de mondanivalójukban nem túl mélyen szántó gondolatok. Itt most, azáltal, hogy elvetettük a színeket, és eldobtuk magunktól ezt a fajta értelmezési lehetőséget, könnyebbé teheti azt, hogy elinduljunk a mondanivalónak azon az útján, ami, ha természetfotóról beszélnénk, akkor nem nagyon jöhetne létre. Tehát így könnyebben behelyettesíthetjük a két szereplőbe önmagunkat, és ez fontos ehhez a leckéhez. Szóval én ennek örülök, és megvan rá a három csillag, azzal együtt, hogy én azt szeretném ha Kriszta elkezdene dolgozni az első három leckével, másrészt az is fontos lenne, hogy ezt a leckét egyszer majd saját magán átszűrve is megmutassa nekünk. (hegyi)
értékelés:

Felnőttek nélkül

Elszabadulni, felszabadulni, felfedezni.

Fantasztikus kép, izgalmas az, amit mutat nekünk itt Krisztina. Talán annyi hozzáfűznivalóm lenne, és ez is minimális, hogy ha egy picit lejjebb billented a kamerát, akkor a part előteréből többet kapunk, és jót tett volna, ha annyival kevesebbet kapunk ebből a hullámzó vízből. Ha megfigyeljük, itt van egy hullámunk egészen a partnál, van egy hullámunk a lány-alak fejénél, és van egy följebb, körülbelül egyforma távolságra egymástól. Ezek hullám-frontok, a fölső a leggyengébb, ott lehetett volna meghozni a döntést, és vágni, és utána, ami az fölött van, annyival kellett volna az előteret megnövelnünk, és akkor még koncentráltabb az üzenet. De tényleg fantasztikus, és annak örülök, és az, ami ebben a képben zseniális, hogy előhívott a kommentelőkből, a többiekből párhuzamokat. Ebben Gimesi meglátása is nagyon jó, Munkácsinak a Tanganyikás képe az, ami nagyon is hasonló irányt mutat, persze, már a hangulat abban, hogy ott felismerhetően afrikai fiatalemberek rohannak a vízbe, de az élmény nagyon is hasonló ennél a képnél, hogy ez a két szereplő a maga világába elmerülve, semmi mással nem törődik, mint azzal, hogy élvezze azt az élményt és pillanatot, amiben része van ennek a víznek a partján. Megvan a három csillag, a Barátság leckére is ezt tökéletesen jónak tartom azért, mert ilyen apró kis rezdülések azok, amik a barátságot jelentik, ezek nagyon jól és finoman teljesíti ezt a leckét. Azt kérném Krisztinától, hogy az első három leckét is kezdje el újból megoldani, mert van egy osztálybasorolós játékunk, és abban is kellene haladni. Főleg azért, mert ha megfigyelem azt, amit Krisztina előző munkáiban látok, azt látom, hogy nagyon erős előrelépés van 2008-hoz képest. Ez az elmúlt időszak, amit nem az Estiskola társaságában töltött Krisztina ez nagyon jót tett abból a szempontból, hogy sokkal koncentráltabb és esztétikailag is egy sokkal erősebb jelenléttel bírnak a képei. Érdemes lenne az első három leckét megcsinálni, én várom a folytatást, hajrá Krisztina! (hegyi)
értékelés:

jin-jin
A jin negatív, de két negatív az már pozitív. :) Lehet, hogy kikapok a torzításért, de úgy éreztem, így jobban visszaadja azt az érzést. Meg lehet, hogy ezt a következő leckében kellett volna, nem tudom. Amikor magamat fotózom csak, valahogy mindig olyan egyedül vagyok a képen. :)

A két emberi alak tulajdonképpen egyként értelmezhető, és az a biztonságos mosoly, az egymás felé hajlás is azt jelzi, hogy együvé tartoznak. A leírásban elhangzik egy kis védekezés, hogy a torzításért lehet, hogy az alkotó kikap. Miközben ha fognék egy darab papírt és ceruzát, és a két emberi alakot, akik egymásba olvadnak, de ettől függetlenül a formájuk balra nyitódik, az első alak meghajlásával, a második alak rásimulásával, tehát az egész balra nyitódik, és a tóparton a baloldali felületen valójában egy jin-jang torzulás jön létre, mert ha ezt az egészet nem felhőnek, nem vízpartnak, hanem egy ilyen kis spirális lencsének fogom fel, akkor az derül ki, ahogy rajzolgatok a kis papíromon, hogy a jin-jang forma eggyé válik, és ez az egyszerű, és könnyen hozzáférhető trükk nagyon is dramaturgiailag beleilleszkedik a játékosságával ebbe a képbe, hiszen a képnek nem jin-jang, hanem jin-jin a címe, és erről talán az Estiklopédiában tudunk többet találni, hogy a jin, illetve a jang kifejezés mit tesz. Nagyon szép a karok játéka, az az összefonódás, hogy nem csak ráhajolunk egymás testére, de érinteni akarjuk egymást, még az első figura is ezt az érintést mutatja, és ez az együvé tartozás, a bizalom jele. És ezért fontos a torzítás, mert a jin-jangban ez az egység jele, azt a cseppformát, ami a körben záródik, az egység jeleként használják. A leiratban is benne van, hogy ha egyedül fotózza magát, akkor olyan egyedül érzi magát, és ez egy nagyon fontos, és nagyon szerethető közlés. Úgyhogy ezt a képet én helyénvalónak, nagyon jónak tartom, ráadásul az ellenfény, illetve a világos fényhatások ellenére is kapnak az arcok némi szórt fényt, látható a gesztus, látható a békesség a képen, azaz én ezt három disznós képnek gondolom. (szőke)
értékelés: