Zolikáék Kinga vörös szobájában

Budapest, 2008.12.07.

Távoli a párhuzam Török László A család c. képével, de mégis van valami közös, ott egy meztelen nő ült be egy családi helyzetbe, itt egy majdnem meztelen férfiembert látunk egy kis állatkával, aki lehet kutya is, macska is, jelen pillanatban nem tudom megállapítani, hogy milyen típus. Nagyon szerethető ez a családi helyzet, a kompozíció is abszolút rendben van. A helykihasználás is adja azt, hogy ezt a torzító optikát kell használni, ettől van az egésznek egy groteszk jellege. Ez a szoción túl is emeli, ráadásul az a színvilág, amiben ez tartva van, egy fiatalos helyzetet ad vissza. Ha jól látom, a festésnél történtek itt problémák, mintha a falfestéket látnám viszont a parkettán. Érdekes az a képi szituáció, ami létrejön ezzel a torzítással, mert ettől az alakok kicsit bábszerűek lesznek, olyanok, mintha gyerekeknek szóló bábműsorból lennének kiemelve, és ide vannak ültetve ebbe a pici kis babaszobába. Furcsa, groteszk az, hogy minden picikének tűnik, mint egy Barbie-ház, de az alakok a megnyúltságukkal mégis olyanok lesznek ebben, mintha kicsit túlméretes lenne az ő megjelenésük ebben a szobában. Nagyon furcsa. A kép, mint Család lecke tökéletesen érthető, és elfogadható, a három csillag is megvan. Közelítünk ahhoz, hogy a Család lecke megoldása is meglegyen, mert a család érzetéből nagyon sokat átad az, hogy itt látok egy hegedűt, egy gitárt, tehát valami közös helyzet van. Ráadásul anya nyújtja a hegedűnek a vonóját, és megvan a hallgatóság is. Én ezt nagyon fontosnak tartom, mindig irigyeltem azokat a családokat, ahol ilyen zenés helyzet van, lásd Gerleiék családja. Ugyanakkor nem tudok elmenni amellett szó nélkül, hogy ez a fajta optikai torzítást, ha ilyen mennyiségben kapom, akkor elcsapom vele a hasamat. Három csillag, várom erre a leckére még a megoldásokat. (hegyi)
értékelés:

Embert barátjáról - és a kutyát?!

Buksi és Giara.

Úgy érzem, hogy Sándor ezt a leckét kicsit megúszósra vette, ugyanis a Barátság leckénél én már többször elmondtam, hogy a kutya és ember barátsága számomra nem megoldása ennek a leckének, mert túl kézenfekvő, túl primér, kicsit elkoptatott helyzet. Annyit hallottuk már ezt, mint toposzt, hogy nem ezt keresem ebben a leckében, hanem azt, hogy mit jelent számotokra a barátság, és ebben a helyzetben nem érzem azt, hogy ez száz százalékos megoldás lenne. Ha Sándor a saját munkamódszerén, és saját kutatásán túl esetleg ezeken a leckéken elgondolkodik, akkor jó lenne, ha a barátságot, mint témakört megmutatná nekünk, annál is inkább, mert az ő tapasztalati hátterével lehet, hogy teljesen más megoldásokat mutat, mint amit akár én gondolok erről a témakörről, akár valaki, aki a saját útjának az elején tart még. Kíváncsian várnám azt, hogy vajon van-e különbség a barátság, mint témafeldolgozásban, vajon szentimentálisabb-e egy 20 éves a barátság témakörét érintve, vagy egy középkorú, már a problémákkal szembesülő ember, és vajon Sándornak mi a véleménye erről. Most ezt a véleményt nem nagyon érzem ezen a képen, miközben, mint kutyafotó tökéletesen rendben lévő megoldást kapok, bár a jobb oldalon lévő kutyának a fenekénél az ívet sajnálom, hogy lemaradt. Még belefért volna az a ritmus is, ami az erkélyekkel elkezdődik a háttérben. A tömegelhelyezés abszolút jó, és nagyon jól rímel a házak ritmusára az, ahogy ez a két eb itt pihen a járdán. Annak külön örülök, hogy a fényképezőgép a kutya nézőpontjához került. Ettől kicsit olyan az érzetem, mint a Lánchíd oroszlánja, ezzel van egy párhuzam, de ez nem baj. Sokkal közelebb állnak hozzám azok az állatábrázolások, amik azon a szinten mozognak, ahol ők, és nem egy fentről lefelé való viszonyt próbálnak ránk erőltetni. Magát a leckét visszaadom ismétlésre, a kép rendben van, de a leckebesorolásokra is figyelünk. Barátság leckére azért nem tartom ezt megoldásnak, mert a cím, amit fölvet, arra nem ad választ a kép. Lehet azt mondani, hogy itt egy kutya-kutya barátságot próbáltunk ábrázolni, de azért én érzek még egy kis munkát, amit bele kellene tenni. Ismétlés. (hegyi)

mindenütt szeretek lenni

Az alak kétségtelenül egész.

Nagyon személyes az a vallomás, amit kapunk Sándortól a címben, és nagyon jók azok az élethelyzetek, amiket mutat. Az első kép kompozíciója, az a dinamika, ami létrejön, ez a konstruktivista meglátás nagyon tetszik. Izgalmasak azok a térjátékok, amiket észrevett, és az, hogy döntötte ezt az egészet, a döntés is tökéletesen egyben van, egy olyan egyensúlyi helyzet, ami ritkán ennyire egyértelmű és kézenfekvő, hogy ennek így kellett létrejönnie. Egy kis pluszt tudnék elképzelni: ha a kép előterében, a fa padlón, azon a részen, ameddig a toldás van, addig terjedőleg el tudna helyezkedni az egyik kutyád, az még izgalmasabb lenne. Talán annyi kellene még ide tömegben, hogy visszabillentse azt a flekket, ami a nyitott ajtó a kertnek a másik része felé. Ez egy izgalmas játék lenne, mert a belső világgal, a fő alakkal, és a kutyával létrejöhetne egy olyan hármas, ami mozgatná a szemet. De a kép nagyon tetszik. A második kép egy személyes üzenet. A Bravo újságokban voltak olyan sorozatok, amikor legurítottak egy színes hátteret, és valaki zenész, vagy bohókás fiatal kapott egy önkioldót - hogy ő maga nyomta meg a gombot a valóságban, vagy csak kellék volt, számomra sose derült ki - , és fölugrottak a levegőbe, és készült egy expozíció, és látható volt ez az expozíciós zsinór. Ezt juttatta eszembe az, hogy az exponáló zsinór most a kezedben van. Maga a képi megoldás Salvador Dalit juttatja eszembe, nála láttam egy olyan technikát, hogy egy króm hengert tett egy asztalra, és azon jelent meg a valós ábrázolás, és azon a vásznon, amire ezt rátette, egy absztraktnak felfogható forma jött létre. Nyilvánvaló ez az objektív torzításából is adódik, de a személyes üzeneten kívül folyamatosan azt nézem a kutyán és Sándoron kívül, hogy ott a háttérben az az épület, meg a táj mennyire festői abban a fényben, amiben most van. Nagyon szépek a fények, nagyon plasztikus az egész, tetszik a kép. Utána van a harmadik kép, ami felteszi az i-re a pontot, és, mint üzenet, a címet alátámasztja. Megkapunk egy olyan enteriőrt, ami, mint zsánerfotó is működhet, mert ugye látunk fotókat az asztalon, látunk festményeket a falon, a cserépkályhán vannak edények, de már a modern kor, mint videokazetta és CD, ott van a kisasztalnál, és ebben, mint kompozíció, nagyjából az aranymetszés ponthoz elhelyezkedve, ott van az alkotó. Egyetlen egy, ami nekem ebben a képben egy kicsit billeg, az a perspektivikus torzítás. Ezek a széttartó vonalak, amik a plafonnal, a bőrkanapéval meg az asztallal létrejönnek, kivisznek engem ebből a kompozícióból, nem érzem azt, hogy Sándor valóban azt szeretné, hogy én oda bemenjek és szemlélhessem azt a helyzetet, amiben ő van. Egy fajta távolságtartást ad ennek az egésznek. Az a mimikri nagyon jó, ami létrejön a pizsamával, a székre vetett inggel, a háttérben a kályhán lévő szerelékkel, hogy keresnem kell első pillantásra, hogy hol is van Sándor, mert hasonló színtónusban vannak más elemek is a képen. Az üzenet erős, de ezt az erőt most ez a perspektivikus dolog csökkenti. A képsor tetszik, a leckére is jó megoldás, mert három olyan képet választott Sándor, ami most ebben a kérdésben, ellentétben az előző képhármasokkal, egységben van, és egymást építi, a cselekvő embert mutatja különböző, számára fontos szituációkban. (hegyi)
értékelés:    

Nálam már csak BD idősebb (40 nappal)

Nekem a 02. és 03. lecke kicsit összemosódik.

Kaptunk egy képsorozatot, ez most három képből áll, mindegyiknek megvan a maga személyes jellege, és a leiratból tudjuk, hogy Sándor a 2-es és a 3-as lecke megoldásánál némileg hezitál, hogy mi az, ami az önportréban az arc portré, és hol húzom meg azt a határt, ahol már egész alakos portréról beszélek. Számomra természetesen adódott a felkérés abban, hogy készítsünk egész alakos portrét is, mert ez egy más feladat, és leginkább az én elképzelésemben ez a különbözőség abban mutatkozik meg, hogy miről mesél az arc, a gesztus, hogyan kommunikálunk a nézőkkel a 2-es leckénél, és milyen cselekvéssorról mesélhet esetleg egy 3-as lecke. Ha van különbség, akkor talán itt tetten érhető. A képeket nézve ezek utazási fotók, és különböző élethelyzetekben dokumentálják a jelenlétet. A kép címéhez annyit tudnék hozzátenni, hogy az utalás ennél is egyértelmű, az életkor nem más, mint egy állapot, amiben részt kell vennünk, ha tetszik, ha nem. Sándor a maga 80 évével kell szembesüljön, én a magam 44 évével, és ahogy haladunk előre a saját utunkon, ezek a szembesítések mindig más és más üzenettel töltődnek meg. Örülök annak, hogy a kutyák úgy tudnak szerepelni ezeken a képeken, hogy az érzékelhető, hogy ők olyan társak, akik ebben a kapcsolati rendszerben, ami itt érzékelhető, szabadsággal rendelkeznek, és nem valami pórázon vezetett, a gazda kényét-kedvét kiszolgáló, az ő uralma alá hajtott szolgák, hanem az utazásnak egyenrangú társai. Az már egy másik izgalmas kérdést vet föl számomra, hogy vajon egy kutya hogyan és mint érzékeli azt, hogy ő most Budapesten van, Szicíliában, vagy valahol máshol a világban, hogy számára ez mit jelent. Erről a kettes kép mesél leginkább, hogy ők szerencsére viszonylag gyorsan megtalálják a maguk koordinátáit az új viszonyok között is, nem nagyon zavartatják magukat attól, hogy ez most egy középkori városrész, vagy lakótelep, élik a maguk kutya világát. Én nagyon örülök annak, hogy Sándor ebben partner. Ebből a három képből számomra a második kép az, amelyik a legbeszédesebb, legtöbbet mesél. Az első képen én érzek a dokumentáláson kívül valamiféle olyan érzelmi helyzetet is, ami most nem teljesen tisztázott, hogy ez valamiféle riadtság, vagy az elkövetkező időkkel szembeni bizalmatlanság, vagy miből adódik az a gesztus, amit kapunk. A második kép nekem nagyon mesei, a külső világgal, a kapun túli világgal, a két világ határán fekvő kutyákkal, a kutya és az ember viszonyával, szóval ez a kép, ami a legtöbbet mesél az alkotóról. Izgalmas képi játék a harmadik fotó is a tükörszobával. Én egyszer voltam egy ilyen labirintusban, és mielőtt bementem volna én azt gondoltam, hogy csak a bolond az, aki nem képes ezekben a helyzetekben felismerni azt, hogy mi az, ami tükör, mi az, ami üvegfal, és hol van a valós átjárás. Aztán sikerült nem egyszer nekiszaladnom nekem is a falnak, és akkor rá kellett jönnöm, hogy bizony optikailag az ember szeme, és a szemén keresztül az agya nagyon is manipulálható és becsapható. Erre utal ez a kép, ez nekem inkább a dokumentálás jellege miatt fontos, miközben azok a megfigyelések is érdekesek, amikkel leginkább a nők szoktak szembesülni az öltözködő tükrüknél. Ilyen helyzetekben minimum három tükörrel dolgozik a szereplő, és a sminkjét úgy tudja jól kikészíteni, hogy az a három tükör egymáshoz képest bizonyos szögben elforgatva lehetőséget ad arra, hogy az egyik tükörben a másik tükörképét nézve olyan területeket is kontrollunk alá vonhassunk, amiket egyébként csak segítséggel tudnánk megtenni. A megoldások nem rosszak, ugyanazt mondhatom, amit az első leckebeküldésnél mondtam, hogy a háromból nekem egy kép az, ami igazán jól mesél. Megvan a leckemegoldás, megvan a három csillag, de azt mondom Sándornak, hogy jó lenne, ha ezekben a döntéseket meg tudná hozni, hogy melyik az, ami hozzá leginkább közel áll. Én értem azt, hogy sok képből válogatva az egyik ezért fontos, a másik azért, de mégiscsak valahol az ember leteszi a voksát. Én most a kettes képre tettem le. (hegyi)
értékelés:    

Önárnyékok, önkéz és önhőkép

Egy éve bukkantam rá az Estiskolára, azóta rendszeresen látogatom és nagy szimpátiával, nosztalgiával (boldog, lelkesült ifjúkor!) és némi irigységgel figyelem. A leckék nagyon határozott profilt írnak elő: köldöknéző, szubjektív, lelkiző fotográfiát. Szerettem volna én is része lenni ennek a játéknak, de be kellett látnom, hogy dokumentarizáló, távolságtartó alkatom talán nem illik ebbe a profilba.
   Ma reggel aztán érdekes kísérletet tettem: képeim egy népes csoportját, melyre talán a „hétköznapi”, vagy „mindennapi képek” cím lenne jellemző, és amelyek száraz dokumentarizmus jegyében fogantak, megpróbáltam megfeleltetni a leckecímeknek. Mit ad isten – megy a dolog, simán bepasszinthatók a képek a ti skatulyáitokba.
   Filozófiai síkra ugrik ezzel a kísérlet: Egy cím ennyire döntő módon befolyásolná a kép hatását? Ellenkezőjére fordíthatja az eredeti szerzői szándékot? Sosemvolt, sosem akart tartalmakkal ruházhatja fel a képet? Ennyire felülírja a verbális a vizuálist? Vagy netalán: a verbálisan utólag ráerőszakolt tartalom is eredendően benne volt a képben? Netán: minden benne van egy képben? Vagy semmi?
   A következő egy-két hétben szeretnék itt elpötyögtetni néhány, a fenti dilemmát illusztráló képet, melyet az említett hétköznapi kupacból emelek ki.

Sándor, köszöntünk itt, az Estiskolán, sokat hezitáltam azon, hogy foglalkozzak-e azzal, amit a leiratban írsz, hogy itt most egy kísérletbe fogsz, ami tulajdonképpen nem csak a saját magad rendszerének az újraértelmezéséről szól, hanem a mi leckefelállítási gondolatainak a megméréséről is. Én azt mondom, hogy ez a te kutatásod, és érdeklődve figyelem, hogy mire jutsz, ugyanakkor én itt képeket látok, képekről tudok beszélni. Szívesen megvitatom a filozófiai összefüggéseket is, de elsősorban én maradnék a kaptafámnál, a beküldött képeket próbálom elemezni. Egy négy képből álló képsort látunk, technikailag ezek a négyzetes kompozíciók úgy vannak összeragasztva, hogy ráadásul a dátumokat is közli az alkotó. Különböző helyzetekben látjuk felbukkanni vagy a lenyomatát, vagy valamilyen testrészét Sándornak. Ez egy jó merítés a saját munkáiból erre a leckére, de nem érzek összefüggést a képek között, hogy miért pont ezek a képek kerültek bemutatásra, miért vannak egymással összeragasztva, pontosabban azt mondanám, hogy ezekből a képekből egyszer csak meg kellene hozni azt a döntést, hogy melyik az, ami számodra leginkább jellemzi azt a jelenlétet, amikor az ember önportrét készít, akár tudatosan, akár véletlenül. Nyilvánvaló, hogy az első leckénk arról szól, hogy bemutatkozunk egymásnak, és azért arc nélküli a bemutatkozás, mert az első lépést nem mindenkinek könnyű megtenni, mert nem mindenki foglalkozik az önportréval, mint műfajjal. Ez a könnyítés része a leckének, hogy játékosan kezdjünk el ezzel foglalkozni. Láttunk itt már árnyékokat, kezeket, lábakat, és egyéb testrészeket, ebben az irányban keres Sándor is párhuzamot. Ha a négy képet megnézem, én mindig a másodikhoz állok be, azért, mert ez az, ami kompozícióban, mesében, rajzosságban számomra a legerősebb kép. Olyan, mintha az a figura, aki áll a lépcső tetején, és tartja a fényképezőgépét, egy tornagyakorlatot végezne, és ennek egy ritmizálási párhuzama maga a megállónak ez a T betűt formázó teteje és oszlopa. Az egyik egy kinyújtott karú, törzskörzés előtti pillanat, a másik egy feltartott karú gyakorlat. Még a reggel is hozzáad ehhez, tehát ennek a képnek ez a reggeli tornás hatása van meg számomra, hogy ilyen kisvárosi Buddhaként az ember keres magának egy helyet, ahol elvégezheti ezt a tornát, és tudja azt, hogy melyik az az időpont, amikor a menetrend megengedi azt, hogy ő elmenjen ide a kedvenc helyére, és itt testgyakorlatokat végezzen, anélkül, hogy kinevetnék ezért a vonatra várakozók. Humora van a képnek, ugyanakkor a humoron és az elsődleges jelentéstartalmon kívül az is érdekes, amilyen fényviszonyok között ábrázolja ezt a graffitis objektumot, azzal, hogy ez egy várakozási helyzet, de nincs egyéb utas a placcon. Nekem ez a kép az, ami leginkább ezt a leckét izgalmasan megoldja. Az első kép a kutyákkal egy olyan helyzet, ami nekem kompozícióban bár izgalmas, de tömegelhelyezésben még akkor sem teljesen kiegyensúlyozott, ha az objektív torzítása miatt ez az épület dől befelé annyit, ami súlypontban már majdnem eléri azt a szintet, hogy kiegyensúlyozott legyen a dolog, de mégis a kép jobb oldala könnyebbé válik. Ha mérlegre tenném, akkor ez kicsit még mindig borulna bal oldal felé tömegében. A két kutyus érne annyit, hogy, ha már az alkotó árnyékán a főbb formák megvannak, akkor a kutyus fülébe, hátsójába ne vágjunk bele, mert a tömegelhelyezés ezt nem indokolja. A harmadik kép egy érdekes helyzet, olyan, mintha egy alkotói szituáció lenne, bár két kezet látunk ezen a képen, ez is izgalmas, hogy tessék felfedezni, hogy ott van egy másik hüvelykujj is, és olyan, mintha az alkotó azt mondaná, hogy „íme, a mű forog, az alkotó pihen, létrehoztam én ezt a mozdonyt meg darut”. Ez egy jó zsánerkép irány is lehetne akár, hogy megmutatom Kovács Gézát, aki a daru formáját tervezte. Nekem ez a párhuzam jut eszembe. Az utolsó kép az, ami a leginkább kilóg a sorból, szemmel láthatóan ez valamilyen installációs helyzet. A címből tudjuk, hogy ez egy hőkép, láttunk ilyesmit a különböző házak hőszigetelését mutató reklámgrafikákon is, hogy mutatják, hogy az ablakon hogyan megy ki a hideg. Ha ezt értelmezzük, és valóban elfogadjuk, akkor érdekes az, hogy a fej az, ami a legmagasabb hőfokkal dolgozik, és a kamera az, ami a leghidegebb képet mutatja. Van ebben egy filozofikus utalás is, hogy hol készül a kép - a kamera egy hideg vas, a fejünk az, ahol a dolgok megtörténnek, a kamera csak egy eszköz. De nem a falon lévő képről kellene nekem beszélnem, mert akkor csak a képet kaptuk volna, hanem magáról a helyzetről, ahol ez létrejött. Ez a bunkerszerű képződmény, ahol még egy kis kukkoló kamerát is látok, valószínű, hogy az installációhoz tartozhatott valami kivetítő helyzet, nem tudom, mi volt a projekt része, de utalást érzek rá. Viszont ez a vakus megközelítés tőlem idegen, kompozícióban sem értem, hogy mit akarunk ezzel mutatni, hogy ekkora teret adunk ennek a tetőnek, és ilyen süllyedő formában mutatjuk be. Olyan, mintha az alvilág egyik bugyrába akarnánk lejutni, na de akkor miért kék? Ezt a képet értem a legkevésbé ebben a kompozíciós rendben. Én örülök annak, hogy elkezdte Sándor a leckéket megoldani, még akkor is, ha a leiratból tudhatjuk azt, hogy ezek utólagos leckebesorolások. Titkon azt remélem, hogy egyszer csak eljutunk arra a pontra, amikor Sándor tényleg a leckéket kezdi el megfigyelni. Szerintem erre van esély, hogy a leckék benne létrejövő visszhangját alkossa meg képként, és remélem, az 1-2 hétből hosszabb vakáció kerekedik itt nálunk. Nekem megvan a három csillag, főképp a második képre, és megvan a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés: