A Feri-féle mikrokozmoszban egy megfejtendő képet kapunk, amit egyelőre nem tudok eldönteni, hogy a verbálfotó kategóriájába tartozik-e. Ha a kép címét nézem, akkor igen. Hogy miért került ez a munkavédelmi -, vagy kertészkesztyű a kézre, azt nem biztos, hogy vissza tudom fejteni. Magyarázatra szorul. Márpedig, ha valami magyarázatra szorul, akkor az nem biztos, hogy pontos fogalmazás. Nézzük meg: van egy ingünk, amit felgyűrtünk, de azért ez mégsem egy munkás ing, hanem inkább egy ünneplő ing, és ehhez képest a kesztyű ellentét, de nem nagyon tudom, hogy hova tegyem, és akkor még azt is hozzáveszem, hogy azért ember legyen a talpán, aki kesztyűben tud fotózni. Lehet, hogy erre kell keresni a megoldást is, hogy menjünk bele egy-egy szituációba, és ne bánjunk úgymond kesztyűs kézzel az alanyokkal, nem tudom. Ami viszont jó a képben, az a mácsais megközelítésnek az a része, amiben némi öniróniát is felfedezni vélek, ugye, ez a „csípőből lövünk, és nem nézünk a keresőbe, mert akkor is jó kép lesz” című felvétel, ezt lehet gyakorolgatni. Én azt gondolom, hogy kicsit orosz rulett-szerű ez az egész, de hát, akinek ez, mint technika tetszik, ha kigyakorolta, akkor érdekes képeket készíthet így is. Én magam azt mondom, hogy nem biztos, hogy ennyire elengedném a kontrollt, mindenesetre, mint kihívás, nem rossz. Összességében, ha technikailag nézem a képet, akkor nekem egy picit erős lett a maszkolás, ha jól látom, ki van világosítva a kéz és a fényképezőgépnek egy része egy sávban. Lehet ilyet csinálni, de akkor figyeljünk arra, hogy a háttérre ne csússzon ez rá. A kérdés nekem a mondanivaló, amit Feri oly sokszor emleget. Hát, most itt feladtad a leckét, így akkor most visszakérdezek, mi a mondanivaló? (hegyi)
értékelés:

Hálátlan feladatot kaptam, mert most nagyon sok minden van egyszerre jelen ebben a munkában. Egyrészt van egy tiszteletadás, ami abszolút érthető és tökéletesen rendben van, másrészt van egy figyelem felkeltés, és egy labdadobás a Feri részéről a többieknek, hogy mit kezdenek ezzel az egésszel, hogyan értelmezik, és beszállnak-e egy játékba. Harmadrészt van maga a konkrét kép, mindezektől elvonatkoztatva. A konkrét képpel kapcsolatban azt tudom mondani, hogy két problémám van. Egyrészt az előtere nagyon szűk, másrészt ez a váza elviszi a figyelmemet a többiről, nagyon erős, nagyon konkrét az a barna rajta. Nyilvánvaló, hogy az ember azzal dolgozik, amit a környezetében megtalál, tehát, hogyha ilyen barnát találtam, akkor ez van, de azért azt hadd tegyem hozzá azt, amit már többször ajánlottam, hogy akár egy selyempapírral, akár egy krepp papírral ezeket a tárgyakat ideiglenesen meg lehet bolondítani, és akkor lehet, hogy jobban használhatóvá válnak. Érdemes lenne ezzel egy kísérletet tenned. Ami a kép többi részét illeti, egyetértek, nincsen vele bajom, kicsit szűk az alja, és ez a váza. Ami miatt viszont nagyon fontosnak tartom ezt az egészet, az maga a gondolatisága, hogy mi van akkor, ha valakinek a munkáját megfigyelem, és annak a hatására, akár még ha megtanulom teljesen lemásolni, akkor is létrehozok-e valamit, vagy pedig a másolás önmagában egy elítélendő dolog. Én azt gondolom, hogy ha ez tudatos, és azért csinálom, hogy megismerjek általa valakit, vagy valamit, akkor ez oktatási szempontból a legfontosabb gesztusok közé tartozik. Sok-sok olyan helyzetet tapasztaltam már, hogy valaki elkezd a fényképezéssel, vagy akár más önkifejezési formával foglalkozni, és egyből 10-est akar dobni, és egyből egyéniséget keres magában, a kifejezésében, a megszólalásában. Azt gondolom, hogy nagyon ritka, és nagyon keveseknek adatik meg, hogy már az első szárnypróbálgatások is annyira egyediek, és annyira beazonosíthatóan személyhez köthetőek legyenek, hogy ez esetleg felülírja a tapasztalatot és a szakmai ismeretek hiányát. A másik dolog, amit fontosnak tartok, az az, hogy ez az egész arra jó, hogy mielőtt az ember elkezdi saját magát kitalálni, begyakorolhasson, elsajátíthasson rutinokat, és itt megint azt mondom, hogy nincs azzal probléma, hogy ha az ember tudatosan másol. A másolással egyetlen helyzetben van gond, amikor azt eredetinek próbálja eladni. Itt erről nincsen szó. Azt gondolom, hogy semmi szégyellnivaló nincs azon, hogy valaki elkezdi ezt az egészet ebben a tekintetben komolyan venni. Sőt, még egy dolgot hadd tegyek hozzá: van egy Balla Demeterünk a körünkben, aki a három Kossuth-díjas fotográfusból az egyik, és nem minden fotósuli mondhatja el magáról, hogy a körében egy ilyen személyiség van. Márpedig, ha van, akkor már tényleg kézenfekvő dolog, hogy kezdjünk el foglalkozni azzal is, hogy ő mit csinál. Úgyhogy megvan a 3 csillag, és a leckemegoldás is, sőt, vegyük úgy, hogy a Feri kezdeményezésének van egy Látszóteres bázisa is, és én ezt tökéletesen elfogadhatónak, és üdvözítőnek tartom. Szóval, ez egy felhívás keringőre, és én teljes mellszélességgel a Feri mögé állok ebben a projektben. (hegyi) értékelés:    

Van egy olyan leckénk, hogy tisztelet Balla Demeternek, és lehet, hogy én ezt abba átemelném, mert van Demeternek egy 3 körtés képe, és érzek valamilyen lelki párhuzamot ebben a dologban. A kivitelezésben kevésbé. Azt nem értem, hogy a térosztással miért nem kezdesz valamit? Pontosabban: miért ebben a formában osztod a teret? Ugyanis széltében nagyvonalúak vagyunk, levegő van, és el tudunk nézni a tárgyak mellett, alul-felül meg olyan szűkek vagyunk, hogy nem nagyon értem, hogy mitől, vagy miért? Ettől ez az egész olyan, mintha nem lett volna hely az albumban, hogy többet adjunk, ekkora, és így levágtunk volna belőle, hogy jó, a főmotívum ott van, nézőkém, érted, hogy miről beszélek - mint egy ilyen távirati stílus, hogy volt az a mesefilm, amiben talán Pólika Pálnak hívták azt az embert, aki azt mondta, hogy a többit szo-szo-szo, szo-szo-szo, szo-szo-szó-, ban, és a –ban -nál már letette a telefont. De a képen kellene ennek rajta lennie. A tér ábrázolása mindig fontos, hogy mekkora teret hagyunk! A szűk térrel feszültséget keltünk, a tágasabb térrel nyugalmat sugárzunk. A feszültségkeltés mellett szól az, hogy nagyon összerendezted ezeket a tárgyakat, tehát nagyon egymás mellé vannak csoportosítva, összebújnak, mint az ilyen kis szőrös állatok, viszont a fények, meg a hangulat, és az a tónusrend, amit itt mutatsz a nyugalomról szól. Annyit hozzátennék, hogy nem tudom, nem néztem meg a tónusgörbét, hogy mennyire vannak benne a csúcsfények és mennyire vannak benne a mély feketék, így most a saját ízlésemhez képest egy kicsit szürke. Lehetne dinamikusabb egy lehelettel. Kontrasztszegénynek gondolom most ezt. Azért mondom ezt, mert ha ennyire alacsony tónussal akarunk dolgozni, úgymond low key, akkor ezt úgy lehet megoldani, hogy ott, azon az alacsony és mély tónusú világban azért a saját koordinátarendszerében maradjanak meg a kontrasztok. Oké, elvetjük a fehéret, a közép szürkét, de a sötét tartományban van dinamika. Itt most nincs meg az a kellő dinamika, amitől a tárgyiassága ennek meglenne. Szóval, azt gondolom, hogy maga az irány jó, a kivitelezéssel némi problémám van, mert ezek a tónusok nekem nem igazán kellemesek. Ugyanakkor meg kell jegyezzem, hogy a tárgyi világ tökéletesen rendben van. (hegyi)
értékelés:

Valószínű, hogy egy olyan helyzetben készülhetett ez a kép, ami egy baráti, személyes viszonyrendszer története, a gesztus mindenféleképpen erre utal – azért lehetne ezt egy kicsit csiszolni arányaiban. Annyira a szélére szorítottad a modellt, hogy attól függetlenül, hogy van egy nagy sötét tömeg a lombokkal, ami lehetne akár ennek párhuzama is, de a lomboknál jobb oldalon hagytál teret, legalább annyit kellene itt a bal oldalon is a fejnél, nagyon szűkre van ez így vágva. Vicces a fordítva felvett póló, jó ez a pipa, tulajdonképpen a gesztus is jó, bár azért azt hozzáteszem, hogy a modelled kifordul ebből a sztoriból, tehát ő azért nem annyira partner veled, de mindenféleképpen az irány maga jó. Miközben ott a mosoly, miközben van humor, megmarad távolságtartónak a kép. Ez azért érdekes, mert minden eszközt megragadtál, ami csak lehetséges ahhoz, hogy ebből egy dinamikus, emberközeli helyzetet hozzál létre, de mintha a modelled ezt nem vette volna 100%-ig komolyan. Ez jön nekem ebből le. Lehet, hogy egy kicsi időt kellett volna neki adni ahhoz, hogy valóban a tiéd legyen a modell. Van ez így, hogy az ember próbálkozik egy portréval és történik valami, aztán elkészül a kép és érzi, hogy ez még mindig nem az igazi. Szóval, hogy még mindig nem fogtam meg, hogy ki is ő valójában és meséljen nekem. Én azt mondom, hogy ezt ne add fel, próbálj meg még időt adni ennek az egésznek - és aztán van az a helyzet, amikor akár amiatt, hogy túl közeli az ismeretség vagy a barátság, nem vesz komolyan a modell „ne viccelj már ezzel a kamerával, haggyámá' Ferikém, jó most itt elpoénkodok neked”. De azt hiszem Feri, neked nem kell ezt elmesélni, mert te is ilyen vagy, téged sem egyszerű lefényképezni, mert egyből elkezdesz grimaszolni. Hát, mint a halat a pecások, kell még egy kicsit fárasztani. Vagy lehet, hogy te voltál zavarban a modellel, és nem merted instruálni, kivárni? Azért vagyok gondban, mert ha most azt mondom rá, hogy 2 csillag, azzal nem biztos, hogy elmondtam azt, amit gondolok, mert egyébként ez egy 2 csillagos portré. Szívem szerint azt mondom, hogy ismétlés. Úgyhogy most azt mondom, hogy megkapod a 2 csillagot és ismétlés. Ha lehet ilyet. (hegyi)
értékelés:

Hasonlóan Sándor képéhez, én ezt a képet sem nagyon szívesen elemezném, mert ha elemeznem kellene, akkor azt mondanám, hogy miért vagyunk ilyen magasan, miért ilyen madártávlatból van ez az egész megfotózva, ettől nem tudok belemenni a mesébe, de mint üzenet, abszolút értem, és jó az egész. Van egy kedves, meleg, otthonos érzete is. Ha mint jókívánságot veszem, akkor 10 pont, és nagyon tetszik, ha mint leckemegoldást veszem a címmel együtt, akkor lehetne egy másik nézőpontot találni. Hasonlóképpen a Sándor képével, nagy szeretettel köszönöm, és az összes látszóteres nevében hasonló jókat kívánok. (hegyi)

Feri, ez egy határozott üzenet. Nem vagy magaddal kegyes, de ebbe a képbe nagyon sokat beletettél magadból. Az az önvallomás, amit itt kapunk attól válik izgalmassá és nagyon személyessé, hogy nem akarsz semmilyen elvárásnak megfelelni. Ez azért fontos, mert eddig a képeidnél, amiket magadról készítettél, mindig bohóckodtál, vagy kinyújtottad a nyelved, vagy valamilyen segédeszközt használtál, vagy valami furcsa grimaszba fintorogtál egyet, és itt ez most nem történik meg. Ezt azért tartom fontosnak, mert lehet, hogy az, aki csak ezt az egy képet látja, az ezzel nincs tisztában, de én ezt egy óriási lépésnek tartom magad felé, a magad elfogadása felé. Nagyon nagy bizakodásra ad okot ez a kép pontosan azért, mert ez az elfogadás szükségeltetik ahhoz, hogy ezek vissza tudjanak hatni a munkáidra. Ha elfogadom magam, ha nyugalomba tudok kerülni magammal, ha nincsenek nagy differenciáim magammal, akkor utána már fogok tudni dolgozni másokkal is egy emelkedett, minőségi szinten. Én ezt a képet ezért tartom fontosnak, miközben lehet azt mondani, hogy miért van rajta szemüveg, miért csak az egyik oldalát mutatja, vagy, hogy miért az a kompozíció, ami, miért ez a képarány, ami. Felmerülnek itt is kérdések, mert mondanám, hogy itt is a négyzetes kompozíció lehet, hogy izgalmasabb lenne, úgy, hogy a képnek a jobb oldalát lehagyod, de tulajdonképpen ezek mellékes ügyek. A legfontosabb az, hogy ebben a képben van egy nagyon erős gyónás, köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

A kép érdekes helyzetet mutat, gondolkodtam azon, hogy jelentőséggel bír-e az, hogy nem vagyunk teljesen vízszintesek, de én azt gondolom, hogy a férfi formája ezt helyrerántja. Nem érzem azt, hogy ez a család tökéletesen átadta volna magát neked. A férfi a karba tett kezével abszolút elutasító pózban van, az anya magához öleli az egyik gyerekét, védi, felé fordul, miközben ez egy védekező póz, aközben azt is elmondja, hogy ha közelebb jössz még egy métert, akkor fejbesújtalak valamivel, a középen lévő kislány is – miközben talán ő a legnyitottabb ebben az egész helyzetben -, tulajdonképpen az anyja lábába kapaszkodik. Szóval szerintem itt most az történt, amit leírsz a kép alatt is, hogy volt egy helyzeted, amit üresnek ítéltél, és ezzel tökéletesen egyetértek, hogy a lépcső önmagában üres, de nem szántatok egymásra elég időt ahhoz, hogy a modelljeiddel kialakulhasson egy olyan belsőséges kapcsolat, ami után már ők majd úgy szerepelhetnek ezen a képen, hogy azzal valamilyen üzenetet át tudjanak adni. Monomániásnak fogtok nevezni, hogy megint Diane Arbus-t hozom és a kézigránátos fiúját, de tessék azt a kontaktot tanulmányozni, azt a 12 képet, ott lehet látni, hogy mikor történik meg a csoda, hogy addig milyen út vezeti őt el, hogy mennyit foglalkozik ezzel az egésszel. Nem tudom, hogy itt hány kép készülhetett, de én úgy érzem, hogy innen még hiányzik idő, ami után ők a „tieid” lennének. Mindezzel együtt azt kell, hogy mondjam, hogy a családi összetartozásról egy jó ténykép, de ezt ők csinálták meg neked. Azért fogok én erre három csillagot adni, mert akaratlanul létrehoztál valamit, ami nagyon jól mutatja az összetartozást a családtagok között. A férfi fentről nézi ezt az egész szituációt, tisztában van vele, hogy itt fizikai abúzusra nem fog sor kerülni, tehát ezért nézheti ő fentről, a legtávolabbi pontról ezt az egész beállítást, érzelmileg elutasító a fotóssal szemben, de a család felé mosollyal van, és pontosan tisztában van vele, hogy ez tart másfél percig, amíg mi a kamera előtt vagyunk, aztán megyünk utunkra tovább. Az anya és a nagyobbik gyerek kapcsolata nagyon erősen érezhető, és az is, hogy a kisebbik gyerek szeretne ebben valamilyen módon részt venni, és belekapcsolódni, miközben ő a legnyitottabb a maga tempójával, de valószínű, hogy benne is felmerült a kérdés, hogy itt mi történik. Lehet, hogy ennek az egésznek nyelvi korlátai voltak, hogy ez egy külföldi csoport volt, aki nem biztos, hogy teljesen értette, hogy miért kell nekik ide beállniuk, mindenesetre a család összetartozásáról fantasztikusan jól mesél a kép. Csak az a gond, Feri, hogy te nem ezt akartad megmutatni, nem így, nem ilyen áron akartad. A leckemegoldás megvan, de a leckét visszaadom ismétlésre, mert ezt a képet te oldottad meg, de azzal, hogy nem voltál figyelmes, nem oldottad föl a családnak a belső feszültségét vagy kétségeit magaddal kapcsolatban. (hegyi)
értékelés: