Csend

Talán ugyanaz a helyszín, melyet az előbb egy másik képén elemeztünk Mariannak. Újra a pannó formátumot használja. Nagyon szívet melengető az, hogy miközben úgy tűnik, hogy most akkor megtetszett ez a húzott verzió, akkor csinálgatok ilyen képeket - kérem szépen nem ez történik. Egy teljesen más üzenet és egy teljesen más történet zajlik egy hasonló, hosszúkásra szerkesztett formánál. Mondom, talán a helyszín is ugyanaz, de a kép története, a kép meséje sarkalatosan más. És ez véleményem szerint azt jelenti, hogy nem egy lustálkodás történik, hogy ott maradtam reggelig a forralt bor után és csattintottam még egyet a jégpályáról, hanem egyrészt valószínűleg visszatérő képzőművészeti munka zajlik, visszatérő megfigyelések. Másrészt pedig úgy tűnik, hogy egy adott szituációról igenis van többféle mondanivalója, amire azt mondanánk, hogy jó, hát a korcsolyázós történet egy tök jó kép, ne húzzunk már le róla még nyolc bőrt. Úgy tűnik, hogy mivel Mariann ebben a tekintetben tudja, hogy mit akar, pont a csend az, ami visszarezonál a mozgás házi feladatára. Így használja a különböző építészeti formákat, a beállítást is, ugyanis a jégpálya felől, ahol a korcsolyákat föl szoktuk húzni a lábunkra, onnan is lehetett volna készíteni erről a szép felületről egy tájképet, miközben ez a szimmetrikus de az épületek miatt mégis aszimmetrikus szerkezet innen mesélhető el jól. Olyan az egész, mint a Versailles-i kastély eddig nem ismert részlete. A király nagy kertjeit ábrázolják így, az óriási felületeket, vagy a keszthelyi Festetics-kastélynál a kertet. Egyértelműen egy bemutató jellegű nagy átfogó kép amelyben a hiányról is mesél. Hiszen megszoktuk, hogy ez a jégpálya mindig nyüzsög, szólnak a hangosbemondók, és folyamatosan valakit látunk korcsolyázni. Azt is el tudom képzelni, hogy a Mariannak az előző kép hatására jutott eszébe, hogy na vajon milyen lehet ez, amikor nincs ott senki. Nagyon fontos, hogy képes volt másként beszélni és másként mesélni. Abszolút más a fogalmazás is. Merthogy ugye most fölvetődhet az, hogy de a Mikolics Mariannak a Szőke miért nem mondja azt, hogy miért nem jelenik meg benne a Mariann, ebben a képben. Kérem szépen, ebben a képben a Mariann benne van. A távolságtartással, a mesélési móddal. Nem kell az, hogy a kisujja belelógjon. Másutt meg lehet, hogy egy másik képnél éppen az hiányzik. Egy szobabelsőnél, ahol látjuk a párnákat, én azt gondolom, hogy fontos lehet egy testrész vagy egy nagy bütykös fiú lábujj, itt pedig így van jelen az alkotó, hogy a távolságtartásán keresztül, a megfigyelői attitűdön keresztül hagyja ott a kéznyomát. (szőke-hegyi)
értékelés:

Mozgásban

Egy óriási pannó képet látunk, mint a Magyarok bejövetele, még akkor is, ha az eredeti méret egy pici, filmszalagszerű forma (itt a kivágásról próbálok beszélni). Ez az, ez a hosszú, elnyújtott elbeszélő forma, amely olyan, mintha valami régi anzixot látnánk, hiszen lemaradnak az ég jegyei, az előtér, és mindazok a kis parányi marionett-babák láthatóak ennél a korcsolyázós történetnél. Ha Mariann régebbi alkotásait megnézzük, mindig is nyitott volt a megfigyelésekre, a picit melankolikus, merengő, távolabbról is rátekintő elmélkedésekre. A képkivágás, pont attól, hogy ilyen elnyújtott, parányivá, apró fázispontokká alakítja az embereket. Ezen a képen nem az a lényeges, hogy tudjuk, hogy Vörös Lajos és Vörös Lajosné azon az estén ott voltak-e a többiek között, legfeljebb rá lehetne bökni és azt mondani, aki jelen volt szintén ezen az örömteli estén, ahol a hangszóróból, megafonokból szólhatott akár a karácsonyi zene, és forralt bort lehetett inni a büfében. Egészében jelenít meg egy érzést ez a kép. Miközben eddig sokszor a mozgásban házi feladatra olyan alkotások érkeztek be, ahol a filmfelvevő gép és a valóság expozíciós ideje kapcsolatából sokszor magát a fizikai mozgás jelenségét vizsgálták a fotósok, itt ugyanúgy egy mozgásban lévő csoportot és tömeget látunk, de szinte kimerevítve, mint egy képzőművészeti stúdiumot, tanulmányt, ahol az emberi mozgás anatómiáját figyelhetjük meg. Ez pedig azért érdekes, mert a Mariann tulajdonképpen a karakterekről, az emberekről beszél, amely talán Krúdynál vagy Nagy Lajosnál érezhető nagyon izgalmasan, ahogy nem tájleír, hanem helyzetleír. A kiválasztása ugyanakkor ennek a nagyon hosszú, elnyújtott formátumnak a távolságtartást is jelenti. Azt, hogy én mint alkotó látok egy közösséget, jelen esetben itt azokat akik korcsolyáznak, leválok tőlük, messzebbről, elmesélő módon készítem a megfigyelésemet amely összefüggésrendszert mutat, de nem vagyok benne ebben az élményben. Pont attól, hogy ilyen parányiak a figurák ezen a képen, valójában a vágyat erősítem, hogy olyan jó lenne együtt játszani velük, olyan jó lenne nekünk is ott korcsolyázni. Mivel ezt az eseményt kívülről fotózza az alkotó, valahogy olyan érzés van, még akkor is, ha esetleg most, ezen a karácsonyon, vagy ezen a télen történt mindaz, amit itt látunk, mintha valamilyen régi-régi anzix lenne az, amit ő itt elküldött. Úgyhogy én ezt a képet nagyon fontosnak tartom, három disznó. (szőke)
értékelés:

Apróünnep
Javítás, mínusz két képpel.

Ez egy javítás, azt az ötletet adtuk a Mariannak, vagy azt kértük, hogy nézzük meg ezt a képet önmagában. Én igazolva látom azt, amit mondtunk, hogy ez a kép önmagában így megáll és rendben van, és máris működik az a történet, ami ott a másik képnél. És várjuk a Marianntól a továbbiakat. (szőke-hegyi)

Belátás

Jópofa az a humor, ahogy a tükröződésekkel mostanában, abban a közegben, ahol Mariann gondolom él, az épületeket, ezeket a lakótelepi épületeket megfigyeli. Erre egy jó kis csehes gesztuskép ez, amit látunk - mondja Szőke.
- Örülök, hogy a Mariannak van humora, és itt ez megcsillan. És én ezt fontosnak tartom, és most én mondom azt, amit András szokott mondani nekem, hogy nem kell mindig borongani, hanem így lehet ezt a humort is mutatni, lehet örülni és én ennek ezért örülök ennek a képnek, mert ezt érzem benne. Három disznó, hát ezért három disznó. Egyébként nagyon könnyű kis darab, mint egy ilyen kis futam a zongorán, de nagyon örülök neki, hogy Mariann ezt is fölfedezi. (szőke-hegyi)
értékelés:

Apróünnep

Az a baj, hogy lehet, hogy kegyetlen leszek ezzel a képsorral, mert nekem az első kép ami ebből fontos, a másik kettő meg nem. Tehát én ezt nagyon sokszor végignéztem és azt kell, hogy mondjam, hogy az első kép az erős, az Apró ünnep címre abszolút utal a másik két kép meg a bizonytalanságot érezteti velem, hogy biztos vagyok-e abban, hogy szabad nekem ilyen egyszerűen fogalmazni egy ilyen érzést. És akkor melléteszek még két másik képet, minthogyha egy lépést lépnék előre, kettőt meg hátra, hogy nehogy baj legyen. Nekem az első kép az tökéletes. A másik kettő meg nem kell. Ez a javaslatunk, három disznó az első képre, amennyiben az alkotó azt a képet küldi be az ünnep leckéhez. (szőke–hegyi)
értékelés:

Kilátás

Egy, az Estiskolán sokszor, szívesen és szeretettel használt technika a tükröződés a témája a 13-as leckének Mariann fotóján és ezt nagyon jól és jópofán használja. Sejtésem szerint konyhai belső térben, egy konyhaszekrény tükröződésében látunk ki valószínűleg Budapestre, vagy valahova nagyvárosba, ahol nagyon fontos szerepük van ezeknek a rácsoknak, ablakrács vagy nem tudom én mi védi, ki ne essen valaki. Mert hogy ezek a rácsok függőleges és majdnem hogy vízszintes irányban is hasonlóan osztanak, osztódnak, mint ahogy a képkeretünk működik, ez ad egy teljesen új belső ritmust, ad egy formanyelvi ritmikai játékot is ebben a belső térben, és miközben hozzánk az előtérben közelebb van a tükröződést létrehozó szekrényfelület, talán ott az a mikrohullámú sütő, polcok, stb, stb, mégsem ők a főszereplők, hanem a tükröződésre állított élességen keresztül az a bizonyos távolabbi táj, ami azért fontos mert ennek a képnek elsődlegesen pont a rácsok szerepe miatt is a rabság a lényege. Bármilyen furcsa, egy olyan abszurd üzenete van a képnek amelyben, hát véleményem szerint, nem 100 százalékosan szívderítő látvány az itt pozitív módon van megfogalmazva. Tehát a szabadság, ami itt jelen van az, tulajdonképpen mégis csak be van rácsozva, az a szabadság az ugyanúgy a börtönt is jelenti a közeljövőben, és csak a távlatokban ott messze, messze látszik talán valamilyen hegy ott az épületek mögött. Szóval nagyon furcsa a logikai játéka ennek a képnek. Azért is gondolom, hogy, hogy érdemes efelé elmozdulni a megfejtésekben és talán ezt elfogadni, mert ha megnézzük a környezetet, akkor nagyon sötét tónusokkal van jelen az előtér. Nagyon, nem drámai, hanem nagyon fád, nagyon kilátástalan mindaz, ami az előtérben van jelen. Ezt egy őszinte képnek tartom, nem biztos az, hogy az Estiskolán mindig folyamatosan minden képnek örömtelinek kell lennie. Úgyhogy én ezt a képet, 13-as lecke épített környezetre három disznósnak gondolom. (szőke)
értékelés:

Ami körülvesz
néhány dolog, ami az én kis környezetemet alkotja.

Egy olyan anzixot, egy olyan mozaikot látunk egy emberi térből, ahol a formák is, a számítógépes segítség is képeslap formákat hoz létre. Ezek pici kis képeslapok, képeslap gyűjtemény. És mint ilyenek, egymásra rakódnak. Lehet beszélgetni, hogy a képeslapokon mit látunk, emlékképeket Párizsról, egy pici kis formával, néger babát, cd lejátszót, rajzokat, radiátor formát, a teásbögrét, kismalacokat. Mégis én azt mondanám, hogy összességében az egész, hiszen a keret kerettől keretig tart, képeslap gyűjteményt mutat. Egy ember képeslapjait. Szokott is ilyen lenni, amikor valahova vidékre lemegyünk, vagy valahol valakinek, nagynéninek, valakinek a házát ki kell takarítanunk, akkor ilyen dobozokban megmaradnak karácsonyi üdvözletek, húsvéti jókívánságok és mindenfajta ilyen lapok, képeslapok, amiből valamennyire fölsejlik, előtűnik egy emberi sors. És itt is valami hasonlót látunk. Talán csak annyi történik, hogy miközben az előbb említett megközelítésnél ezek sokszor egészen kaotikusan, cipős dobozokból ömlenek ki ezek a képeslapok, és ezekből mi teljesen spontán módon ki-kiemelünk egy-egy képet és megnézzük, hogy az Irénkéék hogy néztek ki ’53-ban Balatonszepezden, addig itt ezen a képen, miközben látjuk ezt a számadást nagyon szépen, nagyon iskolásan, nagyon szalonképesen, rendbe rakva, korrektül, szépen, az egyes, a kettes, a hármas, a négyes kép, minden idevan elénk rakva. Még a takarások is úgy vannak megoldva, hogy éppen annyit és épp úgy, ahogy annak lennie kell. Tehát valahogy az egészből az a fajta extázis hiányzik, amely Mikolics Mariannak a talán nem olyan régen készült önportréján, ahol azt hiszem az arca látszik és a szeme néz felénk olyan revelatívan és olyan energikusan, és mindenfajta bizonytalanság nélkül, szinte sokkolóan ott volt. Itt pedig mindaz a világ, amelyben ezek a kis porcelánmalackák, gyöngyök és mikro környezet egy belső térbe, ami talán nem lehet több 4 x 5 méternél, vagy 3 x 4 méternél, az egész világ megbújik, mégis úgy érzem, hogy olyan rendezett. A 13-as lecke épített környezetben azt gondolom, hogy a Mariann át tudja ezt szűrni, áttudja ezt préselni magán ugyanúgy, ahogy annál a portrénál megtette, ugyanolyan vadul, ugyanolyan extatikusan, ugyanolyan bátran és át tud lépni abból a fajta elszámolásból, abból a fajta recept formából amit ez a kép most sugall. Nem az a problémám evvel a képpel, hogy ez most olyan mintha egy kötelező feladat lenne, hanem az a problémám, hogy olyan mintha vissza lenne fogva valami, vissza lenne fojtva valami, és ezért adnám vissza ezt a házi feladatot Mariannak, hogy majd próbáljon ismételni. (szőke)

Csábitó csendélet
Hát igen, a csoki. Hümmm...

Hát egy vallomással tartozom, hogy amikor ezeket a képeket Zsolttal együtt megnéztük, ugye úgy érkeznek ide az alkotások először, hogy az alkotó neve az egy külön másik file-ban, vagy másik kis csomagban érkezik meg, és aztán csak később rendezi a szerkesztő ezeket össze, amit már ti láthattok, hát arra gondoltunk, hogy ugyanazok az alkotók, vagy ugyanaz az alkotó dolgozik itt ezekkel a pici macro világokkal, és akkor egyszer csak kiderül, hogy nem. Ezek az őrületes élmények, ezek az őrületes érzelmi hatások számunkra, hiszen Mikuláskor a mikulás bulin találkoztunk az alkotókkal, számunkra teljesen különböző személyiségek, teljesen különböző gondolkodású emberektől érkeznek, ezek a véleményem szerint nagyon is őszinte és nagyon is felkavaró játékok. Azt is fontosnak tartom, hogy ezek a munkák ugyanakkor miközben nagyon lázítóak, amiről mesélnek - színviláguk miatt, formáik miatt -, mégiscsak szemérmesen megfogalmazott munkák, ettől tulajdonképpen elhelyezhetőek, láthatóak itt. Viszont azon érdemes elgondolkodni, és ezt most örömmel mondom, hogy nyilvánvalóan eljutottak a régóta itt dolgozók, vagy az alkotók eljuthattak olyan szakaszokba a saját maguk világának vizsgálatában, amelyek hasonló formanyelveket is létrehozhatnak, és ezt szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy a formanyelvek ezért, mert egy oldalon dolgozunk - ez az Estiskola - ragadnának itt át alkotóról alkotóra, hanem azt jelenti inkább, hogy azok a történések, azok a problémák, azok a keresések, kutatások szavakban, történetekben, a nőiség, a szexualitás, az érzelem, a félelem, a csoport és az egyedüllét, ezek nagyon is azonosak és ebből az következik, hogy bár picit a formák elrajzoltabbak, személyesebbek, de az alapvető struktúrák azonosak tudnak maradni. Ezért tartom fontosnak ezt a képet is, három disznósnak tartom. Azt gondolom, hogy teljesen más személyiségen keresztül hasonló problémák vannak megközelítve mint más alkotáson. (szőke)
értékelés:

Gyász
Azt mindenképp hozzá kell tennem a képhez, hogy még eddig (lekopogom) nem volt abban részem, amit ez a lecke megkíván. Próbálom elképzelni, átélni milyen lehet. Ez az előző képemre is vonatkozik, ebben a témakörben. Most is egy helyzetet, egy eseményt próbálok bemutatni úgy, hogy végig gondolom, milyen lehet, de ezzel kapcsolatban nincsenek konkrét érzéseim, nem tudom milyen elveszíteni valakit igazán.

Kapunk egy leiratot és most mindennek ellenére azt kell hogy mondjam, hogy nagyon fontos leiratot kapunk Marianntól, mégpedig az ő attitűdjét magához a leckéhez, és én nagyon fontosnak tartom, sőt azt mondom, hogy nagyon tisztelem őt azért, mert hogy foglalkozik ezzel a leckével attól függetlenül, hogy ahogy leírja nincs saját konkrét tapasztalata ebben a témában. Nagyon szeretem ezt a képet, azért szeretem mert egy olyan kísérletnek a nyomait látjuk, ahol Mariann felfedez egy világot, de nem csak egy világot fedez föl a külsőségekben, hanem fölfedez egy kapcsolódást saját magában ezekhez a történetekhez. Szétbonthatnánk ezt az egészet apró részekre is és mondhatnánk azt, hogy de engem az izgat, ahogy az üveggolyók árnyéka rávetül erre a vörös felületre és ez is igaz. Vagy azt mondom, hogy de engem az a naturalizmus izgat ami ezzel a zsebkendővel történik, vagy az izgat ahogy ez az egész körforma itt létrejön. És mégis azt mondom, hogy ez így mind együtt és egyik sem külön, hiszen a zsebkendőn olyanok ezek a foltok mint a vér… igen, igen, igen… Abban nem vagyok 100 százalékig biztos, hogy ez a négyzetes forma, vagy téglalap forma, ami a zsebkendő, hogy ez alkalmas ehhez a történethez, mert hogy ebben a körformában, ebben az ívekben, ezekben fényekben nekem ez nagyon kocka, nagyon szögletes, tehát ezzel valamit még lehetne kezdeni. De maga az ötlet, maga a gondolatiság az nagyon is jó. És azért vannak konvencióink a gyásszal kapcsolatban – a gyász-fekete, a gyászruha-fekete, a búcsú-fekete – netán odáig még eljutunk, hogy esetleg fehér, mert arról már hallottunk, hogy van ilyen, hogy fehér gyász. Magyarországon is van olyan terület, ahol ezt alkalmazzák – pl. Csököly - ilyen népviseletben járnak, és Japánban is. De azt kell hogy mondjam, hogy és miért ne létezhetne vörös gyász? Miért ne lehetne kék gyász? Én azt gondolom, hogy a hangulatokat nagyon is jól meg lehet ezekkel a történetekkel fogni és én nagyon szeretem azt, hogy Mariann elvonatkoztatva indul neki ennek a leckének. Három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Mikulás
Remélem mindenkinél járt a Mikulás. Nálam volt, és hozott nagggyon finom csokit! :-)

Szeretet
amit adni szeretnék mindazoknak akiktől én is kaptam.

Nagyon érdekes, ahogy talán valamilyen fényforrással a két kézbe belevilágítanak, vagy ott valami világít, és a színes indiai drapéria, amint háttérként megjelenik, amely a kezek mögött mintegy szinte táncszínházi gesztussal valójában ezt a kis megfogalmazhatatlan fehér kiégett foltot tartja elénk, amely akár lehetne a szeretet meghatározhatatlan, formátlan lénye, amelyre nyilván az 5-ös lecke vágy kategóriájában azért kapcsolódik, mert arra utal, a vágy a szeretet felé, arra a szeretetre, ami belőlünk árad, és belőlünk adhatjuk. Én ezt a képet egy nagyon jó kompozíciónak tartom. Egy érdekessége, egy fura vibrációja van a képnek, ha már mostanában a szín dramaturgia formanyelvről beszélünk, hogy valójában egy élére állított háromszög rendszer ez a kompozíció, amit itt látunk és ennek a háromszögnek a csúcsában jelenik meg a fehér fényfolt, és miközben valahol a stabilitásról és a biztonságról beszél a cím, beszélnek a színek, mégis van az egészben valami furcsa félelem és bizonytalanság. Ezt természetesen a háromszög, az élére állított háromszög közvetíti, de a három disznó az megvan. (szőke)
értékelés:

Vasárnap hajnal

Tudatosan nem szoktuk az estiskolán lévő alkotásokat párhuzamba állítani, mi azt gondoljuk, hogy ennek nagyon is megvan az oka. Most sem ez a cél, de mégis kénytelen vagyok egy picit szabályt szegni, és elmondani ez előtt az elemzés előtt, hogy most, az utolsó 1-2 hónapban azt érzékelem, hogy azok az alkotó kollegák, ismerősök és ismeretlenek is akik az estiskolára beiratkoznak és ezeket a leckéket elkészítik, dolgoznak, kommunikálnak egymással és szerintem óriási változások történtek a belső személyiségfejlődésükben, vagy a belső, az önmagukkal végzett munkájukban és véleményem szerint ezt az alkotásaik 100 %-ig tükrözik. Ezt fontosnak tartottam elmondani, mert a Mariann 21-es leckéjével kapcsolatban is akár akarok hibákat keresni, akár a szerkesztési módokban segíteni, akár nem, ott kell kezdenem, hogy ha valaki közületek rákattint a Mariann nevére, és megnézi azt a sorozatot, ahogyan ő elkészítette a leckéit, az alkotásait, akkor nagyon meglepő lesz az a lépcsőfok, ahol ezt a képet, a Vasárnap hajnalt megtaláljuk. Én úgy gondolom, hogy a kép keretezésében, szakaszolásában, formátumában, gesztusvilágában, ahogyan az alkotó dolgozik a testbeszédében és az arc formái, felületei használva vannak ezen a képen, és nem véletlenül mondtam itt a feladatokat, folyamatokat mert ez akár az első leckének is lehetne egy megoldóképlete. Ugyanakkor nagyon komolyan gondolom, hogy nem véletlen, hogy az első leckére nem érkeznek ilyen képek; nem azért, mert ez a kép nagyon is sokkoló, vádló épen az őszintesége miatt, hanem azért mert a körülöttünk lévő világ, az estiskolán kívüli világ éppen nem arra predesztinál és tanít bennünket, hogy ilyen őszintén próbáljunk meg kifelé beszélni, mesélni és akár becsukott szájjal is kiáltani. Ez nem egy vidám kép. Többször elhangzott már elemzéseknél, hogy tekintsünk az arcra mint egy nagyon fontos beszélő felületre, és mivel vizualitással foglalkozunk nézzünk időnként külön az élő szemet és külön a gesztusokat, a száj mimikáját, és sokszor észre fogjuk venni, hogy az arc egészében kommunikál, angolszász keep smiling az nagyon is könnyen feltárható, mert a szemek mindig is őszintén mondják, letagadhatatlanul hogy mi történik az emberi lélekben. Ha ezt a képet megnézzük, minden olyan rekvizítumot takar, véd, ha úgy tetszik a kiáltó, síró szájat is védi a két kéz, és csak az egyik szem kandikál ki, egyenesen felénk az optikába nézve, és ez a szem nagyon is sokat mondóan, sokat beszélőn mesél az alkotóról. Arról az alkotóról, akivel ha a mindennapokban találkozunk tudjuk azt, hogy pl a haj is úgy védi ezt az arcot, úgy enged betekintést számunkra, amennyire az éppen szükségeltetik, és itt feltárul az egész emberi test, a homlok, a szemöldök és ezen a szemen keresztül sokkal többet megtudhatunk erről az emberről, mintha hosszú leiratokat kapnánk a kép mellé. Bereményi Géza egyszer, egy régi szövegében, amit Cseh Tamásnak adott oda, a hetvenes évek talán pont 74 környékének vasárnapjait énekelteti meg a dalnokkal, ahol Másik János hangja és hangszerelése is érzékelhető, aki Mész András, Kamondi és ennek a generációnak a hátterének nagyon is jelentőségteljes eleme volt a hatvanas-hetvenes évek kultúrájában. Ezekben a szövegekben a vasárnapok csendjei, tehetetlenségei, kivárásai, a hétfő előzményeiként jelen vannak, nagyon pontosan közvetítenek egy kort. Nyilván a Mariann életkorából adódóan nem ennek a közel 30 évvel ezelőtti időszaknak a légkörét hordozza a képe, és mégis azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon is sok minden asszociálható, kiolvasható ebből a látszólag egyszerű üzenetből. Meggyőződésem, hogy a Mariann képében a titok nem a logika, a lexikális tudás és a nagyfokú képzőművészeti tájékozottság, hanem az érzelmek, a szív, és az érzékiség. Minden fájdalma ellenére ez a kép egy iszonyatosan érzéki és fűtött munka. Pont a drámája, a tragikuma által rezonál annyira a nőiség és az érzelem ebben a képben. Nagyon nehéz úgy kötni történeteket, hogy nincsenek fogózók, és más művészeti ágakból kapcsolódnak ide érzések, érzetek; egészen messzire kalandozva Országh Lili és a képei, amik ugyan többnyire grafikai munkák vagy lenyomatok és nonfiguratív vagy csak bizonyos betűtöredékeket és formamotívumokat tartalmazó, múltba tekintő identitáskeresések, egy olyan különleges alkotótól, aki régóta nincs közöttünk, de a munkái mindig is jelentősek lesznek. Nagyon hasonlónak érzem azt a kérdéskört, azt a kétségbeesett tekintetet, amely nyilván az önmaga megméretésében is, lázadón, kihívón, de ugyanakkor félelemteli módon odaáll a kamera elé, ahol tudja, hogy az estiskola függönye, színpada ennek a pőrére vetkőzésnek maga a pokol tornáca, hiszen azt folyamatosan gyakoroljuk itt, hogy noha a virtuális közösségből folyamatosan alakul ki egy erős, valóságos közösség, a táborokban, mégis a megszólalásaink nemcsak egy szűk körben, nemcsak ennek a négyszáz főnek szólnak, hanem kifelé, a világ felé, több ezres látogatottságnál benne van a pakliban az, hogy aki elhelyez itt egy képet, az kitárja a világ elé, az elé a világ elé, ami világ névtelenül, leselkedőn, a függöny mögül lesve nézi a mi belső vívódásainkat, ennek a négyszáz fős közösségnek a belső munkáit. Tehát ez egy nagyon bátor dolog, amit a Mariann idetett. Nem célom az összehasonlítás, de az elmúlt néhány napban több olyan alkotást is láttam itt az alkotóktól, amelyek nagyon is feszegetik az estiskola filozófiai határait, őszinték a vallomások és pont az őszinteség miatt zavarbaejtőek. Látható itt egy nő, mindenfajta smink nélkül, dizájn nélkül, a teste, a mozdulatai, a gondolatai, a sebezhetősége és ez vállaltan egy valódi történet ami itt megjelenik és ez a mai világban nagyon ritka. Nagyon köszönöm a Mariannak ezt a képet és három disznó. (szőke)
értékelés:

Búcsú

Ezt az alkotást azért tartom fontosnak, mert a gyász kategóriájába nagyon sok képet küldtetek már be és sokszor nagyon sok képi motívum van pontosan azért, mert ez egy nagyon zavarbaejtő lecke. Itt viszont annak örülök, hogy szinte a legegyszerűbb motívumhelyzetet választja az alkotó és odatesz két gyertyát valahová a szobában és egyszerűen csak vár. Hiszen ezek a gyertyák nem most lettek meggyújtva. De attól, hogy megintcsak elkezd a belső világ felé elmozdulni, valójában ez a kép nem is olyan egyszerű, mert ha a gyertyák, amik oly gyakran fordulnak elő az estiskolán, és még mindig úgy működik, mint egy fénytani jelenség, ahogyan amikor a vízzel is ha foglalkozunk, azt mondjuk rá, hogy hát az egy egyszerű dolog, iszunk belőle, mosunk vele, folydogál, és tudunk róla mindent, hiszen van benne hidrogén és oxigén, és a vízről folyamatosan kiderül, hogy a világegyetem egyik legbonyolultabb ügye, és egészen váratlan dolgokat tud létrehozni, és a gyertyák is ilyenek, hogy hajlamos vagyok azt mondani, hogy jó, hát meggyújtok egy kanócot és ott van egy kis láng, és olyan romantikus karácsonykor. És nem, és kiderül, hogy a gyertyáknak ezerféle arculatuk van, a fénytanukkal, a fény és a sötétséggel való kapcsolatban is ezerféleképpen tud megjelenni, kifejeződni, tükröztetni, formákat felbontani, és nagyon különlegesen tudnak egy belső világba, egy érzelmi világba elkalauzolni. Valami ilyesmi látszik ezen a képen is, és emiatt örülök. Ami kérdést felvet a kép az, az, hogy két gyertyát látunk, nem egyformákat persze, hogy vajon ebben a szimbolikában mit jelenthet a két gyertya, hogy nem egy és nem három, azok kívül mi indokolhatja, hogy a baloldali felületre van tengelyben súlypontozva, és egy ilyen furcsa átlós sorbarakással balra van eltolva a kép rendszere, amitől a jobboldali felületere valami kívánkozna. Vajon ez a dramaturgiai hiány ez fontos résztvevője-e a képnek, vagy még ezekkel a játékokkal még érdemes lenne dolgozni; ezt nem tudom eldönteni, szeretem ezt a képet, de pont mivel látszik, hogy az alkotót érdekli a gyertya, a gyertyák fényjelenségei, talán érdemes ezzel is tovább foglalkozni. Két disznót megadom, és lehet még ezekkel tovább foglalkozni. (szőke)
értékelés:

Figyelő ő(ss)z

A fénykép tulajdonképpen egy tájleírás meg egyfajta állatfotó is. Ez egy speciális fotós műfaj, nagyon is bonyolult kisállatokat, akár hüllőket, madarakat fényképezni; nagyon időigényes és alázatot igénylő műfaj, mert az állatoknak a maguk környezetében megvan a védekezési mechanizmusuk, nagyon nehezen engednek magukhoz közel idegeneket és nagyon sok idő kell ahhoz, hogy eljussunk a velük való kapcsolat alapján oda, hogy adott esetben jó képeket készítsünk a világukról. Tehát ez egy nagyon nehéz feladat, amit a Mariann választott. Azt nem tudom, hogy vajon a dróthálón áthajolva vagy belülről, hogyan tudott ilyen közel kerülni ebben a vadasparkban az őzikéhez, most a képből arra következtetek, hogy meg tudta oldani, valami ügyes dolgot kikövetkeztetett, hogy valahogyan közel kerüljön ehhez a kis állathoz. Ugyanakkor ha ez megoldható volt, hogy az őzike idefigyeljen ránk, akkor várni kellett volna, egy olyan pozícióra, ahol még jobban a háttér és a szereplő viszonyában még jobban kiemelődik, kompozícióba kerülhet ez a kis állat. Most azon túl, hogy sikerült lefényképeznem, nem tud a kép ennél tovább lépni, mert a mögötte lévő motívumrendszer, a fatörzsek, a vaskaró, drótháló, avar, mivel a koncentráció nagyrésze az őz elkapására összpontosítódik, minden másra kevesebb idő marad. Így szinte az őz formája, tónusai, színei beleolvadnak az avarba, és a kép főszereplői azok a furcsa, sötét tónusok lesznek a fák törzsein, a kerítésoszlopon, hovatovább ha nem tudom a címet, ha nem konkrétan a kis állatra koncentrálok, akkor nem kapom meg a fő információt a képről. Véleményem szerint megint jó az irány, amit a Mariann elkap, megérez, jó az, amit megpróbál kiemelni, de nincs ez szisztematikusan, időt hagyva magának végiggörgetve, hanem megtörténik gyorsan a döntés, és az őzikét sikerül lefényképezni. A Mariann mostani munkáiban látható egy másik fajta válasz, hogy tud mélyebb történeteket is lefényképezni, úgyhogy én visszaadnám ezt ismétlésre, és várom az őszre mindazt, amiben a Mariann jelenléte van benne, a Mariannban lévő őzike és nem a fényképen lévő. Ezt áttesszük a szorgalmiba. (szőke)