Bandi asztala

Bandi asztala

Hegyi Pedellus nyomán. Ez az én asztalom.

Helló brúder, jó az asztalod. :) Te, Bandi, nem akarod néha elkobozni Ánci fényképezőjét? Fene tudja, lehet, hogy volna értelme? (hegyi)

Aranyhidak

Aranyhidak

Dupla naplemente.

A megfigyelés pontos. Van egy főfényünk és egy tükröződésünk, és a kettő együtt ad ki egy nagyon izgalmas pillanatot, merthogy ez túl sokáig nyilvánvalóan nem tart, hogy ez a csillogás ilyen kettős fénysugarat vessen. A megfigyelés rendben van, az ábrázolásnál én egy kicsit hiányolom az innenső partot, ugyanis valaminek ezt az egészet kompozícióban össze kellene fognia. Nyilvánvaló, hogy a technika is kérdéses, tehát, hogy mit lehet létrehozni, valamilyen szinten jó lenne kompenzálni a tónuskülönbségeket, mert a teljesen kiégettől a feketéig mindent megkapunk, de a fő hangsúly valahová a középtónusok alá van helyezve, ezért az egész egy ilyen nagyon sötét, borongós helyzetet hoz, miközben valamilyen formai kapcsolódásnak kellene lennie, és ez a középső épület talán meg is oldhatná ezt. Mégis azt gondolom, hogy ez a kép így önmagában, most kétfelé válik. Ha a tónusrend ezt nem oldja meg, akkor az innenső part lenne az, ami talán ezt az egészet valahogy összekötné. Ez az, amit hiányolok, de egyébként maga, a megfigyelés rendben van. (hegyi)
értékelés:

Na. Jó régen virítottam ide valamit. Viszont mostanában elég sok fika cikk születik sziget témában. Voltam én is kinn hétvégén. Meg 98 óta vagy tucatszor. Egy hétre. Utána is egy-egy napra.
   Most viszont megint megvolt az az érzés. Az egy napos kimenetel az semmi. Már a kétnapos is olyan, hogy ha valami állandóra nem jutsz be, vagy nem jutsz el, akkor majd holnap. Nyugika és lazaság.
   Egyébként tényleg változik a sziget. Az irányt nem tudom, csak hogy nem olyan, mint régen. Már 98-ban is komoly infrastruktúra volt, nyilván volt honnan fejlődni, ahogy sejtem. Azóta is menetelés van, bár nekem ez a vécécsoportosítás nem jött be annyira. Mert ha az emberre rájön a szükség, akkor nem árt, ha a közelben van klotyó. Bár az is igaz, jobban szét volt terítve, de akkor meg kevesebb volt egy helyen.
   Legnagyobb meglepetésemre, most először volt olyan, hogy nem jutottam el egy koncertre. Már úgy értem, volt ilyen, mert néha túl sokat iszik az ember, vagy talál valami érdekesebbet, esetleg a gyomra rendetlenkedik a raklapnyi kenyérlángostól, amit előző nap befalt. Itt most az volt a szitu, hogy nem engedtek be a Parov Stelar koncertre. Viszont legalább nem csak engem nem, hanem rengeteg embert. Szóval erősen úgy tűnt a szervezők az előadót igencsak alábecsülték. De a biztonságiak legalább elég vérmesek voltak, amikor egy csávót áthúztak a kordon túloldaláról és hárman térdeltek a hátára, pedig elég bambának tűnt. Lehet, hogy egy vérnyúl volt.
   De ha már zene. Első időkben már a mínusz sokadik nap beköltöztem, felderítettem melyik színpad merre van és a műsorfüzetbe bekarikáztam a megnézendőket. Aztán erről elég hamar leszoktam, nagy vonalakban készültem csak, mire megyek. Sajna a sziget olyan sokszínű, hogy minden sarkon belebotolhat az ember valami izgalmas dologba és akkor menthetetlenül ott ragad. Gólyalábasok, óriásbábosok, gorillák, méhek, zenészek, tűznyelők, artisták és mindenféle egyéb fura performanszok várnak az emberre. Aztán persze, hogy nem jut el a zenéhez. Aztán fokozatosan le is szoktam a sok zenéről. A mindenből egy kicsi lett a cél. Zene is kell persze, de ott az utcaszínház, a sok humorista, a cirkusz, a kiállítások, meg mindenféle önjelölt művész és előadó. A lumináriumról nem is beszélve, amit meghatározni sem tudok, nem tudom hova sorolhatnám. Persze olvastam olyat, hogy nem kell ez a sok körítés, legyen több zene, kevesebb sallang és akkor nő a minőség. Szerintem pont azzal tud kitűnni a sok zenei fesztiválból, hogy itt van más is. Persze zenéből is piszok sokféle van. Én magam is hallgattam itt komolyzenét, jazzt, bluest, afrikai zenét, popot, rockot, sőt egyszer cigányzenét is. A Magic Mirror backstage-en pedig élőben láthattam gyakorolni egy férfi tánckart, de ez hosszú történet lenne.
   A felhozatal olyan amilyen. Én nem olvastam, hogy mit írtak erről a szigetesek. Mert nem terveztem semmit. Az utóbbi időben amúgy sem ismerek fel senkit a nagyszínpadosok közül. Mondjuk ez azért is lehet, mert nem követem a zenei trendeket és öreg is vagyok, mint az országút. 15 éve voltam kinn először. Már kimondani is szörnyű. Hát még leírni. Az öregségre akkor éreztem rá, amikor néhány éve a Tankcsapda kapott valami minusznapot. 20 évesek lettek. Na, ott előttem olyan 14-15 éves lánykák ácsingóztak, akik akkor születtek, amikor én elkezdtem hallgatni a Tankcsapdát. Kazettán, szigorúan.
   Szóval lehet, hogy nem jó a minőség. Mondjuk ezt a David Guettát szerintem nem kéne a nagyszínpadra engedni. Ne csináljunk már egy rohadt diszkót itt is. Amúgy is eléggé ellene vagyok ennek a stílusú zenének, de azt mondom, amíg csak a Party Aréna sátorban darálnak, addig nem érdekel. Mondjuk hétvégén nagyon sok helyről ömlött ez a „zene” (elnézést a rajongóktól). Sok mindent meghallgatok, voltam én már Uhrin Benedek koncertjétől kezdve Motörheadig minden vackon, de azért na! Nem kell, hogy rockfesztivál legyen. Csak azért ne menjünk már el abba az irányba, hogy az előadók vezetékneve DJ.
Engem amúgy tényleg minden érdekel.
   A cirkuszban például előjött a gyerek belőlem. Sosem voltam cirkuszban, gyerekkoromban. Most ültem ott és tátottam a szám. Az artisták és a vicces előadók zseniálisak voltak. Profi előadás volt. Voltunk a kelet-európai vurstliban is egy kicsit. Lehet ott régi fényképet csináltatni, egyedi egyeninget, lehet marháskodni egy talapzaton, hogy milyen szobor vagy és még hatszáz más ilyet. Voltunk a sportsziget részlegben is, kipróbáltunk ilyen felfújható cuccot, magunkra húztunk és azzal futottunk egymásnak. Vicces volt. A lumináriumban majdnem elaludtunk, de előtte a Slam poetry meg a standup nagyon tetszett (mondjuk szegény szlemmerek nem zavartatták magukat, hogy az elején többen voltak a színpadon, mint a nézőtéren).
   Ugye a Parov Stelarra nem jutottunk be, de megnéztünk egy francia dobcsapatot a nagyszínpadon délután, szuperek voltak. Meg a Zaz is lenyűgöző volt. Az a nő egy boszorka. Egész végig izgett-mozgott, táncolt. Lebirkózta az egyik gitárost, a másikkal táncolt, felment a billentyűshöz és összekócolta a nagybőgős haját. A legjobb viszont, hogy állandóan mosolygott. És le volt neki írva pár mondat magyarul. Vette a fáradtságot. Nagyon értékeltem. Mondhatta volna angolul is. Azt lehet, hogy többen is értették volna, de ő Magyarországon koncertezik.
   A civilfaluban megmértük az IQ-nkat a Mensa-soknál. Este megnéztük a nagy utcaszínházas előadást. Nagyjából ennyi. Biztos millió dolgot kihagytam, mindig ki szoktam.
   Most hétvégén megint visszajött az az eredeti hangulat, amiért először kimentem. Megint megvolt az, minthogyha egy másik országban lennék (nem e miatt a hülye fesztiválköztársaságos faszkodás miatt). A K-híd egy rohadt határátkelő egy másik világba. Itt mindenki jól érzi magát, szeret ismerkedni, kedves és vigyori. Tolerancia, az van, dögivel.
   Persze erre most lehet azt mondani, drága. Igen, drága. Nem kicsit, nagyon. Nekünk. Magyar fiataloknak. A külföldinek meg még mindig olcsó. Erről nem a sziget tehet, és nem mi. Én azt mondom, mégis megéri, a hangulatért, az érzésért, hogy egy olyan helyen vagy ahol bármi megtörténhet és az élmények olyan töményen jönnek, mint máshol nem. Szeretem a Szigetet. Nem tökéletes, de remélem, még sokszor élvezhetem.

U.I.: sok cikkel egyetértek, de egyikkel sem százszázalékosan. Ez a kis cucc meg elég összeszedetlen, pont, mint én. Egyébként meg elég nehéz véleményezni valamit, amivel elfogult vagyok. Gyertek ki és nézzétek meg saját szemmel, sokkal másabb lesz, mint a cikkek, képek vagy videók alapján.

Írni akartam egy slam-et,
hogy mi a magyar,
de ez már lerágott lemez.
Mert tudja a fene, mi a magyar,
Talán Árpád meg némi avar
keveréke,
Vagy valami lovasíjász banda,
akik keletről nyugatra
mentek,
csak valahogy a medencénkbe estek.
Restek voltak tovább menni,
vagy csak leültek kicsit enni.
Aztán elmagyarkodták az időt.
És üdítő lenne, ha a magyarságot
szépen be lehetne skatulyázni, hogy lám ő a tipikus magyar.
De sajna van itt egy kis gond
Mert bárki bármit mond,
már rég lecseréltük
az echte génkészletünk.
Jöttek, mentek a népek, mi meg csak néztünk.
Bár talán egy akad, ami magyar szokás:
Osszuk meg amink van vagy osszuk meg magunk.
S talán ezért vagyunk
olyan PC-k mindig,
hogy a PC-nk mögött ülve nagy az arcunk.
A geometriában is a magyar otthonos
Nálunk az oszd meg és uralkodj,
Az oszd meg és lájkold-dal párhuzamos.
A virtuális világ csak játék, de az utca nem az.
Ott, ha egy senki
betöri a pofád, jön a tepsi,
vagy a kórház és a hálapénz.
Hála? Örülsz, hogy élsz.
És ha nem fizetsz előre, rákefélsz.
De ha a doki mégsem előre kéri,
Akkor biztos lehetsz benne
A Hungary-t England-ra cseréli.
Pedig a véred neked is piros.
Lehetsz libsi vagy jobbikos,
Köcsög vagy cigány,
és pedofil papban sincs hiány.
Katolikus, zsidó,
buddhista, jehova tanúja, egyre megy.
Ahol a „from Hungary”-ra az a válasz, hogy „magyar vagy, bazmeg”
ott baj nem lehet.
És mégis akad mindenkinek ellenség.
Elég, ha csak mást mond,
jön az „áruló”, „szabotőr”, meg a gond
hogy a sok szék közt a pad alá esel és eltaposnak
azok, akik tapsoltak
neked.
Pedig megteheted,
de minden számítás szerint lesz, aki szerint csak ámítás és nem állítás a veleje
annak, aminek csak az eleje
jött ki belőled,
és ebben még répa sincs.
Mert ha nem rokonod a birka és a strucc és gondolkodni is tudsz
attól a nyáj még nyáj és nem nyájas.
És a válasz a fel nem tett kérdésre, hogy birka legyek, farkas vagy pásztor
és párszor
már agyaltál ezen,
hogy a birka nehezen jön rá hogy birka,
mert a birkák legjobbika sem ember
és a don’t remember nem jó válasz arra,
hogy a jó cselekedet mire jó. Vagy kinek.
Mert az ember-birkanyájnál a pásztor csak arra kell,
hogy belőlük embert neveljen.
Jó esetben.
És ha erre nincsen csapat, akkor még mindig ott a csináld magad.
De számíts rá, hogy ezen a fronton előbb lőnek,
és aztán nem kérdeznek,
mert a csapatfőnök szava szent, ha ő nem is
és nem ismernek kegyelmet csak kegyelmest,
azt is csak náluk.

Szóval ideje lenne, ha a csapatok eldobnák a fegyvert
és végre nem néznék a csapatot csak az embert.
Mert van, aki uszít és van, aki harcol,
de hidd el, az első sarcol
és a másik vérzik.
És ha majd sokkal többen érzik,
hogy a duma csak duma,
és attól, hogy nem kormányos még lehet puha,
és majd ha lesz jobb és nem lesz jobbik,
de lesz alternatíva és tervek,
akkor talán, mondom: talán
nem nemi szervek
fognak a bársonyszékben ülni.
Mert a farkasokat elásták a pásztorok,
de ha a birkák csak egymás seggét nézik,
azzal nem megyünk semmire.
Úgyhogy inkább legyetek emberek
és a fejetek ne csak tartsa a hajatok,
mert bajod lehet még belőle,
ha csak azt csinálod, amint mondanak előre.
De rám se hallgass, mert csak fecsegek és
a politika nem érdekel.
De az igen, ha mérlegelnem kell,
eszek vagy fűtök.
Mert sok mindent eltűrök,
mert emberből vagyok.
És ha a emberellenes kormány miatt lesz
kormány ellenességem,
attól még nem politika minden.
Mert döntést hozni lehet szerintem
Ízlésből is.
Csak egy példa.
Nézzük meg a mefisztót mert leveszik,
de ha azt mondod: nézzük meg, amiért leveszik,
nálam ez már gáz még akkor is,
ha felháborít az oka, és ezért demostratíve megyek oda.
De ha mindenbe belekeverünk egy adag politikát,
csak úgy járunk, mint a borral a viccben.
Egy kanál szart a hordó borba
vagy egy hordó szarba bort,
az eredmény senkinek sem lesz jó móka.
Pedig úgy tűnhet, a politika nem tehet róla.
Szerintem pedig tehet, mert feloszt és uralkodik,
és ha az árkok helyére asztalt tolunk és székeket
és összejönnek a felek,
látják, hogy a helyzet egyáltalán nem frankó.
Ez mondjuk spanyolban sem jött be anno.
Nekem nincs tervem, ami mindent megold,
bár úgy tűnik máshol is ez a helyzet,
de amint lesz valaki, aki megmondja, mi legyen
és nem azt, hogy mi ne
és már megyek is vele
és tolom a szekeret, hogy haladjunk.
A politika csak megoszt és ámít,
de a magyarság összeköt, jelentsen az bármit.

Nyakas

Nyakas

Az önmegfigyelés egyik fontos pillanatát láthatjuk itt a képen, amikor a teljesből, az egészből elindulunk a részletek által a belső hangulatok, érzetek felé. Testünk nem csak a szokványos módon hordozhat üzenetet, nem csak akkor lehet szignifikáns eredményt felmutatni, ha adott nézőpont illeszkedik a szokásos megfigyelésekhez és a közízléshez. Keressük az egyedit, a mástól eltérőt, és itt most egy olyan példát kapunk, ami a fotó eszközeivel emeli ki torzóként ezt egyrészt a kamera nézőpontjának megkeresésével, másrészt a képkivágással. Fontos a fül, és a mellkas is, ez utóbbinál azonban érdemes lenne utómunkában valamennyit visszavenni a fényből, mert értelemszerűen a nyak az áll takarásával kevesebb fényt kap, viszont a nyak a főszereplő. Ez exponálásnál is megoldható azzal, ha a fény útjába betakarunk, és így előre kontrollálhatjuk a fény mennyiségét, azt a tónusrendet, amit látni szeretnénk. Az irány jó, kettő csillag ez most Bandi, mert neked magadban kell pontosítani, mit akarok látni, és azt ellenőrizni kell a valóságban leképezett formával összehasonlítva. (hegyi)
értékelés:

A láb mindig kéznél van, Hegyi Zsolt-2013.02.19. 15:41, Hegyi Zsolt-2013.02.19. 15:41, Hegyi Zsolt-2013.02.19. 15:41, Hegyi Zsolt-2013.02.19. 15:41

A láb mindig kéznél van
A láb mindig kéznél van
A láb mindig kéznél van
A láb mindig kéznél van
A láb mindig kéznél van

5 helyszín, szemmel láthatóan egy lakásban vagyunk, többféle értelmezés is érvényes lehet. Az egyik az, hogy magát a lakást járjuk körbe, és mint egy kalitkába zárt madár, egyik helyről szállunk a másikra. A másik lehet egy didaktikus megközelítés, hogy hazajöttem, ettem a hűtőből, megreggeliztem vagy megebédeltem, utána olvastam egy kicsit, majd pihentem és utána lefürödtem. Bármelyik irányba elindulhatunk, mindegyik jó. Az érdekes az egészben az, hogy a dolognak van egy olyan hatása is, hogy a lábaknak a didaktikus ismétlésétől nem csak a képsor rázódik össze és fűződik össze, mint egy gyöngysor, hanem a magam valóságát is tulajdonképpen ez által értelmezem újra azzal, hogy ugyanaz a láb, ugyanaz a fickó, ugyanúgy próbálja magát a lába által elhelyezni, de mégis mindegyik szituációban másképp fog ez hangsúlyt kapni. Ez azért fontos, mert ebben az egészben tulajdonképpen hasonlóságot érzek azzal, hogy mi van akkor, amikor különböző szerepekbe kerülök. Vagyok az apa, barát, szerető, munkatárs, fiú, és ezek mind-mind saját külön szerepeink. Ez is egy ilyen – lehet, hogy csak bennem felmerülő - gondolati sík, ami a képek által létrejött. Ami a kompozíciókat illeti, javarészt mindegyikkel egyetértek. Az a jó ebben a képsorban, hogy ezek tulajdonképpen mondható, hogy csendéletszerű kompozíciós játékok és nagyon jól érzi Bandi a tömegelhelyezést. Azt,hogy nem csak a tömeg számít, hanem annak a színe, formája és ez alakít ki együtt egy viszonyrendszert. Leginkább egyébként most itt a kaktuszos képre szeretném felhívni a figyelmet, mert ha nem lenne ott bal oldalon a polcnak ez a nagy fekete tömege, akkor ez a kép nem lenne jó. Szóval nem csak arról van szó, hogy ez egy 3 csillagos leckemegoldás, hanem arról is, hogy nagyon érdekes az, hogy ekkora nagy szünet után Bandi jelentkezik valamivel és úgy tűnik, hogy az eszköz által (fényképezőgép) óhatatlanul, önkéntelenül megtalált egy formanyelvet. Nagyon könnyedén értelmezhetőnek tűnik ez az egész és nem csak a könnyedsége a fontos, hanem az, hogy természetesnek hat és ez a természetessége ennek az egésznek a legnagyobb ereje. Miközben pont a kompozíció az, ami kiragadja a hétköznapiságból – tehát természetes, de nem hétköznapi, miközben hétköznapi sztoriról beszél. Nagyon érdekes ennek a játéka. (hegyi)
értékelés:    

Állás. Akinek nincs, annak kell. Akinek van, annak másik kell. Nem is tudom, hogy mit mondjak. Sajnos vagy szerencsére, de nekem jelenleg nincs. A pénztárcám szempontjából sajnos, a munkakörülmények szempontjából szerencsére. 
Persze én léptem ki, ami lássuk be manapság meglehetősen merész vállalkozás. Sokkal több a munkanélküli, mint a munkalehetőség. Az ember ne válogasson. 
Ahogy azonban fentebb írtam, akinek van az nem elégedett vele. 
Olyan kis apróságok zavarják, hogy a 10 órából 4 re van bejelentve. Mindennapos helyzet, nem kéne fennakadni ezen. Ahogy azon sem, hogy a létszám néha nem is annyi, mint a munka megkövetelné. Előfordul. Sokszor. Semmi baj, majd megoldjuk. Mondja a főnök. 
Aztán ott van a túlóra. Lehet vállalni és lehet nem vállalni. Előbbi néha előfordul. Utóbbi is. Persze utóbbi esetben vagy tényleg nem maradunk munkaidőn túl és akkor az egy rossz pont, vagy nem vállaljuk, de mégis maradunk. Hát volt már rosszabb is. 
Néha előfordul, hogy a gépek és szerszámok nem megfelelőek, urambocsá' nem is működnek. A dolgozó azonban ne csak szorgos legyen, hanem kellően kreatív is. Hidalja át az adódó problémákat. Persze a problémák is szorgosan adódnak. „Megoldjuk!”. 
A fő, hogy a legfőbb dolog, a fizetés jön. Valamikor. Egyszer csak. Persze lehet sajnálni a vállalkozót. Hiszen fájhat a feje, hogy miért nem utalnak neki amiért mi olyan keményen megdolgoztunk, hiszen ha ő nem kapja meg, hogyan is tudna nekünk a saját pénzéből fizetni. 
Az ember persze gonosz, hogy ezen kis apróságok is képesek bosszantani. Sőt! Egyenesen képes eme kicsinységek miatt rossz szájízzel dolgozni, hogy ne mondjam lassan és kevés lelkesedéssel. 
Pedig örülnie kéne, hogy van munkája. Például amikor az éjszaka közepén kapja a telefont, reggel hamarabb kell(ene) bejönni egy órával. Amúgy is csak a lusta ember alszik sokat, ráadásul özönlik a pénz is a túlórázás miatt. 
Az ember azonban nem csak gonosz, de hálátlan és rosszindulatú is. Ahelyett, hogy örülne, folyton csak megjegyzéseket tesz, hergeli a többi jámbor dolgozót és nem átall önként és dalolva felmondani, hogy ezzel is nehéz helyzetbe hozza a munkaadóját, akinek a megélhetését köszönheti. Azt, aki kenyeret ad a szájába. 
Ilyen ez a mai világ. Becsüljük meg, hogy dolgozhatunk. Elvégre ez a helyzet ma: több a munkanélküli, mint a munka. 
Előbbiek táborát gyarapítom jómagam is. Ne ítéljetek el nagyon.

Nemzeti ünnep. 
A második kétségtelenül igaz. Ünnep, de hogy nemzeti? 
Félreértés ne essék, nem az 56-os eseményekkel van bajom, sőt. Bár a történelem sosem volt az erősségem az iskolában, azért az ott tanítottakból maradt meg elég. Az ünnep előtt pedig kissé fel is frissítettem a tudásom. Legalábbis amit tudni vélnek. 
Nézetem szerint aki akkor nem volt ott, nem tudhatja mi zajlott le ott. Milyen lehetett amikor a tüntetők közé lőtt az ÁVH vagy szovjet harckocsik lőtték a lakóházakat.
   Engem sosem akart megölni senki, a megverésemet azonban néhányszor és többnyire komolytalan ígéretben persze már kilátásba helyezték. Ami természetesen eltörpül ezek mellett. 
A szabadságharcos igazi hős a szememben, de ugyanakkor aki ott és akkor harcolt csak kis szeletét látta a nagy eseményeknek. Persze a mai történészek (és az egyéb ezzel foglalkozó emberek) átlátják mi zajlott le 56-ban. Látják a képet, de nem érzik az amit azok akik ott voltak és harcoltak. 

   Ezután a rövid felvezető után térjünk vissza a ma emberéhez. Tapasztalataim szerint nagyjából kétféle ember van ilyenkor. Hatványozottan igaz ez ilyen hosszú hétvégés esetekben.
 Az egyik lelkesen nyilatkozik az ünnep előtt és alatt az utcákat elözönlő újságíróknak, rádiósoknak, tévéseknek. A szorgosabbja, elhivatottabbja szervezkedik is. Alaposan felkészül a tüntetésre vagy bármely az általa választott szervezet összejövetelére. Van véleménye és nem rejti véka alá. 
Nos, a vélemény szabad, ugyanakkor nem elfelejtendő, ez az ünnep az 56-os eseményekre emlékezik. 
A másik ember pedig nem foglalkozik 56-tal. Nemzeti ünnep? Hosszú hétvége? Hurrá, nem kell dolgozni menni, négy napos pihenő. Örül, hogy most hosszabb időre kiszabadulhat a napi robotból. Elmegy meglátogatni a vidéki rokonokat, lakásfelújít vagy csak elmegy a gyerekekkel az állatkertbe. Pihen. Aktívan vagy passzívan. A nemzeti ünnep számára egyenlő az ingyen-szabadsággal. 

   Lehet, hogy nemzetietlennek tűnhetek, de én az utóbbiakhoz állok közelebb. 
Nézetem szerint ugyanis mostanában ki lettek sajátítva a nemzeti ünnepeink. Nem csak október 23, de a többi is. 
Minden médiában csak azt látom és hallom, hogy ez a szervezet illetve párt itt gyűlik és ünnepel amaz meg amott. Mindegyik magáénak érzi ezt az ünnepet. Ez nem baj, de valahogy az az érzésem, hogy csak magáénak. A másik az rosszul ünnepel, vagy nincs is joga rá. Ezt világosan ki is mondja. 
Mintha ez az egész ünnep csak egy ürügy lenne, hogy végre összegyűljünk és jól megmondjuk a frankót. A kormány ellen, a kormány mellett stb. Engem ez mind nem érdekel. Akkor is legyenek okosak és mondjanak szépeket amikor éppen nincs ünnep. Tüntessenek akkor. Szervezkedjenek. Ne akasszák az egészet szegény ünnep nyakába, és mint valami igásló majd az elhúzza őket jól. 

   Az az igazság, hogy elegem van a politikából, ami megpróbálja befonni a hétköznapok után az ünnepnapokat is. 
Nem vagyok egyik párt vagy szervezet tagja sem akik vagy amik október 23-án felvonultak, beszédeket mondtak. Szimpatizálok egy néhánnyal, de szeretném, ha nem csak ilyenkor hallatnák a hangjukat. Ha lenne bennük annyi kezdeményező készség, hogy nem csak ilyen alkalmakkor tudnának és akarnának felbukkanni. Egyelőre még velük sem tudok teljesen azonosulni.
 Azok meg akik ilyenkor is csak a saját gesztenyéjüket sütögetik, azokról meg van a véleményem. 
Nem tudom, hogy az emberek nagy többsége, mit gondol A Politikusról, de az a gyanúm nem sok jót. A napilapok és a tévéadások tele vannak azzal, hogy milyen illegális dolgokban vannak benne bizonyos emberek. Akiknek az lenne a dolguk, hogy kormányozzák az ország hajóját. Az ellenzéknek, meg hogy kreatív kritikájával segítse őket. Ehelyett meg az van, hogy mindenki a saját irányába evez, és nem haladunk semerre. Ez ráadásul a kisebbik baj, de mind ki is hasítja (de legalábbis megpróbálja kihasítani) a hajóból a sajátjának vélt részt és akkor majd csak pisloghatunk a tenger fenekén. 

   Szóval a nemzeti ünnepeink nekem az utóbbi években már nem magunkról az ünnepekről szól, hanem valami egész másról. Amihez nekem egyáltalán nem fűlik a fogam. Viszont nem érzem magam elégnek, hogy ezen változtassak. De az is lehet, hogy csak a sok csődöt mondott variáció riaszt el a további (illetve legalább az első) próbálkozásoktól, hogy én is alakítsam a hajó irányát. 
Mindenesetre ahogy nézem, lehet hogy az átszállás lesz vagy lehet a megoldás. Vagy mégiscsak kell nekünk egy kapitány, aki ért ahhoz amit csinál. 
Kapitány kerestetik. 



Ha az ember nem szakképzett a bürokrácia minden apró részlegében, akkor a tudatlanság és a bürokrácia könyörtelensége garantáltan felőrli az ember idegrendszerét.
   Ma voltam az áramszolgáltatómnál. Tavaly elköltöztem vidékről nemzetünk fővárosába. Előtte persze bementem hozzájuk, hogy itt az óraállás és nem kell csekk, mert nem lesz fogyasztás. Szóval köszi. DE.
Nemrég a megbízott ingatlankezelő, azaz a sógor szólt, hogy jönnek a csekkek. Bementem, hogy szeretném tudni mennyi adósságom van. Mert hogy én a fentiek szerint jelentettem, hogy nem kell csekk, részszámla meg egyéb hívságok. Ja látja a gépen. Majd felkiált: Gizike, gyere már ide! Ilyet még nem láttál! Le van nullázva, mégis kimentek a csekkek. Hát szuper.
   Közben Gizike felfedte a rejtély kulcsát. Január óta nincs havi csekk, ámde februárban leolvasták az órát és készült egy összesítő számla ami semlegesíti a nullázást, ráadásul kiszámolták a előző évi alapján, hogy 5 rongy pont frankó lesz nekem havonta. Van-e nálam óraállás? Kérdé a hölgy. Hát nem. Ad egy telefonszámot, hogy el lehet talán ott is intézni. Úgy döntök inkább haza, mert a telefon az két esélyes minimum, de sanszos a szívás. Itt eszembe jutott, hát hogy nem volt fogyasztás és ugyanannyi mint amit diktáltam annó, de nem mertem ellenőrzés nélkül bemondani hasra. Utazás oda-vissza mindössze 30 km. Óraállással vissza.
   A kedves ügyintéző hölgy sokáig nyomogatta a gépet, majd kihozta, hogy 1300 pénzzel jövök (36 mínusz 35, még jó hogy nem kellett befizetni, hogy aztán visszautalják). De mégis hogy lehetne ezt a leolvasást megúszni? Sehogy, minden évben leolvasás. De akkor nem lehetne-e, hogy kinullázni a jövő évit már most? Nem mert az összegző úgyis felülírja. Szóval ezt évente be kell jelenteni? Igen, amikor leolvassák utána. Februárban, januárban... vagy amikor leolvassák. De basszus: azt, hogy mikor olvassák le, honnan a fészkes fenéből tudjam, mikor az a lényeg, hogy nem vagyok ott? De nem kérdezem meg ezt, csak gondolom. Mindenesetre azért még leszúrt, hogy ezt nekem tudnom kell. Annyit azért elértünk, hogy egy évben csak egy csekk, azt is ide a pesti címre.
   A bürokrácia olyan mint az egyszerű moszat csónakázás közben. Amíg kicsi foltok addig csak kicsit zavaróak meg rondák, de ha elszaporodik akkor már komoly ellenállásba keveredhetünk, főleg ha Sargasso-tenger méretű lesz a dolog. Egy sci-fiben olvastam, hogy életre kelt a tengeri moszat. Azt hiszem a bürokrácia már elérte nálunk ezt az állapotot. Arról nem is beszélve, hogy a munkaügyiben kiváltottam egy olyan igazolást, amire a NAV-ban simán azt mondták érvénytelen. Két kattintás után. Persze emitt ezt nem látták, úgy tűnik. Frankó.

Most nem a filmről lesz szó. Pedig az is megér egy misét.
 Kedves ismerőseink meghívtak, hogy a magyar tenger mellett töltsünk velük el egy hétvégét. Amit akkor még nem sejtettem, hogy egyrészt ilyen nagyvonalúak lesznek, (amit rettentő pofátlanul ki is használtam, nekem legyen mondva meg is kaptam érte a magamét) 
másrészt, hogy a kultúra ilyen sűrűn fog a nyakamba szakadni. 
Nem panaszképpen, avagy dicsekvésképpen, de rengeteg szép és/vagy érdekes helyen jártunk. Szóval csak úgy kulturálódtunk. 
Aztán vasárnap este hazaérve, a lift előtt egy fiatalember megkérdezte, nem vesztettük-e el a kígyónkat, pontosabban a gabonasiklónkat. Merthogy ő megtalálta. Meg is kérdeztem gyorsan hanyadikon lakik. A negyediken. Én kissé megnyugodtam, a lift előtt ácsorgó negyedikre igyekvő fiatal lány nem annyira. Ráadásul ez a srác megint elvesztette. Na erre a leányzó még érdekesebb arcot vágott.
   Aztán hétfő lett. 
Kiderült, hogy túlóráznom kell aznap. Gondoltam valahogy üzennem kell, hogy később érek haza. Mivel a telefonomon nem volt pénz, gondoltam a főnök netbookján, üzenek a FB-n keresztül. 
Na ekkor derült ki, hogy úgy tűnik több érdekes dolog is történt. Egyrészt abban a hátizsákban volt Ágnes kulcsa is amit én elhoztam magammal. Ez még nem lenne olyan nagy baj, ha nem én jövök el otthonról hamarabb ráadásul gondosan bezártam magam mögött az ajtót. De ez csak az egyik fele. A telefonom, mint kiderült, nincs kikapcsolva ahogy Ágnes vélte. Merthogy küldött SMS-t meg próbált is hívni. Megnéztem a telefonom és be volt kapcsolva ugyan, de egy deka térerő sem volt rajta. Kimentem a mélygarázsból ahol dolgozom, de ott sem volt semmi. Kikapcs-bekapcs. Láss csodát, megjavult. 
Szóval így aztán reggel bezártam Ágnest, este pedig kizártam. 
Itt jutott eszembe Douglas Adams és Dirk Gently. Meg a holizmus. Elvégre ha nem jut eszembe , hogy üzenjek haza, nem derül ki, hogy a telefonom nem jó. Mert hogy nem is néztem a térerőjelzést. Hosszú évek alatt eddig csak egyszer csinálta. Meg persze éppen most, amikor fontos lett volna, hogy elérjenek.
   Szóval kultúra és bezártság. 

Ma pedig láttam egy cetlit a liftben, miszerint ha valaki a kígyóját keresi hívja fel az alábbi számot. Csak az nem derült ki, hogy a dunsztos üvegből megtaláló-újfent-elvesztő fiatalember másodszor is megtalálta az elvesztett jószágot vagy ez egy újabb szerencsés nyertes. Arról nem is beszélve, hogy tényleg elvesztette-e valaki (és ha igen kicsoda), vagy ez egy vadon élő ám de kalandos kedvű csúszómászó. Strange Days.


Ültem a föld alatt és néztem az asztalra. Hrabal Gyengéd barbárjai békésen megfért egy Playboyjal és egy Metropollal. Az asztalon volt még egy szinte üres vizes palack és egy nagy nejlonzacskó, rajta a krumplis pogácsa maradéka. 

   Szeretem Hrabalt. Legalábbis azt a keveset amit kaptam tőle eddig. Ott és akkor egyedül egészen hatalmába kerített valami. Vladimír nevű főhőse abszolút másként látta/látja a világot. 
Nekem is eszembe jutott, hogy az mp3 lejátszóm, amit rákötöttem a hangfalakra egyfajta tisztítást végez. Ezek a csempézett falak a kosztól sötétszürkére mázolódtak, de ezen kívül az egész nap csak a tüc-tüc zene megy, ami mosáshoz jó, mert tempós, de zenének azért nem nevezném, amikor DJ Fasztudjaki egy régi számot felgyorsít és alárak egy dobot. Tisztítás, mert amikor végre az üres térben felhangzik a zene, remélem a kopott falakba beivódott igénytelenség is mállik egy kicsit. Nem mondom, hogy az én zenei ízlésem (vagy annak hiánya) a csúcs, de amikor hallani végre hangszereket is azért az nagyon kellemes.
   
Pop, rock és Jazz. Kellemes, néhol karcos, néhol mély és bársonyos női és férfi hangok. Gitár, hegedű, zongora, réz és fafúvósok, vonósok, harmonika, mind-mind karakteressé teszi a zenét. 
Mintha a térben is tisztulás lenne, sokkal szebbnek, sokkal többnek tűnik.
   
Érzékcsalódás. A föld alatt várom, hogy végre leteljen az idő. Aztán Hraballal együtt hazabuszozom.

Nekem Kriszta írásáról az első találkozóm jutott eszembe. Volt annyi előnyöm, hogy nem kellett egyedül mennem, de akkor én még csak hallgató voltam, de vonzott az adáskészítés.
   Hasonló érzésekkel ültem le, majd amikor szépen sorban Zsolt felállított mindenkit és bemutatkozást kért, meglehetősen betojtam. Elvégre eddig csak virtuálisan tartoztam ehhez a közösséghez, most meg teljes valómban kellett előadnom magam, amihez tudni kell, hogy azért én nem vagyok hozzászokva, sőt inkább ha lehet, szeretek a háttérbe húzódni. Na aztán persze, amikor elkezdtem rádiózni, sokkal közelebb kerültem hozzájuk és lehet hogy ez furán hangzik (vagy nem), de egy idő után sokkal közelebb kerültem magamhoz is. Megismertem őket, és megismerkedtem magammal is.
   Nem mondom, hogy jó barátságban lettem magammal, de azt hiszem jó úton vagyok, és sok segítséget kapok, nem csak fizikailag de szellemileg is.
   A rádiósokon keresztül pedig megismertem a fotós részleg egy jó részét is, ami szintén meglehetősen fura dolog, tekintve, hogy kissé belterjes a rádiós és a fotós közösség is, de remélem (sőt tudom), hogy az ilyen találkozók közelebb hozzák egymáshoz a két tábort, mi több átjáróként szolgálnak és újabb remek kapcsolatokat alakítanak ki a közösségen belül, miáltal sokkal erősebb lesz ez a kis csapat. Ez egy ilyen hely.

Falhoz állítva

Egy hideg napon, séta közben megpihenve

Szeretem ezt a képet. Igazándiból kettő kérdésem van. Az egyik egy technikai jellegű kérdés. Nyilvánvaló, hogy ez adódik abból a fotómasinából is, amivel az András dolgozik, merthogy most egy picit életlenben van ez az arc tartva, tehát az élesség nem oda került ahova azt mondjuk optimálisan az ember elhelyezné és ennek most igazándiból nincsen oka, azon kívül, hogy lehet, hogy a gép maga nem tud ilyen közelre éleset állítani. Ha ez így van, hát akkor meg kell valahogy oldani, hogy valami kis állványra, vagy nem tudom mire föltesszük a gépet, mert egyébként a választott házfal az igazándiból nem hordoz információt olyan értelemben, ami indokolná ezt a fajta élességválasztást. Ha pedig még jobban megnézzük ezt a képet, akkor azt mondom, hogy hát lehet azért valamit keresni ott azon a házfalon, ami indokolhatná ezt a fajta megoldást, és ez a repedés. Csakhogy most nem teljesen értem, hogy most mért a fülén megy át ott a delikvensnek és mért pont ott van ahol. Tehát ha van egy ilyen repedést, akkor azt el lehet kezdeni használni, mint képalkotó elem, vagy pedig keressek egy olyan részt, ahol ilyen nincs. Izgalmasabb nekem ez a repedés mint megoldás, mint hogyha teljesen homogén lenne a háttér, csak most ez a passz, ez nincsen kihasználva. Úgyhogy ez nekem kettő csillagot ér meg ezek miatt az okok miatt. Várnám azért Andrásnak a többi leckéjét is és én azt mondom, hogy még egy kicsit dolgozhatunk ezzel az első két leckével akár, nem kell rohanni, nem kerget a tatár, az első két leckét lehet megoldani. (hegyi)
értékelés:

20 év különbség

Köszöntöm Andrást az Estiskolán. Örülök neki, hogy egy ilyen megoldást kapunk, és azt kell, hogy mondjam, hogy megint az a jó ebben a képben, hogy bár már viszonylag sok elsőleckés képet kaptunk, de András egy új fejezetet nyitott ezzel a képpel, egy új irányt tud mutatni. Biztos, hogy egész akrobatikus lehetett ez a helyzet, ahogy ezt a képet elkészítette, tulajdonképpen elég nehéz is elképzelni magát azt a pózt, hogy fönn állok a padon, és még fényképezem is magam. Hát erről azért megnéznék én egy werkfotót, tehát biztosan izgalmas lehetett, ahogy a járókelők erre reagáltak, de mondom maga a kép az egy nagyon jó megoldás. A „Húsz év különbség”, mint cím, nem igazán könnyen értelmezhető ebből az aspektusból, hogy mi között van húsz év különbség. A pad és a szereplő között, a keze meg a lába között, vagy hogyan? Belekukkantottam én a kommentekbe és így a megfejtést is tudom hogy itt a bakancs az, ami a megfejtést hordozza, de hogyha ez így van és ez volt a cél, akkor most azt mondom, hogy igazándiból ez azért nem értelmezhető könnyen, mert a fókusz nem a bakancson van. A bakancs csak egy szereplő a sok közül ezen a képen. Tehát, hogyha ezt a különbséget akarnám megmutatni, akkor egy picit más megoldást kéne keresnem. Részint nehezíti az értelmezést az, hogy a bakancs kora az nehezen megállapítható, azért merthogy részleteiben nincs megmutatva, tehát most ez tűnhet úgy is, minthogyha csak saras lenne, vagy koszos. Egyáltalán nem tűnik úgy, hogy ez a bakancs húsz évvel idősebb, mint a gazdája. Ha ezt a megfejtést keressük, akkor majd ezzel tessék egy kicsit dolgozni, hogy ez fotóban is megvalósuljon. Én ezt első leckére háromcsillagosra el tudom fogadni, viszont a címmel, hogyha már így elkezdtük és földobtuk a labdát, magas ez a labda, úgyhogy tessék lecsapni és megoldani, hogy ez a húsz év ez látszódjon is a képen. (hegyi)
értékelés: