Azt mondom, hogy várjunk még ezzel a dologgal, mert jó lenne, ha a világítás és a kompozíció elsajátításában stabil lennél, mert ez a két dolog elengedhetetlen a csendélethez. Az egy jó kiindulási alap, hogy van egy vázában egy virág, de a kiindulási alapból el kell jutni oda, hogy ez olyan esztétikai minőséget kapjon, ami megkérdőjelezhetetlen, vagy legalábbis a néző számára evidens és magától értetődő. Ráadásul, ha valamit ilyen szűkre vágunk, mint most ezt itt, akkor az dokumentációvá válik, és ha a térrel nem kezdünk el játszani, akkor ez nem fog működni. Ami izgalmas a képben, az számomra a tükröződés, ami a vázán létrejön. Ha ezzel kezdenél el foglalkozni, akkor lehet, hogy felfedezznél valamilyen kis mikro világot, és az ebben a formában is működhet akár. Ha a kérdésedre válaszolok, amit feltettél, az pedig az, hogy igen, kellett volna még fény. Nem tudom, hogy a fényképezőgéped mire képes, mert szükséges lenne valamilyen állványra rögzíteni a gépet, ez csendéletnél szinte elengedhetetlen, és akkor hosszabbat lehet exponálni. Ugyanis, ha a záridő hosszabb, akkor kevesebb fényből is lehet dolgozni. Várnám a munkáidat, és szeretném a reakcióidat is megkapni. (hegyi)

Ez egy szép, nyugalmas pillanat, jó a gitár-növény, gitár-ember párhuzam, szeretetteli a kép. A formai megoldáshoz annyit mondhatok, hogy ha a fejből meghagyunk ennyit, annak lefelé a gitártestnél kell lennie tömegében ellenpontnak. Azaz a kép alsó régiójához jól jött volna még pár centi. Ha meg akarjuk az arányokat tartani, akkor mindez átformálható lehetne négyzetesre úgy, hogy a jobb oldalon a vállrészt vághatjuk. Ha lehet ismételni, az jó lenne, hogy lássuk mi lenne, ha. (hegyi)
értékelés:

Megint az a helyzet, hogy próbálunk a térrel valamit kezdeni, valamilyen játékot létrehozni, mozdítsuk ki oldalirányba, és az majd ad neki valamilyen dinamikát. Igen ám, csak a modell ellentmond ennek. Neki van egy belső kisugárzása, egy vidámsága, vagánysága, van ebben némi fájdalom, és egy kis fáradtság is, de azért ő hozza a maga energiáját. Nincs szükség erre a fajta mozgatásra. Az ő belső ritmusa, személyisége sokkal érdekesebb, izgalmasabb annál, mint sem, hogy rászorulna arra, hogy ezzel a kimozgatással kelljen dinamizálni. Minek? Ez a kérdés. Ha levágom a bal oldalról azt a 3-4 ujjnyit, akkor kezd működni a dolog. Csak ne nekem kelljen azt levágni, mert az nem elég, hogy ollóval levágunk, őt kellett volna odamozgatni. Ezt gondolom most, úgyhogy ez most 1 csillag azért, mert ellene dolgoztál a belső ritmusnak. (hegyi)
értékelés:

Azt kérném Noémitől, hogy addig, amíg a saját önportrénkkal nem végeztünk, addig, ha lehet, akkor várjunk még ezzel a portrézás feladattal. Azért mondom ezt, mert azok az emberek, akik nekünk a kamera elé állnak, azok nem csak a modelljeink, hanem a segítőink is, nyilvánvaló, hogy egy tanulási folyamatban nagy segítség, ha van olyan jó barát, vagy rokon, aki azt mondja, hogy gyakorolj rajtam nyugodtan, gyere, adom magam. Igen ám, csakhogy ehhez kell egy fajta technikai biztonság, hogy ez az egész jól érhessen célba. A technikai biztonságot célszerű magunkon kigyakorolni, azért, mert magunkat könnyebben leszúrjuk, és mondjuk azt, hogy jajj, Zsolt, hát, elfelejtettél valamit, és könnyebben is ismétlünk magunkkal, mintha azt mondjuk Eszternek, hogy drága Eszter, nagyon köszönöm, hogy jöttél segíteni, de meg kell ismételjük a feladatot, mert Hegyi leelemezte, és baja van vele. A problémáim a következőkkel vannak: Az egyik a tömegelhelyezés. Valamiért most kapunk egy nagyon erős teret a kép jobboldalán, ahonnan így most hiányzik egy szereplő, olyan, mintha egy kettős portréra nem jött volna el az egyik tag, nem nagyon értem, hogy miért van ez. Mit akarunk azzal a nagy térrel kezdeni? Mit akar az mutatni, miközben függőleges irányban majdhogynem fulladásig szorítottuk a modellt. A másik kérdés a ruha. A fekete ruha a fekete háttérrel olyan érdekes pantomimes helyzetet tud létrehozni, amit ki is lehet használni úgy, hogy valahol egyszer csak a térben megjelenítünk két kezet, vagy egy lábat, vagy bármilyen más testrészt, ami szintén kikerül úgymond a ruha alól, és ezzel egy jó geget hozhatunk létre, de ez itt most nem történik meg. Itt a geg az, hogy a semmiből van itt egy fej. Ez nem annyira jó. Lehet sötét ruhával dolgozni, de akkor arra a ruhára is kell külön fényeket szerveznünk, hogy az működni kezdjen. A következő kérdés a világítás arcra eső része. Itt van egy olyan rész, ami izgalmas és szép, ez a nyak és a kulcscsont része, ezt nézd meg, hogy mennyire plasztikus és térbeli, és mennyire jó, ahogy látszanak az izmok, az inak, a csontok, ez egy nagyon jó struktúra. Mindehhez képest, ami a fejen történik, az nagyságrendekkel kevésbé érdekes. Tehát, ha létrejön egy ilyen világítási helyzet, ami létre tudott jönni a nyaknál, akkor ezt kell valahogy megoldani a fejnél is, ráadásul, ha megfigyeled, akkor a nyak egy-két fényértékkel világosabb, mint a fej, és ettől olyan furcsa hatása van az egésznek, mintha utólag lett volna ráapplikálva a nyakra az arc, és ezt érdemes elkerülni. Kicsit soknak tartom a hajon lévő fényt. A világításnál ezeket tudom elmondani. Érdemes lenne ezzel még egy kicsit foglalkozni, úgyhogy visszaadnám továbbgondolásra, és azt kérem, hogy az első három leckével még haladjunk egy kicsit, mert ott volt azért némi mismásolás. Attraktív megoldásokat kerestél, mintha menekülni akartál volna attól, hogy olyan korrekt, beleállós portrékat csinálj magadról, és itt bosszulja meg magát, hogy hiányzik az a rutin, amit ott megszerezhettél volna. Szóval, én most azért utallak vissza az első három leckére, hogy egy kicsit most az attraktív megoldásokat kerüljük el, nevessetek ki engem nyugodtan, de én azt mondom, hogy akkor tessék igazolványképet csinálni, mert érdemes lenne begyakorolni azt, hogy hogyan is van ez a dolog a térbeliség ábrázolásával. (hegyi)

Nagyon érdekes ez a képi világ, amit Noémi itt mutat, és nagyon örülök neki, hogy megint valami dinamikus, új irányt keresett magának ebben a formaiságban. Hogy itt most arról van szó, hogy egy furcsa perspektívát talált, vagy megfordította ezt a képet, a lényeg szempontjából tulajdonképpen mindegy, mert egy olyan esztétikai, formai rendet hozott létre, ami abszolút működőképes. Talán ez a két szemnek felfogható fehér forma a kép közepén nekem egy kicsit erős a többihez képest, nem tudom, hogy az mitől van ott, de a formaiság működik. Egyetlen problémám van, mégpedig a kép felső határvonala, mert ott nekem valahogy rendezetlen a történet, főleg nagyjából a kép közepétől jobbra elhelyezkedő dolgokkal van problémám. Ha én készítem el ezt a képet, akkor valószínű, hogy azt a döntést hozom meg, hogy azt, ami a kép jobb felső határvonalánál történik, azt a fekete belógást én már levágom, és akkor lényegesen koncentráltabb lenne szerintem ez a formai játék. Ettől függetlenül ez egy jó ritmus erre az absztrakt leckére, az irányt jónak tartom. Azért még egy dolgot hadd mondjak mindehhez: az absztrakciónál nem árt, ha a néző tud valamibe kapaszkodni, mert ha minden kapaszkodó kötelét elvágjuk, vagy minden létrát kirúgunk alóla, amin ő meg tudna állni, akkor egyszer csak elvesszük a kedvét attól, hogy megfejtse a képet. Egyszerűbben fogalmazva, ha annyira túlgondolunk, vagy túlforgatunk egy szituációt, hogy ne lehessen felismerni, akkor annak sokkal vegytisztább formai ügynek kell lennie. Sokkal grafikusabbnak, sokkal kevesebb képelemmel dolgozónak. Itt azért elég nagy a rendetlenség, elég nagy a vibrálás, mindehhez képest viszont nem tudom beazonosítani, hogy mit látok. Elvetted annak a lehetőségét, hogy azonosulni tudjak azáltal, hogy felismerek valamit, és jön az úgynevezett „aha” érzés. Ez most elmarad, és ettől talán a katarzis is. (hegyi)
értékelés:

Az a helyzet Noémi, hogy ez most nekem egy picit kusza. Ahhoz nem elég félelmetes, hogy egy drámai hatás induljon el, meg ahhoz túl vidám is az egész, annyira meg azért nem jól értelmezhető, hogy értsem, hogy ez miért lett lefényképezve, mindazzal együtt, hogy pontos a tömegelhelyezés, meg minden rendben van, csak a miértet kérdezem, hogy most itt mi van. Nem akarok itt most a saját hülye fejemből kivenni ilyen dolgokat, hogy na, akkor most kéne oda egy odatámasztott bicikli, vagy bármi, de valami nem ártana, ha lenne, amitől ez az egész egy személyes irányba elmozdulna. Így most nem értem a poént. Adok én erre 1 csillagot, mert a kompozíció rendben van, de ennél nem tudok tovább menni. (hegyi)
értékelés:

Megint azt mondom, hogy valamire ráfókuszálsz, mint az előző gumikesztyűs kéznél, és ugyanazt érzem, hogy kiragadsz valamit a maga kontextusából, és felmutatod, mint önálló entitást, de ez ettől még nem biztos, hogy mindenkinek értelmezhető. A képnek önmagában működnie kell, és utána minden más már csak díszítés. Erről a képről így önmagában én meg nem mondanám, hogy ezt egy házi kedvenc csinálta. És én értem, hogy nem egy könnyű dolog ezt lefotózni, nálunk a tapétával csináltak ilyet a macskák - mondjuk nem csodálom, mert a tapéta a legundorítóbb dolog, amit az ember kitalált, tehát nem vagyok meglepve, hogy ők ezt leszedik, mert én is így vagyok vele, én is letépem -, de most ez így önmagában kevés nekem ahhoz, hogy ebből nekem kijöjjön egy sztori. Kedves, aranyos a leirattal, de önmagában, ha csak a képet nézem, nem tudom, még az is felmerül, hogy egy rágcsáló rágta meg, de az sem egyértelmű, hogy az egy fal, vagy szivacs, vagy sajt, amit megreszeltél, vagy mi a fene akar ez itt lenni. Azért mondom ezt így most, mert azt kell pontosítanunk, hogy mi az, ami a fotó tere. Ugye van a belső tér, a kompozíció, de van a külső tér, az is fontos, hogy mit hagyunk le. Itt most túl sok minden marad le a képről. (hegyi)