A felszín alatt
Miért a hónap képe:

Nagyon erős volt a februári mezőny, de - félreértés ne essék, senkit nem akarok megbántani - egyértelmű volt számomra a döntés. Bármennyire is szeretnék, de nem tudok belekötni a képedbe. Pedig hidd el, próbáltam. Próbáltam esélyt adni a többi képnek is, de valahogy, mintha ennek a képnek gravitációja lenne, mindig visszazuhantam bele. Na jó, fogadjuk el, ez lesz a hónap képe. Miért? Először én sem értettem. Nincsenek benne cuki cicák, acélos tekintetek, tűéles "sütrólahogymilliósgép" textúrák, csak VAN. Van, de nagybetűvel. Egyszerűen a hangulat rabul ejti az embert, a nyüzsgő városok alatti késő éjszakai underground feeling. Mintha kicsippentettél volna egy darab hangulatot a Fight Clubból és jól arcon csaptál volna vele egy aluljárót, zseniális. A hideg neonfény, a huzatos alagutak és lent a forró fény ami menedéket ad a külvilág ridegsége elől. Mindenki nevében köszönöm a képet és az élményt! (Haskó Kristóf Mózes)

Karácsony

Karácsony

Akkor este, ezt, és így:
"Magam vagyok... Üres csönd-ágon leng szivem.
Mint az űr fekete ágain a csillagok"

- A világ misztériumában sok kulcs van elrejtve az emberek lelkében. Mindig azt gondoltam, vágytam rá, hogy én is különleges legyek.
- Hogy visszaélj vele?
- Igen, vissza. És éltem is vele, sosem volt benne köszönet. Inkább félelem, inkább menekülés.
- De, ha nem jó a zárba a kulcs, vagy éppen nem a megfelelőt használod? A megmentők kulcsa hasonló a megnyitók kulcsához, azzal a különbséggel, hogy Te csak megnyitod az embert, de magának kell megmentődnie. Van választása. Él-e vele. És...
- Én kényszeresen meg akartam menteni az embereket.
- Gondoltad magadat is megmentheted?
- Így sokadjára megértettem, hogy miért nem működik. Nem jól használtam. Nem arra, amire kell. Mikor végre megértettem, helyére került bennem minden.

Tavasz voltál nékem, és Ősszé változtál,
röpke időnkből száműzve a nyarat.
Néhány pillanatfoszlány még itt ragadt,
abból fújom buborékjaim
ezer világot álmodva (teremtve) magunknak.
Mindegyikben más arcot rád látva
dolgozik bennem a kényszer,
hogy másnak lássalak, mint
aki vagy.

Zita

Zita

"Ahhoz, hogy valóban élvezhesd egy kutya társaságát, nem kell félembert faragnod belőle. Inkább légy nyitott arra a lehetőségre, hogy részben kutyává válj."
(Edward Hoagland)

Nagyon jó az idézet, szinte mottója lehetne az állatos leckének, hiszen mi fontosabb lehet, mint az azonosulás a modellel. Jó pillanatot kaptál el, kifejezetten jó a farok és a nyelv játéka, és ezt azért mondom, hogy raktározd el, hogy ha ismétled majd ezt a leckét, akkor tudd, hogy ez kihozható ebből a kutyából, vagyis ha dolgozol vele, elérhető, hogy akár ez újra megtörténhessen. Jó a kutya, ilyenkor kell az, ha technika engedi, hogy kis mélységélességgel dolgozz, hogy a környezet hatását gyengítsd. Fiatal kutyusnak tűnik, tehát játékos, dolgozz vele még. Egy tanács, hogy az idézet szellemében kicsit menj le a kutya szintjére, kevéssé felülről lődd le őt, legyen a viszony egyenrangúbb, hisz te is csak egy kutyatárs vagy, amikor fényképezed, vagyis nem a szigorú gazdi. (hegyi)
értékelés:

Gyász

Gyász

A gyászmunka több fázison át történő bukdácsolás és fejlődés, tudom, hogy hülyén fog hangzani, de ha az ember hagyja magát végigélni az egyes stációkat - nem tudok jobb szót - gazdagodva tud a végén szembenézni önmagával, mert olyan tapasztalásokat szerez, amiket más úton nem nagyon lehet. Hogy a plafonon kép van, vagy mi a megoldás, nem akarnám keresgélni, mert úgy gondolom, hogy lényegében mindegy. Ami számomra ebben a képben felejthetetlenül jelen való, azt mondhatjuk megbizonyosodásnak, bizonyosságnak, de mindenképpen valami olyan megélése, ami fájdalmával együtt, hiányával, pótolhatatlanságával együtt is támaszt ad. És köszönöm, hogy ez az önportréba érkezett, mert fontos különbségtételnek gondolom azt, ami az önmegfigyelés, és ami a gyász megfogalmazása, tehát az ok és az okozat különválasztása. (hegyi)
értékelés:    

A majdnem mosolygó lány

A majdnem mosolygó lány

Egy szerep a sok közül, egy arc a világnak...

A cím nagyon tetszik, az ilyen Holló színházas cím. Én azt a címet adnám, hogy A majdnem-mosolyú lány, és ez lehet, hogy még jobban utal erre a dologra, bár ennél azért komorabb az a leirat, amit kapunk. Játék az élet, és ezt is el lehet játszani. Ami pedig a portrét illeti, mindazzal együtt, hogy a környezet olyan amilyen, látom, hogy ez valamilyen irodai helyzet lehet, azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó és őszinte portré, azzal együtt, hogy ez egy álarc, ahogy írod is. Milyen érdekes, hogy az álarc álarca után az ember egyszer csak mégis mögé lát ennek a dolognak. Hiába napközben hordjuk ezt a mosolygós álarcot, ettől függetlenül, amikor a kamera elé kerülünk, ez mégiscsak működik, mint valós, őszinte üzenet. Tessék megnézni a szemeket, nagyon sok mindent mesélnek. (hegyi)
értékelés: