Normafai Picmink

Normafai Picmink

A béna címtől előre elnézést kérek!

Hát, Dávid nem vagyok elhalva ettől a képtől, szép romlott film hatása van, de ezzel együtt és az esetleges kompozícióval bár jól hozod a Papa mosolyalbuma érzést, ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a technikai játék akkor érdekes, ha van belőle valami kikacsintás. Ha csak addig jutunk, hogy leutánozzuk a régi ORWO-FÉNYSZÖV világot, az legfeljebb tanulmánya lehet a technikának. Kérdezek: hol van ebben Dávid? Kik ők és miért vannak ott? Miért ők? Mit akar szimbolizálni a technika? Hol tudok, mint néző belekapaszkodni ebbe az élménybe? (hegyi)

Cím nélkül

Cím nélkül

A kép titka abban van, hogy a mélységélesség úgy lett megválasztva, hogy elég keskeny sávban, a hinta láncánál legyen éles, és ehhez jön az hozzá, hogy a láncoknak nincs felfüggesztése, a semmiből lógnak a képbe, ráadásul enyhén széttartó vonalban lóg a lét lánc, ez adja a nagyon fura térérzetet, mintha mozogna a hinta. Jól sikerült megoldás, ráadásul szépen csillannak is a láncszemek, a mesefigurák pedig ebben az életlen világban maradva a havas környezetben szintén arra várnak, hogy megmozduljanak. És végül az is emeli a mesei szürrealitását a képnek, hogy mindez mellett a hinta nem havas. Tehát mintha épp most szálltak volna ki belőle valami koboldok. Így egyszerre jelennek meg a képen a gyerekkor félelmei, az elhagyatottság, elszigeteltség félelme, valamint a felnőttkori visszaemlékezés reflexiója is. Kevés eszköz, jó munka, megvan a lecke. (hegyi)
értékelés:    

képzelt-kép-korrekció

képzelt-kép-korrekció

Gép és ember, fényképező önreflexió, ebben a témakörben sokféle megoldást kaptunk már az idők folyamán és örülök neki, hogy mindig érnek meglepetések. Egyrészt szép a tárgyfotó, érezni a gép szagát is, függetlenül attól, hogy az élesség határa elég szűk, de ez nem baj, hiszen nem képi leltár a cél. Épp elég, hogy a mattüveg képe éles. Itt csatolnék a balettos képre vissza, mert most bár a technika hasonló, mégis míg az a szabadságvágyról beszélt, dinamikával, erővel, ez a kép inkább kordokumentum, azaz részben egyfajta viszonyulás a környezethez, részben a kép készítőjének önmagához, és így leltár, de inkább érzelmi, mint tárgyias formában. Ez vagyok, én vagyok, mint egy tennivaló lista, hogy ne felejtsem el majd később, hogy 2012-ben mi foglalkoztatott, hol tartottam az utamon. Nagyon fontos, hogy a nagy céltudatosságban néha letegyünk ilyen irányjelzőket magunknak, ezért is fontos az első három lecke, mert nem csak meg- és bemutat, de pillanatkép arról is, hogy épp hogy is voltunk magunkkal. (hegyi)
értékelés:    

D.S.

D.S.

Köszönet-kép, a hónapképe ajánlásért cserébe Dobos Sándor úrnak!
[Eredeti 'képvágat' még a 2000-s évek elejéről..]

Hav'Fan

Hav'Fan

Gondoltam felteszem ezt, még mielőtt lecsap a Tavasz.

A címet nem tudom értelmezni, biztos valami szleng, de nem is baj, mert a kép tetszik. Itt van egy női személy, aki idedob hozzánk egy maréknyi havat, ahogy látom, sikerült is eltalálni a kamerát, remélem, hogy azért nem esett baja a gépnek, szóval jó a pillanat, jó, hogy ennyire rövidre van véve az exponálási idő, hogy ennyire megfagyott ez az egész történet, ez illik is ehhez az egész helyzethez. Hogy ő incselkedik velünk, vagy valami más helyzet van, azt nem tudom eldönteni, valószínűleg ez egy játékos dolog, bár a szája a nőnek egy kicsit másról mesél, ott némi agressziót vélek felfedezni. De tetszik a dolog, tetszenek a vörösek, jók a fények, úgyhogy ez érdekes. Ellökted őt, vagy mit csináltál vele, hogy ő megharagudott rád, és ráddobta a havat? Persze, viccelek, és köszönöm, megvan a három csillag és a leckemegoldás is, de azért ezt vegyük úgy, hogy ez egy biankó csekk, és én kérek még a többi évszakra is képeket. (hegyi)
értékelés:    

Aquincum felett az ég

Aquincum felett az ég

Érdekes kép, mindenképp felhívja magára a figyelmet, részben a fura formákkal, részben a színeivel. Amit nem egészen értek, az a ferdesége. Szeretném a figyelmet felhívni Féner Tamásra. Érdemes elmenni a Mai Manóba, vagy más olyan helyre, ahol lehet könyveit lapozgatni, ugyanis Tamás az, aki jelentős munkáiban, városképeiben rúgta fel a szabályokat és használta a képmezőt úgy, hogy abban a horizontot önkényesen jelölte ki úgymond, és ezzel új rendet épített fel képen belül, újrafogalmazta a formákat és a térélményt, a valós és ismert helyzetet megbolondítva egy új világot tudott kinyitni. Azért mondom őt példának, mert nem kőbe vésett dolog az, hogy a horizont csak vízszintes lehet, ugyanakkor annak indokának kell lennie, hogy miért mozdítom ki a rendet ebből a megszokott mederből és miért ferdítek-fordítok. Az így felálló új kontextusnak éppúgy rendben kell lennie, azaz fontos, hogy azáltal, hogy megbillentem az egyensúlyt, megtaláljam azt a helyzetet, amiben egy új egyensúlyi rend tud kialakulni. Van egy másik érvrendszer, a szubjektív realizmusé, amikor olyan élményt szeretnék átadni, ami épp az élményszerűsége okán indokolja a néző számára elsőre találomra elrontott dolgokat, hibákat és ami épp ezáltal a merevséget elutasítva hozza közelebb a történést, a lírát vagy a szociografikus élményt, hogy vállalja, hogy akkor és ott nem az volt a legfontosabb, hogy minden stimmeljen, hanem hogy az érzést nyakon tudjuk csípni. Bármelyiket is válasszuk, fontos, hogy következetesek legyünk. És bevallom, itt most nem vagyok biztos abban, hogy a kettőből melyik lenne a kiválasztott irány, avagy esetleg egy harmadik, ami arról szól - és ebben hasonlatos a szubjektív naplós, azaz második mesélési módhoz - hogy ebben a formai szigort tagadó rendetlenségben véljük megtalálni a magunk egyéni modorát, azaz minden mozog, a szabályok nem fontosak, az impulzus kell és az igazol mindent. Bevallom, én magam e harmadik csoportba sorolható jelenséggel nem sokat tudok kezdeni, mert nem érzem azt az indokot, ami ezt így és csak így engedi megoldani. Ha pedig nincs ilyen feszítő, kényszerítő indok, akár formailag, akár érzelmileg, akár a történet okán, akkor annyi marad, hogy dől a horizont. Dől, de miért? A kép struktúrája, fényvilága szimpatikus, de épp itt, az épített környezetnél szükségem volna segítségre, miért ez a formabontó (el)borulás? (hegyi)

Fületlenség

Fületlenség

...Madzaghagyókeddre.

Jó ez a macskás bulizás, elvetemült fejet vág a cica, látszik, hogy erős harcban van a papírspirállal, ráadásul nem minden macska hagyja, hogy játék közben fotózzák, hiszen a játék nekik akkor és ott véresen komoly dolog, harc, és abban nincs tréfa. Az, hogy a színek mennyiben tükrözik a valóságot, szinte mindegy is, hiszen itt a gesztusok az erősek, a jellem- és helyzetábrázolás és nem a hagyományos portrézás. Tetszik. (hegyi)
értékelés:    

(+)

(+)

[Családi fotó, Szekszárd, rég]

Elsőre is a címre kell mondjak valamit, mert értem én, hogy ott a vöröskereszt jel vagy mifene, és ezért a plusz jel, de valahogy nem tudok mit kezdeni ezekkel a címadásokkal, nem csak Dávidnál, de másnál se. Amikor képforma adja a címet, T, O, + és a többi, az nekem megúszós. Lehet hogy az a baj, hogy túl sok képpel volt dolgom már és amikor katalogizál, kiállítást csinál az ember, akkor jön rá, hogy visszanyal a fagyi. Ha jól látom, a falon egy (szülői) pár, és talán a kép előtti két ember azonos lehet azokkal, akik a képen vannak, és talán az ő fiuk az, aki a kamerát kezeli, talán. De lehet hogy a fali kép és a két ember nem azonos, hanem szintén valami rokoni kapcsolat, talán akkor nagyszülők vannak a falon. Talán. és talán az a bajom, hogy egyrészt sok a talán, másrészt ehhez még az is hozzájárul, hogy van is benne szoció meg nincs is, mert ugye a szocióban azért ennél több a tényszerűség, miközben a dőlő perspektíva nem nagyon értelmezhető, hiszen csak nem vagyunk épp részegek, hiszen ez nem egy esküvő, vagy nem is tudom. Talán. Szóval Dávid, ezt én a korai zsengék közé teszem és jó lenne, ha a mai Dávid mint tanulmányt kezelné ezt, és újra nekifutna. Merthogy a Horus archívum azért abban más projekt, hogy ott ritka a művészieskedés, azok úgy rosszak, hogy közben épp emiatt szépek is, úgy hibásak, hogy közben a totális amatőrség mellett kordokumentumok is, szóval én ebben érzek egy kis csináltságot. (hegyi)

tavaszelő

tavaszelő

Ezer éve lejárt supra 800 + smena 8m - nincs benne utólagos érdemi matatás.

Itt a tavasz, dagad a biciklisták keble a tekeréstől, fejre állnak a hormonok, a fiúk és lányok a téren találkoznak, kék és rózsaszín, egy picit fáj, hogy oldalra balra ennyire szűkek vagyunk, hogy a gumiba belevágunk, de sebaj, bolondozás az egész tetejére állt világ. Persze ízlések és pofonok, hogy esetleg egy kosár a kormányra, és akkor annak az árnyéka mit mutathat, de nem kell ezt túlagyalni, működik így is, tekergetjük a fejünket, keressük a biztos pontot, de Dávid örökmozgó képe visszafordul mindig. (hegyi)
értékelés:

155Hz

155Hz

(Hommage á Heinrich Hertz)

Elnézést, de ezt beemelem a rezonancia leckébe, ha valami, hát ez akkor oda való! Egyetlen dolog, ami miatt azt kérem, hogy Dávid ismételje ezt a képet meg, és akkor a leckemegoldás is meglesz, az pedig az, hogy nagyon szűk ez most oldalirányban, miközben fent nagyvonalúak vagyunk a térrel. Mind az árnyékokból, mind a csavart ágakból több kéne oldalra hagyni, hogy legyen tere és levegője ennek, hogy a rezgés, ahogy a hang is, el tudjon ülni, csillapodni és elenyészni a semmiben. Kérlek, ismételd meg, mert jó az ötlet és jó lehet a rajzosság, a fénycsíkok, szóval minden szuper, csak a kivágás nem. (hegyi)

Lukszék farsangja

Szögezzük le az elején, hogy ez egy montázs kép, sejtésem szerint a fal, a fali kép, a család szereplői mind különálló darabok, és az alkotó tervasztalán álltak össze közös képpé. Erre utal az is, hogy a méretarányok nem minden esetben valósak - lásd legkisebb gyerek mérete arányaiban úgy viszonyul a nagyobb gyerekekhez, mintha azok lennének a szülei, miközben ők (nagyobb gyerekek) szintén a gyerek-szülő méretarányban vannak jelen, vagyis a legkisebb gyerek mérete túl kicsi lett, ezért anatómiailag ő most kb a csecsemő mérete, de akkor meg a fejméret nem stimmel, hiszen a csecsemőkorú gyerekek fejmérete arányaiban a testükhöz képest nagyobb. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert ha van hibája a képnek, akkor ez a méretbeli átgondolatlanság az, ami hiba, és talán az, hogy ezek alapján nem tudom eldönteni, hogy magán az elgondoláson túl mi az, ami a montázs, kollázs, és mi az, ami valódi fotós erény, eredmény. Ennyit a technikáról.    A kép erős érzelmeket kelt azon nézők körében, akik a képen látható maszk kultúrtörténeti értelmezésével tisztában vannak, a Ku-Klux Klan az amerikai fehérek között, részben a színesbőrűek, részben a katolikusok ellen szerveződött, ennek egyik jelképe a fehér csuklya. De ez csak a felület, úgymond a vivőhulláma annak, hogy mit is látunk a képen és mi az üzenet, hiszen a maszk, az álarc megtalálható a karneválokon, a farsangokon, itthon a busójáráson is. A kép több rétegen üzen. Az egyik egy dokumentumfotó, mintha családi emlékkép lenne a falon, amire a fekete-fehér is ráerősít, ez a kép egy Klan gyűlésen készült, amelynek központi eseménye volt az amerikai zászló, a kereszt, a biblia és a körben álló "hívők", akik aztán a kereszt meggyújtásával rituális szertartásban indultak toborzásra és/vagy pogromokra. Ez a kép egy régies keretben, mintegy családi történetként szerepel a kép bal oldalán (múlt), és ehhez képest a kép jobb oldalán a jelenkor, a család látható, anya, apa, fiú, lány, kisgyerek. A család, ha leszámítjuk a maszkokat, szokványos családmodell, a csípőre tett kéz, a maga előtt kulcsolt kezek, a vigyázzállás, az ujjvakarós tartás és a plüssállat jól szimbolizálja azokat a viszonyokat, amikkel a hétköznapi családfotókon is szembetalálkozunk, a feszengés, a beállítottság, a pillanat örökkévalóvá alakulásának szorongásai, a szülői akarat, a gyerekek lázadása vagy kényelmetlensége, a koruktól függő viszonyrendszerek mind-mind megtalálhatóak és beazonosíthatóak. Ami közössé teszi mindezt, az a maszk. Kérdés: mikor és miért öltünk magunkra maszkot, álarcot? Mi a szerepe az álarcnak? Az álarc minden korban, minden ünnepen azt jelképezi, hogy egy felvett szerepet játszom, hogy kilépek a hétköznapból, hogy "ál" arcot öltök, vagyis a saját személyiségem fölé, elé helyezek egy másikat, egy jelmezt, amivel vagy teljesen azonosulok, vagy szerepet játszom. A maszkok használata az átlényegülés, a megjelenített szereplővé való átalakulás jelképe, kapcsolat a spirituális világgal, de társadalmi szerepek megjelenítésére is alkalmas, elválaszt a külvilágtól, védi az "én"-t. Ugyanakkor a belső félelmek kivetítésére is, átélésére is (busó rítus, misztériumjátékok) alkalmasak, hiszen álarc mögött felszabadultabban lehet részt venni ezekben a játékokban, rítusokban. A képen a szereplők mind álarcban vannak, kivéve a legkisebb gyereket. A legkisebb gyerek, szintén szimbólum, a mese és mondavilágból ismert alakja mindig a próbatételek sikeres véghezvivője, a jellemfejlődés csúcsa, a remény és siker zálogosa. Ez a legkisebb gyerek most ráadásul egy visszacsatolás is, ugyanis itt kapcsolódunk vissza a kiinduló KKK történethez, hiszen ez a gyerek színesbőrű, azaz míg a család tagjai középosztálybeli fehér emberek, és ők hordják az álarcot, addig a legkisebb gyermek az egyetlen, akinek arca van, jól felismerhető jegyekkel. De az ő fejtetőjén is ott az álarc, tehát ő is részese volt (vagy lesz) a játéknak, csak a fénykép elkészülésekor tolta a feje tetejére azt. Azáltal tehát, hogy az ő fején is ott a maszk, és azáltal, hogy minden gesztusa a gyermeki szabadságról és örömről szól, ő is bevonódik ebbe a játékba, és ez az a pont, ami egyértelművé teszi a kép üzenetét, itt nyílik ki a történet, és ez úgymond a happy end is egyben, ez ad felmentést a nézőnek, és ez adja a reményt is, tehát ez az, ami túlmutat a primer üzeneten.    Igyekeztem a képen látható elemekről beszélni és nem keverni bele saját történetet, szubjektív meglátást, hiszen mindenki maga szőheti tovább, hogy akkor most ez a kép egy család múlttal való tevőleges és rituális (maszk-álarc játék) szembenézéséről szól (történeti háttérrel a képpel a falon), vagy felhívás arra, hogy a rasszizmus a mai világban is jelen lévő fenyegetés és óvni, tanítani kell a gyerekeket, de az biztos, hogy ha a képi jeleket és szimbólumokat figyelmesen olvassuk, akkor az egyértelmű, hogy ez az üzenet mindenképpen szembesíti a nézőt a saját álláspontjával a rasszizmust illetően, és ez mindenképpen fontos, akkor is, ha felkavar, akkor is, ha nem könnyű felfejteni a rétegeket. A család leckének ez nem megoldása. Ugyanakkor mindenképpen három csillagos kép, és köszönöm, hogy beszélhettem róla. (hegyi) értékelés:

Miért a hónap képe:

Mivel az egyszemélyi zsűrizés messzemenően szubjektív, ezért kevéssé alkalmas általánosító megállapítások levonására. Az azonban mégiscsak jelent valamit, hogy nálam februárban a hónap képe hetes „döntőjébe” bejutott képek közül 6 önarckép volt (*), és egyáltalán nem azért, mert különösebben vonzódnék az önarcképekhez – sőt. Inkább arról van szó, hogy gyümölcsözni látszik a Látszótérnek az a törekvése, hogy az önportréknak különös súlyt adjon.    Mégis – nálam, és ettől a fenti megállapítás még igaz marad – a Hónap Képe címet Tingecz Dávid Lukszék Farsangja kapta. Zsolt olyan bőségesen körbejárta a kép jellemzőit, hogy itt csak ismételni lehetne őket. Amit én legfontosabbnak tartok – és ez az egész Tingecz-jelenségre igaz - az Dávid szuverén egyénisége, mely igen változatos technikákon, változatos tematikán keresztül is képes érvényesülni, és képeinek tingeczes karaktert adni. Egy fotósegyéniség bontakozik itt ki előttünk, egy cikk-cakkos pálya, melynek eredője mintha egy határozott irányba mutatna. Ennek a formálódó karakternek egyik legizgalmasabb vonása egy ritka adottság: az erős érzelmi hatás kiváltásának képessége. Szinte már katartikus hatásról kell beszélnünk, ha végigolvassuk a Lukszék Farsangjához írt bejegyzéseket. Számomra külön értéket jelent, hogy a képre adott reakciók nem mindig pozitívak, hogy a kép sokszor heves elutasítást vált ki. Dávid azonban úgy tud provokálni, hogy nem rombol. Ez nagy szó! Gratulálok. (Dobos Sándor) ______ (*) Bojtár Tamás: Tükrök Gimesi András: A fürdőkádban Léder László: Önkép Szabó István: Önirónia Tingecz Dávid: Feminin én Varga Tamás II.: Az istenek a fejükre estek

Fars-ang

Fars-ang

Vidám Farsangolást (nem csak a Bálint-napozóknak)!

Család-kép

Család-kép

Jó ez a szoció, kár azért a két ujjlenyomatért, bár az ujjlenyomat egyedi azonosító is, de mint képelem engem zavar, főleg lenn, olyan, mintha valami frottír törülköző lett volna otthagyva. Viszont ami a képen belül történik, az nagyon egyszerű eszközökkel mesél egy megrázó történetet, ami ebben a nagy ürességben széthullott jelentésdarabokkal, életmorzsákkal rajzol fel egy sors utat, még akkor is, ha amúgy a környezet ennél többet mesélt volna, akár ennek az ellentétét is, hiszen a fotó ereje a képkivágás megválasztása is, tehát akármi is volt abban az aluljáróban, most ez a történet így rögzül és így ég a memóriánkba. Jót tesz neki a polaroid elmosós technikája is, hogy nem minden karctű éles, hiszen jórészt a helyzetek, az események sem éles határvonallal követik egymást, hanem átmosódnak egymásba. (hegyi)
értékelés:

Flo'ra

Flo'ra

Nos, amikor először láttam a képet, gondoltam a hiba leckébe küldte Dávid, de aztán láttam a leckebesorolást, és elvesztettem a fonalat. Aztán elolvastam a kommentárokat, és bevallom, nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Az a helyzet, hogy ha sok asszociációs kapun kell átjutni az alkotó elképzeléséhez, akkor egyszer csak elveszítjük a nézőt. Ez a kép egy lyukkamerával készült fotó, valószínű, hogy vagy bejutott valami nem tervezett fény is, vagy lejárt lehetett a hordozó, nem tudom, de érdekes színek és foltok bonyolítják a helyzetet, viszont ha az alap képet nézem, egy nő néz velem szembe, és tart a kezében vagy virágot vagy tortát, nem tudom, viszont így most, ebben a végeredményben leckebesorolás nélkül is azt érzem, hogy az alkotó játszott egy technikai játékkal, lett valami eredménye, de bármi lett volna az eredmény, annak is örülünk, és aztán miután meglett az eredmény, elkezdett gondolkodni, mi is lehet a dolog üzenete, került köré ideológia is, hogy mi miért van úgy, de maga a folyamat esetleges és nem volt kézben tartva, vagyis a véletlen komponálta készre a képet és nem az alkotó. Vannak divatok, amiknél például feldobunk gépet a magasba, közben az szegény exponál egyet kínjában, aztán lesz ami lesz alapon, utólag eldöntjük, hogy kép ami kép vagy sem. Én ezt nem gondolom (kevés tudatos kivételtől eltekintve) alkotói folyamatnak. Számomra az alkotás bentről jön kifelé, persze van impulzus, ami visszhangot ver az emberben, de alapvetően a főnök én vagyok, az alkotó, és nem a gép, és nem a jósiten, és nem is a véletlen. Ezek mind lehetnek segítőtársak, de ha a gyeplőt átadom nekik, akkor ott vagyunk, hogy mi is van akkor, ha mondjuk egy robot vagy a macskám nyomja meg a gombot - filozófiailag érdekes kérdés, de alkotói értelemben számomra gyorsan romló matéria lesz a végeredmény. Azért mondom ezt így most ennél a képnél el, mert láttam már azt, amikor a belső feszítő közlési vágy és a sok felgyűlt élmény, tudás és információ kereste a formáját, és azért nem találhatta meg, mert az alkotó türelmetlen volt, és nem adott időt, hogy a tartalom behívja a formát is a képbe. Egyszerűbben fogalmazva: amikor felugrasz a magasba a tüllszoknyában, ott van tartalom, ötlet és forma egyensúlyban és mégis benne tud maradni a véletlen fűszere, de az irányítás nálad marad, ezért határozott az üzenet, amit a néződ meg akar fejteni. Itt a néző ránéz, ha tud azonosulni az esztétikai végeredménnyel, akkor gratulál, ha nem, akkor kritizál, ötletel, mit lehetne másképp, de egy dolog szinte biztos: nem fogja falra tenni, nem fogja nézegetni, mert nincsenek ritmusban a tudatos és véletlen rétegei. Nem tudom, hogy ez így mennyire lett értelmes, én azt mondom, hogy ne engedj a külcsín és a forma csábításának, az archaikus technikák fontosak, de csak ha helyén kezeli őket az ember, amúgy csak egy szerep marad, amibe iszonyatosan könnyen lehet beleragadni, és baromi nehéz belőle időben kikászálódni. (hegyi)

Cím Nélkül

Cím Nélkül

A Roncsfilm forgatásáról maradhatott itt ez a kép, bár ma, a romkocsmák korában nem is oly meglepő, igaz, az eladó tábla nagyon erősen visszahúz a realitásba minket. Hisszük, hogy megveszik, hogy valóban beépítik majd egy új házba, hogy értelmet nyernek a rom maradékok is, hogy mindenki jól jár, és a foghíj is új funkcióra lel, aztán szembesülünk azzal, hogy már az őrbódét is elvitték, már nem számít a veszteség, hogy eladjuk-e a téglákat, már magára hagyták a terepet, pusztulunk, nem épülünk. Megvan a kép, de azért a leckemegoldáshoz majd még kérek munkákat.(hegyi)
értékelés: